Elől, hátul egy nagy táblával a nyakában jár végig a párisi
boulevardokon száz kikiáltó, gyorsan pergő nyelven hirdetve a táblákra
festett képek tartalmát.
– Ime itt a hirhedett majomleány, a Kráó, a kit De Quimper Ellinor gróf,
a vakmerő utazó hozott el magával a majomemberek közül. Látható
naponkint reggeli 10 órától déli hat óráig a Jardin des Plantesban, két
frankért. Soha nem látott természeti tünemény.
Ez a bourgeoisienek szól: a két frankos publikumnak.
A magasabb régiók informálása végett aztán zárt kocsik döczögnek végig
az asphalton, trombitaszó mellett, azoknak mind a négy oldalára
fantasztikus képek vannak festve a Kráó életéből. Először az eredeti
viselkedése a maga őshazájában, a fatetőn épített fészek-kunyhóban, a
hol nyers halakat eszik. Azután a lépre csalatása a vakmerő európai
vadász által, czifra korallékszerek segélyével. Végül a Kráó kisasszony
teljes európai divatos costumeben, a minőt a szinpadon viselnek.
A hintó hágcsóján áll egy betanult kikiáltó, római vitéznek öltözve,
hétféle színű tollbokrétával a sisakja mellett, a ki, midőn
összetrombitált egy csomó hallgatóságot, azok előtt folyékony stilusban
elmondja, hogy «megérkezett a várvavárt ősembermajom a Jardin des
Plantesba, a kit a híres Ázsia felfedező De-Quimper Ellinor gróf hozott
el magával a Láósz indiánok országából, nagy ravaszsággal és
életveszedelemmel. Sűrű szénfekete haj borítja fejét s alányúlik az
egész hátán: szemeit széles, selyemszerű fényes szemöldök árnyalják,
melyek alatt tág fekete pupillák ragyognak. A szemgolyókból hiányzik a
szivárvány. Koponyája azonban teljesen emberalakú, duzzadó ajkai
csevegés közben igen kedvesen kaczagnak. Igen jó indulatú teremtés, és
mindent megtesz, a mit kivánnak tőle. De ha ingerlik, akkor vad lesz, a
földre veti magát, harap és körmöl s a haját tépi. Eszik nyers halat és
rizskását; de a czukrot különösen kedveli. A külföldi tudósok mind
elismerték a valódiságát. Látható a Jardin des Plantesban az
amphitheatre des cours nagy termében. Uraságok, kik közelből kivánnak
vele beszélni, s énekelését hallani, külön órákban, esteli tíz órától
tizenkettőig bocsáttatnak a Kráó kisasszony elé. Egy ülés tartama öt
első percz; dija husz frank. Jegyek előre váltandók a pénztárnál
meghatározott időre!
Tradri tradra!
Fernande megtudta a reklamművésztől, hogy hol találhatja Aïrát. Hát még
is nem a Palais des singesben! Nem a Jacques és Jaqueline társaságában.
(Igy hítták a párisiak a kedvencz orangutáng-párt az állatkertben.)
Az amphitheatre des cours (a «cours» e helyütt tanfolyamot jelent) igen
előkelő díszes épület az állatkertben, a hol a természettudósok szoktak
felolvasásokat tartani. Itt csak ethnographiai rendkívüliségeket
mutogatnak.
Fernande eszén járt. Tudta, hogy minő veszedelmes ellenféllel van dolga.
Ha lármát üt, őtet fogják el s ottmarasztják a vizsgálati fogságban:
megeshetik, hogy a megfigyelő-kórházba küldik, mint elmeháborodottat.
Ovatosan kellett a terve kiviteléhez kezdenie.
Legelső gondja volt jegyet váltani az esteli látogatásra húsz frank
belépti díjért. Nagy volt a kereslet: csak az éjfélhez közeleső öt
perczek egyikére kapott helyet.
Azért az első órában már megjelent az amphitheatre des cours
várakozó-termében. Akarta látni, hogy miféle emberek látogatják a
rendkívüli természetcsodát s minő benyomással az arczukon térnek vissza?
Csupa előkelő urak voltak. Nagyobbrészt angolok. Egy pár fiatal franczia
is volt, meg egy német.
Az angolok nagyon rezerváltan viselték magukat visszatérőben: nem voltak
közlékenyek. Mindegyik az óráját nézte, hogy nem rövidítették-e meg a
kialkudott öt perczben? Egy pénztárnoknő ült a középen: az előtt állt
egy perczmutató óra. Ha az öt percz letelt, villanycsengetyűvel jelt
adott, s arra magától felnyílt az ajtó.
Hölgyek nem voltak a látogatók közt. Könnyen felfogható okokból. Ilyen
ok Fernandeot nem feszélyezte.
Az előtte következő ötperczes gentleman egy nyílt tekintetű német ifju
volt, a ki a rég várakozó szék-szomszédnéja iránti udvariasságból
megtette azt, hogy rákerülvén a sor, félig nyitva hagyta az ajtót a háta
mögött, hogy az a kiváncsiságát addig is kielégíthesse, a míg ő beszél a
Kráóval.
A Kráó csak angol nyelven tud.
Az is bámulatos, hogy ily rövid idő alatt egyátalában megtudott tanulni
egy európai idiomát. Azonkívül csak a majombeszéd rikácsolásait ismeri.
Egy épen e czélra felfogadott gouvernante pallérozta őt ki még a hajón,
a míg Borneotól idáig jöttek. Ugyanaz énekelni és zongorázni is
megtanította. No természetesen nem valami művészi tökéletességgel. Hanem
hát a hogy egy majomleánytól méltán csodálni lehet.
Ezt az amphitheatrum őre elmondta mindenkinek, félfrank borravalóért.
A német ifju tehát nyitva hagyta az ajtót maga után. Fernande hallhatta
Aïra beszédét. Ráismert a hangjára. Angolul szólította meg a belépőt.
– Jó napot, mylord! Örülök, hogy van szerencsém, mylord. Tessék helyet
foglalni. Szereti ön a zenét, kivánja, hogy zongorázzak, mylord?
Következett a God save the Queen, zongorán.
A látogató valami elismerő bókot mondott.
– Kivánja ön, hogy elénekeljem önnek az «árva rózsa» románczát?
Kivánta. A Kráó énekelt is.
Fernande maga tanította Aïrát erre a szép románczra a «Richmondi vásár»
czímű dalműből.
Ráismert, nagyot sóhajtott.
A látogató bátorkodott azon óhajtásának kifejezést adni, hogy vajha némi
mutatványt hallhatna az eredeti Kráó nyelvből is.
Erre aztán következett némi artikulálatlan rikoltás, a vadmadár, a sakál
kiáltásához hasonló.
A látogató teljesen meg volt elégedve.
«Pretty well! Kolossal!»
– Akar ön egy fényképet tőlem? Az ára két frank. A sajátkezű
névaláirással? Három frank.
Az öt percz letelt. A villanycsengetyű elpendült. A német ifjú kijött az
elfogadási teremből, a fényképet tartva a markában, elragadtatva a
látottak és hallottak által.
– Piramidal! Fenomenál! Nie dagewesen!
A sor Fernandeon volt.
Mikor belépett az ajtón, Aïra csaknem közvetlen előtte állt.
Mutatóújját a szája elé tette. Titoktartást inte.
Fernande megállt egy pillanatra, széttekintve maga körül.
Egy díszesen butorozott szoba volt ott, déli virágokkal diszítve, nagy
cziklász-pálmák roppant vedrekben, köztük egy fiatal theobroma, a
növénykert büszkesége, az ágakon szabadon repkedő, exoticus madarakkal,
elől egy nyitott zongora, középen gömbölyű kerevet, kis asztalkán
csemegék, gyümölcsök, a majomleány rangjához illő fényűzés.
A kereveten ült egy divatos öltözetű, kétséges életkorú hölgy.
Bizonyosan társalkodónő. Egy kis bajusza ennek is volt, de azért nem
volt Kráó.
Aïra nyájasan inte a hölgynek, hogy eltávozhatik. Csak férfilátogatásnál
van szükség az ittlétére. Egyedül maradt Fernandedal.
Aïra nyakába borult Fernandenak és megcsókolta. Aztán befogta a száját.
– El ne áruld, hogy ismersz!
Fernande megütődött ezen a szón.
– Én pedig azért jöttem, hogy kiszabadítsalak innen.
– Hová? Hová szabadítasz?
– Te egy égrekiáltó árulásnak vagy az áldozata.
– Tudom.
– De nálam meg van a hitelesített házasságleveled.
– Hát csak tartsd titokban. Hova gondolsz? Ha te elhireszteled, hogy én
ki vagyok, akkor Trimeric gróf megöli az anyámat, vagy rögtön megüti a
guta. Annak a jó öreg embernek nem szabad azt megtudni, hogy én hová
jutottam!
– Milyen gyémánt szíved van, szegény «leány!»
– «Szegény majom!» De hát jó helyen vagyok itten. Szeliden, udvariasan
bánnak velem. Semmi megszégyenítőt nem tesznek velem. Csak a tudós
professorok kiváncsiak egy kissé. De a mellett olyan hideg szemmel
néznek. Tudod, csak a szeme sért az embereknek.
– A vérem föllázad, ha rágondolok!
– Én már beleszoktam. Egész nap bámultatni. Egy kicsit énekelni,
zongorázni, angol szólásmódokat sorba mondani. Az impressarió előadásán
nagyokat nevetek. Van abban valami varázs, hogy én most bolonddá teszem
az egész világot. Nem képzeled, micsoda büszkeség van abban, hogy én
értem aranynyal, ezüsttel fizetnek, a miért olyan csúnya vagyok.
– Ez örökké még sem tarthat így! Te nem maradhatsz élted hosszáig a
Jardin des plantes ketreczlakója, mint a Jaqueline!
– Oh nem! Az impressario megigérte, hogy elvisz körútra. Elmegyünk
Londonba, Berlinbe, Bécsbe, Budapestre.
– Körútat tenni te veled egész Európában! Rettenetes gondolat!
– De Amerikába is átmegyünk!
Nevetett hozzá!
Aztán hogy Fernande boszus töprengését látta, szelid búskomorsággal
monda neki:
– Aztán látod, szegény Ellinor elvesztené a fogadását, ha te napfényre
hoznád az igazságot. Vissza kellene fizetnie a negyedmillióját, meg egy
másik negyedmilliót a tetejébe. A jockey-clubból is kidobnák a
yankeetrickért.
– Te még most is szereted őt!
– Mikor olyan szép szemei vannak.
– Akkor térj vissza hozzá! Te De Quimper grófné vagy.
Erre a szóra aztán vadállati szilajsággal kapta fel a fejét Aïra.
– Azt már nem! Oda soha! Itt maradok Kráónak.
S azt az éles majomkiáltást hallatá, a melyen végződni szokott az
interwiewja.
A villany-csengetyű pendült.
«Edju! Gud báj!»
Elbucsúztak. Fernande kiment.
A várakozási teremben egy koczkás kabátú, zsemlyeszín pofaszakállas úr
alkudott az impressarióval.
– Mit kóstál nekem egy karmolás a pofámra? Én meg akarom haragítani a
Kráót. Például egy csókkal.
A látogató ezer frankokban beszélt.
Az impressarió gondolkozni látszott s a tenyerében latolgatta az ezeres
bankjegyeket.
Fernande odalépett hozzá s a fülébe súgta:
– Uram! Ha ön legkisebb megszégyenítő merényletet megenged a
látogatóknak a Kráó ellen, én rögtön feljelentem az egész titkot. Én
ismerem ennek a csodaleánynak a szülőit. Itt laknak
Dél-Francziaországban. Én voltam a nevelőnője.
– Ah! kiálta fel az impressarió azzal a csodálatos vegyületével az
ijedtségnek és örömnek, a melyet csak olasz arcz képes együttesen
kifejezni, s melyből egyszersmind egy jó ötlet szikrája pattanik ki. Ön
volt a nevelőnője a mi Kráónknak? Akkor én adok önnek egy évadjegyet, a
melylyel minden nap bejöhet ingyen az amfiteatrumba.
Azzal visszaadta a koczkás úrnak az ezeres bankjegyeit. És tetejükbe
tette még a húsz frankos aranyát is, a mit a látogatásért fizetett.
– Itt van uram! és már most a beszélgetésre sem kap ön engedélyt. Ott
láthatja nagy betűkkel felírva az ajtóra: «A látogatóknak kötelességük a
Kráóval illedelmesen társalogni». Alászolgája!
Fernandeot pedig udvarias bókolással vezeté a pénztárhoz, s átadatta
neki az egész évadra szóló belépti jegyet.
Nagyon jól spekulált vele az impressarió.
Most még azt is fölvehette a reklámja szövegébe, hogy «az esteli
látogatás óráiban 10-től 12-ig minden nap látható az amfitheatre des
cours salonjában az a csodaszép gouvernante, a ki a Kráót énekelni,
zongorázni és angolul beszélni megtanította». Erre még jobban csődült a
húsz frankos publikum.
És Fernande csakugyan ott is volt minden nap, csak hogy olyan sűrű
fátyol volt az arczán, hogy a publikum nem kapott belőle semmit. «Ez»
már humbug!