Fernande egyedül volt a szobájában, ott várta a férjét. Türelmetlenül
nézett a fali órára. Ilyenkor már itthon szokott lenni: az ebéd kész. A
kandallóban égett a tűz.
Az ajtó, mely a férje szobájából az övébe nyilt, barokk berendezés
szerint arany rámába foglalt álló tükröt képezett. Az egész butorzat
czopfos barokk stylben volt összeállítva, a hogy azt egy Trimeric dédős
megrendelé. A házat bútorzattal együtt ajándékozta Filibert gróf
Fernandenak.
Egyszer aztán közeledő lépések hangzanak a korridoron: a szobaajtóban
fordul a kulcs. – Megérkezett már! – Még nehány percz – most veti le a
felső kabátját. – A dörzsgyufa serczenése hallatszik: szivarra gyujt. –
Aztán kopogtatás a tükörajtón. – «Szabad!» A tükör félrefordul s mögötte
áll De Quimper Ellinor, égő szivarral a szájában.
Fernande nagyot sikoltva tántorodott vissza.
– Uram! Hogy mer ön ebbe a szobába belépni?
– Hát, madame, egy törvényszéki elfogatási parancsnak a hatalmánál
fogva. Degoud Raoul váltóhamisítást követett el az én nevemre. Én
bepereltem. Itt az elfogatási parancs. Tessék bele tekinteni.
Fernande látta azt. Olvasta a rettenetes szavakat.
A nyakában volt egy vékony fekete zsinór, azon függött egy zománczolt
medaillon, egyik oldalán miniatur arczképpel. Azt kirántotta a kebléből,
leszakította a nyakából s utálattal dobta el a butorok alá.
– Pfúj! Gyalázat!
Kezével eltakarta kigyulladt arczát.
– Hát biz ez megtörtént dolog madame, a min már nem lehet változtatni.
Fernande igyekezett nyugalmát összeszedni.
– De hát uram! Detektiv ön? Mouchard? vagy gensdarm? hogy egy vétkes
ellen az elfogatási parancsot személyesen végrehajtsa, s annak a házába
a törvény nevében betörjön?
– Egyik sem vagyok, madame, szólt Ellinor, hanyagul leereszkedve egy
karszékbe s tovább szivarozva. Ellenkezőleg azért jöttem, hogy Degoud
Raoult futni hagyjam. Ő már útban van Amerika felé. Tizenkét nap mulva
az újvilágban lesz, s azontul nem fogjuk a nevét hallani.
– Hát ez az ő dolga! Rám nézve meghalt! De mit keres ön az én szobámban?
– Azt könnyen kitalálhatja, madame. Férje elhagyta önt, s nem hagyott
hátra önnek mást, mint gyalázatot. Én kötelességemnek tartom önről
gondoskodni.
– Ne törje magát ilyen gonddal! Nekem van odum, a hol meghuzhatom magam;
van falat kenyerem: nem szorulok senkire.
– Ön egy kis tévedésben van, madame. Ez a ház nem az öné, mert az
adományozást egy elmebeteg aggastyán követte el, a mit én, az illető
örököse, majd meg fogok semmisíttetni. Azok a részvények pedig, a
melyeket ön Degoudtól kapott móringul, csak addig hajtanak osztalékot, a
míg én akarom. A mint én megszüntetem a bányák és gyárak üzemét, a mint
a vasúton felemelem a szállítási és közlekedési díjakat, a részvények
jövedelme egyszerre le fog szállani a semmire.
– De hát mért akar ön engem ily rendszeresen megrontani?
– Azért, hogy épen ilyen rendszeresen boldoggá tegyem.
Erre Fernande keserüen felkaczagott.
– Hahaha! Azt gondolja ön magában ugyebár: ha nem akartál egykor
feleségemmé lenni, mikor még grófkisasszony voltál, most már lehetsz
szeretőm. Egy bukott gazember felesége mi lehetne egyéb, mint kéjarája
annak a grófnak, a kire a férje váltót hamisított. Hisz a férj gyalázata
az asszonynak privilegium.
Ellinor kivette a szájából a szivart, s eloltotta a tüzét.
– Lássa, Fernande, milyen hamisan itél meg engem. Igaz, hogy a mit eddig
tettem, az mind azért történt, hogy önt megalázzam. Tartoztam ezzel
önnek azért a megvetésért, azért a megszégyenítésért, a mivel
elutasított. De a végczélom az volt, hogy mikor már az elmerülés
perczéhez jutott, akkor én nyújtsam önnek szabadító kezemet, s
visszaadjak önnek mindent, a mit önkényt eldobott, s a mit mások miatt
elvesztett.
– Ezt nem birom felfogni.
– Pedig nagyon egyszerű. A legújabban hozott franczia törvények lehetővé
teszik a házasság felbontását. Önt a házastársa hűtlenül elhagyja,
ugyanaz kriminalitásért négy évi börtönre elitéltetik: ezek olyan okok,
a mikért a törvényszék az önök házasságát megsemmisíti. Ez az eljárás
kevés időbe fog kerülni. Én tudom azt siettetni. És akkor a De-Quimper
név le fogja az ön homlokáról törülni a Degoud foltot.
Fernande bámulva csapta össze a kezeit.
– De hisz önnek felesége van, uram!
Ellinor furcsán nevetett.
– Nekem? feleségem? Hol van az megirva?
– Az armignoli maire lajstromos könyvében.
– Ah! a maire lajstromos könyvében? El is felejtettem ám megmondani,
hogy Degoud úr, szökése előtt még egy kis hivatali hatalommal való
visszaélést is követett el. Nem tette ingyen.
S azzal kivette a tárczájából a hivatalos jegyzőkönyv kihasított lapját.
– Nézzen ide, Fernande. Ez a tanúbizonysága az általunk megkötött
házasságnak.
Azzal négyfelé szakította a kitépett lapot s a papirrongyokat oda
vetette a kandallóba. Lobbot vetettek.
– Volt! Nincs!
Most értette már Fernande, hogy miért adta át ő neki megőrzés végett
Degoud Raoul ennek a jegyzőkönyvnek a hiteles másolatát: a jogérvényes
házasság-levelet?
Most már azt érezte, hogy ő az ura a helyzetnek.
Nem árulta el a fölényét. Még nincs itt az ideje.
Csak ennyit kérdezett, csodálkozást eláruló arczkifejezéssel Ellinortól:
«de hát Aïra? Mit tett ön Aïrával?»
– Hahaha! Nevetett Ellinor. A szegény kis Aïrával? Az igazán furcsa
dolog. Hisz ön ismeri jól azt a kis bohó teremtést? ön eleget iparkodott
belőle embert csinálni. Hát a fáradsága nem is veszett kárba. Megengedi,
hogy újra meggyujtsam a szivaromat?
– A hogy tetszik.
Ellinor fölkelt, a kandalló parazsánál rágyujtott a bokkjára, s aztán
megint visszaült a karszékbe, egyik lábát a másik térdén átvetve. Úgy
társalgott Fernandedal, a hogy régi ismerősök szoktak.
– Ön bizonyosan olvasott egyszer-másszor valamit a Kráóról.
– Igen. Az állítólagos birmáni majomemberekről.
– A kik a Láószok népe között laknak.
– Igen. Egész szakszerű értekezések voltak ez emberfajról irva.
– Több tudós vállalkozott is rá, hogy ezeknek a lakhelyét felkeresse.
Rájuk is találtak; de kézre keríteni egyet sem sikerült közülök. Ekkor
én fogadtam egy dúsgazdag természetbuvárral, hogy én egy pár esztendő
lefolyása alatt magam elmegyek a birmai királyságba, felkeresem a Láósz
népek között a Kráók erdőlakó fajtáját. Azok közül elcsábítok egy fiatal
leányt s azt elhozom magammal Francziaországba. Egy negyed millióba ment
a fogadásunk.
– Olvastam felőle.
– No hát, ezt a fogadást már megnyertem.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy a feleségül vett majomkisasszonyt egyenesen odavittem
Farelli úrhoz, a jardin des plantes igazgatójához s átadtam neki, mint a
Láósz népbeli természetrajzi ritkaságot s most azt mutogatják ott, a
számára emelt külön díszes pavillonban, mint a Kráót.
Fernandenak a lélekzete elállt, némán bámult erre az emberre.
Majd, mint egy álombeszélő, hebegte dadogva:
– És ön ezt azért a negyedmillióért tette, a miben a természettudóssal
fogadott.
– Oh nem! Nem! szólt nevetve Ellinor, s hátravetve magát a karszékben, a
boltozat felé fújta a füstöt, mintha azoknak a falfülkékbe festett
meztelen mythologiai képeknek beszélne. Nekem ennél magasabb czéljaim
vannak. A kis majom eltávolítása által Filibert gróf közeléből
megfosztottam őt attól az arkánumtól, a mi az életét olyan hosszúra
nyújtotta. Most már rohammal fogja őt elővenni az agylágyulás. S ha
egyszer megtudja, hogy a leányát pénzért mutogatják, mint a Kráót, akkor
rögtön megüti a guta.
– E szerint önnek a képviselői járata is erre a czélra szolgált.
– Jól találja.
– És Degout megválasztatása maireé?
– Szóról-szóra.
– És mi a neve az ilyen cselekedetnek?
– Ezt én úgy nevezem hogy zsenicziklus.
Ellinor nevetve vonta el a tekintetét a plafond amorettjeitől, hogy
Fernande szemébe nézzen.
Akkor aztán elrémülve ugrott fel a helyéből.
Az eddigi madonna arcz helyett a Meduza állt előtte.
Szinte hihetetlen, hogy egy eszményi szépség a kinzó vad indulatok
hatása alatt ily torzképpé alakulhasson. Álmában lát az ember ilyen
arczokat. Mikor az ismerős angyalarcz átalakul vámpirrá.
A düh, a boszúállás, a gúny, az utálat, a csömör minden kifejezése
egyesülve volt e rémtekintetben. Emberi művészet nem volna képes ezt
utánozni. Ezt csak a féktelen indulatok galvanizmusa képes előidézni.
Ellinor rémülten futott ki a szobából. Férfiakkal szemben talán volt
bátorsága; de ezzel a nőarczczal szemben megbénult minden idegszála.
Ellinor rémült menekülésében az ajtót is becsapta maga mögött, s
Fernande egyszerre meglátta magát a tükörben.
Maga is megrettent az első látásra a saját arczától. Ilyennek nem látta
magát soha. Sőt nem volt fogalma róla, hogy ilyen arcz lehessen a
világon.
Aztán egyszerre megtelt a szíve örömmel e látványra. Térdre rogyott.
– Hála neked mennybéli Jehova Isten, hogy megajándékoztál azzal, hogy
rúttá tudjak lenni!
Most már fegyvere volt.
Milyen jó volna a hímes pillangónak, ha az ember markában egyszerre át
tudna változni százlábú skolopendrummá.
Lassankint ismét megszépült az arcza. Vonásai visszanyerték klasszikus
vonalaikat.
Akkor aztán ismét a tükör elé állva, újból megpróbálta, hogyan tudná
szándékosan, művészi kiszámítással az elébbi mándrucz pofát fintorítani?
Sikerült. Meg volt vele elégedve. Nevetett.
Akkor aztán összeszedte minden lelki tehetségét. Végig gondolt az egész
rémtörténeten, mely egy rövid negyedórai időbe össze volt szorítva: mint
a sűrített méreg.
Aczélnak érezte az izmait, óriásnak a lelkét.
Össze fogja tépni ezt az egész cselszövényt.
Felhozatta az ebédet, leült hozzá és evett, kötelességből.
Útra készült.
Trimeric grófot egészen hasztalan munka lett volna értesíteni a
rémesetről. Mit ér egy paralyticus aggastyánnak a segítsége. Saját
kezében volt az eszköz. Előkereste a hiteles házassági levelet s a
vállfüzője alá rejté. Forgópisztolyt is dugott a zsebébe.
Aztán nem szólt senkinek a háznál, hogy hova megy.
A postára indult: ott megrendelt magának egy relaist Carcassonba.
– Ejnye! mondá neki a postamester, ha öt perczczel elébb jön az
asszonyság, a vasuti vonattal mehetett volna el.
– Lekéstem róla.
Szándékosan késett le a vonatról.
Hisz ott találkozott volna Ellinorral! Vagy talán épen Degoud Raoullal.
Carcassoneból aztán egy éjjeli vonattal Párisba sietett.