Egy hét mulva beállít az armignoli mairei hivatalba De Quimper Ellinor.
A hivatalos idő végén volt, késő délután. A jegyző és irnok eltávozott
már; Degoud Raoul nehány ügydarabot írt még alá.
Bámulva kérdezé:
– Gróf úr! Ön itt? Ilyen hamar vége szakadt a nászutazásnak?
– Az ám, közbejött valami, a miért ide kellett sietnem. Ön emlékezik
arra a bizonyos húszezer forintos váltóra, a mit ön az én nevemre
hamisított.
– Uram!
– Én ezt a dolgot biró elé vittem, s most itt hozom az elfogatási
parancsot ön ellen.
– Mit akar ön velem tenni?
– Semmi rosszat. Legyen nyugodt. Régi üzlettársak vagyunk; ki fogunk
egyezni.
– De hisz ön megölte a becsületemet!
– Baj is az! Én adok önnek tizennégy napi egérutat. Addig nem veszem ki
a zsebemből az elfogatási parancsot. Az alatt ön átgőzhajózhat
Amerikába. Marseilleből tizenkét nap alatt átviszi a gőzös. Még a
kábeltelegráf sem előzheti meg. Ott új nevet szerezhet. Adok önnek ez
alkalommal húszezer frankot. Pénz becsület. Vehet magának az új világban
új becsületet. Később is fogom önt segélyezni, ha időközönként tudatni
fogja velem tartózkodása helyét és a felvett új nevét.
– De hát mért teszi ön ezt én velem?
– Mert ez az én tervemnek a fázisai közé tartozik. Önnek meg kell innen
szökni. Itt van a húszezer frankja.
– Nem birom önt megérteni. Ön engem bepöröl a húszezer frankos hamis
váltó miatt s a kezembe ád húszezer frankot.
– Majd mindjárt meg fogja ön érteni. Van egy csekély kis föltételem. Én
önnek időhaladékot adok a megszökésre, pénzt adok a megélhetésre: – ha
ön kivágja a hivatalos jegyzőkönyvből azt a lapot, a melyre az én
házasságom van beirva.
– Áh! Hát ez az?
– No úgy-e milyen világos lesz egyszerre az egész dolog! Nem kell tovább
analizálni. Úgy összetalál ez, mint a jó gőzgép darabjai. No csak
sietve, uram! A vonat egy óra mulva indul. Holnap megy a marseillei
gőzös az amerikai útra. Ezt is jól kiszámítottam. Tegye gyorsan, a mit
mondok: a saját érdekében. Nem kell semmi úti készülődés: Marseilleben
bevásálhat mindent.
– Hát a nőm?
– Arra ne legyen önnek gondja. Meg fog élni.
– Ne is lássam többé?
– Nagyon szereti önt a felesége?
– Még nem kérdeztem meg tőle.
– No hát ha valami izenni valója van hozzá, bizza rám. Adja ide a
szobája kulcsát.
Degoud Raoul kivette a szobája kulcsát a zsebéből s átadta Ellinornak.
– Ne is szóljak vele többé?
– Ugyan mit mesélne el neki? Azt, hogy váltóhamisítás miatt szökik a
börtön elől? Szedje össze magát! Nincs itt elvesztegetni való percz!
Degoud Raoul felnyitotta a jegyzőkönyvet s kivágta belőle a követelt
lapot.
Az alatt Ellinor leszámlálta az asztalára a húsz darab ezerest.
Megvolt az alku.
Egy hajszálon mult, hogy kezet nem szorítottak egymással. Degoud Raoul
vette észre magát elébb.
– Hát uram, De Quimper Ellinor gróf, én most csak azon csodálkozom, hogy
a midőn kettőnk közül az egyiknek szökni kell a bagno elől: – az én
vagyok.