– Az okát nem mondom meg.
– Nem tetszik önnek talán a tanítványának az arcza?
– Az nekem tetszik.
– Hát talán az én arczomon talál ön valami kifogásraméltót?
– Ha ön maga kitalálta, nem tagadom. Én tegnap, mikor a grófnak be
lettem mutatva, találtam magam előtt egy tisztes ősz férfit, a kinek, ha
szokás volna, kezet tudtam volna csókolni. Ma pedig látok magam előtt
egy megifjított gavallért. Kevés lélektani ismeret kell hozzá, hogy
ebből a hirtelen átváltozásból le tudjam vonni a következtetéseket. Gróf
úr engem félreismer. Én nevelőnő vagyok, a szó kizárólagos értelmében.
Nevelőnő és semmi egyéb. Tanitok buzgalommal és kedvvel, azért, hogy
magamnak is életmódot szerezzek vele. Pénzt akarok szerezni becsületes
úton. De csak becsületes úton. Nem is gondolom, hogy mint nevelőnő
vénüljek meg. Ha a sors elém hoz egy tisztességes, hozzám illő férfit,
ahoz érdemes akarok lenni. A grófot tévedésbe hozta a külsőm. Nem vagyok
circusi lovarművésznő, ámbár hallottam már, hogy mint ilyen, nagy
szerencsét csinálhatnék. Azért jobb, ha mindjárt az elején véget vetek a
fatális tévedésnek.
– Maradjon, kisasszony, szólt a gróf, szeliden kényszerítve a hölgyet,
hogy foglalja el a helyét, vele szemben. A milyen őszinte volt ön én
hozzám, én is olyan nyilt fogok lenni ön irányában. Igenis, ez a furcsa
metamorfózis, a mit ön rajtam észlel, az ön megjelenésének a
következménye. De itt ismét az ön részén van a nagyobb tévedés. Ön
elmondta nekem, hogy ön kicsoda? Most én mondom el önnek, hogy én ki
vagyok. Húsz évig voltam a tengeren. Egy nagy csalódás űzött ki oda. A
csalódásnak asszony volt az oka. Megtört egészségem kényszerített a
hajót elhagynom, s most itt zátonylok, magam is egy roncs:
testben-lélekben megtörve. Elhanyagoltam magamat, hagytam a hajamat,
arczom bozontjait nőni, olyan voltam már, mint az «uszkár-ember». Aztán
ezt a leányt is úgy hagytam felnőni. – Tudja ön, hogy ki ez a leány, ez
az Aïra?
– Nekem azt mondták, hogy az ön fogadott leánya.
– Igen. Így mondják. A régi nevelőnőnek is azt mondták. Valóságos vad
majom. De hát hogy legyen belőle más, mikor maga előtt látja örökké a
vén majmot, cynikus, elvadult külsejével. Én pedig azt akarom, hogy ő
belőle művelt, előkelő kisasszony legyen. Lesz hozzávaló vagyona. Más
életmódot kell folytatni. Nem lehet többé annyit odakinn a konyhában, a
cselédtanyán az anyjával, az egy ostoba parasztnő. Hozzá kell szoknia az
elegáns társasághoz. De hát hogy szokjék hozzá, ha engem úgy lát
mindenütt, mint a tengeri rémet: a német «Klabautermant?» Nekem kellett
a példával előremennem. Gondolja a kisasszony, hogy ez én nekem
gyönyörűség? Végig borotváltatni a pofámat, hogy a szemem is szikrázik
bele! S mikor ennek az átkozott melanogénnek a penetráns szagát megérzem
a hajamon, szakállamon, a gyomrom rebellál tőle, s aztán mikor a tükröt
eléjbém tartják, szeretnék a szemem közé… no, most majd olyan szót
szalajtottam ki a számon, a mi nem illik.
Fernande arra bizalmasan mosolyogni kezdett. Jó hatás volt. Filibert
kapott rajta.
– Nem önért lett ez a változás az én külsőmön, kisasszony, hanem azért a
nyomorult porontyért…
S hogy igazat mondott, annak a tanubizonysága volt az a két nehéz
könycsepp, a mit restellkedve törült el a kérges tenyerével. Azt is
megrestellte. Előhúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőjét. Azzal
kellett volna. – Hogy a tengerészek olyan keveset nyúlnak a
zsebkendőhöz! Persze, nem ismerik a náthát.
Fernande arcza most megint a mély részvevést fejezte ki. Olyan érzékeny
arcz volt az, melyen minden külső hatás rögtön észrevehető volt.
– Most már tudja ön, kisasszony, hogy ki ennek a gyermeknek az igazi
atyja? dörmögé rest hangon a vén tengerész. S ez a leány valamikor
viselni fogja a Trimeric nevet, a tizenegyágú koronával együtt. Ez ki
van csinálva. Lássa ön, ezt sem mondtam még önön kívül senkinek, két
embert kivéve, a kik a titkot hivatalból megőrzik. Ilyen nagy bizodalmam
van önhöz, kisasszony. – Hát már most itt marad ön, ugy-e bár? s átveszi
a kis Aïra nevelését.
– Itt maradok, gróf úr. S hogy cserébe én is zálogot tegyek le az ön
kezébe, hát én is átadom önnek a legőrzöttebb titkomat. Az én családi
nevem fölött is ott van a tizenegyágú korona – a mit én soha viselni nem
fogok. Elhagytam a szülői házat, a fényes előkelő világot, minden
botrány, csalódás, kényszerűség megelőzte nélkül. Elhagytam azért, mert
megútáltam az egész «felső tízezer» világát, elkezdve a gyerekszekérben
hurczolt porontyától, a kerekes zsellyében tologatott vénjéig. Irtózom,
undorodom mindentől, a mi pacsuliszagú férfi, s a nyakkendőbe szúrt
melltűn a patkót látnom olyan iszonyat nekem, mint a régi
keresztyéneknek a félholdat.
– Ahá! Ahá! Kapott rajta Filibert. Kérem, mondja tovább. Ez nekem
ámbrózia.
– Megfutottam abból a világból, a hol minden színlelés, tettetés; a hol
nincs se egészen jó ember, se egészen rossz ember; a hol az, a ki igazán
érez, el van veszve; a hol szándékból, kiszámításból szeretnek,
gyűlölnek, gyilkolnak és párosodnak; a hol csúsznak-másznak a pénz után,
az oltár után, s ha eljutottak hozzá, megfertőztetik – a pénzt, úgy,
mint az oltárt. Megszabadítottam magamat. Két évig tanultam egy szigorú
præparandiában. Kiképeztem magamat nevelőnőnek. Diplomám van. Ha
grófleányokat nem, mehetek parasztleányokat tanítani. – De most már
szívesen itt maradok. – Egészen az eszményemhez illő feladatot látok
magam előtt. Egy elvadult, elhanyagolt teremtést, kivel a természet
külsőleg mostohán bánt, oda művelni, hogy a ki megismeri, azt mondja rá:
«hisz ez a rút leány nagyon szép!»