De hát ki az a Jacques Pluhar?
Ki az az Ellinor De-Quimper?
Ki az a Fernande kisasszony?
… Jacques Pluhar, a rangosztálya szerint, a komornyikok kategoriájába
tartozik, s mint ilyen «monsieurnek» czímeztetik. Tulajdonképen pedig ő
az Filibert gróf életrendszerében, a mi a ketyegő az óránál: a felhúzott
életrugó működésének szabályozója.
Már valami nyolcz év óta ő a mindenese a grófnak: felügyelője, istápja,
pénztárnoka, titkárja, felolvasója, doktora.
A gróf apródonkint felhagyott a vízkurával, a mióta a lábai megtagadták
a vízben-sárban szaladgálást. Víz helyett sört iszik; nem fürdik, hanem
inkább pipázik.
A Marciole tizenkét év alatt nagyon megvénült. A hegyvidéki parasztnők
hamar elhervadnak. Azaz, hogy nem hervadnak el, hanem úgy járnak, mint a
tulipán, a mely a szép himes szirmai helyén ugyanazon kocsányon idomul
át egy nagy háromszögletű tobozzá: ugyanaz a tulipán az!
Az arczbőre megrezesedett, a homloka csupa ráncz lett, a nyaka
megvastagodott, s a fogai megritkultak. A parasztszépség elmultával
elvesztette a befolyását is, s az a befolyás egészen a komornyiknak
jutott.
Marciole naponkint csak egyszer szokta a grófot látni, a mikor ebéd után
felhozza eléje a kis Aïrát, hátrafésült hajjal. (Fésülni még most sem
engedi másnak.) S akkor addig ott marad, a míg a kis leány a gróf urat
bohóskodásaival mulattatja.
A gróf nagyon szereti a kis leányt. Órahosszat engedi játszani,
csintalankodni, ugra-bugrálni maga körül. Itt minden szabad neki. Még a
pipát is a szájába veheti. Az anyának semmi beleszólása. Az ő helye ott
a gróf karszéke mögött. S ha meg találja inteni a kis csintalant: «Ejh,
nem illik az!» a gróf hátrakiált neki: «Csitt odahátul!»
Mindaddig, a míg Jacques be nem jön s egy szót súg a gróf fülébe. Akkor
aztán int a kezével Filibert, hogy elmehetnek.
Az a titokban súgott szó tudniillik «kávé».
Ezt nem szabad megtudni Marciolenak, hogy Filibert kávét iszik.
Ha megtudná, majd csapna nagy patáliát érte! Kikönyörögné a kezéből a
kávés findzsát. Még el is árulná magát. «Édes, jó uram! Ne rontsd meg az
egészségedet! Tudod, hogy a kávé te neked méreg!»
Szegény, becsületes Marciole! Hogy őrzi a grófnak az életét! Pedig
hiszen annak a halálával kezdődik az ő felmagasztalása. Addig, a míg a
gróf él, csak a megszégyenülés csepeszét viseli a fején, az özvegyi
fátyol hozza meg számára a grófi diadémot! – És mégis féltve őrzi az
életét az urának. Mindennap összevész a komornyikkal miatta. Pedig ha a
saját jóvoltára gondolna csupán, nem kellene egyéb, mint hogy egyszer a
gróf fekete kávéja közé töltsön egy jó pohár cognacot (hisz az ártatlan
szer, pláne orvosság) s másnap már grófné asszony volna a czíme.
Igazán megérdemelné a jó Marciole, hogy neki itéljék a Monthyon
erénydijat, a ki tizenkét évig tűri a szennyet az arczán, s őrzi annak
az életét, a kinek a temetése napján ez a szenny auroleolával lesz
felcserélve.
És aztán mindennap ki hagyja magát űzetni egy cseléd által az ő urának,
férjének a szobájából, egy cseléd által, a ki előkelő fölényét érezteti
vele, – a tudatlan paraszttal.
Hát ő persze nem tudná felolvasni a hirlapokat a gróf előtt, miként
Jacques, pletykákat sem tudna neki elmesélni a főúri világból.
Jacques Pluhar sok évig a párisi jockey-clubnál volt benfentes szolga.
Onnan került igen jó ajánló levéllel Trimeric grófhoz. Legalább az
ajánló levelei azt állítják. Ezeket pedig De-Quimper Ellinor gróf
eszközölte ki a számára, a jockey-club egyik leghíresebb tagja.
De azt Filibert gróf nem tudta meg sok ideig, külömben gyanakodó lett
volna.
Trimeric Filibert gróf nem szerette, ha csak a nevét kimondták is előtte
De-Quimper Ellinornak.
Nem azért, mintha ellensége lett volna, hanem azért, mert atyafia volt.
Trimeric grófnak az atyja és De-Quimper grófnak az anyja testvérek
voltak.
Az unokatestvérek soha sem látták egymást. Ellinor az alatt nőtt fel, a
míg Filibert a tengereket szállta.
Hanem hát kellemetlen érzés egy olyan atyafira gondolni – becsületes
embernek, a kit meg akar csalni – a becsületes ember.
Már pedig Filibert gróf tudta jól, hogy ő Ellinort okvetlenül meg fogja
csalni.
Ez a jó fiu azt gondolja, hogy ő fogja a nagybátyja vagyonát örökölni;
valószínüleg már erre a számlára csinált is egy halom adósságot.
Mekkora lesz aztán az elbámulása, mikor a temetés után (vagy még a
cerimonia előtt), a perpignani préfet bemutatja a gyásztevő
gyülekezetnek a törvényesen egybekelt özvegyet, s a törvényes szülöttet,
mint egyenes örökösét a Trimeric vagyonnak.
Ezért nem szerette Filibert gróf, ha az öcscsének a nevét előhozták
előtte.
Jacques Pluhar pedig ennek a megbizott embere, a kinek rendes feladata
koronkint értesíteni Ellinort az armingoli kastély eseményeiről s közben
a megbizójának az utasításait foganatosítani.
Jacques Pluhar természetesen maga is őrizkedett Ellinor nevét
felemlíteni a grófja előtt. Bár épen azért volt ideküldve.
Még nem jött el az ideje.
A jó haditervnek érés kell!
A hirlapok között, a miket Filibert gróf járatott, volt egy furcsa
ujság, a minek a neve volt Harlequin. Ez egy ideig őrült nagy sikert
vívott ki a párisi boulevardokon. Ennek a lapnak annyiféle munkatársa
volt, a hány politikai párt beszéltet magáról Francziaországban. Ezek
aztán ugyanazt a thémát, eseményt sorban a maguk szempontjából adták
elő. Az egyik oldalon az opportunista, a másikon az intransigens, a
harmadikon a boulangista, a negyediken az imperialista, az ötödiken a
legitimista, a hatodikon az anarchista. Ezeket az egymással
szemeszöktében ellenkező értekezéseket összeolvasni valóságos pokolbeli
élvezet lehetett. Azután irtak bele ultramontanok és szabadkőművesek,
idealista és realista kritikusok, haussera és baissere spekuláló
nemzetgazdászok, spiritisták és antispiritisták, atheisták és
theozofisták, darwinisták és charlatánok és komoly természettudósok.
Ezeknek az utóbbiaknak a czivakodásai mulattaták legjobban a
Trimeric-család utolsó férfisarját.
Különösen egy éveken keresztül folytatott felfedezési vita érdekelte az
öreg urat rendkívüli mértékben.
Egyszer az a hir emelte fel a fejét, hogy Borneo szigetén felfedezték a
majomembert, a Darwin-elmélet kézzelfogható bizonyítékát, az összekötő
tagot az ember és az utáncs között. Leirták az alakját, az ábrázatját.
Egy majom, a ki beszél, emberi szótagolással, a kinek már lelke van és
czivilizálható.
– Még utóljára kiderül, hogy a Trimeric-ükök voltak az emberi faj igazi
ősei.
Rögtön nyomban következtek a tudósok, a kik lerontották az egész
elméletet: humbug az egész! E fajta szőrrel benőtt emberek vannak
Oroszországban is, de ez csak aféle túltengése a finom pihének, csak
olyan emberek azok, mint más kétlábú teremtés.
Ekkor a felfedező tudós, Buckland, közzétette a lefényképezett alakokat,
a kiket a birma király udvaránál látott. Ennek a majomemberfajnak a
neve: «Kráó».
Erre egy híres olasz aquarium-tulajdonos, Farelli, nem sajnálta a
költséget, kiküldött egy ügynököt Borneoba, hogy vegyen meg a királytól
a számára egy ilyen Kráót.
A megbizott visszatért eredmény nélkül. A birma király nem ád el Kráót
semmi pénzért. – Hanem annyit kieszelt, hogy ezeket a birma király
udvarában látható majomembereket Láósz tartomány királya ajándékozta,
annak az ősrengetegeiben tanyázik a majomemberek nemzetsége.
Ekkor aztán Farelli egy egész expeditiót indított meg egyenesen Láósz
őserdőibe, a Kráó-nemzet felfedezésére. A kutató társaság vezére volt
Bock Károly, komoly természettudós.
Ez csakugyan rá is akadt a Kráó-nemzet székhelyére Láósz tartományban.
Ezek a tisztelt polgártársak a gunyhóikat terebélyes nagy fák ágai közé
építik. (Tehát már építenek!) De a tüzet még nem ismerik, minden ételt
nyersen esznek, kiváltképen halat és rizst.
Sikerült őket több izben meglepni a lakomáiknál, de az idegenek
közeledtére egyszerre szétriadtak, igazi majomszokás szerint egyik fáról
a másikra dobálva át magukat, vadállati ügyességgel, a hova a karaván
tagjai nem tudták őket követni. És így ezek sem fogtak Kráót.
Filibert grófot most már aztán nagyon ösztökélte ez a história.
– Nincs a Harlequinben valami a majomemberről?
Dehogy nem volt.
Az angol természettudósok és ethnographusok egész harczot folytattak
fölötte.
Kaulitz Jarlow egyenesen a majom és ember közötti rokonságot
bizonyította be az eddig nyert adatokból.
Ellenben Leuckart csak az ismeretes politrichia elméletét vélte
megállapíthatónak ez esetben.
– De hát nem tudnak odamenni és elfogni egyet? kiálta fel Filibert gróf
boszúsan.
– Hát hiszen épen erről az esetről értesít most a Harlequin. Itt van
egész terjedelmében a tudósítás: «Egyike az előkelő világ matadorainak,
a sport terén annyi sikerrel kérkedő De-Quimper Ellinor gróf
vállalkozott rá, hogy a láószi őserdőkből elhoz magával egy Kráót.»
– Micsoda? Az én unokaöcsém? Annak volna ilyen elhatározása?
– Föl lehet róla tenni ilyesmit, ha egyszer a fejébe veszi. Az egy
bűvész. Valóságos Cagliostro. A tudósítás a módját is előadja a
tervezett Kráó-fogásnak. «Ellinor gróf nem fog nagy vadászkisérettel
közelíteni a majomemberek tanyájához, hanem készíttet magának egy
tökéletes majomöltözetet, melyben egészen hasonlítani fog a
majomemberekhez. Ebben az álczában egyedül fog a Kráók tanyájára
behatolni, odavegyül közéjük, mint jó czimbora, ismeretséget köt egy
fiatal majomleánynyal s azt elcsalja magával!»
– Ördöngös egy ficzkó! No, ez derék lesz, ha sikerül neki; soha sem
hittem volna, hogy ilyen mennykő gyerek az én öcsém.
Most aztán itt volt az alkalom Ellinorról beszélni.
Az öreg úr hajlandónak mutatkozott erre a tárgyra rátérni.
– Ez az Ellinor, ez nekem unokaöcsém, tudja ön Jacques? Harmadizbeli
unokatestvérek vagyunk. Elég távoli rokonság. Annyira, hogy ha én nekem
leányom «volna», azt De-Quimper Ellinor gróf feleségül vehetné. Ha hozzá
adnám, megjegyzem. De hát nem adnám hozzá. Nincs olyan eset! Van önnek
politikai meggyőződése, Jacques Pluhar?
– Én nekem mindig az a politikai meggyőződésem, a mi azé az uraságé, a
kinél szolgálok.
– Ez nagyon helyes. Így is illik. Egy komornyiknak az a kötelessége vagy
a hogy mi nálunk, Trimeric grófoknál híják, egy «major domus»-nak. –
Nini! Van önnek valami véleménye a czímezések felől, Jacques Pluhar?
– Tökéletesen. Három esztendeig szolgáltam egy külföldi nagykövetnél,
ott megtanultam, kit illet meg az «altesse», a «Durchlaucht», a
«serenissime», az «excellence», az «eminence», a «honorable», a
«baccalaureat», a «le docteur», «le président», «le conseiller d’état»,
«le préfet», «le reverende» és «le supplicant».
– Úgy is illik… A forradalom nem szüntethette meg a czímezéseket. Már
akárhogy elfogadták is azt a czímezést, hogy «monsieur», de már azért én
sem a parasztot, sem a pugrist, sem a zsidót nem hivom monsieurnek,
hanem a hogy minden ember szólitja «te rustre!» – «cancre de bourgois!»
– «te jordán!» Ez az ő czímük. Tehát, ha ők megtarthatták a forradalom
előtti czímeiket, megtarthatjuk mi is. – De mit is akartam csak önnek
mondani, Jacques Pluhar?
– Hogy egy komornyiknak, vagy helyesebben mondva major domusnak van
bizonyos kötelessége.
– Úgy? tudom már. Az a kötelessége az ő ura irányában, a mi a
miniszternek a souverainjével szemben. Mindenben annak a politikáját
követni. Azt ön bizonyosan tudja már, hogy én minden ízemben Chambord
grófnak, Francziaország egyedüli törvényes trónkövetelőjének a híve
vagyok.
– Ezt könnyű volt kitalálnom a kastély kapuja felől kivésett betükből.
U. B. S. L. R. Ezt találni minden legitimista kapuboltozata fölött.
– Tudja ön, mit jelentenek ezek a betük?
– Oh igen. «Un boiteux sauvera le royaume».
(Egy sánta menti meg a királyságot.)
A sánta alatt az adeptusok Chambord grófot értették, a ki a fél lábára
biczczentett.
– No, már most csavarja ön fel az eszét, Jacques Pluhar. Miután én nekem
ez a szent meggyőződésem, a mitől engem semmi plebiscitumok meg nem
foszthatnak, hogy Chambord gróf Francziaország egyedüli legitim ura,
ugyan hogy képzelheti azt valaki, hogy én nekem lehessen ezen a világon
bárminő érintkezési pontot találni az én unokaöcsémmel, De-Quimper
Ellinor gróffal, a ki a Bonapartekkal szegődött össze: a mi
leggyűlöltebb ellenségeinkkel.
– Tudnék én erről valamit mesélni.
– Én a mesékre nem adok semmit. Én a tényekre hallgatok. De-Quimper
Ellinor gróf volt a hadsegéde Bonaparte Lulu herczegnek, a ki őt a
Cap-földre követte.
– És épen ez által tette a legfontosabb szolgálatot a legitimista
ügynek. Még pedig előre kiszámítva, az itthoni szövetségesekkel
megbeszélve, terv szerint végrehajtva.
– Hogy mondhat ön ilyet, Jacques Pluhar? Gondolja meg, hogy ki előtt
beszél. Ez olyan, mintha egy miniszter beszélne a királyával.
– Én a legelső kútforrásból merítek. Mikor a szerencsétlen kis herczeg
hajóra szállt Southamptonban, hogy a Jóreménység fokára vitorlázzon, a
háborút tanulmányozni, a hogy a tudósok mondják: «in anima vili» a
meztelen bőrű zulukaffereken, hát akkor a jockey-clubban egy ismeretes
legitimista főúr, marquis Desbarras –
– Ismerem, nagyon jól ismerem.
– No, hát ez a marquis Desbarras nyilt társaságban fogadást kinált
tízszeres ellentétel mellett mindenkinek, hogy Lulu herczeg nem fog
visszatérni többet soha Afrikából. Huszan is tartották a fogadást
ellene: felmentek az összegek egy millióra. Ha veszít, tíz milliója
bánja. Én ott hordtam körül a chartreuse-poharas tálczát. A marquis rám
kiáltott: «héj, Jacques Pluhar! hát ön nem állna mellém a fogadáshoz,
hogy ne legyek magamban, annyi ellen?» «Miért ne? mondám én, a ki meg
tudom érteni a jó tréfát. Én is beugratok száz frankot.» Négy hónap
mulva zsebemben volt a megnyert – tíz frank. A szegény Lajos herczeget
megölték a zuluk az izandulai berekben.
– No, hát ez köztudomású dolog.
– De azt már nem tudja minden ember, a mit én gyakran meghallottam
fülhegygyel azoktól az uraktól, a kik a fogadásukat elvesztették: hogy
Napoleon herczeg megöletése előre kicsinált dolog volt Ellinor gróf és
Desbarras marquis között.
– Mit mond ön? Gondolja meg a szavát!
– Úgy volt biz az. Fennhangon beszélték az urak egymás között, hogy
Napoleon herczeg legitimista összeesküvésnek esett áldozatul. Őrizkedem
véleményt mondani. Lehet úgy, lehet máskép. Lehet politika, lehet
spekuláczió. Az olyan urak, mint Cassaignac, azt beszélték, hogy
complott volt, az olyan urak, mint Pereira, a kik sokat vesztettek a
fogadáson, azt mondták, hogy yankeetrik volt. Igen, igen, ez volt a
műkifejezés Ellinor vicomte vállalataira.
– No, hát mondja ön el, hogy vélekedtek az urak?
– Hát, hogy Ellinor vicomte, a ki hadsegéde volt Lulu herczegnek, egy
felbérelt kém által előre értesíté a zulutábor vezérét, hogy merre fog a
herczeg kiséretével együtt kémszemlére elindulni. Az viszont arról
értesíté őt, hogy hol fognak az ő emberei lesben állni. Mikor aztán a
megjelölt embuscade közelébe értek, Ellinor vicomte rávette a herczeget,
hogy szálljanak le a lovaikról s hágjanak fel egy magasabb halomra, a
honnan az egész rónát beláthatják. Ekkor egyszerre felugráltak a magas
fűben elrejtőzött kafferek. A többit az ujságokból tudjuk. Hogy a
herczeget az egész kisérete cserben hagyta. Azok mind nagy sebtében
felugráltak a lovaikra, ő pedig nem birt a lovával, nem tudott a
nyergébe felkapni, s ott esett el a vademberek hasszagáj-döfései alatt.
– No, az úgy volt. Emlékezem. Olvastam.
– Hát az urak, a kik e fölött a clubban sans gêne diskuráltak, azt
mondták, hogy ez politikai gyilkosság. A politikai gyilkosság pedig fel
van véve a népjog codexébe. Szép is volna, ha a francziák kezdenének el
lamentálni egy napoleonida meggyilkoltatása miatt, a kik egy Bourbon
koronás fejét nem sajnálták a nyaktiló alá vinni.
– Hát abban igazuk is volt! Már tudniillik amazoknak, nem is amazoknak,
hanem emezeknek, azaz, hogy azoknak, a kik így vélekedtek, hogy egyiknek
épen úgy nincs igaza, mint a másiknak.
(Ez igen szép sorites volt a gróftól.)
– Ezen haláleset által az imperiálisták meg lettek fosztva a
legbiztosabb alaptól, a mire a fellegváraikat építették, oda volt a
trónjelöltjük. A vörös herczegből nem lesz császár!
– Hát De-Quimper Ellinorral mi lett?
– Ő ismét visszakerült Párisba; feljött a jockey klubba. Fogadta a
gratulatiókat és az insultatiókat egész hozzá illő applombbal. Az
utóbbiakért sorba megverekedett s az ellenfeleit megszurkálta:
kitörülteté a nevét az imperialista klubból, s megosztozott a marquisval
a fogadások nyereségén; kapott, azt mondják, kétszázezer frankot.
– Hisz ez derék ember!
Jacques Pluhar nem szólt semmit, csak a szemével hunyorított rá.
Kis idő mulva Filibert gróf, a kinek megint másfelé járt a gondolatja,
azt kérdezé a komornyiktól:
– Hát aztán Jacques, nem nyomta önnek a lelkiismeretét az a tíz frank, a
mit ön egy császári herczeg meggyilkoltatásán nyert?
– Hát hiszen én is «derék ember» vagyok.
Abban megint igazat kellett neki adni. Ámbár világos a sofisma. Tiz
frank egy emberéletért nyomhatja az embernek a lelkét; de kétszázezer
frank már nem nyomhatja.
Most azután egészen kiváncsivá volt téve az öreg gróf az unokaöcscsére.
Ujból kérdőre fogta Jacques urat.
– Mondja csak Jacques: nagy szelet csinál az az én unokaöcsém Párisban?
– Ő adja a hangot a társaságban.
– S van neki hozzá való jövedelme? Én, a hogy emlékezem rá, a papa
De-Quimper egy nagyon szerény birtoku grófocska volt, a ki mindig a
szekerészettől telelésre kikölcsönzött lovakon járt.
– Azt tudom, hogy mesés összegeket tud elkölteni.
– De hát honnan veszi hozzá a pénzt? Tán csak nem áll – zsidó
vállalkozókkal üzleti viszonyban?
– Óh azt nem!
– Vagy politikus herczegasszonyokat fosztogat ki?
– Még azt sem. Hiszen tudja gróf úr, a világ olyan nagy! Francziaország
még nagyobb! A ki olyan szerencsés, hogy francziának születhetett, annak
már privilégium van adva, hogy annyit vegyen el a világból, a mennyi
neki tetszik. Van nekem egy czimborám: egy muszka. Én a muszkákkal
különösen rokonszenvezek. Azok is annyit vesznek el maguknak a világból,
a mennyi nekik tetszik. Ez az én rangtársam, (portás az orosz követségi
palotában) azt mondta nekem, hogy van egy orosz közmondás: «hol telelnek
a rákok?» A ki rá tud találni arra a helyre, a hol a rákok telelnek: az
a szerencse fia. Ellinor gróf mindig rá tud találni egy ilyen
rákteleltetőre. Olyan ötletei vannak, a mik másnak eszébe nem jutottak
volna, s a mikből ő százezreket seper be.
– Szeretnék egy olyat hallani.
– Hát például itt ez az ujság a kezemben, a mindennapi kedvencz
olvasmánya a grófnak: ez a Harlekin, évenként félmilliót jövedelmez
Ellinor vicomtnak.
– Hát ez az ő vállalata?
– Csakhogy nincs rajta a neve. Van direktora, kiadója, gerantja, felelős
szerkesztője és párbajozó szerkesztője; de ő maga a szárazföldön marad:
csak a napi jelszavakat osztja ki.
– De hisz egy ilyen lapnak a szerkesztése óriási pénzbe kerülhet.
Annyiféle pártnak a matadorait megnyerni, hogy egy közös hirlapba
irjanak, azokat úgy megfizetni, hogy egymásnak az insinuatióit,
persiflageait eltürjék, ugyanazon a lapon, a melybe írnak, magukat
nevetségessé tenni engedjék: hogy mindennap tízszer egymással meg ne
duelláljanak! Rengeteg pénz kell oda!
Jacques Pluhar csak úgy ravaszkodva simogatta a kotlettjeit az ujjai
hegyével.
– Gróf úr! Hiszen épen ebben nyilatkozik meg Ellinor vicomt genialitása.
Neki ezek az önérzetes munkatársak mind egy bagatellbe kerülnek.
Mindennap olvas az ember a törvényszéki csarnokban egész mulatságos
jeleneteket: elnök, vádlott és közügyész között. Vannak agyafurt
vádlottak, a kik a közügyésznek be tudják fűteni a poklot, s úgy össze
tudják keverni az egyenest a görbével, hogy ember legyen, a ki megtudja
benne találni az igazat. Ezt a genret kultiválja már régóta Ellinor
gróf. Kiszemelte közülök a legfurfangosabb ficzkókat: többnyire a
sikkasztó, csalárd bukott, hamisító fajtából, s aztán megvárta, a míg
véglegesen el lesznek itélve. A Mazasban szabad az elitélteknek
mindenféle polgári munkával foglalkozni s ezzel is élelmet keresni.
Egyik esztergályoz, másik kefét köt, irni pedig mindenkinek meg van
engedve. Ellinor gróf aztán elszegődteti ezeket a derék embereket a
«Harlekinhoz». Tehetségeik szerint. Egyik vezérczikket ír, a másik
kritikát, a harmadik nemzetgazdászatot.
– A mennykőbe! Hát ez rabmunka?
– Dehogy, kérem! Igen szép honoráriumot kapnak érte. Egy vezérczikkért
öt frankot. Polemiával együtt hét frank. Sensatiós revelatiókért tíz
frank!
– Ezer ördög! Hogy jutnak a mazasi rabok revelatiókhoz?
– Hát a hogy a Mazason kivül jutnak hozzá. Az külön talentum gróf úr!
Leleplezéseket csinálni. Kell hozzá merész fantázia: egy csomó régi
ujság, aztán meg egy biztos zárka az államfogházban, a hol az embert
pofon nem verhetik. Már most azután könnyű megérteni, miért nem
duellálhatnak a Harlekin munkatársai sem egymással, sem a publikummal az
elkövetett sértések miatt.
– Mert a porkoláb nem engedi.
– Igen is, mert a porkoláb nem engedi.
– No de én többet olyan ujságot nem olvasok, melyet a Mazasban írnak.
Rendeljen nekem mást!
– Tessék elhinni gróf úr, hogy semmi nyeresége sem lesz a cseréből.
– De hogy az én unokaöcsém piszkolja be a nevét ilyen vállalattal!
Jacques Pluhar félrefordult, hogy elrejtse az arczán mutatkozó gúnyos
sajnálkozást. «Csakugyan nagyfokú agylágyulásban szenved az öreg úr,
hogy piszkos vállalatnak nevez valamit, a mi fél millió frank tiszta
jövedelmet hajt!»
– Tessék ez iránt megnyugodni! Ellinor gróf neve semmi módon nem kerül
összeköttetésbe ezzel a vállalattal. Ő maga egyátalában le nem huzza
keztyüjét soha, hogy valami vállalathoz hozzá nyuljon. Keztyüs kézzel
ebédel, keztyüs kézzel ír, keztyüs kezet nyujt baráti szorongatásra.
Mások effektuálják az ő eszméit, ő csak lanciroz. Aztán vezet. Kiadja a
jelszavakat. De maga távol marad minden actiótól. A vállalat
megindításához pénzt előlegez, bőkezűen, aggodalom nélkül; nem fél a
szélhámosoktól: koczkáztat. A hogy más ember ráteszi a pénzét a
kártyalapokra, úgy teszi ő fel az összegeit az emberi jellemekre. Mindig
nyer ezen a játékon. S ha veszt, elhallgatja. Ez sokkal okosabb
hazardjáték, mint a kártya. Mert a kártyának a hátlapjáról csakugyan nem
láthatja az ember, hogy a spadill, vagy a manille van-e alatta? mig az
embereknek mindig meg lehet látni a czifferblattját.
Az öreg úr nehézkesen lógatta a fejét.
– Nem értem én ezt a dolgot sehogy sem.
– No majd mindjárt példával illustrálom. Hallotta gróf úr hirét Sarah
Bernhardtnak, a hires tragikus művésznőnek?
– Ugyan már hogy hallottam volna, mikor husz esztendeig nem jártam más
száraz földön, mint a Kerguelen tartományban?
– De czethalat látott már ön gróf ur?
– Ha ön annyi heringet elfogyasztott volna, mint a hány czethalat én
megszigonyoztattam a Behring öbölben!
– No hát én is láttam egyet: ott mutogatták egy deszkasátorban a
Montmartre alatt tiz sou belépti dijért. A tulajdonosa, egy norvég
czethalász, szegény ördög volt, alig élhetett belőle. Pedig elég
humbugot csinált. Kihiresztelte nagy plakardokon, hogy az az a czethal,
a mely Nóé apót elnyelte.
– Talán Jónás prófétát?
– Az a párisiaknak mindegy. Nóé jobb, mert annak a nevét összeköttetésbe
lehet hozni egy kocsmával, a mely a czethal belsejében volt berendezve,
azt sem szerették, mert nagyon halzsírszagunak jött ki belőle az ember.
Egy este odament a czethal gazdájához Ellinor vicomt. Hallja ön mászter,
önnek derék czethalat adott a tengeristen: de ön azt nem tudja
értékesíteni. Én teszek önnek egy ajánlatot, fele haszonra. Vigye ön át
a czethalát a tengeren New-Yorkba: ott állítsa ki annak a vendéglőnek a
táncztermében, a mi átellenben esik a szinháznak. (Megnevezte a
szinházat.) A termet bérelje ki tíz napra. Adja meg érte azt az árt, a
mit kivánnak érte. Egyuttal a következő hetekre foglalja le ön a
philadelphiai, chicagoi, connecticuti és washingtoni hotelek táncztermét
is előre minden áron. A szükséges költségeket én utalványozom önnek. Ez
fond perdu. A többit bizza én rám.
– No csak nem tette azt meg, hogy a dobot ütötte a czethal bódéja előtt?
– De nagyon is ütötte. Ekkor következett be a világhirű nagy tragéda
Bernhardt Sarah amerikai vendégszerep körutja. Ellinor gróf ugyanazon
hajóval utazott át New-Yorkba, mely a halhatatlan művésznőt szállította.
Fanatikus tisztelője volt. Igazi cavalier servant, New-Yorkba megérkezve
is talált elég alkalmat Ellinor gróf a művésznővel jó szolgálatait
elfogadtatni. Üres óráiban elkisérte őt a város nevezetességeinek
megtekintésére. Ebben az útban bevezette Ellinor gróf a nagy művésznőt a
czethal gyomrába is; mely ez alkalommal villanyvilágításban ragyogott,
ylang-ylanggal volt parfumözve, s a buffetjében szerecsen angyalok
serviroztak igazi Röderer pezsgőt. A művésznő az egész jelenlevő
társaság előtt hangosan nyilvánitá, hogy ez egy oly nagyszerű czethal, a
milyenhez hasonlót ő soha életében nem látott.
Tizenkét ujságnak a riportere hallotta ezt a szót, s másnap valamennyi
hirlapjának a homlokán (az amerikai lapok az érdekes ujdonságokat az
elején szokták hozni) kompakt betükkel olvasható volt, hogy a «diva»
ottjárt a czethalban, s azt bámulatraméltónak nyilvánitá.
De még inkább olvasható volt a szinházzal átellenes vendéglő homlokzatán
pompás festmény alatt, nagy arany betükben: «Itt látható az a hirhedett
czethal, melyet a halhatatlan isteni művésznő, Sarah Bernhardt
bámulatával megdicsőitett.
És ekkor aztán, a ki csak Sarah Bernhardt művészi előadására a szinházig
törte magát: az egyuttal a czethalat is megnézte. A ki be nem fért a
szinházba, az meg épenséggel a czethalban keresett vigasztalást. Omlott
a dollár a kaszszába, mint a Niagara. S egyéb napi költség nem volt,
mint egy szekér koszorú, melyet Ellinor a szinpadra szóratott.
S a mint a nagy művésznő odább vonult egy várossal, a czethal is híven
követte. Washington, Philadelphia, Chicago és a többi mind együtt látta
őket: a művésznőt a szinházban, a kit az egész világ bámul, és
átellenben a czethalat, a kit a művésznő bámul. S mind a ketten jó
üzletet csináltak. A diva összeszedett az újvilágban egy millió dollárt.
Egy másik millió dollárt kiérdemelt a czethal. S ezen Ellinor vicomt
megosztozott a holtig herczeggé tett czethalászszal.
Filibert gróf savanyú képet csinált ehez az elbeszéléshez. Azt mondta,
hogy emlékezik már rá, hogy olvasta valamelyik hirlap apróságai között,
ezt a czethal-Bernhardt históriát: de nem sejtette, hogy az unokaöcscse
is bele van keveredve; hogy ez még is csak afféle Barnum-stikli.
– Ezeket úgy nevezi Ellinor gróf, hogy «zseni-cziklusz».
– Hanem hát térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, a miből kiindultunk.
Mondá Filibert gróf. A hogy ön az ujságból olvasta: egy új emberfajt
fedeztek fel. (Valjon ezt is a Mazasban ülő Afrikautazók cselekedték-e?)
– Nem! Ez az illustrált lapokban van.
– Akkor hát szentírás. Tehát a majomemberről van szó, a kinek a hazája
Uganda, vagy Aukland.
– Nem, gróf úr. Láósz tartományt írnak a lapok.
– Tanult ön geographiát, Jacques Pluhar?
– Nem, gróf úr. Én nem tanultam semmit. Nem jártam felsőbb iskolákba. A
mi századunk végén fölösleges is. Az ember mindent megtanul a
hirlapokból. A ki mindennap hírlapot olvas, annyi, mintha a Sorbonneba
járna. S ha valamit nem tud az ember, ott van a Conversations-lexicon,
abban megtalálja.
– Igazság! Az én könyvtáramban is van ilyen. Keresse ön fel, merre van
az a Láósz tartomány, a miről az ujságok írnak.
Jacques Pluhár előkereste az «L» betűs kötetet.
– Ah! Ez egyszer tévedtek az ujságírók. A Láósz nem valami tartománynak
a neve; hanem egy emberfajé, mely Birmaország hátulsó részét lakja: vad,
megszelidíthetetlen nép, rút arczú és kegyetlen, mely a közé vetődő
idegent fölfalja.
– No, és már most hogy egyezik össze De-Quimper Ellinor jellemének ez a
két külömböző vonása, hogy ő maga csak lancirozza a rendkívüli
ötleteket, de azoknak keresztülvitelét másokra bízza, aztán meg hogy
személyesen készül egy hátulsó keletindiai veszedelmes expeditióra? Az
az ember, a ki a keztyüjét soha le nem húzza, az akar majombőrt húzni
magára? Az őserdőkbe behatolni? Majomkisasszonyt elcsábítani? Hogy
egyezik ez össze?
Jacques Pluhar nem hagyta magát sarokba szoríttatni.
– Ah, Ellinor gróf az a rendkívüli ember, a kinek a magaviseletében
örökös az ellentét. Épen ez teszi őt érdekessé. Az pedig egy régi
megrögzött marotteja, hogy ő a majomfajt valósággal egy átmeneti
osztálynak tartja az ember nemhez. Van neki egy nevezetes majma a
csimpánzok nemzetéből, a kit mindenki ismer Párisban. Az ott jár-kel a
szobájában, felszolgál a vendégeknek, ha a gróf kikocsikázik, ott ül
mellette a bakon s tartja a kezében az ostort. A majmot úgy híják, hogy
«majoreszkó».
– Majoreszkó!
– Na igen. Minthogy Darvin szerint a majom az emberiség első szülöttje:
tehát megilleti az a név, hogy majoreszkó. Mondhatnók «bátyám.»
– Nem! Nem! Csak maradjon ő majoreszkó.
– No hát annak a nevezetes majomnak már van humora, van fantasiája, van
combinatiója és igazságérzete.
– No erre kiváncsi vagyok! S hogy tudja ő ezt mind nyilvánítani?
– A majomnak beszélő tehetsége is van. Ellinor gróf már negyven olyan
hangot jegyezett fel többszörös megfigyelés után a majomnál, mely egy
bizonyos gondolatot fejez ki s rájött, hogy a majombeszédnek tizennégy
határozott betüje van: tehát csak kettővel kevesebb, mint az «ainosz»
emberfaj ábéczéjének.
– De azért a majom még nem «bátyám!» Hol vannak a lelki tehetségek?
– Az Ellinor gróf majmának mindenféle öltözetei vannak, melyeket
felváltva visel, ha az urával kikocsikázik. Mikor a kozák egyenruhát
adják fel rá, olyan büszkén ül a bakon, összefont karokkal, mint a ki a
világot behódítani indul. Ellenben ha burkus egyenruhát adnak rá,
eltakarja a pofáját a két karjával.
– No mert bizonyosan jól meghajigálták egyszer répával ebben a
kosztümben a párisiak.
– No de most egy csattanós esetet beszélek el a majoreszkóról. Ha nem
untatom vele a gróf urat.
– Óh kérem, én minden részletezést tudok élvezni, a mi a rokonaimról
szól.
– Tehát a majoreszkót hasznos foglalkozásokra is szokta alkalmazni
Ellinor gróf. A konyhában segít a szakácsnak. Rendkívüli tehetséget
tanusít a kukta mesterségben.
– Elhiszem, hogy az tetszik neki. Lehet pákoszkodni.
– Ellenkezőleg. Inkább annyira kifejlődött benne a becsületérzés, hogy
bele nem kóstol a készülő partékba, s ki nem nyalja a liktáriumos
lábasokat. Lelkiismeretes majom. A mit a következő eset legjobban fog
illustrálni. Ellinor gróf az argenteuilli nyári lakában petit soupét
adott nehány barátjának és barátnőjének. A szakács tizenkét
fogolymadarat hozatott fel, s azoknak a koppasztását rábízta a
majoreszkora. Ehez ő kitünően ért, úgy megtudja a madarat koppasztani,
hogy azon egy toklász nem marad. A majomúrfi kiült az áldozataival a
konyha ablak széles párkányára s hozzá látott a koppasztáshoz, egymás
mellé rakva a levetkőztetett madarakat. Meglátta azt egy kánya a park
nagy jegenyefáin levő fészkéből, s nagy hirtelen lecsapott a magasból,
elkapott egyet a koppasztott foglyokból s fölvitte a fészkén ülő
párjának és fiókjainak. A majoreszkó eltitkolta a haragját s úgy tett,
mintha nem vette volna észre a rablást. Egyszer aztán behuzódott az
ablak mögé. Jól számított. A kánya másodszor is leszállt a kényelmes
prédára. De ekkor a majoreszkó nyilsebesen megragadta a rablónak a
nyakát az egyik kezével, a másikkal a lábát a harmadikkal a farkát, a
negyedikkel a fejét. Egy percz alatt ki volt végezve a gonosztevő. Akkor
aztán nagy nyugodtan hozzáfogott; megkoppasztotta a kányát igen szépen,
s odafektette a sütődeszkára az ellopott tizenkettedik fogolymadár
helyére. Nemsokára odajött a kukta: megszámlálta a koppasztott
pecsenyéket, tizenkettő. Talál. Vitte a sütőkemenczébe.
A szakács sem jött rá az anyagcserére. Feladták a vendégeknek mind a
tizenkét foglyot rizskása melléklettel.
Az urak azonban mind sportsmanok voltak, a kik egyszerre felismerték a
görbe orráról s az éles karmairól a foglyok közé betolakodott karvalyt.
A házigazda kriminális inquisitiót csapott; felidéztette a szakácsot, a
vadászt: azok mind esküvel bizonyíták az ártatlanságukat. Végre
felderíté a rejtélyt az önkényt jelentkező kertészlegény, a ki
szemtanuja volt a karvaly és majom közötti tragédiának. Ekkor aztán nagy
lett a triumphja a majoreszkónak, a ki mind ez idő alatt olyan ártatlan
pofákat vágott, mint a ki nem érti, hogy miről beszélnek. A szép hölgyek
majd agyon szorongatták az öleléseikkel. A gróf megigérte, hogy ezt a
jelenetet a híres majomfestő, Meyerheim által fogja megörökíttetni, a ki
azt a két híres képet festette: a «majomlakoma» és a «majom festő
akadémia». Hát ezzel igazoltam, gróf úr, azt az állításomat, hogy a
majomnak van fantaziája, kombinacziója és igazságérzete. Molière nem
gondolt ki ennél nagyobb költői igazságszolgáltatást: «ha te karvaly
elloptad a pecsenyét, légy pecsenye helyette magad.»
Az adoma arra volt szánva, hogy Filibert grófot megnevettesse; de biz az
nem igen sikerült. A tengerész kedélye, arczvonása úgy marinirozva van
már, hogy nem alkalmas a nevetésre. Ellenben a szemei mindig egy
fixpontra irányulnak.
– Jól van jól! De hát mind ebből hogy következik az, hogy Ellinor öcsém
ráadja a fejét egy olyan veszedelmes vállalatra, a minőt ön említett: a
mi sehogy sem illik bele egy párizsi petit crevé élvezeteinek
sorozatába.
– Ezt nevezik eszmetársulatnak.
– Aha! ön még is járt iskolába! Ez philosophai műkifejezés.
– A majmok nyelvét és a majomnyelv betűit tanulmányozva, mind jobban
belemélyedt a gróf abba a physiologiai problémába, hogy a majomnemzet
egyike a beszélőképes emberfajoknak, s ellátva az első ismeretekkel
képesnek érzé magát, ugyanazon a nyelven értekezést kezdhetni, a láoszok
rengetegeiben lakozó kráókkal.
– Nem! Jaques Pluhar. Ez nekem nagyon magas. Nem éri fel az eszem.
Keressünk valami más indokot, a miért nem kell az árboczra felmászni.
– Magam is hajlandó vagyok rá. Inkább elhiszem annak a két versiónak az
egyikét, a miket a jockey-klub tekeasztalai körül beszéltek. Az egyik
szerint Ellinor gróf egy ismeretes pénzkirálylyal fogadott egy
negyedmillióba, hogy ő három év letelte alatt ide fog hozni Párisba egy
fiatal kráókisasszonyt; a másik szerint pedig egy világszép hölgy
szeszélyes ötlete vállaltatá el vele e merész feladatot, a ki kegyének
ezt az árát szabta.
– Mind a kettőt elhihetőnek tartom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezek után bírunk a silhouetjével De-Quimper Ellinor gróf alakjának. Majd
később a hű fotográfiáját is megkapjuk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ebből az ismertetésből valami gondolat ragadt meg Filibert gróf
lelkében. Valami gyanú, vagy sejtelem, a mi az ilyen magába vonult,
zárkózott kedélyek sajátja.
Összefüggésben állt ezzel a sürgetése a kis Aïra neveltetésének.
Legyen belőle magasabb lény.
Ha a ránézésnél azt mondják is: «ez a kis majom!» a társalgás alkalmával
ismerjék meg, hogy ez egy jólnevelt kisasszony, a kinek fogalmai vannak
illemszabályokról.
Az első kisérlet rosszul sikerült. Az ellenszenves madám kezelése alatt
még jobban elvadult a kis leány. Csak a rosszalkodás hajlamai fejlődtek
ki nála minden irányban. Ez a folyton csörtető, pajkoskodó, ingerkedő
kobold, bizony elmehetett volna a láószi emberkék közé princessenek.
Jó, hogy a madám nem állta ki a torturát.
Ekkor aztán szerződtetett Filibert gróf más nevelőnőt a perpignani
préfet közvetítése mellett.
Mamsell Fernande nagyon szép volt, rokonszenves arczú, kissé hideg
kifejezéssel.
Első találkozásra megnyerte a kis Aïra vonzalmát. A szilaj gyermek
egyszerre csupa alázatosság lett. Egy szelid szavával rávehette
mindenre.
Másnap, Fernande megérkezése után, Filibert gróf külseje nagy
átalakulást mutatott.
Szürke kondor haja gesztenyeszínben pompázott, az arcza ki volt
borotválva simára, egész a tengerészes körszakállig, mely szintén a
hajjal egyenlő színezetű lett. A durva blouse helyett fényes gombos
kabátot viselt és a megszokott gyapoting helyett selyem inget, melynek
gallérja ki volt hajtva.
Igy még sokkal csunyább volt. Az volt a külömbség, hogy a míg a tegnapi
szürke bozontos, szemig szőrrel telenőtt ábrázatja mellett a groteszk
csunyának az eszményét képezte: ez átdolgozott arczczal az æsthetikai
rútnak az előmintáját közelíté meg.
Ekkor írta amaz említett levelet Jacques Pluhar De-Quimper Ellinornak.
Hát ez a Jacques Pluhar ki volt? Az előadásából sejthetni, hogy nem
valami professió szerinti komornyik. Ez is egyike volt De-Quimper gróf
ügynökeinek, kik «zsenicziklusaiban» kezére játsztak. Volt-e már Jacques
Pluhar is a Mazasban? Nem tudni. Feltehető róla.
E külső átváltozást az a szokatlan napirend is követte, hogy a míg előbb
Filibert gróf rendesen egyedül ebédelt, most az étkező teremben három
terítéket tettek az asztalra. Aïra a nevelőnőjével együtt a grófi
asztalhoz hivatott.
A gróf, szokásait fölülmuló udvariassággal tünteté ki a nevelőnőt.
Ebéd után Aïrának megengedték, hogy kiszaladhasson a kertbe, lepkéket
fogdosni.
Az alatt Fernande egyedül maradt a gróffal.
– Gróf úr, szólt a nevelőnő. Én felmondok.