Fernande első megjelenésével tündérmódon megnyerte növendéke szívét.
Aïra jobban megszerette a nevelőnőjét, mint az anyját. Játszva tanult, s
a gyermeteg kedély kapzsi mohóságával. Nem volt elég, a mit tanítottak
neki, még többet akart tudni. A zongorától alig lehetett elvonni, úgy
megszerette, s ha sétálni ment Fernandedal, magával hordta a
vázlatkönyvecskéjét, az elől-utól talált embereket, asszonyokat,
gyermekeket ügyes készséggel lerajzolta bele, különösen a gyermekeket
mindenféle ugrándozó, dévajkodó, veszekedő, pityergő állapotaikban;
aztán meg a ficzánkoló állatokat, kutyákat, macskákat, malaczokat.
Ezeket a humoros képekkel telerajzolt albumokat aztán Filibert gróf maga
elé vette, végig lapozgatta, gyönyörködött bennük.
Aïrának az egész kedélye átváltozott. Elmult belőle az a sunyi
gonoszkodás, a mi a rútak keresztvonása: a pajkosság átváltozott csipős
humorrá. Nem harapott, csak csípett, nem körmölt, csak csiklandott.
Filibert grófot sokszor megnevetteté.
Hiszen az előtt is elég mulatsága volt a grófnak Aïrával, mikor a
parasztleányoktól eltanult nótákat eldanolta előtte, mikor a néptánczok
grotesk kecskeugrásait produkálta; de azok az új nevelőnő mellett mind
elmaradtak. Aïra verseket deklamált. S azoktól Filibert gróf el volt
ragadtatva.
A szellemi átalakulás Aïrának a külsejére is varázshatást gyakorolt.
A rút leány, ha érzi azt, hogy ő rút, az kétszeresen rúttá teszi; ha
széppé erőlteti magát, az a rútságát hatványra emeli; de ha egyszer
privilegiumának veszi azt, hogy rút, s a lelkét engedi a külsején
átragyogni – akkor hódít!