X.

Gyönyörü szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az

égtől, a mig aztán magára huzta éjszakai takarónak a szép patyolat

ködöket, a mik körültakargatták a földhatárt.

Az új hold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte

ragyogott a szeretők csillaga: az a korán fekvő, korán kelő csillag.

A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az

éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstól, kivette a

kantárt a fejéből s azt a letüzött botjára akasztotta; a pokróczot felül

tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a

tenyeréből odaadá a lovának.

– No már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem

eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még

azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor

fogjalak a masinába s hajtsalak kutat huzni! No, arra várjanak. Azt

hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?

Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingújjával.

– No hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold

lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én

nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt.

Elég ha azt mondom: «icza Vidám lovam!» egybe itt vagy.

Megértette, hogy ne értette volna? A mint a nyergétől, zablájától

megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán

földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé

kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot

rázkódott, egyet nyerített s nagy röhögve neki indult a timpós

pázsitnak, hosszu farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak

ellen.

A csikós pedig végig heveredett a fekhelyén, a pázsitos földön.

Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, superlátja a csillagos

égbolt.

Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan, rossz gyermek,

nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind oly

titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, sem kutyaugatás a

gulyás karámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a

bölömbika bug, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádi

veréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbe

kelepel a Hortobágy malmának egyhangu pitléje. Fenn a magas égben

panaszhang, bucsuvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak

rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sürü gomoly

szunyog keveredik fel s végig huz a légben: az is olyan hang, mint a

kisértetzengés. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerítés.

Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikós bojtár, a mint a fejedet

letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak úgy nézed a

sötétkék eget s szólítgatod a csillagokat, a hogy megtanított a neveikre

a vén körösztapád. Ott az ég közepén a «gönczöl térítője», a ki sohse

mozdul a helyéből; amott az a páros a «bojtár kettőse», az a

színe-váltogató az «árvaleány pillantása». Ez a fényes ott az ég alján a

«kaszás csillag», de még fényesebb a «bujdosók lámpása». Az a három ott

a «három király csillaga» – egy csoporban a «hetevény csillaga» s az, a

ki most mindjárt leszáll a sürü ködbe, a «mennyország ablaka».

Mihaszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami

nagy teher úgy nyomja a szivét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke!

Tán ha kiönthetné azt a nagy keserüséget, ha elpanaszolhatná,

megkönnyebülne utána. De a milyen nagy a puszta, olyan üres.

A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a

legelést s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha

félne, hogy fölkelti s a nyakát előre nyujtva, úgy vizsgálta lesunyt

fejjel, hogy alszik-e?

– Ide jöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még.

Erre a mén vidáman röhögni kezdett s aztán maga is leheveredett a

gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.

A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arczát.

Volt már hát a kivel beszéljen. Egy lelkes állat.

– Látod? Látod? Kedves lovam «Vidám». Ilyen a leány! Kivül arany, belül

ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak

is fele igaz… Soha sem tanulja azt ki senki… Te tudod, hogy milyen

nagyon szerettem?… Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyuval,

csakhogy hamarább odavigy hozzá!… Hányszor hagytalak kikötve a kapuja

előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó

lovam! Te rád nem gondoltam, csak őtet szerettem.

A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogy ne tudná ő mindezt? A biz

úgy volt.

– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem!… Rózsákat tüzködött a

füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, czukros kalácscsal etetett a

tenyeréből… Hányszor visszahuzott az ölelésével, mikor már a nyeregben

ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott maraszszon.

A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra… Bizony azt tette.

– A mig ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá s el nem lopta a

szivének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának!

Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig

kárhozatnak.

A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája

térdére.

A csikós elbusultan dörmögé:

– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának

szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.

A paripa a farkával csapkodta a földet; ő rá is átszállt a gazdája

haragos indulatja.

De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperencziára. Nem vagy

te tátos, hogy hetedhét országon utána repülhess velem: csak itt maradsz

velem az én nagy bánatomban.

Hát biz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a

nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végig feküdt a földön s a nyakát is

elnyujtá a nagy fejével.

A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a

fejét; még volt vele beszélni valója.

Egy czuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a

mént.

– Ne alugyál még… Én sem alszom… Majd lesz idő, a mikor nagyot pihenünk…

Addig is együtt maradunk… Soha sem hagy el többet a gazdád… Meg nem

válnék tőled, ha akkora aranyat kinálnának érted, a mekkora magad vagy…

Te egyetlen hűséges állatom… Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről

fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a

pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad

a ruhámat a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni!… Úgy-e tudod?… Te kedves

jószágom!… Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hidon: – nem

térünk be többet a hortobágyi csárdába!… Megesküszöm itt most a

csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön,

a hol az a leány lakik!… Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha

a szavamat megszegem…

Ennél a nagy szónál a mén is felállt a két első lábára; úgy ült, mint a

kutyák szoktak, a hátulján.

– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg… folytatá a csikós. – Nem gázoljuk

mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni

szép, háromszinü zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat…

Irigylettem őket… Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat,

sárba legázolni szép szinü zászlókat… Nem lesz ez mindig így!… Majd

eljön a napja, kiveszszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána

eredünk jó, ifju legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak… Oda

jösz majd velem, úgy-e, édes lovam: trombitaszó után.

Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén s az első lábával

vágta a pázsitot, sörényét fölborzolta, fejét fölemelte s úgy nyerített

bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori

őrszemek, visszanyerített a szavára.

– Ott végezzük el majd ezt a dolgot!… Ott meggyógyul a keserüségünk: nem

könyhullatással!… Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb

csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S

aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezőn, te ott maradsz

nálam s vigyázol fölöttem, a mig értem jönnek, hogy eltemessenek.

S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha

már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyujtva

mereventen.

A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem

mozdul, odalépett hozzá, hátra sunyva a két fülét s elkezdte az orrával

taszigálni a vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban

körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje s a

nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt

emelgetni, mig utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit s

átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.

– Te vagy az én egyetlen, hű társam.

S a mén valósággal nevetett: felhuzta az inyét a fogáról, úgy fejezte ki

a maga örömét s aztán elkezdett tánczolni, ficzánkolni, mint valami kis

csikó, a fölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára

aztán leveté magát a földre s végig nyult. Már most hát ő is megtréfálja

a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.

Beszélhetett aztán neki a bojtár, czuppoghatott a szájával: a ló meg sem

moczczant.

A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára; olyan volt az neki mint

egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg

sem moczczant volna hajnalhasadásig.

Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott

volna.

De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját.

A bojtár felugrott fektéből. Azután a ló is felállt.

Hajnalodott már: keleten sárgult az ég alja.

A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem

ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.

Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyás karámokból szabadulhatott el.

Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az

ökrök országában s ha elszabadulhatnak a pányváról, futnak a szimat után

a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kanczáikat féltő

ménekkel, a mi ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek

megvasalva.

Azért a bitang mént el kell fogni a csikós bojtárnak.

Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget s a pányvát a

keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak.

De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. A mint közelebb

ért, egyenesen oda tartott a csikós felé s örvendő nyerítést hallatott,

a mit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök.

– Miféle csudabuda ez? dörmögé a bojtár. Hisz ez szakasztott olyan

paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé!

Még jobban elbámult, mikor a két ló, egymással összetalálkozva,

röhögéssel üdvözlé egymást s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.

– Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán L. F. S

nagyobb igazságért mellette a patkórugás hegedése, a mi csikó korában

érte.

A paripa magával hozta a pányvakötelet, a czövekkel együtt, a mit a

földből kirántott.

– Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?

A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél

fogva.

– Hogy jöttél vissza te hóka? Hol van a gazdád? Szólt hozzá a csikós.

De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit

is tudna az olyan ló, a ki ökrök társaságában tölti el az életét?

A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez s oda

bezárta a sorompóval.

Azután jelentést tett az esetről a számadónak.

Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosság.

A zámi puszta felől szaladt nagy loholva a taligás fiu. Süveg sem volt a

fején, úgy sietett.

Messziről megismerte a Decsi Sándort; egyenesen ő feléje tartott.

– Csés jó reggelt kivánok Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka?

– De biz ide jött. Hát hogy szalajtottátok el?

– Rá jött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam majd

kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával

együtt, azóta mindig szaladok utána.

– Hát a gazdája há lett?

– A még alszik: nagyon belefáradt a hajczihőbe.

– Miféle hajczihőbe?

– Hát a mi harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári

révnél megbomlottak a tehenek, a kiket a morva uraság összevett;

egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompból,

bikástól s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem birta

őket megfordítani; maga is visszajött velük.

– Hát a Lacza Ferkó most itthon van?

– De kicsi hija, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan

czifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka

csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt

a tajték a lováról. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej de volt

kelete az akasztófaczifrázónak, meg a kutyafogantattának. A botot is

felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegőben:

de azért csak nem ütött rá.

– Hát aztán a Ferkó mit mondott?

– Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok

megbomlottak. «Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!»

azt mondta a gazda «Már minek csináltam volna?» «Hát annak, hogy elébb

te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga

rózsa, mint a Decsi Sándornak!» Ekkor aztán a Sándor bácsiról kezdtek el

beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofonvertek,

elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.

– Hát én rólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról?

– Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa? Annyit tudok, hogy mikor

mult pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement

a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szüre ujjából kihuzott egy

tarka kezkenőt, abba volt beletakarva egy sárga rózsa, azt sokáig

szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni:

azután kihuzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy

tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.

A csikós akkorát ütött a botja bunkos végével az utjában álló

ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.

– Hát má mit vétett keednek az a királydárda?