Az ohati puszta a «czifra ménes» legelője.
A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást,
mint legelő lovat. Van ott mindenféle szinü, a milyent csak a magyar
nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely,
almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (a
mi ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért hiják
«czifra» ménesnek. A «nemes» ménes megint más! Ott csak egy fajta, egy
szinü ló van.
Debreczen városa valamennyi lótartó gazdájának a kanczái mind ide vannak
kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a
szaporulatról számol be évenkint egyszer a számadó-csikós.
Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, a mikért messze földről
eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos uton, a hegyi ló
kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.
Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan
legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még
Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az
átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.
Négy, öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás
ostorral téritve meg az elkalandozókat.
A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a
szélfogó és a csordakut: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tőzeg,
se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár
kuvasz, akár farkas: agyonrugja.
Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy
kut felé huzódni.
Két szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felől.
A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a
tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre – a lovaikról.
– Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupecz. –
Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, a mint a kalendáriumba benéztem.
– Hát az is meg van irva a kalendáriumban? Kérdi kötekedve a Sándor
bojtár.
– Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem
hiába épitett ő kegyelme ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz ónodi
baromvásár; oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.
Helyes volt az asztronomia. Csakugyan lovak végett jöttek. Kádár Mihály
uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.
Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük. Szép kerek képü,
kisodrott bajuszu, mosolygós ábrázatu férfiu, középen kidomborodó
termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyus csizmában,
kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszu pálczika a kezében, felyül
kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett,
elől a sárga csődörrel.
A Pelikán Samu pedig egy csontos termetü férfiu erősen görbe orral,
hosszu bajuszszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a
folytonos ló-kipróbálástól. Magas karímáju turi süveget visel
darutollal, koczkás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót,
hosszuszáru csizmákba huzva, a szivartárczája az oldalzsebébe dugva,
kezében husszunyélre tekert lovagkorbács.
Az urak, leszállva a szekereikből, odasétáltak a karámhoz, a hol a
számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet
a bojtároknak s azzal megindultak a ménes felé.
Két bojtár, lóháton, hatalmas ostorkongatásokkal előre terelte azt a
csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt
keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, a kihez még
ember nem nyult soha.
A mig a két bojtár karéjban kergette hosszu sorba elnyujtva a ménest a
szakértő bizottság elé, a lókupecz rámutatott a gyepen álló bojtárnak
egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.
– Ezt szeretném.
Arra a Decsi Sándor, szürét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az
összegöngyölitett pányvát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje
ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszu
kötelet, a kipéczézett kancza felé s a hurok karikája, mathematikai
pontossággal talált annak a nyakába s egyszerre ráfojtódott. A többi
paripák nyeritve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott,
rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember ugy tartá fogva a
pányvával, mintha érczből volna öntve. Lobogós ingujja végig csuszott a
karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a
lószeliditők. Egyik kezével a másik után odahuzta a meghurkolt paripát,
minden ellenszegülés daczára, egészen oda magához. Annak már ki voltak
dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélekzett. Akkor
azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe,
leoldotta a nyakáról a hurkot s arra a szilaj állat olyan szelid lett,
mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére
illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupecz szekerének saroglyájához, a
ki nem késett egy darab sós kenyérrel kinálni meg az áldozatát.
S ez az erőmutatvány még háromszor ismétlődött; a Sándor bojtár egyszer
sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok
nagyon tágra volt eresztve s az elfogott kanczának egész a szügyéig
csuszott le: annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát
olyan olcsón; sőt inkább elkezdett rugkapálni, ficzánkolni s nagy
darabon maga után hurczolta a pányvánál fogva a csikóst; de ez utoljára
még is csak erőt vett rajta s odavezeté a megfékezett vadállatot az
urakhoz.
– Hát bizony szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában! mondá
Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.
– Nincs ám ennek egyéb dolga. Monda rá a derék czivis.
A lókupecz elővette a szivartárczáját s megkinálta egy szivarral a
bojtárt.
Decsi Sándor vett belőle s elserkentve a masinát, rágyujtott és fujta a
füstöt.
A négy remondát elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettő a
saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.
– Bizony barátom, maga hatalmas egy legény. Monda Pelikán uram, maga is
szivarra gyujtva a Sándor bojtár tüzénél.
– Hát még ha beteg nem lett volna… Dörmögé a vén számadó csikós.
– Nem voltam én beteg! Henczegett a bojtár, a fejét daczosan felhányva.
– Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai
ispitályban?
– Nem feküdt az ember az ispitályban! Hisz az a lovaknak való!
– Hát mit csinált az ember?
– Hát be volt rugva az ember, – ahogy dukált.
Az öreg számadó végig sodorintotta a bajuszát s megelégedett
boszankodással dörmögé:
– Ilyen ez a betyárnép! – Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a
világért!
Ekkor aztán a fizetésre került a sor.
A négy fiatal lónak az árába nyolczszáz forintban alkudtak meg.
Pelikán uram előhuzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab
fisléder bőrt (ez volt a tárcza) s az abban levő nagy csomó papiros
közül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa
merő váltó volt: üres és kitöltött.
– Én pénzt soha sem hordok magammal, csak váltókat, rebegé a kupecz.
Ezeket hiába rabolnák el tőlem: a tolvaj csak magát tenné vele
szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.
– Én meg elfogadom. Hagyá helyben Kádár Mihály uram. Pelikán uram
aláirása kész pénz.
Iró szerszám is volt Pelikán urral. Bugyogó zsebben a srófra járó
kalamáris, csizmaszárban a kalamus.
– Mindjárt lesz itt iróasztal is: mondá Pelikán. Hozza ide tisztelt
bojtár ur a paripáját, ha meg nem sérteném vele.
A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltó
ürlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.
De nem csak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók,
a kiket négyszer megzavartak, a kik közül négyet kötéllel kifogtak, mint
a kiváncsi gyermekek sereglettek össze, legkisebb félelem nélkül a
társaság körül (Igaz, hogy Kádár uram debreczeni pereczczel traktálta
őket.) Egy almáspej csikó épen a kupecz vállára tette a fejét, ugy
bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltó ürlapot
kitölteni.
Valószínü, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi
Sándor a maga észrevételét.
– Miért tetszett az urnak arra a papirosra irni, hogy nyolczszáztizenkét
forint és 18 krajczár, holott csak 800-ban alkudta ki a lovakat?
– Hát az azért van, tisztelt bojtár ur, hogy én az áru átvételénél
rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Már most nagyon tisztelt Kádár
Mihály nagy uram ennek a váltónak a hátára odairja a nevét s ez által
ennek a váltónak «forgatójává» lesz; akkor mingyárt holnap reggel
beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolczszáz
forintját, de lehuzzák belőle a 12 frt 18 krt, mint kamatot s azért én
csak három hónap mulva adom meg a pénzt, addig használom.
– S ha Pelikán ur nem fizet a takarékpénztárnál?
– Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagy uramon veszik meg. Azért van nekem
hitelem.
– Már most értem. Hát erre jó a váltó.
– Hát maga soha sem látott még váltót, tisztelt bojtár ur?
Decsi Sándor nagyot nevetett erre Ugy villogott a szép fehér fogsora
nevetés közben.
– Csikósbojtár! Aztán váltó!
– Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza Ferencz, külömb gavallér: pedig az
csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van épen
egy ilyen hosszu papirosa, ha meg akarja látni.
S kikereste a paksamétából, odatartotta a Sándor szeme elé; majd a
kezébe is adta.
Tiz forintról szólt a levél.
A bojtár bámulva kérdezé.
– Hát aztán hogy került Pelikán ur ismeretségbe a gulyásbojtárral? ’sz
ugy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.
– Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az
asszonyomnak van egy kis ötvös üzlete, a mit a maga számlájára folytat:
én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt hozzá jön a tisztelt
Lacza Ferkó ur s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt, hogy azt futtassa meg
aranynyal, de jó erősen.
Mintha a darázs csipte volna meg a Sándort erre a szóra.
– Ezüst függőt?
– Az ám: szép filigránmunka ezüst függőt. Tiz forintba lett kialkudva az
aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára
vette. Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör napkor
majd beváltja.
– Ezt a váltót?
A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrczimpái tágultak; olyan
vigyori arczot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a
két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erősen fogta.
– Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló
fejében. Mondá Pelikán uram nagylelkü raptusában.
– De uram! Ez sok borravalónak. Tiz forint.
– Hát magának persze, hogy sok pénz a tiz forint. Én sem vagyok olyan
tökkelütött fejü, hogy tiz forintjával dobáljam a borravalókat minden
lóvásárlásnál; hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a
váltótól valami jó titulus alatt elugrani; mint a hogy az egyszeri
csizmadia elugrotta a szőlőjét.
– Valami hamisság volna talán ebben a levélben?
– Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság.
Hát majd én megmagyarázom: tessék ide nézni. Itt, a hol ez a sor áll: T.
cz. Lacza Ferencz urnak. Utána következik: «lakása» – azután
«fizetendő.» – Hát ide mind a két helyre azt kellett volna irni, hogy
«Debreczenben». – Hát a feleségem, az ostoba asszony, a helyett azt irta
oda: «Hortobágyon.» – Hát ez valósággal igaz. – A Lacza Ferencz ur a
Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát irta volna oda:
azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni
a Hortobágyon a zámi puszta utczát, a numero nem tudom hány gulyás
karámot s koczkáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? –
Jaj de sok veszekedésem volt nekem e miatt az asszonynyal. Legalább most
azt mondhatom neki, hogy száz perczent nyereséggel adtam tul a váltón s
nem lesz több ungorkodásunk e miatt. Hát csak fogadja el tisztelt bojtár
ur. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár uron a tiz flórest; mert maga
nem fél se ő tőle, se a kutyájától.
– Köszönöm uram! Nagyon köszönöm.
A bojtár összehajtotta a váltót s eltette a dolmánya zsebébe.
– A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tiz forint borravalóért.
Sugá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak. A nagylelküség megtermi
gyümölcsét.
(Kádár Mihály uram hirlapokat olvasott férfiu volt: járatta a Vasárnapi
Ujságot és a Politikai Ujdonságokat; annálfogva választékos stylusban
beszélt.)
– Nem igen oda vergál biz annak az öröme: dörmögé vissza a számadó
csikós. Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy
kondicióba Morvaországba, még a mult pénteken: azt soha se látja többet,
se ama gyönge tiz forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában.
Mer hát leányféle van itt a saraglyában.
Kádár uram a szája elé tette a pálczikája madárfejét.
– Hüh! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.
– Mert hát, tetszik tudni, ez a fiu nekem keresztfiam. Szeretem a
kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El
is követtem mindent, hogy a katonaságból kiszabadítsam. Az a másik, a
Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a keresztfia. Az is
igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának, ha az
ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképü hajadont közéjök
nem dobta volna. Most a miatt ezek egymást meg akarják enni. Jó
szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót
elküldje Morvaországba egy herczeghez számadó gulyásnak. Így aztán
helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.
– No ez valóban a leghelyesebb Columbus tojása az Ariadne fonalából való
kibontakozásra.
A Decsi Sándor vette észre a sugás-bugásból, hogy ő róla foly a beszéd.
A magyarnak nem természete a hallgatózás. Kitért előle. Elhajtotta a
ménest az itatóhoz, a hol már a többi falkák is összegyültek. Ott aztán
volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kutgém, ezerötven ló. Minden
bojtárnak kétszáztizszer kellett a kutgémet lehajtani, a vedret
megmeríteni, a kutostort felhajtani, a vályut megtölteni. Ez az ő
mindennapi mulatságuk – napjában háromszor ismételve. Nem
panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommócziójuk.
De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt,
hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt.
Zengett a sik puszta a kedvencz nótájától.
«Azért, hogy én szegény vagyok,
Fekete hat lovon járok
Fekete hat lovam karcsu:
Magam vagyok nyalka fattyu!»
A második, meg harmadik bojtár utána énekelte a nótát; betelt vele az
egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltől
napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint a ki vesztit
érzi.
Naplemente után aztán éjjeli szállásaikra terelték a méneseket, mind
valamennyit a karám közelébe, a hol reggelig együtt maradnak.
A szolgagyerek ez alatt meghozta a hátán a közeli nádásból a csereklyét
(a mi összegázolt nádat jelent). Ebből rakják meg estenden a csikósok a
pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós
estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt
malaczról, toklyóról, a miről a theátrista csikósok beszélnek: hisz a
sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak
napi járót kellene megtenni, ha malaczot, bárányt akarna suvasztani.
Aztán döghúsból elrakott tokány sem terem itt, a mit a gulyás úgy
emleget. A csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész
hétre valót. S az úri eledel; akárki mellé ülhet: «Fehér eczetes, –
Kaszás lé, – Kálvinista mennyország, – Töltött káposzta, – Espékes».
Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval s a szolgalegényről sem
feledkeznek meg.
A ménes sem úgy tesz, a hogy a gulya napleáldozás után, a hol a szarvas
barom, a mint megitatták, egy csomóban mind letelepedik s hozzáfog a
kérőzéshez; a ló nem ilyen filozofus; az még beleharap az éjszakába is s
a mig csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.
A Decsi Sándornak ma czifra jó kedve van.
Azt kérdi a számadótól a vacsorához világító őrtüz mellett:
– Ugyan édes körösztapám uram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud
enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már én nekem, ha csupa
marczafánkkal volna is tele a mező, még sem lenne kedvem egész nap
töltekezni.
Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tüzre.
– Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még
abból az időből való, a mikor a diákok háromszegletü kalapban jártak.
Egy ilyen tintás tenyerütől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha
nem igazat mondott. – Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy hires
szent, a kit Mártonnak hittak; most is meg van még, csak hogy nem jár a
Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon
járt. – Volt azután itt a Hortobágyon egy király, a kit Mén-Marótnak
hittak. Azért volt pedig ez a neve, hogy eltudta csalni Szent Márton
alól azt a «mént», a kin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta
szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. – Egyszer
aztán szent Márton odább akart utazni korán reggel s azt mondta a
királynak: «no már most add ide a lovamat, hadd megyek odább.» A király
azt mondta neki: «nem lehet, mert a ló most eszik.» Szent Márton várt
délig, akkor esmég követelte a lovát, – «most nem mehet, szólt a király,
mert a ló épen eszik.» – Szent Márton csak várt alkonyatig s akkor
megint megsürgette a lova miatt a királyt: «Bizony mondom, nem adhatom,
mert a lovad most is eszik!» – Ekkor aztán megharagudott szent Márton,
földhöz csapta, a kis könyvét, elkáromította a királyt is, meg a lovát
is. «No hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass
tőle! mindig együtt nevezzenek vele: az a ló pedig legyen arra
elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha se legyen
jóllakva.» Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, még sem lát soha
eleget. – Én nekem így mondták: a ki nem hiszi, menjen el a
«hiszem-piszem» ormára, ott talál egy vak lovat, attól kérdezze meg: az
majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.
A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztá kiki sietett a maga lovát
fölkeresni s a csendes csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.