– Hát már most mi lesz megint? kérdezé a legénykétől a csikós.
– Már mint tegnap előkerültek a morva hajtsárok is gyalogsorban. Aztán
meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred
felé fogják hajtani a teheneket; de borjastól valamennyit. A hidról csak
nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza
csak úgy nevet magában.
– S megint a Lacza Ferkó fog velük menni?
– Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem
akar még czihelődni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak,
hogy kifujják magukat a nagy szaladástól; maga is egész nap alszik, mint
egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtől a zámi karámig nyargalni egy
hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.
– Kettőt? Épen kettőt? Sok is lesz az!
– Én nem tudom.
– De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenő nap!
– Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert
mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti a boszuját.
No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, a kit
hátba verjek. Isten megáldja Sándor bácsi.
– Megáldott már.
A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére; kezébe kapta a
kötőféket s a két mezitelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni.
De a hókának nem akarózott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga
körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós
megszánta, elővette a karikás ostort, jót huzott vele a ló inára s még
utána durrantott kettőt-hármat; arra aztán a csődör szügyébe vágta a
fejét s vágtatott ki a sik pusztára, a merre egyenes; a fiunak elég
dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.
A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.
– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor!
kiálta a vágtató suhancz után; de az már hallotta is, nem is a rábizott
izenetet.