Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletü magyar embernél szokott
lenni a tarisznyában: csakhogy három napi kontumáczia alatt nincs az a
paprika, a mi el ne fogyjon. A nélkül pedig nincs halászlé!
– No nálam van! szólalt meg a gulyás bojtár s elő vett egy fadobozt a
szüre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiu; megtartotta végső
szükségre a maga paprikáját s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó
frekvencziának.
A bogrács azonban a kompnak a tulsó végében volt elhelyezve. A
gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végig lépdelni, hogy
odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát
nem is szivesen adja ki az ember a kezéből.
A míg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfüszerezte ezzel a
veres borssal, (a miről még Oken azt irta, hogy méreg, de vannak olyan
vad népek, a kik meg merik enni) az alatt a bojtár az árva tőzeget
odalopta a tüz közé a bogrács alatt.
– Ejnye de kozmás illata van annak a paprikás halnak! Jegyzé meg a
csizmadia, egy kis idő mulva.
– Nem is illat az már: hanem szagolmány! igazítá helyre a gubás koma.
De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatu
tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát,
megrázta a nyakán a kolompot s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a
fejét, a farkát karikára felemelte s elkezdett veszedelmesen dörmögni.
Erre a teheneket is mind egyszerre megcsipte a bogár: össze-vissza
ficzánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak s valamennyien a komp
szélére tolakodtak.
– Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! sikoltozott a kövér
szappanosné.
– Frissen üljön az ifjasszony a komp tulsó szélére, nyomja helyre a
hajót! Tréfálkozék a csizmadia.
De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró
kötélbe, hogy a komp egyensulyát fenntartsák; miközben a jármű tulsó
széle erősen közeledett a víz szinéhez.
Egyszer aztán nagyot mordult a bika s egy hatalmas szökéssel kiugrott a
kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp
szélén a huszonnégy rideg marha.
A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.
A szarvasbarmok usztak vissza az elhagyott part felé.
A két morva hajtsár kiabált a révészekre.
«Czurukk kéren, czurukk kéren!» azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön
a komppal a megszökött marhák után.
– De ördögöt czurukk! kiabáltak a vásárosok. Nekünk át kell mennünk. Igy
is elkésünk már az ónodi vásárból.
– Nem kell óbégatni, legények; mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. Majd
észretérítem én a lelkes állatokat.
S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáráshoz s azzal
sarkantyúba kapva, keresztül ugratott vele a korláton, bele a Tiszába.
«Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni!» biztatá a csizmadia a
kétségbeesett hajtsárokat.
Ellenkező véleményben volt a tulsó parton maradt lókupecz, a kinek már
nem jutott hely a lovaival, maga sem kivánta azokat szerencséltetni
ennyi szarvas állat között.
«De soha sem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát
bottal!» Kiabált a kompon utazók után.
«Már megint beszél az a Pilátus katonája. Förmedt fel a varga. Hol van
az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.»
A marha csorda rézsut vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a
sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt.
Vizben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.
A mint a bojtár is kikapott a partra, lekerité a nyakából a karikás
ostorát s nagyokat konditott vele.
«Ahán! Tériti már!» mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a
hajtsároknak.
Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még
sebesebben szaladjon előre.
A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat
szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyiták, hogy ez nem
első eset. Gyakran megszállja az «erkölcs» a Hortobágyról elhozott
párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak
megrőkönyödnek, kiugrálnak a vizbe, kiusznak a partra, s visszafutnak a
pusztára.
– Az emberben is meg van az a hazaszeretet: bizonyitá a mézeskalácsos, a
ki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.
– A bizony! magyarázá a szappanyosné: hazafutottak a tehenek, mert
otthon hagyták a kis borjuikat. Az volt a hibás, a ki elválasztotta az
édes szülőket a fiaiktól.
– No én mást érzek; mondá a csizmadia, a kinek hivatása az, hogy
skeptikus legyen. Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok,
mikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba
kalapzsirt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat,
egyszerre mind megvadul s szerte szét futamodik: akkor aztán a futó
betyár könnyen kiszakit belőle egy falkát. Éreztem én az elébb
ilyenforma büzt.
– Még sem futott el, komám, tőle. (Ezen aztán nevettek.)
– No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!
De épen nem találta a két morva hajtsár ezt a marhaextemporizácziót se
nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok
olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott czigány.
Az öreg révész tudott tótul s megvigasztalá őket.
– Nem kell ugatnyi atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár
a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy
réz, a két D. V. betüvel, a mi nem azt teszi ám, hogy «Dugdel, Veddel»,
hanem azt hogy «Debreczen Városa». Nem szabad annak a tehenekkel
elszökni. Mire vissza kerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az
állásban. Megkeriti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is
kiuszott. Majd azután, ha ujra beszállitjuk a csordát, a teheneket
hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a
vaskarikához kell kötni, igy aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell
még egyszer megfizetni.
… Jó másfél órába került, a mig a komp a tulsó partra átkelt, a mig
kirakodott, meg berakodott s aztán ismét visszatért az innenső partra.
A hajtsárok futottak a dombon álló révházhoz s keresték a tehéncsordát.
De biz azt nem látták sehol.
A lókupecz azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak
arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár, meg a kuvasz kutyája, de
csakhamar eltüntek a füzfák között. Nem tartották azok magukat az
országuthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld
felé forditva, a farka meg fenn a levegőben, mint mikor a marhák
bogárzanak.
Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakott szekerével jött onnan Ujváros
felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott
egy csorda szarvasmarhával, a kik bömbölve loholtak a zámi dombok
irányában, utánuk egy lovas legény kutyával. Utba esett a Hortobágy
vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastól nem lehetett többet
látni, se csordát, se lovast.
A révész gazda oda fordult a két szájtátó hajtsárhoz.
– Most kee má ugatnyi atyafiak!