Csakugyan megesett az az eset, a mire a számadó számított, hogy a mire a
tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vizen
átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt
a víz, hogy a hidláb padlóját mosta. A kompot kihuzták a szárazra s oda
kötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől
kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, buvár, kárakatona lubiczkolt
seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztól.
Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés: nem csak a herczegi
tehenekre nézve, hanem sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, a kik
Debreczenből, Ujvárosból az ónodi vásárra igyekeztek s a kiknek a
szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a
révház egyetlen korcsma-szobájában keseregtek.
Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy
egész kalangyát.
– Itt süthetjük a makkot három álló napig!
Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütőnő is,
a ki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott
sertéshust. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; laczikonyhát
rögtönözve egy kukoriczaszárból összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem
kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak;
karczos, de ha nincs jobb, akkor jó. Külömben minden magyar ember hord
magával kulacsot, elemózsinás tarisznyát, mikor utra adja a fejét.
Igy aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.
A debreczeni csizmadia, meg a balmaz-ujvárosi cserzővarga már régi
ismerősök; a gubást mindenki «komám»-nak híja; a mézesbábos extra
asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő külömb a többinél, azért, mert veres
galléros krispinben jár) hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később
egy lókupecz is odavetődik; de annak csak állva szabad bele beszélni:
azért mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is
szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember
is respektálja. A két morva hajtsár kinn maradt a csordánál, azt
strázsálja.
Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné
ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet
senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó
utban, mivel hogy egy kondiczióban jönnek a sógorával az asztalossal. Ez
tulipános ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig
szappannal látja el a világot, meg fagygyu gyertyával. Mikor a bojtár
belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy
füstben.
– Hát mondja csak komám, folytatja a csizmadia, a timárhoz intézve
szavait, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan
Ujvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikós bojtárnak a
megétetése a csárdás leánya által?
Ez a szó mintha csak a szivén lőtt volna keresztül a gulyás bojtárnak.
– Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjukörömmel találta
megpaprikázni a tokányt, a mit a Decsi Sándornak főzött.
A mézesbábos közbe szólt:
– Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, a mivel a halakat
szokták elbódítani.
– No már az úr jobban tudja! Mert aranyláncz van az óráján! Hisz onnan
vitték el, Ujvárosból a regement felcsert, a kimult csikóst
felbonczolni: meg is találta a belsejében a varjukörmöket. Eltették
spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanuskodni.
– Az úr már meg is ölte a csikóst. Hisz nem halt az meg a méregtől, csak
megbolondult: felküldték Budára, ott kifurják a fejét, mert mind oda
ment a méregnek az ereje.
– Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony «földvárra» «deszkát árulni».
Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág-készítőnével, a ki a Decsi
Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!
– No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné; az egy nappal
későbben jött el Debreczenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan
tudja.
De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét;
mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a
megmérgezett csikóst: a debreczeni kántus énekelt fölötte; a szénior el
is bucsuztatta.
– Hát a leánynyal mi történt? kérdezték egyszerre hárman is.
– A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy
gulyásbojtárral, a kinek a tanácsára a csikóst megmérgezték s most
rablóbandát alakítanak együtt.
Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.
– Mesebeszéd! Lirum-lárum! tromfolta le a mézesbábos. Nem jól tetszik
azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasraverték,
így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekisérték a
városházába.
A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moczczant.
Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné
ifjasszony. Elől maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy
utiládát czipelve.
Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a
szappanosné, ifjasszonynak czímezi.
– No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a
korcsmáros leánynyal, a ki a csikósbojtárt megétette?
– Elmondom, édes lelkem, csak hadd fujjam ki magamat egy kicsit. (Azzal
leült a nagy ládára: szék, lócza tönkre ment volna termete alatt).
– No hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?
– Jajh, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra
itélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma
érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér lóban,
mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy
itt ülök. Magától a Hauzknyektól tudom, a ki tőlem veszi a gyertyát.
– Vajjon milyen halálnemével fogják kivégezni?
– Hát bizony megérdemelné s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne,
hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét
fogják venni. Mivel hogy nemes leány, az apja nemes ember. A nemes
embert nyakazni szokták.
– Ugyan hagyja el, ifjasszony! ellenkezék a mézeskalácsos. Adnak is már
mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 előtt, ha az ezüst gombos
mentémet fölvettem, engem is nemes embernek néztek, soha sem kértek
tőlem vámot a pesti hidon; de most már vehetem föl az ezüstgombos
mentémet…
– Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! voná meg
tőle a szót a gubás. Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi
volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett?
– Jajh! Az még csak a czifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is
sült ki. Nem rég itt járt egy gazdag marhakupecz, Morvaországból,
teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika, meg a kincse a
gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupeczet megölték, beledobták a
Hortobágyba. A csikósbojtár, a ki szintén szerelmes volt a leányba,
rajta kapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt,
azután pedig megmérgezték, hogy láb alól eltegyék.
– Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? Kérdé fölgerjedve a
csizmadia.
– Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperenczián is tul jár.
Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki
van ragasztva a személyleirása. Magam is olvastam. Száz tallér van
kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!
Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy
derendóczia lett volna ebből. Csak úgy kinálkozik itten a nagyhatásu
szinpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirugni a széket
maga alól, aztán nagyot rikkantani: «Én vagyok az a bojtár, a kit
kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?»
Arra aztán majd ugrott volna az egész hires társaság; ki le a pinczébe,
ki fel a kéménybe.
Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van
szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy
ennek nem kell a szarvánál kereskedni.
Azt kérdezé, oda könyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:
– Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleirás után a
gulyásbojtárra?
– Mán hogy rá ismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz én tőlem szokta
mindig vásárolni a szappant.
Erre a szóra a lókupecz is érvényesíteni akarta a maga tudományát:
– Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan?
Hisz a gulyások mind kék inget gatyát viselnek, a minek nem kell a
szapulás, mert elébb zsirban kifőzik a vásznát.
– No! kotty belé, szilvalé! Majd megeczetőnek. Hát a szappant csak
szennyeshez használják, úgy-e? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni?
Talán a gulyás is olyan hosszu szakállt visel, mint a zsidó kupeczek?
Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.
– Hát kellett ez nekem? dörmögé a lócsiszár.
A gulyás bojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.
– Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyás bojtárnak?
– Dehogy is nem tudom! Csakhogy épen nem látom kimondani. Hiszen olyan
jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve…
– Nem «Lacza Ferkónak» hivják?
– Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán
maga is ismeri?
És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édes
apja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a
tenyerébe; ujra megtöltötte, azután felkelt, a furkós botját
odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van
foglalva, valaki rá ne üljön s azzal az asztal közepén égő egyetlen
gyertyánál rágyujtott és kiment az ivószobából.
A benmaradtak megtették rá az észrevételeiket.
– No ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.
– Nekem a szeme járása sem tetszik.
– Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásáról.
A lókupeczet megint oda vitte a büne, hogy beleártsa magát az
értekezésbe.
– Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek
akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán,
lovakat vásárolni és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi
Sándort; olyan ép, egészséges mint a piros alma: ő fogta ki nekem a
ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, a hogy élek.
– Aujnye! Ilyen olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni?
Förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csipd meg, fogd meg. Nyakon
fogták, kilökték az ivószobából.
A kiakolbólitott pasasér, begyürt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott,
levonva az esetből a konzekvencziákat.
– Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?
A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához s valahogy megértette a
morva hajtsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár
bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ő addig a teheneket
őrzi.
S az őrzés közben felvett egy darab árva tőzeget a mezőről s a szüre
ujjába ereszté. Vajjon mit akarhat vele?