Pár nap alatt talpra állt a legény.
Az ilyen pusztán nőtt «vasczövek» nem sokat gornyadozik, ha túl van a
bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő
be akar rukkolni a méneshez, a hol szolgálatban áll.
– Várj csak, fiam Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled
valakinek.
Az a valaki a vizsgálóbiró.
Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével,
meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.
A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, a
hogy történt; semmit el nem tagadott; mentségére nem mondott egyebet,
mint hogy a Sándort olyan nagyon szerette s azt akarta, hogy az is úgy
szeresse őtet.
Ezt mind protokollumba vették már, alá is volt irva. Hátra volt a
gyilkos méregkeverőnek a szembesitése az áldozatával, a mi azonnal
foganatba vétetett, a mint az a jártányi erejét visszakapta.
A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét.
Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta.
A mint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát
előtte többé.
A szembesítést megelőzőleg a biró felolvastatá a leány előtt a
vallomását, a mit az ujból megerősitett, egy szót sem igazitott rajta.
Ekkor aztán elővezették a Decsi Sándort.
A csikósbojtár, a mint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani:
kicsinált szerepet.
Mintha csak a szinpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy
betyárkodott. Csak úgy félválról hányta oda a Beczirkernek, arra a
kérdésére, hogy mi a neve:
– Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem
loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kisérjenek ide! Nem is
tartozom én a czibil elé: mert én még a császár katonája vagyok! Ha van
valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement auditor elé: annak
megfelelek.
A biró hidegvérrel csititá a legényt.
– Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán
felvilágosításokat kivánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt
czélozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a
hortobágyi csárda ivószobájában?
– Megmondhatom egész akkurátossággal; mi titkolni való rajta! Hanem
előbb az a zsandár menjen el innen a hátam mögül; mert ha hozzám talál
érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy…
– No, no, no! Csak lassan ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja
csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, a mikor az önnek
borral szolgált?
– Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam
a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, a mikor a juhászokat
fogadják; akkor elvittek katonának; azóta tájékára sem voltam.
– Sándor! kiálta közbe a leány.
– Hát Sándor vagyok. Annak kereszteltek.
A biró kérdezé:
– Hát ezelőtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, a mikor a
csapláros leány önnek a bort adta, melybe mandragóra volt keverve, a
mitől ön olyan nagy beteg lett?
– Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári
leányasszonyt – van félesztendeje, nemhogy a borából ittam volna.
– Sándor! – Te hazudsz? – Én értem? kiálta fel a leány.
A biró boszus lett.
– Ne akarja ön félrevezetni a biróságot az eltagadással. A leány már
mindent bevallott: hogy ő itatta meg önnel a mandragóra gyökérrel
megmérgezett bort.
– Hát akkor a leányzó hazudott.
– De már mi oka volna a leánynak egy oly bünmerényletet költeni magára,
a mi a legsulyosabb büntetést vonja maga után?
– Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a «jó
órája», olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári
leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért
vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszeritsen vele, hogy az ő
iránta való szánakozásból valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép
leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szivemet gyógyitgatni, a ki aztán
azt a bóditót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom; ha nem
akarom, nem mondom meg. Az a bosszuja, hogy «nem» voltam ő nála, hogy
felé sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságból fellábbal. (Értsd
«Verlaub»).
Ettől a szótól egész sárkánynyá lett a leány.
– Sándor! Te soha sem hazudtál életedben! Mi lett veled? A mikor egy
hazug szóval, a mit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a
katonáskodástól, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál
negyednapja? Hát ezt a fésüt ki hozta nekem, a mire a hajam fel van
tüzve?
A csikós gunyos nevetéssel veté oda:
– A kisasszony tudja jobban «mi» volt az oka, «ki» volt az oka, hogy a
haját fésüre feltüzte?
– Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bünömért a pellengérre
kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak
azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám,
mert az rosszabb a halálnál.
A biró méregbe jött.
– Ezer mennykő! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat egymás között; de
én nekem meg kell tudnom, hogy a hol egy flagrans mérgezési eset fordult
elő, ki volt a mérgező?
– No felelj rá! kiálta a leány, lángoló arczczal. Erre felelj meg!
– Hát ha olyan nagyon firtatják, Isten neki: faköröszt! Azt is
megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozó czigány
familiával. Gyönyörü szép, bogárszemü leány állt a sátor előtt.
Megszólított, behitt. Malaczot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a
borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű ize van. Hanem a
czigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.
– Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! kiáltott a leány. Most gondoltad ki ezt a
mesét!
A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott,
a másikkal füttyeket hányva a levegőbe, elkezdé dudolni «azt» a nótát:
«Hogy ne volna jó világ?
Czigány leány, magyar leány, mind virág!»
Nem «most» gondolta ki ezt a mesét; hanem még azon a kinos éjszakán, a
mikor a «sárga rózsa» igazgatta a feje alját, borongatta a homlokát.
Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a
megmentésére.
A biró bosszusan ütött az öklével az asztalra.
– Ne csináljatok nekem itten komédiát!
Erre aztán komoly poziturába vágta magát a bojtár.
– Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra a mit mondtam, hogy
az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.
S felemelte a három ujját a magasra.
– Nem! Nem! Nem esküszöl! kiabált a leány. A lelked üdvösségét el nem
rontod!
– Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten. – Mondá ki
az itéletet a biró. – Jegyző úr, irja be a bojtár vallomását a
czigányleányról: a ki a bün elkövetésével vádoltatik. Keresse a
rendőrség: hova lett? Ez az ő dolguk. Önök pedig, elmehetnek. Ha
szüksége forog fenn, majd behivatnak».
Ezzel a leányt szabadon bocsáták; egy kis atyai dorgálás kompetált neki,
azt megkapta.
A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett
jegyzőkönyvet meghallgassa és aláirja.
A leány megvárta a legényt a folyosón, a mig kijön. A paripája oda volt
már kötve az akáczfához.
A bojtár előbb átment a doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást.
A doktor is jelen volt a vallatásnál, mint hivatalos tanu; mindent
hallott.
– No Sándor! Mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson: én már sok
hires szinészt láttam a theátrumban; de ilyen jól nem játszotta a
betyárt egy se, mint te.
– Hát nem jól tettem? Kérdezé a legény komolyan.
– Becsületes fiú vagy Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha
találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.
– Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.
Mikor kilépett a folyosóra, a leány utját állta: megfogta a kezét.
– Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan
esküdtél, hazug mesét mondtál, azért, hogy engem megszabadits.
Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy a testem meg ne
korbácsolják, karcsu nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan miért
tetted ezt?
– Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva
kettőnk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sirva. Nem te vagy
az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni; mert magamat látom meg
benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke, a mi a lajbimról
leszakadt. Az Isten áldjon meg. Azzal fölveté magát a paripájára:
eloldotta az ákáczfától s elrobogott a pusztába.
A leány nézett, nézett, csak nézett utána, mig a könyeitől a két szeme
el nem homályosult, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen
gombot s eldugta a keblébe.