Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.
Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számu bikáikkal.
Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e? nem tudni, mert még
behunyt szemmel, földretett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott
senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: «tán még álmodni is.»
– Ez aztán a nagyszerü kép! kiált fel a piktor elragadtatással. Egy erdő
felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika, kormos fejével,
pupotvető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld
pázsit, a háttérben szürkés köd; abból kivilágít egy távoli pásztortűz.
Ezt meg kell örökíteni.
A festő leszáll a szekérről.
– Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, oda találok.
S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját s a térdére fektetett
vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a szinvázlatot. A szekér a gazdával
tovább gördül.
Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a
puszta közepén s jön nagy ugatással rohanva felé.
A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzá tartoznak a
hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.
S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel
érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra s
kiváncsian nyujtogatják a fejeiket a skizzes-album felé: mit csinál ez
itten?
A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját
befesti zöldre, a másikét pirosra. – A kutyáknak tetszik az enyelgés, a
míg hizelkedésszámba megy. Hanem aztán a mint egymásra tekintenek s
meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az
valami idegen kutya; neki esnek egymásnak s összemarakodnak.
Szerencsére itt jön a «taligás». Így hivják az ifjabb gulyásnövendéket,
a kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után s
összegyűjti az «árva tőzeget», a mit a marhák a mezőn hagynak. Ez
szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember
és barom orrának.
A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, a mitől azok
szétriadnak; aztán megkergeti őket a taligával: «csiba te!» Bottól nem
fél a komondor; de a talyigától nagyon fél.
A talyigás helyes kis suhancz, kék inge, gatyája piros fonállal
kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, a mit az urak küldtek a
festő urnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.
A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.
– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst
huszasért?
– Óh uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjut is, mint az úr.
Csak tessék bele ülni.
S ezzel az ügyes találmánynyal eléri a festő mind a két czélt. A
karámhoz is eljut s utközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos
vázlatot.
A közben az urak leszálltak már a kocsikból s megismerkedtették a
vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.
A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál
férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajuszszal.
Értelmes arcza rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei
előrehuzódtak a sok napbanézéstől.
A «karám» alatt értik a pusztán azt az egész készséget, a mi embernek és
baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál. Csak a szél az ellenség:
záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztor ember; kifordítja a
subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell
védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn
a ménest s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg
erdőt nem talál. A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három
szárnynyal, azoknak a zugában huzódnak meg az állatok.
A gulyás lakása fecskerakásmódra vert falu kis kunyhó. De az sem arra
való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gunyájuk
van: meg a «magyar pénztár», a mely nem más, mint egy kis borjunak a
bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a
dohányt, paprikát, meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a
fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten
ege alatt. Csak maga a számadó alszik a kunyhó kirugó eresze alatt,
deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polcz a domboru hátu kenyerekkel,
meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, a mit a
városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a
városban.
A kunyhó előtt áll a «vasaló», egy kerek kunyhóforma nádból összerótt
alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a
konyha. Itt főzik meg a gulyáshust a szolgafára akasztott bográcsban,
meg a «tésztás kását». A taligás dolga a főzés. A hosszúnyelü
czinkanalak oda vannak tüzködve rendben a nádfalba.
– Hát a bojtárt hol hagyták az urak? kérdi a számadó.
– Egy kis számadása van neki még a korcsmáros leányával; felel rá a
gazda-polgár: Sajgató uram.
– No akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!
– Betyár? szól közbe a festő, a kinek örvendetesen hangzott ez a szó.
Hát az a mi bojtárunk «betyár?»
– No csak úgy hizelkedésképen mondtam ki azt a szót; magyarázza a
számadó.
– Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.
– No azt itt nem kap az ur. Tolvajt nem szivelünk; ha ide bódorodik,
elrudaljuk.
– Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?
– Mi türés-tagadás? Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is
válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét
veszti, elzüllik futó betyárnak; de arra csak ember nem emlékszik, hogy
a gulyás elvadult volna lopóvá.
– Hogy lehet az?
– Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem
is ül az össze még borozni sem a juhászszal, meg a kondással.
A lovászmester is beleszólt:
– E szerint a gulyás a pusztának az arisztokrácziája?
– Értem ám azt a szót. A biz úgy van. A hogy a nemes urak között vannak
bárók, grófok, úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.
– Hát még a pusztán sincs egyenlőség?
– A mig emberek lesznek a világon: soha sem is lesz az. A ki gavallérnak
született, szürben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát; még
ha bitangban találja is; utána jár a gazdájának, haza viszi. Hanem
azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, a ki engedi magát, arról
megint nem állok jót.
– Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást uri
virtus.
– A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az
orrboszantót a mikor köztünk jár; mert mikor egyszer elhajtotta innen a
marháit: én nem felelek többet értük.
– Köszönöm a figyelmeztetést.
A doktor szava megszakítá az értekezést.
– Uraim! jőjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni.
A festő rohant a szerszámaival s hozzákuporodott a vázoláshoz; de aztán
egészen kétségbe esett.
– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszin köd a látó határon; a
föld sötét kék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszukás
felhővonal a barnás köd felett rózsaszinben ragyog. – Milyen biborfényü
glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tüzhegy emelkedik ki az élesen
elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő pyramis! Semmi fénye nincsen:
olyan, mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék
uraim! A nap ötszegletüvé lesz. A mint feljebb jön, megint olyanná
nyulik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül
domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz,
mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most
eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemü Ámor. No
most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. – Nem! Ha én ezt az
ötszögletü bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.
A festő földhöz csapta az ecsetjeit.
– Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt
produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, a mi valósággal megvan, és
mégis lehetetlen! Ez nem igaz.
A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, a mit a
délibábnál látunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.
– Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!
Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a
légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orczája szétárasztja
sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az
eddig rózsaszinben pompázó égbolt egyszerre aranynyá változik s a
látóhatár összemosódik az ég aljával.
S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó
tábor: a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A
vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot s a annak hangjára fölzendül
a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.
– Nagyszerü! Isteni! kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri
kardal! Oboék, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura!
Milyen felvonulás! Ez egy finale a Götterdämmerungból!
– Az ám, magyarázza neki Sajgató uram. Most mennek a csordakuthoz.
Minden tehén hivogatja a maga borját: azért bőgnek.
Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakuthoz, melynek kámvája maga is
ácsremek s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itató
vályuba. Nehéz egy munka ez s napjában háromszor fordul elő.
– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejü géppel végeztetni? kérdi a
bécsi úr a számadótól.
– Van ilyen gépünk, téns uram; de a gulyás inkább a saját tenyerét töri,
mint hogy a lovát kinozza a göppöly hajtásával.
Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itató
vályunál kikeresi azokat a teheneket, a melyek Sajgató uram tulajdonát
képezik s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán
magától megy utána s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.
– Ezek az én marháim. Mondja Sajgató uram a bécsi urnak.
– De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül
melyik a Sajgató uramé? kérdi a lovászmester. Honnan tudja, hogy melyik
az egyik, melyik a másik?
A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.
– Hát látott már a ténsur két egyforma szarvasmarhát a világon?
– Az én szemem előtt ez mind egyforma.
– De a gulyás szeme előtt nem az.
A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott
barmokkal.
A taligás fiu jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a
közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.
– Rontja a lovat a kupczihér! zsörtölődött a számadó. Nojszen csak
kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.
– Csak nem veri meg gazduram? kérlelé a lovászmester.
– Azt már nem. A ki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert
az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem.
Keresztfiam a hunczut.
– Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.
– Épen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a
sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképü leánynak ott a
hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van
egy régibb szeretője: egy csikós bojtár. Az most a katonaságnál van. De
ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik
majd a miatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak
hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép
Ancsába s aztán elfelejti a sárga rózsáját.
Ez alatt az állatorvos darabonkint megvizsgálta a kiszemelt barmokat s
egyenkint megirta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette
czinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogrammját. (A gulyás mind
irástudó.)
Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél
kifujta a fejéből a mámort s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész
frissen szökött le a lováról még távol a karámtól s úgy vezette a
paripáját kantáron tovább.
A számadó gulyás kiállt a karám elé.
– No te – «város füle – falu farka!» meghozott az ördög valahára?
A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról.
A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy
bundadarabbal, végig letörülgette a lovat s aztán nyakába akasztá a
kötőféket.
– Hát hol devernyáztál eddig? a ki rézangyala van a Ponczius
Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, a
kiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!
A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot
felaggatott a fogasra.
A számadó még jobban kiabált: egészen neki veresült az arcza.
– Hát felelsz a szavamra? Vagy kifurjam a füledet?
Erre aztán megszólalt a legény.
– Hát ’szen tudja keed, hogy «kuka» vagyok. (Süketnéma).
– Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra,
hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?
– Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?
Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.
– Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hanczúzz ám, mert ha beléd kapok,
úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.
– Én is ott leszek akkor.
– Azért sem leszel ott, gazember! – Maga is elnevette magát a számadó.
No hát beszéljen vele németül, a ki tud.
A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.
– Ej de hatalmas egy lovaslegény maga! monda a legénynek. Azon
csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy
nem asszentálták?
A bojtár csunya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást
szeretik visszafelé a parasztlegények.
– Hát azért nem vettek be katonának: – mert az orromon két lyuk van.
– No hát tessék vele németül beszélni! dörmögé a számadó. Takarodj,
betyár, az itatóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is
kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a
bikát ki hozza el?
Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda
ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan
szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató
uram csordájához tartozik, szép szóval, czirógatással, mint a kezes
bárányt s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörü szép állat, nagy buksi
fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel.
Meg engedi vakartatni a bozontos homlokát s megnyalja ráspolyélü
nyelvével a bojtár tenyerét.
– Pedig még csak harmadfű az állat. Bizonyítja a számadó.
(A pásztorember a «fű» után számítja a barom életkorát.)
A festő nem engedi elmulni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a
szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a
szarván, kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva,
hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.
Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása,
hogy tréfás beszédekkel mulattatja. – Az urak ez alatt elmentek a gulyát
nézni.
– Mondja csak barátom, bojtár úr! Igaz-e az, a mit hallottam, hogy a
gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál?
– Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt
mondta, csak harmadfű ez a bika: pedig nézze piktor úr, egy metsző foga
sincs már felül.
S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása
igaz voltát.
A festő rögtön abba hagyta a rajzolást.
A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.
Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van s aztán ment az
utitársát fölkeresni, a ki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a
kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.
Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá
három-négy tehénnek a száját.
– Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a
gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam
megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek
sincs már a felső állkapczájában metsző foga.
A számadó egyet sodort a bajuszán s nagy mosolyogva felelt:
– Értem ám én a tréfát, tens uram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas
Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a franczia háboruban a
generálist, a ki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metsző
foga.
– Nincs-e? kérdezé nagyot bámulva a lovászmester s miután a doktor is
azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb.
– Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machoirja? Nem vagyok én
ökörfogorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.
Hanem a felsülésért kellett valakin a boszuját tölteni. A festőre
förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.
A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is
rászedte a bojtár.
Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiu tiszteletteljes jelentése,
hogy készen van a reggeli.
A taligás a karám szakácsa. Ő ez alatt elkészítette rendén a puszták
reggelijét, a minek a neve «kásás tészta». S kihozta azt bográcsostól
együtt a vasalóból s aztán letette egy háromlábu bakra. Azt pedig
körülállták az urak s mindenikük kapott egy hosszu nyelü czinkanalat:
azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak
elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval s tovább
fogyasztották a bogrács tartalmát. A mi a fenekén maradt, az a taligásé.
Sajgató uram pedig ez alatt a vasalóban elkészíté a «magyar kávét».
Ismerik azt már, a kik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös
bor, sárgaczukorral, fahéjjal, szegfüborssal helyrehozva. Hatalmasan
izlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.
Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét tele tölté vizzel s
fölakasztá a tűz fölé.
Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a
gulyáshus.
Az lesz még csak a jó.
A Lacza Ferkó vezeti a társaságot s mutogatja az uraknak a puszta
nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.
– Mert hát az előtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz
azt ott hagytuk: seregestül jöttek rá a keselyük s gyöngyen
eltakarították; de a mióta «rönd» van az országban, az a parancsolat,
hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az
aztán kijön, megvizitálja; felirja, miben halt meg s megparancsolja,
hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi
szép darab hus kárba veszszen: egy-egy czombot lekanyarítunk belőle; azt
földaraboljuk apróra, egy kicsit megabáljuk: azután kiterítjük
gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba
rakjuk. S mikor aztán gulyáshust akarunk főzni: a hány ember, annyi
marokkal dobunk a szikkadt husból a bográcsba.
A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé s aztán a számadóhoz fordult.
– Hallja, gazduram: szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is
mondani?
– Ritkaságképen. – De most az egyszer az igazat mondta.
– Akkor köszönöm én szépen a kendtek gulyáshusát.
– Soh se tessék attól huzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Igy volt az,
a mióta az Ur Isten a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat
a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghuson
nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.
A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva
hajtsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshusból egyenek.
– Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a
mesét, hogy minket elrőkönyítsen a lakomától s végül kinevessen. – Majd
meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki e felől bizonyosat kell tudni:
– biztatá a festő utitársát.
Ez alatt föltámadt az ég alján a délibáb.
A tündérálom megelevenülése.
A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen
futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak
benne, a törpe ákáczfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy
tünik fel a távolban, mintha palotákból épült utcza volna. Gályák
látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző
lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb
a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagy-Iván)
jelennek meg a légbe fölemelve s olyan közel hozva, hogy az utczán járó
szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított
képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a
látóhatár alatt vannak.
– Ezt csinálja utánunk a német! Szól kérkedve Sajgató uram a bámuló
társasághoz.
A festő haját tépi kétségbeestében.
– Ilyet kell látni nekem! A mit nem tehetek vászonra! Micsoda ez?
Kérdezi sorba mindenkitől.
A számadó azt mondja neki: «ez a délibáb».
– De hát mi az a délibáb?
– A délibáb a hortobágyi puszta délibábja.
A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.
– A délibáb az Isten csudája, a mi azért van, hogy a szegény
pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.
Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a
délibábot.
– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét
az Atmosphæráról: leirja abban a Fata-Morganát; a mit látni az afrikai
homoksivatagban, a jegestenger partjain, az Orinokó mellett és
Szicziliában, olvastam Humboldt, Bompland leirását a Fata-Morganáról; de
a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt
minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még
a nagyszerü természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ.
A doktornak jól esett, hogy kitölthette szivének keserüségét az idegenek
előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni:
vissza kellett sietnie a mátai telepre, a hol az állatkórház és patika
van; bucsút vett az ismerős és idegen uraktól s ezzel fölkapott a
kordéjába s elbaktatott a pusztába.
A nagy gulya jó messze járt már a pusztában; a bojtárok terelték tova.
Itt a közelben ugyan bujább a fű, de épen azért kell a marhákat
tavaszszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron
ott már aszuvá szárad a fenyér, az a televényes legelő maradjon a
számukra hátra. A nagy gulya, meg az eladásra kiszakított csorda között
igen érzékeny volt a bucsúvétel.
«Mintha csak a druidák és a walkürök kardala volna!»
A lovászmester e közben a dolog fináncziális oldalának a rendezésével és
a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette
ujdonat új százasokban a csorda vételárát, a ki azokat minden titkolózás
nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek
figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. A
mire a polgártárs debreczeni flegmával azt felelé:
– Uram! Engemet már egynehányszor megloptak, megcsaltak életemben; de
soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt: – mindig
becsületes emberek voltak, a kik meg tudtak csalni, lopni.
A vevő a számadó gulyásnak is adott borravalót.
– Hát még egy szót mondok, tensuram; szólt ekkor a gulyás: Ha már
egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjukat is. Ezt
én tanácslom jó barátsággal.
– Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekeret
fogadjak?
– Elmennek ezek a maguk lábán.
– De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a
teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, a mi fődolog, úgy tudom, hogy a
herczeg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy a tiszta magyar fajjal
tegyen kisérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.
– Az már más.
E szerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát utnak
inditsák. A vásárló úr megirta a megbízó levelet, a biztos pedig a
paksust a kisérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a
veterinárius marha utleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának
felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a
szürét s azzal felnyergelte a paripáját s jó egészséget kivánva az itt
maradóknak, a nyeregbe szökött.
A számadó átadta neki az utravaló tarisznyát, abban szalonna, czipó,
fokhagyma, egész hétre való; Miskolczig eltart. Azután elmondta neki az
egész utirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a
tavaszi vizek miatt a sár. Utközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a
tiszai réven átkelnek a komppal: ha nagy a vizállás, inkább ott kell
rostokolni a révháznál s a csordának szénát adatni, mint valamit
szerencséltetni.
Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön
megbecsülje; Debreczen városára orczapirulást ne hozzon; az uraságának
engedelmeskedjék; a vitézségét tartsa dugaszban; a magyar nyelvet el ne
felejtse, a hitét el ne hagyja; sátoros ünnepen megáldozzon; a mit
keres, azt el ne prédálja; ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a
gyerekeinek magyar nevet adjon s ha ideje cseppen, irjon egy levelet a
keresztapjának: fizeti a posta-portót érte.
Eként keresztatyai áldását ráadva, utnak ereszté a jámbor legényt.
A két morva hajtsár ez alatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a
rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előre
terelje.
Az a rideg marha természetesen, a mint a rekesztékből kiszabadult, a
hány, annyifelé szaladt s ha a hajcsár botjával terelni akarta,
szembeállt vele és ökleléshez készült; azután meg mind vissza akart
menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.
– Eredj már, segits azokon a jámbor keresztyéneken, mondá a számadó a
bojtárnak.
– Durrantson kend közé azzal a karikással! Biztatá a festő.
– Mennykőt is durrantanánk! dörmögé a bojtár. Hisz akkor mind világgá
szalad a csorda. Nem «lú» ez!
– Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a
szarvaiknál fogva; kiabált a lovászmester.
– Jól van, jól, csak rám kell hagyni.
Azzal egyet füttyentett a bojtár s arra egy kis kuvasz előugrott a karám
mellől s nagy ugatva neki rohant a szétzüllött csordának, megkeritette a
rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott:
egynehány percz alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép
hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is
utána rugtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: «Ruzsa te!
Csákó te! Kese te!» Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét s azok
hallgattak rá. A bikának a neve volt: «Büszke te!»
Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott
falka. Az urak sokáig utána néztek, a mig csak a falka el nem érte annak
a hullámhányó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek
fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mammuthok volnának, fekete lett
a szinük, a lábszáraik szörnyü hosszura felnyultak, majd egy
megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez s ez a tükörkép együtt haladt
velük. Lassanként aztán az alsó tehenek elkezdtek veszni a szürke
semmiben, utóljára egészen elenyésztek, csak a fejeikkel lefelé
fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az égfelé kalimpázva.
Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kisérte őket, fejjel lefelé
fordulva.
A festő hanyatt feküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve.
– No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az
ajtón.
– Ez rossz jel, mondá Sajgató uram fejcsóválva. Csak hogy már zsebemben
a pénz.
– De még nincs otthon a marha; dörmögé a számadó.
– Csodálom, hogy még ezt a theátrumot nem árendálta ki valami élelmes
vállalkozó. Véleményezé a lovászmester.
– Nem adjuk ám oda! Biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram.
Elvinnék ezt Bécsbe tudom, ha lehetne; de nem adja Debreczen városa.