Még jobban meghatotta aztán a végtelen puszta képe, mikor fél óra mulva
a vágtató szekerekkel eljutottak oda, a hol az ember nem lát egyebet,
mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja
a felséges egyhanguságot.
– Milyen hangulat! Milyen szinegység! Mily felséges harmonia az
ellentétekben! Rajongott a művészet fölkentje.
– Még mostan megjárja, mondá rá a gazda, a míg a bögölyök és szunyogok
elő nem támadnak.
– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!
– «Tocsogó»-nak hijják azokat erre mi felénk.
E közben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.
– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!
– Még mostan soványak, de majd ha a buza érik!
Lassankint megvirrad; az ég biborszine aranysárgába megy át: a látó
határ felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag; a
harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival.
A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az uttalan zöld mezőn a két
könnyű kocsit. A látóhatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő;
az első akáczpagony a fátalan pusztán s egyes kék pupok domborodnak elő.
– Azok ott a zámi tatárhalmok, magyarázza a debreczeni polgár az
utitársának. Valaha falu volt ott; a tatárok elpusztíták. A templom
romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a
kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.
– Hát ez ottan miféle Golgotha?
– Az nem a Golgotha; hanem a csordakut hármas kutgémje. Közel vagyunk
már a karámhoz.
Az akáczerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az
állatorvost, a ki a mátai pusztáról döczög fel egylovas talyigájával.
Ez alatt a festő vázlatokat fest az albumába s egyik extazisból a
másikba esik. «Minő thémák! Minő motívumok!»
Utitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot
fesse le; inkább azt a szép egyenes akáczfát!
Végre jön feléjük rézsutos irányból a doktor lektikája.
A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsis ülésből kiáltja az uraknak a
jó reggelt és aztán «siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!»