Korán, hajnal előtt utra keltek a hortobágyi csárdában megszállt
uraságok.
A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hivják, nem valami
bagolyrugta nádfedelű ház, a milyennek a piktor képzelte: hanem egy
tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal,
uri konyhával és pinczével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A
virágos kertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai
nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országut nem messze a csárdától egy
monumentális kőhidon visz keresztül, mely kilencz boltozatos ivoszlopon
nyugszik. A debreczeniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a
hid, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik
ellenben azt mondják, hogy a debreczeni homokszőlők borával lett az a
mész megojtva, az huzta úgy össze.
A korai utrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a
festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, a miről
annak, a ki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A
praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán
reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál
ezerötszáz tehén van egy rakáson. – Tavasz idején a legtöbbnek kis borja
van. Ha korán reggel, mikor még a borjuk nem szoptak, a bojtárok a gulya
közé mennek s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy
tömeg közül, annak az anyja önkényt utána megy. Az idegent, az
erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, a kik a
pásztoraikon kivül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már
összeszoktak.
Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta
legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal
járnak. A két debreczeni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül
is. A gulyáslegényt, a kit értük küldtek a karámból, hagyták még
mulatni. Azt igérte, hogy a karámig utól fogja őket érni.
A piktor hires tájképfestő volt Bécsből, a ki sokat járt Magyarországon
tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a
morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt.
Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami oekonomust
küldeni, a ki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze
lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi
tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában
sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá.
Azonban kiséretül két uradalmi hajcsár volt mellé adva; derék, markos
legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.
A debreczeni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik
pedig az az érdemes polgár, a kinek a tehéncsordájából kellett
kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő himnemű
példánynyal együtt.
Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a
csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal perczent.
A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a a csillag ott a
magasban a «bujdosók lámpása», ehhez szoktak a «szegény legények»
felpillantani, s ha felsóhajtottak: «Isten segíts», nem fogták el őket a
marhalopásnál.