A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akáczerdő
kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kutgém. De jó
futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellől azt az
árulkodó sárga rózsát; beletakargatta a piros kezkenőjébe s kezkenőstől
együtt lecsusztatá a bekötött szüreujjába.
A csikósbojtár pedig irányt váltott s a hol a nagy tengersík pusztán a
földre lapuló kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arra felé
sarkantyúzta a paripáját; ő meg sietett annak a sárga rózsának a
termőfáját felkeresni.
Mert csak «egy» sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a
csárdabérlő kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják,
Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyilik, pünkösdkor
elkezdi s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a
virága, mint a termés arany, az illata meg inkább a muskotály boréhoz
hasonlít, mint a rózsáéhoz; hej de soknak a fejébe ment már ez az illat,
a ki azt a rózsát megszagolta!
Aztán annak a leánynak is csak «sárga rózsa» volt a neve, a ki abból a
rózsából szakítani szokott; nem is magának.
Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy
felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték; szép karcsu virágszál
lett belőle. Nem volt annak az arcza piros, mint a többi leányoké; hanem
valami átlátszó hamvassárga; azért még sem volt az beteg szin, alatta
ragyogott az élet s a mikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki
belőle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé huzódó szegletekkel,
úgy illett a két nagy kökény szeméhez, a kiről nem tudta az ember, hogy
kék-e vagy fekete? mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon
van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva:
langos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy
göndörré legyen, a hogy más leányok teszik.
Hej de sok nótát tudott! De szépen el tudta dalolni, a mikor akarta. Ha
jó kedve volt is danolt, ha busult is danolt; van arra mindenikre nóta.
Parasztleány nem élhet dal nélkül; nóta mellett könnyebben megy a munka,
jobban telik az idő, megrövidül az ut.
Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, a
hogy a kertben gyomlál.
A vén korcsmáros nem törődik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a
leányra van bizva, az ád bort, az főz, az számol. Az öreg a méheit lesi,
a kaptárok most rajzanak.
Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak és még azon a
csahintó hangon, a mivel ismerőst szoktak üdvözölni.
– Klári! Eredj előre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el
rendén.
A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhuzza a
pillangós czipőit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntöző kannából,
aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél
kötény, annak a korczában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi
fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de
előbb leszakít egy rózsát arról a mindignyitóról s a füle mellé tűzi.
– No már megint téped azt a rózsát? hátha csak egy pandur?
Mit tesz az, hogy «csak». Tán hogy a pandurnak nem lehet a csákójához
tűzni a rózsát? vagy hogy az nem érdemes rá? Pandurja válogatja!
De bizony nem pandur volt az, a kit ott talált a leány az ivószoba
hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a
Decsi Sándor.
A csikós az asztalon heverő üres palaczk fenekével dobol keményen s
mogorva méltósággal kiált a leánynak: «hozz bort!»
A leány elsikoltja magát, mikor a legényt meglátja s összecsapja a két
kezét.
– Decsi Sándor! Hát megjöttél? Sándor. Lelkem. Édes.
– Azt mondtam, hogy hozz bort! mordul rá a legény s az öklére támasztja
a félredűtött fejét.
– Hát ez a «szép jó reggel» annyi idő után?
Arra a legény észre veszi magát: tudja ő, hogy mi a becsület. Leveszi a
kalapját s az asztalra teszi.
– Jó reggelt kisasszony!
– «Me-e!» mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából s
azzal durczás vállvonitással megy a söntésbe, két csipőjét jobbra-balra
riszálva; vissza jön a borral s a legény elé teszi, aztán elérzékenyült
hangon szól hozzá:
– Mért mondtad nekem azt, hogy «kisasszony?»
– Azért, mert az vagy.
– Máskor is az voltam, de te még sem mondtad.
– Az másik máskor volt.
– No hát itt a borod. Kell-e még valami?
– Köszönöm. Majd aztán.
A leány boszusan csettentett a nyelvével s aztán leült melléje a hosszú
pad végére.
A legény felvette a tele palaczkot s a szájához vitte s addig le sem
vette, a míg fel nem hajtotta. Akkor aztán a téglapadlóhoz vágta a
palaczkot, hogy ezer darabra tört.
– Miért törted össze ezt a palaczkot? kérdé szeliden a leány.
– Azért, hogy ne igyék belőle utánam más.
Azzal nagy kevélyen odadobta az asztalra a három kutyanyelvet. (Ez volt
a népszerű neve a papiros tiz krajczárosnak.) Kettő a veresborért, egy a
palaczkért.
A leány engedelmesen fogta a czirok-seprüt s összetakarította az
üvegcserepeket. Aztán, tudva a regulát, visszament a bormérő rács mögé s
hozta a másik palaczkot, oda tette a legény elé.
Megint odaült melléje: a szemébe szeretett volna nézni.
A legény csak azért is lehúzta a szemére a kalapját.
Akkor aztán a leány azt tette, hogy levette a bojtár fejéről a kalapot;
s azt kezdte vele, hogy a hajába tüzött sárga rózsát a kalap
selyemszalagja mellé illeszsze.
A legény észrevette azt, s kikapta a leány kezéből a kalapját.
– Csak tartsd meg a rózsádat annak, a ki érdemesebb reá.
– Sándor! Meg akarsz ríkatni?
– Az is hamisság lesz. Még az imádkozásod is az. – Hát nem most
hajnalban vitte el a rózsádat a süvege mellett a Lacza Ferkó?
A leány arcza nem hogy pirosabb lett volna e szóra, de még haloványabb
lett.
– Sándor! Bizony Isten, mondom, nem…
Nem hagyta neki tovább mondani: hirtelen befogta a száját.
– Ki ne fujd az Isten nevét hamisságra! Hát ez az aranyfüggő hogy került
a füledbe?
A leány elnevette magát.
– Óh te buksi! Hisz ez tulajdon az az ezüst függő, a mit te hoztál
nekem, csakhogy én megfuttattam aranynyal az ötvösnél Ujvárosban.
Ekkor a legény megfogta a leánynak mind a két kezét s szeliden, lágy
szóval beszélt hozzá.
– Klári édes! Nem mondom már hogy «kisasszony». Kérlek igen szépen; ne
hazudj én nekem. Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják
«hazug kutya!» Pedig a kutya nem hazudik. Másképen ugat, ha tolvaj jár a
tanyán, másképen, ha a gazdája jött meg, vonít, ha veszedelmet érez: de
soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az
ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. Engem soha nem vitt rá a lelkem.
Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra. Nem is bajusz alá való az! Csunya
dolog az, mikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki: mint egy tacskó
kölyökéből, a ki fél a veréstől. Látod, mikor a mult őszszel itt voltak
az asszentálók, minket is mind beállítottak a pusztáról. A nemes város
itthon akart minket bojtárokat tartani a gulya, ménes mellett; mert
azoknak nehéz sora van. Előre megkenték a deputácziónak a markát. A
felcserek kinek-kinek megsugták közülünk, hogy micsoda testi
fogyatkozást valljon magára, a miért «untáglik»-nak ereszszék. A Lacza
Ferkó, az ráállt a fortélyra. Azt hazudta magára, hogy süket, mint a
fekete föld, a trombitaszót se hallja meg. Nekem majd a szemem égett ki
miatta. Haza eresztették, pedig olyan jól hall, hogy éjjel a sötétben a
marha bőgéséről meg tudja mondani: bitang marha keveredett-e a gulya
közé, vagy tehén hivja az eltévedt borját. Tudott hazudni a czudar!
Mikor aztán én reám került a sor, engem is össze-vissza vizitált a
felcser s azt sütötte ki felőlem, hogy a szivem rendetlenül dobog. «Hát
ha rendetlenül dobog, azt mondtam rá, annak nem a szivem az oka, hanem
az a sárga rózsa ott a hortobágyi csárdában!» Az urak mind ösztökéltek,
hogy hagyjam rá, a mit a doktor mond: «szívtágulásom van.» «De biz az én
szívem nem tág! Nem fér el abban több egyetlen egy iczi-piczi kis
leánynál! Nincs nekem semmi hibám a világon.» Be is soroztak katonának.
De azért megbecsültek ám: még a hajamat sem vágták le; elküldtek
Mezőhegyesre a méneshez katonacsikósnak. Mig aztán fél esztendő mulva a
nemes város letette értem az ezer forint váltságot, hogy visszaszerezzen
a czifra méneshez, a hol nagy szükség van rám. Hát azt az ezer forintot
én majd megszolgálom a két kezemmel; de nem szolgáltam le a hazug
szájammal, a hogy az a másik.
A leány ki akarta huzni-vonni a két kezét a legényéből s tréfával akarta
elütni a dolgot.
– Ejnye Sándor, lelkem, de szépen megtanultál prédikálni ott a császár
kenyerén. Ennyi ékes szóval legátusnak is eljárhatnál Balmaz-Ujvárosba
vasárnaponkint.
– No csak ne mórikálj! Ne tedd magad! Tudom én, hogy mi van a begyedben.
Gyönge nép a leány, azt gondolod, nincsen más fegyvere, mint az, hogy
hazudni tud. A nélkül megfognák. Nyulnak a gyors lába, madárnak a
szárnya, az a mi a leánynak a hamis szája. De hát látod, én olyan ember
vagyok, a ki a nálamnál gyengébbet soha meg nem bántom. Felőlem nyul ott
maradhat a bokorban, madár a fészkében: én fel nem riasztom. Leányt sem
bántok meg, a ki igazat mond, egy rossz szóval, egy rossz nézéssel sem.
De ha te én nekem hazugságot mondasz, azért úgy megitéllek, mintha ezt a
te szép, tiszta, halovány orczádat kikennéd pirosra bécsi rongygyal.
Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfujom
a forró lehelletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem
ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szivedet előttem,
akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akár hogy
összetöröd vele a szivemet.
– S aztán mit adsz érte?
– A mim megmarad belőle.
A leány tudta a szokást; hajnalban bor mellé szalonnát eszik a legény,
paprikával, fehér czipóval. Eléje tette. Nem is vetették meg. A bojtár
előhuzta a csizmaszára mellől a csillagos nyelü hegyes kését, szelt
magának a czipóból, szalonnából s hozzálátott.
A nyitott ajtón bejött a komondor s nagy farkcsóválva odament a
bojtárhoz, a fejét odatörölte a két térdéhez s aztán leült eléje, a
szeme közé nézve, egyet morgott s nyájasan ásított nagyot.
– Még a Bodri is rád ismer.
– A kutya csak megtartja a hűséget; de a leány elfelejti.
– Hej Sándor, Sándor! De rosszul tetted, hogy nem tudtad kimondani azt a
kis hazugságot, a mit kellett volna: akkor nem vittek volna el
Mezőhegyesre katonacsikósnak! Nem jó a leányt egy magára hagyni; nem jó
az orgonafának a kerítésen kihajolni, a mikor virágzik, megkivánják,
szakítanak róla.
Erre a szóra csak kifordult a falat a legény szájából! oda dobta a
kutyának: az bekapta.
– Ezt igazán mondtad.
– Hát tudod a nótát: «ha a zápor eső a lányt megáztatja, a legény subája
bizony betakarja.»
– Tovább is tudom: «utána ment lassan a leány a legénynek; mert
tulipános subája volt szegénynek.» Czoki kutya! Te is mindenkinek
csóválod a farkad, a kit szalonnázni látsz.
A paripa odakünn az udvaron nyeríteni kezdett; a leány kiment s idő
vártatva visszajött.
– Hol jártál?
– Bekötöttem a lovadat az istállóba.
– Ki mondta, hogy kösd be?
– Hát mindig azt szoktam.
– De most más a szokás. Megyek iziben odább.
– Hát nem falatozol? Nem izlik a szalonna, fehér czipó? Jobbhoz szoktál
a császár kosztján? No megállj! Majd mást hozok.
Azzal kinyitotta a fali szekrény ajtaját s kivett onnan egy tányér
rántott csirkét. Tudta, hogy ez a kedves csemegéje a bojtárnak, rántott
csirke hidegen.
– Hát ez kinek a maradéka? kérdé a legény gyanusan.
– Mit kérded, ha eszed van? Csárdába vendégek járnak. Annak rántok
csirkét, a ki megfizeti.
– Hát úri vendégek voltak itt az éjjel?
– Ugyan voltak: két úr Bécsből, kettő Debreczenből. Éjfél után két óráig
fenn mulattak; akkor útra keltek. Ha nem hiszed, itt van a vendégkönyv:
megláthatod benne a neveiket.
– Elhiszem hát.
A bojtár hozzálátott a kedvencz ételéhez.
A nagy czirmos kandur addig ott mozsdózott a kemencze padkáján, most
egyet gondolt, fölkelt, nagyot nyújtózott, görbe hátat csinált, azután
leugrott, odament a bojtárhoz, megmérte a két talpa körmével a
csizmaszárán, milyen magas lesz a hó a télen; aztán felszökött az ölébe,
oda törlészkedett a kezéhez, nagyokat taszítva rajta a fejével;
egyenkint megnyalogatta mind az öt ujja hegyét: aztán lefeküdt az ölébe
s elkezdett dorombolni.
– Látod? Ez a macska is hogy hizelkedik neked.
– Nem is kérdem én a macskától, hogy kinek az ölében dorombolt tegnap?
Hát mit fizetek a «pakene hendliért?»
– Te semmit. Megfizetett érte más. Hát hova sietsz olyan ló halálában?
– A mátai pusztára viszek levelet a doktornak.
– Azt ugyan nem találod otthon, mert az hajnalban három órakor ment itt
keresztül, a vendég urakat kereste, aztán hogy megtudta, hogy azok már
elmentek, maga is utánuk baktatott a laptikájával a zámi pusztára. A
bécsi urak gulyát vásárolni jöttek a debreczeni uraktól. Az egyikük egy
morva grófnak a tiszttartója, a ki a mi alföldi fajta marháinkat akarja
otthon tenyészteni, a másik német úr valami piktor. Engem is lerajzolt a
kis könyvébe, aztán meg a gulyásbojtárt is.
– Hát a gulyásbojtár is itt volt?
– Hát persze, hogy itt volt, azért küldték, hogy vezesse a hortobágyi
pusztán keresztül az urakat a zámi karámig.
– Az ám a furcsa, hogy a gulyásbojtár egy órával később ment el innen,
mint azok az urak, a kiket a zámi karámhoz kellett neki vezetni.
– Ejh no! Bizony úgy tudsz vallatni, akár egy szolgabíró! Hát bucsúzni
jött hozzám. Úgy elmegy vidékünkről, hogy soha sem látjuk többet.
Hogy igazat mondott, bizonysága volt rá az a ragyogó könycsepp, a mi a
szemébe szökött, akárhogy titkolta.
A bojtár nem is haragudott azért a könyért, hiszen igaz volt. Inkább
félre fordította a fejét, hogy ne lássa, mikor a leány megtörli a
szemét. Szájába dugta a kurtaszáru pipáját. Az a szájba szoritott pipa
tilalom a csókra.
– Hát aztán hová megy a gulyás olyan messze?
– Elviszik Morvaországba, számadó gulyásnak a mellé a gulya mellé, a mit
ma kiválogatnak a zámi pusztán. Ott lesz neki hatszáz forint fizetése,
kőháza, deputátuma. Egész úr lesz ottan. Meg is becsülik ott, mert a
magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni.
– S te nem mégy el a Ferkóval számadó gulyásnénak?
– Tudod te azt, gonosz, hogy nem megyek. Mennék, ha lánczra nem volnék
kötve ehhez a pusztához, meg te hozzád. Tudod te azt jól, hogy csak
téged szeretlek igazán. A te rabod vagyok.
– Ez sem ugy van, a hogy mondod. Tudod te azt jól előre, hogy a kit
egyszer a te két szemed megigézett, visszatér az hozzád az óperencziáról
is. Beadtál neki valamit, a mitől rád kénytelen gondolni. Elvarrtad az
ingujjába egy szál hajadat, annálfogva visszahuzod, a mikor már ott jár,
a hol a csillag sem éri utol. Velem is ugy tettél! Mikor belelőttél a
szemeddel a szemembe, attól lettem a bolondod.
– Hát én nem voltam elég bolondod? Kérdeztem én, hogy mi lesz belőlem?
Hivtalak én ólmot önteni karácsony estéjén? Nem viseltem-e a selyem
kendődet, pedig azt sem mondtad, hogy jegykendő lesz-e? Leskelődtem-e én
utánad, mikor más lánynyal tánczoltál az ujvárosi bucsun? mikor ugrattad
a kaczki menyecskéket?
– Csak azt a sárga rózsát ne szúrtad volna a kalapja mellé!
– Hát hisz itt a párja, ha ideadnád a kalapod, mindjárt rajta lenne.
– Nem! Én nekem az a rózsa kell, a mit a gulyásnak adtál. S nem nyugszom
meg addig, a mig az a kezembe nem kerül.
A leány összekulcsolta a kezeit, ugy rimánkodott a legénynek.
– Sándor! Szentem! Ne mondj ilyet. Én nem akarom, hogy ti egymással
összeakadjatok. Én miattam! Egy sárga rózsa miatt!
– Az pedig el nem marad, ha még egyszer összekerülünk. Vagy én őtet,
vagy ő engem; de egyikünk összetöri a másikat.
– Ezért mondjon valaki igazat? Hát nem azt igérted-e, hogy nem haragszol
meg rám?
– Te rád nem. A leány nem tehet arról, hogy elfelejt, de a ki férfi,
annak legyen emlékezete!
– Ugy áldjon az Isten, a hogy soha sem felejtettelek el.
– A hogy a nóta mondja: «akárki ült az ölembe, mégis te voltál eszembe».
No hát ne mondd, hogy nehéz ember vagyok. Nem jöttem hozzád veszekedni.
Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, hogy még élek; nem haltam meg.
Tudom, hogy örülnél rajta, ha úgy volna.
– Sándor! Azt akarod, hogy masinát vegyek a boltban?
– Masinát ugy-e? Egyébbel sem tudtok ti leányok megfelelni, mint ha
beleestek a gödörbe, vesztek három pakli masinát a zsidónál, forró
kávéba dobjátok, aztán megisszátok. Pedig jobb volna, ha nem járnátok
arra, a merre gödör van.
– Ne juttasd eszembe! Mikor legelőször találkoztam veled, azt
játszottuk, hogy «kutba estem». «Ki huzzon ki?» «A Decsi Sándor.» Akkor
ugy-e, hogy kihuztál?
– Ha tudtam volna, hogy nem magamnak huzlak ki! Ejh! Régen volt az!
Akkor még a «dorozsmai malom» nótáját se dalolták.
– Uj nótát hoztál? kapott rajta a leány. S azzal oda kuporodott a legény
mellé a padra. Dalold el nekem, hadd tanulom meg tőled.
Az már fele utja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet birni, hogy
dalolja el az új nótáját.
Decsi Sándor a falnak vetette a hátát s az egyik kezét a kalapjára, a
másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamu nótát, mely úgy
hozzá illik a vers tartalmához:
«Nem fuj a szél, megállott a dorozsmai szélmalom.
Hová tüntél, hová lettél, kedves édes galambom?
Hütlen lettél, mással éled világod,
Ez az oka… ez az oka, hogy a malom megállott!»
Ez is olyan pusztában termett nóta, mint a katangkóró, a mit kitép a
szél s aztán végig tánczoltatja határról határra.
A leány utána próbálta dalolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az: a
hol nem tudta, a legény kisegíté, szájába adta a hangot; máskor is így
tették; azután együtt dalolták, mig belétaláltak, s ha készen voltak
vele, megcsókolták egymást: az volt a vége.
Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makra pipáját,
mielőtt Klári az utolsó taktust elénekelte.
– Hát már azt a csunya pipát megint a szádba kellett dugnod? mondá
duzzogva a leány.
– Magam is olyan csunya vagyok.
– Az már igaz. Czudar, förtelmes vagy. Ilyen legény, mint te, csak
guzsalyszárnak való: az is az ajtó mögé támasztani való.
S egyet taszított rajta a könyökével.
– Hát akkor mit söntörködöl körülöttem?
– Én söntörködöm körülötted? Kellesz is én nekem! Tuczat számra
árulnának, akkor se vennék belőled. Bolond voltam, vak voltam, a mikor
szerettelek. Olyan legényt, mint te, kapok minden ujjamra kettőt.
Olyan elevenen adta a perlekedőt a leány, hogy még a Bodri kutyát is
megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán
haragszik arra a csunya emberre s felugrott és keményen megugatta.
Erre a leány aztán elnevette magát.
De a legényre se magától nem jött a nevetés, se a leányról nem ragadt el
rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva.
Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve.
Akkor aztán a leány elkezdte körülczirógatni.
– Úgy! úgy Gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el
nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két
bogárszemed, hogy összehuzódna; ez a te piros szád, hogy kétfelé törne;
ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.
– Nem is azért fizet engem Debreczen városa, hogy szép legyek.
– De én azért fizettelek. Nem jól fizettelek? Kevés volt a béred?
– De olyan sok volt, hogy másnak is jutott belőle.
– Már megint ott kezded? Azon az egy szál sárga rózsán. Hát már
irigykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra. Mit tehet róla szegény?
Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szive a rózsákra: ott áll előtte
az egész virágos kert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga
rózsa, tejszín rózsa, százféle fajta. Nem tudod a nótát: «De a
parasztlegény baján – Nem segít csak a parasztlány.»
– Még pártját fogod?
– Hát ki a hibás? A leány-e, a ki azt dalolja: «Tunná róla, tönné róla!
Hogy ha tunná, tönné róla.» Avagy a legény, a ki ezt megérti?
– Még magadra veszed a hibát.
– Azt mondtad, hogy megbocsátasz.
– Tartom a szóm.
– Hát szeretni fogsz?
– Majd.
– A «majd» nagy szó.
– Most is szeretlek.
– Igy szeretsz, a hogy mutatod?
Erre a legény felállt az asztal mellől s a makrapipáját a kalapja magas
karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a
szeme közé nézve.
– Tudod galambom, kétféle a hideglelés: forró láz, meg hideg láz. A
forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró
erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmulik, a másik visszajár. De hát
nem czifrázom a szót; magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem
leheltem volna a sárga rózsára, nem nyilott volna ki, más sem
szagolgatta volna az illatát; darázs, lepke meg nem szállta volna. Most
másképen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint a
harmadnapos hideglelés s «olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édes
anyád.» S a mint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz.
S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted
legyeskedni, annak, Isten engem úgy segéljen, ha az édes apám
legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét! Itt a kezem.
Decsi Sándor odanyújtá a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá,
hogy kiakasztá a füléből az arany függőket s odatette a legény
tenyerébe.
– De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüst függők ezek,
megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban.
A leány ismét feltette a függőit s azokkal együtt a szívébe az tért
vissza, a mi eddig ott lakott.
Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében
ellátogató szerelem. A forró lázhoz volt az szokva.
Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából s beakasztá a söntésbe,
mint mikor zálogban ott fogják a fizetni nem tudónak a szűrét.
– Ne siess hát. Ráérsz. A doktor délnél hamarább nem kerül haza a mátai
tanyára; mert elébb az eladott marhákat kell neki vizitálni s passzust
irni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt is jó
helyen vagy, nem ázol meg. Se a zápor nem ér, se a szeretőd
könyhullatása. Látod, milyen jó kedvet csináltál azzal, a mit most
mondtál? Egész nap az lesz a fejembe.
– Hát hogy lássad, milyen messziről gondoltam én arra, a mit most
mondtam neked, imhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm
ujjában; eredj, keresd ki belőle.
Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: aczél, kova, bükkfa-tapló,
dohányzacskó, pénzes erszény; a sok között rátalált a leány az ujra.
Selyempapirosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy
hajfeltűző fésű, sárga teknősbékahéjból.
A leány arcza ragyogott az örömtől, mikor ezt meglátta.
– Nekem hoztad ezt?
– Hát kinek másnak?
Mikor a parasztleány a befont haját feltűzi a fésüre, az már azt
jelenti, hogy van vőlegénye, akkor az már nem «édesmindnyájunké», azt
már nem illeti meg az a nóta, hogy «azt sem tudom, ki babája vagyok?»
A tükör elé állt, feltűzte a haját kontyba a fésüre.
Igy aztán még szebb volt.
– Hát most sem csókolsz meg?
Maga kinálta a csókját, a két karját is széttárta.
A legény kezével visszatartá.
– Majd ha melegem lesz. Mostan fázom.
A leány összehuzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami
forrott a szivében.
Erőtette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és
szerelem forrott a szivében. Harag a szerelem miatt.
– Hát a míg a halat kisütöm, eldaloljam a kedvencz nótádat?
– Nem bánom.
A leány a tűzhelyhez ment; a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban
fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két
oldalán, behintette sóval, paprikával s aztán cserepcsikra szúrva
odatűzte a parázs mellé s a mellett elkezdett szép csengő hangon
dalolni:
«Kocsmárosné! Nekünk halat süssék kend!
Azután meg czitronyos bort adjék kend!
Szolgálóját estrázsára állítsa kend!
Ha zsandár jön, nekünk hirül adja kend!»
Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az
ember maga előtt látja a végtelen sikságot, délibábos látkörével.
Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a buslakodó tárogató.
«Ha zsandár jön… nekünk hirül adja kend!»
Benne van a betyárélet költészete.
Mikor megpirult a hal, odahozta a leány a legénynek.
Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsik nyelét a kezébe fogja az
ember, s bicsakkal szedi le róla a halat. Úgy izlik az.
Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy
halat süt a kedvesének.
S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jó izün falja, nyeli az ő
keze sültét.
S azután fülébe dudolja a nóta másik versét:
«Egyszer csak gyün a szolgáló ijedve;
Kilencz zsandár közeledik fegyverbe!
– De a betyár felkap a pej lovára
Bevágtat a délibábos pusztára!»
Máskor ezt a nótát együtt énekelte a leánynyal a legény s annál a
sornál, hogy «bevágtat a délibábos pusztára!» felhajította a süvegét a
gerendáig s az öklével ütött az asztalra. Most meg rá sem hederített.
– No hát már a kedves nótádat is megveted? Már az sem tetszik?
– Hogy tetszenék? Nem vagyok én betyár! Semmi dolgom a tolvajokkal.
Derék emberek a zsandárok. Kötelességüket teszik. A komisz betyár meg
szolgálóval strázsáltatja magát s a mint meglátja egy zsandár sisakjának
a hegyét, utczu! Ott hagyja a sült halat, czitronyos bort, korcsmárosnét
s még hogy kurjongat nagy dicsőségében, hogy ő elszaladt a délibábos
pusztára. Gyáva pimasz!
– Jaj de megváltoztál, a mióta a császár kenyeréből ettél.
– Nem én változtam meg, hanem az időjárás. A bunda sem változik meg
azzal, hogy kifordítják. «Mégis bunda a bunda.»
– No már hallod-e, nagyobb megbántást nem követhet el valaki a
szeretőjével, mintha ilyen ócska közmondásokkal fizeti ki: «mégis bunda
a bunda».
– Ha nem tudok jobbat. Talán azok a debreczeni urak, meg a
morvaországiak, a kik az éjjel itt mulattak, jobb tréfákkal mulattattak?
– Mulattattak hát! Nem is úgy ültek ám itten, mint egy fancsali
feszület. Kivált az a piktor ugyan eszemadta legényke volt. Csak egy
pirinyóval volna magasabb. De éppen csak az államig ér.
– Összemértétek magatokat?
– Össze la! Még csárdást tánczolni is megtanítottam. Úgy ugrált, mint a
két hónapos kecske a szérün.
– S az a gulyás! Elnézte azt, hogy veled tánczol a német piktor? nem
tekerte ki a nyakát?
– Dehogy tekerte ki. Bruderschaftot ivott vele.
– Bánom is én. Adj még bort! De jobbat, mint ez a karczos. Muszáj még
egy ócska közmondást megeresztenem: «átkozott a hal a harmadik vizben».
– Ez már dupla gorombaság! Hát az én borom víz?
– Nekem pecsétes üveget adj!
Ez volt a Decsi Sándornak a veszte, hogy pecsétes palaczkot kért.
Olyanféle, városból hozott palaczkot, a mi zöld spanyolviaszkkal van
lepecsételve, az oldalán aranybetüs, tulipiros, hupikékes papiros. Olyan
uraságoknak valót. Telik az a császár lénungjából!
A Klárinak úgy dobogott a szíve, mikor a pinczébe lement, egy palaczkot
felhozni abból az uri vendégek számára való borból.
Eszébe jutott, hogy egyszer járt itten egy kártyavető czigányasszony, a
kinek ő ócska limlomokat ajándékozott jövendőmondásért. Háladatosságból
az egy bizodalmas tanácsot hagyott rá.
«Ha egyszer a szeretődnek a szive hideg lesz irántad s azt akarod, hogy
lángra kapjon, ne tégy vele egyebet, mint azt, hogy adj czitronyos bort
neki s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, a kit úgy hínak, hogy
«nadrágujjas emberke»: ettől úgy felforr annak a szerelme, hogy még a
falat is keresztül ássa érted».
A leánynak eszébe jutott, hogy meg lehetne azt most próbálni.
A «nadrágujjas emberke» ott van a ládafiókban eldugva.
Egészen olyan az a gyökér, mint egy kis ember, van buksi feje, dereka,
két lábszára, mind fekete.
A hajdani világban sok mesét tartottak erről a gyökérről.
Azt tarták, hogy mikor a földből kihuzzák, a gyökér olyan sirást kezd,
hogy az ember meghal bele, azért kutyával huzatták ki, annak a farkához
kötve. Hogy Circe ezzel bódította el Ulysses utitársait őrült
szerelemre.
Hiják azt a «nadrágujjas emberkét» a patikárusok, a kik hasznát tudják
venni, «atropa mandragorának». (Magyarul «bódító nadragulya».)
Mit tudta a leány, hogy az méreg?