Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasut; még nem is
volt az Alföldön semmiféle vasut. – A Hortobágy vize sem volt
lecsapolva: a két kerekü malom vigan kelepelt a kis folyamon, a nádasban
jó dolga volt a vidrának.
A legelső hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík Zámi
pusztán, mely «tul» esik a Hortobágy vizén. (Debreczent véve a világ
közepének.) Honnan jön? hová tart? azt nem lehet kitalálni; a pusztán
nincs ösvény; kocsinyomot, patkónyomot menten benő a fű. A végtelen
láthatárig nincs más, csak fű; egy élőfa, egy kutágas, egy kunyhó nem
zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után.
A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de
azért a lába ki nem esik a kengyelből.
Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elől össze van kötve: a
lobogós ingujj a szarvas állatok közt akadékos volna. Kék a mellénye,
fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyem virágokkal
kivarrva, csattos szijon lóg le a félválláról. Balkezében a lazán
eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor,
nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.
Széles, feltürt karimáju süvege mellé tűzve egy sárga rózsa.
Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt
megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. Első mozdulata
az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? aztán
leveszi a fejéről a kalapot, megszagolgatja a sárga rózsát nagy
gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata) aztán megint
féloldalra nyomja a süvegét a fejébe s hátra veti a nyakát. Azt hiszi,
hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.
Aztán dudolni kezdi a kedvencz nótáját (tán az ébren tartja):
«Ez a csárda olyan közel ne lenne!
Olyan jó bort csak ne mérnének benne:
Arany itcze, réz a messző:
Azér’ járok olyan késő
Angyalom, kicsikém, te hozzád.»
Aztán megint csak előre huzza a feje s bóbiskol tovább.
Egy zökkenőnél ijedten veszi észre, hogy a kalapja mellől elveszett a
sárga rózsa.
Nosza visszafordítja a lovát s megtér a rózsáját keresni a tenger fűben,
pedig az is tele van mindenféle sárga virággal, most nyilik a pimpó,
sárma, meg a vizi liliomok. De azért az elveszett rózsáját azok közt is
megtalálja, s megint feltüzi a süvege mellé, aztán dudolja tovább a
nótáját:
«Kis kertemben egy almafa virágzik,
A sok almavirág miatt nem látszik
Hol nyilik a dupla szegfű?
Hol terem a hű szerető?
Én is azt – én is azt keresem.»
Ujra elalszik s ujból elveszti a rózsáját. Megint visszafordítja a
lovát, megkeresni az elveszettet. Ezuttal egy szépen virágzó nagy
bogáncs piros virágbugái közt találja azt meg. Hogy összerugdossa
csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ő rózsájával csókolózni!
Arra ismét felkap a nyergébe.
Ha babonás volna: nem tűzné fel harmadszor is a süvege mellé a sárga
rózsát. Ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz
meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a
magasban, a hol szem nem látja; azok mind azt mondják neki: «ne tüzd
fel, ne tüzd fel a sárga rózsádat». De hát a hortobágyi legény «vastag
nyaku»: nem ismer se babonát, se félelmet.
Pedig sok időt eltarisznyázott a rózsakereséssel, talán még többet a
rózsa megszolgálásával; hajnali itatáskor ott kellene neki lenni a zámi
puszta karámjánál. Majd káromkodik a számadó gazda.
Hát hadd káromkodjék! A kinek egy olyan sárga rózsa van a süvege
mellett, az még a számadótól sem fél.
Egyszer aztán a lovának a nyerítése ébreszti fel. – A hóka szemközt jövő
lovast vett észre. A holdas pej régi ismerőse: azt köszönti messziről.
A pej paripa lovasa csikós bojtár. Meg lehet azt tudni a lobogós
ingujjáról, a tulipános, fehér szűréről, a félvállán átvetett pányváról;
de leginkább arról, hogy a nyergének nincs terhelő szija, a mi a ló
hasát átszorítsa: csak úgy van lazán a hátára vetve.
Nem csak a két paripa, hanem a két lovas is ráismer egymásra jó
messziről s sebesebbre fogva az ügetést; odarugtatnak egymáshoz.
Mind a kettő valóságos ősmagyar arcztypus, noha egymástól merőben
külömböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, mikor Ázsiából
idekerültek.
A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpczös
derékkal; arczvonásai duzzadók, két orczája piros pozsgás, álla, szája,
szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve;
gesztenyeszin haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra
azt hinni, hogy zöldek.
A csikósbojtár alakja pedig karcsu derékban, de vállban és csipőben
kifejlett, hatalmas domboru mellkassal; arczszine olyan, mint az
aranyozott bronzé, monyoru metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és
szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik
fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két
vállára.
A két paripa összeröhögve köszönti egymást. A csikósbojtár üdvözli a
pajtását elébb.
– Isten jó nap, czimbora! De korán ébredtél! Tán nem is aludtál?
– Fogadj Isten, pajtás. Hát volt a ki elaltatott, volt a ki
fölébresztett.
– Honnan jösz most izibe?
– Csak innen a mátai pusztáról; a lódoktornál voltam.
– A lódoktornál voltál? Akkor csapd agyon a hóka lovadat.
– Mért csapnám agyon a hóka lovamat?
– Azért, hogy meg hagyta magát kerültetni a lódoktor gebéjétől: van egy
félórája, hogy láttam a doktort a két kerekü laptikáján a mátai karám
felé baktatni.
– Hát ne firtasd te ezt, pajtás. A te holdas pejkódat is sokszor megveri
a számadó juhász szőke szamara.
– Ej ha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, czimbora!
– Hát van annak, a ki megszolgálja.
– No csak aztán meg ne bánja, a ki megszolgálta.
Ezzel fenyegető mozdulattal emelte magasra az öklét a csikósbojtár, hogy
a lobogós ingujja a válláig omlott, napbarnította atlétai karját
meztelen mutatva.
Azzal mind a ketten sarkantyuba kapták a paripáikat s vágtattak tova a
maguk utján.