változás történt, amely arra vall, hogy egy erős és érzékies egyéniség
keresi az érvényesülést. Uj dolgok: egy tigrisbőr a kandalló előtt,
nehány elevenszínű brokátpárna a kanapén, egy színes zongoratakaró,
egy-két szobrocska és egyéb apróságok. A zongorán női zsebkendő. A
vázákban őszi rózsák. A szemben lévő erdő rozsdavörös októberi színeket
mutat. Őszi délután. A jobboldali ajtó nyitva van._
_Lencsi, Pál._
_Pál_ (divatosan feltünő házikabátot visel, a kanapén ül, nyomdai
levonatokat tart a kezében és egy ceruzával korrekturákat csinál.)
_Lencsi hangja_ (amint a szín mögött a cselédekkel veszekszik): Nekem
pedig ne vágjon képeket, mert azt én nem tűröm. Az én házamban az
történik, amit én akarok és aki nekem képeket vág, az pakkolhat és
mehet, nem is kell megvárni a tizennégy napot, mehet rögtön, fel is út,
le is út!
_Lencsi_ (jobbról belép, rikító színű japán kimonót visel, hozzá
ugyanolyan színű főkötőt vagy kendőt a fején, piros, haragos, a
konyhából jön.)
_Pál_ (nem tekint fel a korrekturájából, közömbös hangon): Történt
valami, anyukám?
_Lencsi:_ Megint nyitva találtam a hátsó üvegajtót. Ha kérdezem, ki volt
a tettes, akkor összefog az egész banda és úgy hazudik, hogy az már
csuda… Te, apukám, a Fräulein hogy tud hazudni! Olimpusi bajnok lehetne.
_Pál_ (mint fent): Anyukám, miféle baj lesz abból, ha nyitva van az
üvegajtó?
_Lencsi_ (harciasan): Cug lesz belőle, apukám! Ez az egész ház különben
is olyan, mint a madárkalicka. A szél ott jár ki-be rajta, ahol éppen
kedve van, az ember nem tudja, hogy mikor lesz tőle nyomorékká egész
életére… Hiszen természetes is, ez nyári lakás, villa, itt csak nyáron
szokás lakni, most pedig október van!
_Pál:_ A szomszéd villában egész télen laknak, azt mondják, nagyon
kedélyes…
_Lencsi:_ Hogyne, Grönlandban is egész télen laknak, ott is nagyon
kedélyes. (A lábával dobbant.) De azok eszkimók!
_Pál_ (az asztalra csap): A szomszédok nem eszkimók, hanem
vászonkereskedők!
_Lencsi_ (minden átmenet nélkül Pál ölébe ül, vidáman és kedvesen): Hát
szabad igy bömbölni, mikor a kedves feleségeddel beszélsz?
_Pál_ (csendesen): Én nem bömbölök!
_Lencsi_ (befészkeli magát az ölében, a gyermekek nyujtott hangján):
Mikor megyünk már a városba lakni, apukám?
_Pál:_ Pedig én úgy örültem már a télnek. A behavazott kertnek és a nagy
csendnek. Meglátod, annyi fekete rigó van itt! Befejezhetném
Magyarország édesvizi hidráit, te pedig megcsinálhatnád hozzá az
illusztrációkat…
_Lencsi:_ Én? Nagyon tévedsz, apuka, ha azt hiszed, én azért mentem
férjhez, hogy efféle kukacokkal bajlódjam… Elvégzi azt Kucsera úr,
jobban, mint én.
_Pál:_ Csakhogy Kucsera úr most már szóba nem áll velem, már a
köszöntésemet sem fogadja…
_Lencsi:_ Mert bömböltél vele! Te mindig bömbölsz, mikor az emberekkel
beszélsz. Hanem tudod mit? Majd én megbékítem Kucsera urat. Elmegyek a
műtermébe, kedves mesternek szólítom: és meglátod, füttyszóra pariroz.
_Pál:_ Igazán megtennéd nekem?
_Lencsi:_ Meg, apukám. De te is megteszed nekem, hogy bemegyünk lakni a
városba. Itt már csak vászonkereskedők és fekete rigók laknak.
_Pál:_ De kár, hogy nem szereted a természetet, Lencsi.
_Lencsi:_ Először nem vagyok Lencsi, hanem Lóna! Százszor mondtam már,
Lóna! Helén Ilona–Lóna… Másodszor: én semmit sem szeretek, csak téged…
Szóval: bemegyünk. (Jobbról, balról megcsókolja.)
_Pál_ (az óráját nézi): Tyű, a ragyogóját! Majd elfelejtettem, te: ő írt
nekem.
_Lencsi_ (fölkel, elboruló arccal): Kicsoda?
_Pál:_ Ő!
_Lencsi_ (nyomatékkal): Ő –?
_Pál_ (bólint.)
_Lencsi_ (vésztjóslóan): Mit akar már megint?
_Pál:_ Az apanázs dolgát kellene már elintézni, azt írja, legegyszerűbb
lesz, ha kijön ide.
_Lencsi:_ Ha kijön ide? Ide, az én házamba? Megőrült az az asszony?
Hallatlan! Reménylem, megírtad neki, hogy erről szó sem lehet?
_Pál:_ Megírtam neki, hogyne, meg… De a levelet nem küldhettem el, mert
nem tudom a pesti szállását.
_Lencsi_ (előkelően): Nagyon jól van, apukám! Akkor majd én a Fräuleint
odaállítom a kertbe és az megmondja neki, hogy itt nem lesz fogadva.
_Pál:_ Nem, nem, azt már nem! Nézd, Lencsi, pardon, Lóna, nézd, én azt a
közvetítő útat választottam, hogy idekértem Sándort…
_Lencsi_ (derülten): Sándort? Hát Pesten van?
_Pál:_ Egy hete, hogy hazajött.
_Lencsi:_ És még nem tett nálam első látogatást? Hallod, ez nagyon
furcsa!
_Pál:_ Talán nem mer… attól fél, hogy te nem látod szivesen…
_Lencsi:_ Oh, nagyon szivesen látom! Ő úgy viselkedett a katasztrófa
órájában, mint ahogy egy úriembernek és jóbarátnak viselkedni kell. Mert
te akkor gyönge voltál!
_Pál:_ No jó, hagyjuk már azokat a régi históriákat!
_Lencsi:_ Mondd, megmaradsz amellett, hogy pénzt adsz annak a dámának?
_Pál_ (idegesen): Kérlek, ne furkálj mindig! Engem ne furkálj!
Megigértem, hát úgy is lesz!
_Lencsi:_ Óh, ti férfiak! Mintha az a dáma rászorult volna a te
pénzedre! Na, nem szóltam semmit… De tudod-e, hogy kék rókát visel? A
Messinger mondta! Ő kék rókát visel, nekem persze jó a rongyos ezüstróka
is!
_Pál:_ Akinek olyan gyönyörű válla van, mint neked, az bűnt követ el a
világrend ellen, ha boát visel…
_Lencsi_ (bosszúsan): Ugyan kérlek, ne légy ilyen sületlen… És hol
leszünk mi, mialatt itt konferenciáznak? Elbújjak a saját házamban?
_Pál:_ Fölmegyünk addig a hárshegyi kertészhez… Ugyis beszélni akartál
vele a meteor-muskátlik miatt…
_Lencsi_ (elmosolyodik): Hát mondd, apukám, igazán szebb az én vállam,
mint az övé? (Megcsókolja.) Sokat szenvedtél, te szegény ember! Nagyon
meggyötört az az asszony!
_Pál:_ Na, nem is gyötört olyan nagyon.
_Lencsi_ (szigorúan): Gyötört! Csakhogy te nem tudtál róla. Hiszen te
olyan, olyan tapasztalatlan vagy! Én beláttam a kártyáiba és már akkor
is föltettem magamban, hogy kárpótolni foglak.
_Pál:_ Te drága! Pedig te még akkor kisleány voltál.
_Lencsi:_ Gyermek voltam, de láttam, hogy a házasságodba már beleütött a
filoxera…
(Kint csengetés: hosszú, rövid, hosszú.)
_Lencsi:_ Ez ő! (Végig néz magán.) Juj! Át kell öltöznöm! (Kiugrik a
jobb ajtón.)
_Pál és Sándor._
_Sándor_ (sápadtabb, komorabb lett): Jó napot, Paulusz!
_Pál:_ Isten hozott, öregem! Hát téged táviratokkal és express
levelekkel kell bombázni, ha az ember látni akar? Hogy vagy? Hiszen te
úgy élsz, mint a bolygó hollandi: mindig a vasuti kupéban. Csodálkoztál,
úgy-e, hogy olyan hamar megházasodtam megint?
_Sándor:_ Tulajdonképen nem csodálkoztam. Sejtettem, hogy el fogod venni
ezt az – ezt az őnagyságát.
_Pál:_ Sejtetted? Furcsa! Lencsi, izé a Lóna is sejtette… Csak én –
(Elharapja a szót.) Hogy vagy különben?
_Sándor:_ Kutya bajom.
_Pál:_ Nagyszerű színben vagy. De mintha kicsit megfogytál volna, nem?
Beteg voltál?
_Sándor_ (bosszúsan): Oh, dehogy!
_Pál:_ Most Már Budapesten maradsz?
_Sándor:_ Valahol csak maradnom kell! Hanem Budapest idegessé tesz. Az
emberek itt olyan – olyan komikusak.
_Pál:_ Hát máshol milyenek?
_Sándor:_ Tulajdonképen máshol is komikusak…
_Pál:_ Tudod mi kellene neked? Valami rendes foglalkozás.
_Sándor:_ Igen, lehet… Csakhogy nem érdekel, semmi sem érdekel…
_Pál:_ Éppen semmi, semmi a világon?
_Sándor:_ Semmi a világon… (Maga elé bámul.) Na, hagyjuk ezt! Hát
micsoda „életkérdés“ az, amit már megint meg kell oldani?
_Pál:_ Képzeld: őnagysága megint feltünt a láthatáron!
_Sándor_ (mereven bámul rá.)
_Pál:_ Te a katasztrófa óráiban mint férfi és jóbarát állottál
mellettem. Én akkor gyenge voltam, de te erős kézzel vezettél a
kötelesség és a becsület útján.
_Sándor:_ Kötelesség! Becsület! Te is az öregapád fejével szoktál
gondolkozni?! Mondd csak: biztos vagy te abban, hogy – hogy ő akkor
megcsalt?
_Pál:_ Hát hogyne volnék biztos! Feltétlenül biztos vagyok!
_Sándor:_ Honnan vetted ezt a meggyőződést?
_Pál:_ Honnan? Hát tőled! Te győztél meg. (Ijedten.) Sándor, az
Istenért! Csak nem bántad még meg, hogy én elváltam?
_Sándor_ (fáradtan legyint): Hagyjuk ezt! Hát mi az, mi bajod megint
vele?
_Pál:_ Képzeld, megrohant azzal az értesítéssel, hogy ma délután négykor
itt lesz.
_Sándor:_ Cecile – itt? Négykor? (Az órát nézi.) Most fél négy van.
Megyek. Nem akarok vele találkozni.
_Pál:_ De hiszen éppen azért hivattalak, hogy találkozzál vele. Még
egyszer, utoljára! Ezzel quasi meg fogod koronázni szép művedet. (Irást
vesz ki a zsebéből.) Semmiség az egész… Ezt alá kell írnia, akkor
folyósítom az apanázst.
_Sándor:_ Köszönöm, nem kérek belőle… Nekem éppen elég volt a ti
dolgaitokból.
_Pál:_ Nézd – te a katasztrófa óráiban mint férfi és jó barát állottál
mellettem…
_Sándor:_ Kérlek, hagyj békében a te katasztrófáiddal.
_Pál:_ Nem akarod? Ejnye, sajnálom… Cili érdekében sajnálom. Lencsi el
fogja utasíttatni a cselédekkel… Mert hogy magam beszéljek vele: olyan
nincs a sifonérban.
_Sándor:_ A cselédekkel? (Gondolkozik.) Add ide!
_Pál:_ Tudtam, hogy te kirántasz a csávából… (Odaadja neki az írást.)
Igazán örülök, hogy nem kell vele találkoznom. Tudod, én már egészen
elszoktam az ő genrejától. Különös asszony az. Néha arra gondolok:
olyan, mint a prém, amit a nyakában visel, a kék róka – nagystílű,
költséges és nem melegít. És hazug is, mint a kék róka. Mert az nem is
kék. Lencsi-Lóna egészen más! Olyan átlátszó, – neki üveglelke van. Neki
az a büszkesége, hogy szolgál… Planétatermészet. Majd meglátod – hallom:
már jön! – majd meglátod, milyen egyszerűen öltözik. Megengedhetné
magának, de ő olyan szerény, mint egy kis gépírókisasszony…
_Előbbiek, Lencsi._
_Lencsi_ (divatos hajviselettel, raffinált elegánciájú ruhában, fehér
keztyűvel, égő cigarettával a kezében belép, derüs fölénnyel viselkedik,
kissé, de csak nagyon kissé mágnásosan beszél, szóval „dáma.“)
_Pál:_ Gyere drágám, itt van egy régi kedves emberem.
_Lencsi:_ No csak nem mutatod be nekem Sándor urat? Hiszen mi régi, jó
barátok vagyunk… (Kezet fog vele.) Kedves magától, hogy mégis eszébe
jutottam. Már régóta szerettem volna magával beszélni… Meg akartam
mondani, hogy ebben a házban sok minden máskép van most, csak a maga
karosszéke áll még a régi helyén. Várja magát… Üljön le, kérem!
_Sándor_ (szinte babonás rémülettel hátrál az antik szék elől, más
helyre ül.)
_Lencsi_ (maga Pál székének karjára ül, Pál vállára támaszkodik és úgy
néz szembe Sándorral): Nem ül oda? Amint akarja! Nálunk mindig azt
tegye, amit akar. Én megszoktam, hogy a világot az uram szemével nézzem…
Amit ő szeret, az nekem is kedves. Magát nagyon szereti az uram.
_Pál_ (halkan): Drága!
_Lencsi:_ Ha egyszer egy fél órát áldozna nekem, akkor megbeszélném
magával a téli saisonra vonatkozó apró kis terveimet… Mert hiszen most
már Budapesten marad ugy-e? Nagyon szeretném, ha a terveim megnyernék a
maga tetszését…
_Pál_ (gyanakodva): Miféle tervekről beszélsz?
_Lencsi:_ Neked emberek közé kell menned, drágám, a sok munka árt az
egészségednek… (Sándorhoz.) Én gyűlölöm a lármás társaságot, csak
bizalmas körben érzem jól magam… Ha már benn leszünk a városban, nyitva
tartjuk a házunkat egynehány jóbarátunk számára… Tudja, egy kis
intellektuális szalónról ábrándozom. Művészek, tudósok, nehány
politikus, talán egy-két arisztokrata… hogy keverve legyen… mindössze
husz-harminc-negyven ember.
_Pál:_ Erre az intellektuális szalónra még alszunk egyet! Most gyere, ő
minden percben ránk nyithat.
_Lencsi_ (Sándorhoz): Egy óra múlva itt leszünk megint. Számítok rá,
velünk vacsorázik? (Kacéran.) Ráchal lesz, komáromi módon.
_Pál:_ Az alsó kapun menjünk, különben összetalálkoztok és attól óvjon
Isten. (Sádorhoz.) Rádbízom házam becsületét. Neked már praxisod van
ebben. Gyere, Loncsi. (Lencsivel jobbra el.)
_Sándor egyedül._
(Körüljár a szobában. A zongoráról felvesz egy női zsebkendőt, mohón
megszagolja, de mivel idegen parfümöt érez, unodorodva eldobja. Az
óráját nézi. Leül a zongorához és ugyanazt a Grieg-dalt játsza, amelyet
az első felvonásban.)
_Sándor, Cecile._
(Cecile észrevétlenül belép, prémet visel, megáll, kis ideig hallgatja a
játékot, azután nesztelenül Sándorhoz oson, a vállára hajlik és halkan
énekel.)
_Sándor:_ Cecile! (Fölkel és elfogultan nézi.)
_Cecile:_ Maga itt mint állandó házibarát van szerződtetve?
_Sándor_ (tiltakozva): Pardon! Azóta ma vagyok itt először. Csak úgy,
mint maga.
_Cecile:_ Szép, hogy mégis megtartotta értem a gyászesztendőt. Tudja, az
előbb különös hallucinációm volt. Amint végig jöttem a kerten, az én
elárvult dáliáim között, megismertem a maga játékát… és úgy éreztem,
hogy megint másfél esztendővel fiatalabb vagyok, nem is történt semmi
változás, én csak benn voltam a városban. –
_Sándor_ (epésen): Rókavadászaton!
_Cecile_ (vállat von, kis idő múlva szárazon): Már nem! Itt a
vadászzsákmány! A vállán levő prémre mutat.) Hanem beszéljünk az
üzletről. Hol a házigazda?
_Sándor:_ Paulusz nincs itthon, engem bízott meg, hogy tárgyaljak
magával.
_Cecile:_ Mulatságos! Magát itt készenlétben tartják ellenem, mint az
aspirint a főfájás ellen.
_Sándor:_ Pál kéreti, írja ezt alá. (Kezébe adja az ívet.)
_Cecile_ (az ívvel a kezében körüljár): Nézze, a szegény bútoraim rám
sem ismernek többet, hülyék lettek a sok klopfolástól…
_Sándor:_ Lesz szíves aláirni?
_Cecile:_ Rögtön, ha olyan sietős! (Jobb kezéről lehúzza a keztyűt,
közbe eszébe jut valami és elmosolyodik.) Nos? Csinos a Rhone gleccser?
_Sándor:_ Nem emlékszem.
_Cecile:_ Pedig ott volt, tavaly szeptemberben.
_Sándor:_ Honnan tudja?
_Cecile:_ A világ olyan kicsi. Olyan kicsi, hogy a télen majdnem
összetalálkoztunk a Maloja hotelben. Én január 10-én érkeztem oda.
_Sándor_ (önfeledten): Huszadikán.
_Cecile_ (mosolyogva néz rá): Ugy látszik, a világ tényleg kicsi…
_Sándor:_ Lesz szíves? (Kezébe adja a tollat.)
_Cecile:_ Mondja, úgy találja, hogy lefogytam?
_Sándor_ (vállat von): Igazán nem tudom.
_Cecile_ (boldogan): Képzelje: hat kilót fogytam! Nekem nagyon jót tesz,
ha bánatom van. Még egy ilyen bánat és igazi Mannequin-termetem lesz.
(Sándor türelmetlen mozdulatára reagál.) Jó, jó! Hát mi van azzal az
írással?
_Sándor:_ Ha aláírja, pénzt kap.
_Cecile_ (olvassa): „A járadék visszavonható, illetőleg beszüntethető,
ha botrányos, vagy tisztességbe ütköző életmódommal méltatlanná teszem
rá magamat.“ (Szól.) Azt már hallottam, hogy egy úriasszonyt azért
fizetnek, hogy ne legyen tisztességes, de pénzért tisztességesnek lenni,
– ez nem elegáns!
_Sándor:_ Azért alá fogja írni, ahogy én ismerem.
_Cecile_ (nevet): Alá bizony! Az Ur sajnos, csak a mezők liliomát
ruházza fel ingyen, az asszonyoknak meg kell fizetniök a toilettjüket.
(Aláírja.)
_Sándor:_ Persze, a kék róka!
_Cecile:_ Nézze, októberben mégsem járhatok mitológiai divat szerint…
Hány óra kérem?
_Sándor:_ Fél öt!
_Cecile:_ Teremtő Istenem – és én megigértem, hogy negyedkor a
cukrászdában leszek… Nahát Isten áldja meg! Reménylem, ha Paulusznak
megint dolga lesz velem, akkor mi ketten megint látjuk egymást… Jó
napot! (Balra el, a keztyűjét, melyet íráshoz levetett, az asztalon
felejti, az ajtót nyitva hagyja.)
_Sándor_ (utána szól): Jó napot! (Egy percig egyedül marad. Lehajtott
fővel és reménytelenül bámul maga elé. Megtalálja Cecile keztyűjét,
arcához emeli és mohón szívja magába a parfümjét.)
_Cecile_ (újból megjelenik a nyitott ajtóban, meglepetten nézi Sándort,
fölismeri fölényét, belép.)
_Sándor_ (meghökkenve tekint rá.)
_Cecile:_ Sándor kérem –
_Sándor:_ Mi az?
_Cecile:_ A keztyűmet kérem…
_Sándor_ (keresve körülnéz): A keztyűjét?
_Cecile_ (szelíden): A kezében van!
_Sándor:_ Igen, a kezemben van… (Odaadja neki.)
_Cecile_ (lassan felhúzza a keztyűt, közbe mosolyogva nézi Sándort):
Sándor kérem –
_Sándor:_ Tessék?
_Cecile:_ Adja ide azt az írást…
_Sándor:_ Az írást –?
_Cecile:_ A belső zsebébe tette… (Átveszi az írást, Sándorra tekint,
kétfelé tépi az írást.)
_Sándor:_ Mit csinál? Az apanázs…
_Cecile:_ Nem kell.
_Sándor:_ Nekem semmi közöm hozzá, de talán mégis meg kellene fontolnia,
a maga vagyoni viszonyai szerények…
_Cecile:_ Igen, a vagyonom az egyedüli, ami szerény rajtam…
_Sándor:_ Hogyan képzeli most már a jövőjét?
_Cecile:_ A jövőmet? Hát tudja, az én jövőm tulajdonképen már elmúlt.
_Sándor:_ És a kék róka?
_Cecile:_ Azt ne féltse. Az élet sok minden megpróbáltatást róhat még
rám, de azt soha sem fogja elérni, hogy én csincsillát viseljek… És hogy
egészen megnyugtassam magát, hát vegye tudomásul: én férjhez fogok
menni!
_Sándor:_ Ezt most határozta el, ebben a percben?
_Cecile:_ Dehogy! Már az előbb az előszobában… Ha elkísér a cukrászdába,
akkor megtudhatja, ki az a boldog halandó.
_Sándor:_ Őszintén szólva, nem vagyok olyan kiváncsi… (Szünet után.)
Természetesen gazdag ember?
_Cecile:_ Természetesen.
_Sándor:_ Ha indiszkrét ember volnék, kérdeznék valamit.
_Cecile_ (nevet): Tudom, tudom! Hogy a jövendőbelim hallotta-e már hírét
a Török-utcának? Megnyugtathatom! Én elsősorban a Török-utcának
köszönhetem, hogy oltár elé akar vezetni.
_Sándor:_ Ilyen férfi is van?
_Cecile:_ A férfiak egyáltalán nem olyanok, mint maga hiszi, a nők meg
pláne nem olyanok… Maga, úgy-e, olyasmit képzel, hogy az asszonyt, aki a
város szájára került, lenézi az úgynevezett jó társaság? Barátom, ez ma
már csak a ponyva- és mozi-irodalom morálja, elavult gics! Az életben
másképpen van. Az embereket semmi sem érdekli jobban, mint a csinos
asszony, akinek a híre, hogy is mondjam csak? akinek a híre egy kis
erdei illatot áraszt… Lássa: azelőtt a macska sem törődött velem,
tisztességes asszony voltam, hát nem voltam érdekes… Amióta szóba került
az a história, a Török-utcai história, azóta nagyon felment az ázsióm!
Minden ifjú és a legtöbb középkorú férfi azt hiszi, szerencsét kell
nálam próbálnia. Kaviár vagyok, kaviár az entellektuelleknek! A békavérű
nyárspolgár föllángol az én társaságomban, a legunalmasabb fajankó is
szellemes lesz… És ha az urak másnak találnak, mint remélték, akkor azt
mondják: eh, a Török-utcai história pletyka volt! Néha azután feleségül
akarnak venni! Elég gyakran akarnak feleségül venni. És titokban minden
nő irigyel. Igazán sajnálom a kifogástalan hírű asszonyokat! Szegények
mélabúsan legelésznek a házasélet sovány rétjein, olyanok, mint a
hófehér tehénkék… Tudja, nekem csak egy bajom van: kezd már kopni a
rossz hírem. Kezdenek megint tisztességes asszonyszámba venni. Ez
komolyan aggaszt. Kénytelen leszek a nimbuszomat valami újabb botránnyal
fölfrissíteni.
_Sándor_ (keserűen): Ilyen elvek mellett nagyon boldog lehet.
_Cecile:_ Ki beszél itt boldogságról? Kicsoda boldog? Az erény fehér
tehénkéi talán boldogok? Vagy maga, édes barátom, maga boldog? Nekem
hiába mesél, barátom, én nagyon jól ismerem magát. Senki sem ismeri,
csak én egyedül! Maga ma Magyarország legszerencsétlenebb embere… Én
megértem a maga hallgatását…
_Sándor_ (gúnyosan nevet.)
_Cecile:_ Megértem a gúnyos nevetését is… Eleven ember nem is nevet így,
csak a kísértetek szoktak ilyen rémesen kacagni… Szegény barátom, talán
nem is tudja? Maga meghalt, elvérzett! (Az antik szék támlájára ül.) Ez
volt a maga otthona és hazája, ez volt magának az élet trónusa… Én
elzavartam innen és most a maga élete már nem élet! Hiába néz reám igy:
maga csak szimulálja az életet, de maga egy hulla! Ez így van és nincs
másképen! No dehát én egy jó asszonyka vagyok. Nekem van szívem. Én új
életre fogom magát kelteni, megint embert csinálok magából. Oh, én meg
tudom csinálni! Hallgasson csak ide, Sándor! Én újból férjhez megyek,
megint maga lesz az én házibarátom és akkor minden jó lesz megint!
Akarja?
_Sándor_ (konsternálva): Hallja, Cecile, a maga cinizmusa, – ez mégis
sok!
_Cecile_ (ragyog és szikrázik az impertinenciától): De most már igazán
sietek a cukrászdába – a vőlegényemhez – a maga jövendő jóbarátjához!
Szegény, már nagyon türelmetlen lesz… Nem is tudom, mit mondjak neki?
Hop – megvan! Azt fogom neki mondani: rókavadászaton voltam – a
Török-utcában – _a szűcsnél_ – ezt a kék rókát vettem… Jó lesz neki a
házasság előtt egy kis előzetes tréning… (Az ajtóban visszafordul.) Ha
megkapja a házassági partécédulámat, vonuljon be haladéktalanul…
Házibarátok 6-tól 8-ig fogadtatnak.
_Sándor_ (nem bir a felgyülemlett keserűséggel): Bestia!
_Cecile_ (megrázkódik és meglapul, mintha veréstől félne. A húr hirtelen
kettészakadt, a lelki feszültség megszűnt. Az asszony arcán édes mosoly
jelenik meg. Alázatosan lép Sándorhoz és szelíden tekint fel hozzá.)
_Sándor_ (resteli a durvaságát, zavartan morog): Amit maga csinál – amit
maga csinál az emberrel – meg lehetne bolondulni!
_Cecile_ (halkan és őszintén): Egymást gyötörjük és önmagunk vérzünk…
Nincs ennek semmi értelme… A halottaknak jobban meg kellene férni egymás
mellett… Mert most már bevallom magának: én is meghaltam – már csak a
saját magam hazajáró lelke vagyok… Én is hulla vagyok – áldozata a nagy
földrengésnek… Olyan szomorú a mi mai találkozásunk: két kísértet
összetalálkozott a régi tanyán… Éppen csak a fehér lepedő hiányzik
rólunk… Vajjon miről beszélgetnek a halottak a szellemek órájában? Az
elmúlt életről – milyen volt és milyen lehetett volna… (Egy ötlete
támad.) Kérem, üljön le! A maga karosszékébe! (Sándor a szék mellett
áll, de nem ül le, csak mereven nézi az asszonyt. Cecile egyszerre
nagyon mozgékony lett – leteszi a prémet és a kalapját.) Kakasszóig
megint szabadok vagyunk – tegyünk úgy, mintha megint élnénk – hiszen ez
a halottak kedvenc játéka… Én vagyok a ház asszonya… Maga az én barátom…
Öreg Paulusz bezárkózott a könyvtárszobába – vacsoráig láthatatlan
marad… Kérem, adjon egy egyiptomit… (Sándor cigarettát és tüzet ad
neki.) Beszélgessünk… Most megengedhetjük magunknak, hogy olyan őszinték
legyünk, mint elevenkorunkban soha… Bennem most valami óriási, valami
katasztrófális őszinteség erjedzik… Most mindent megtudhat tőlem, olyan
dolgokat is, amit asszony még sohasem vallott be férfinak… De előbb
kérdeznék magától valamit. Mi lett a maga kis Rikijével? No ne mondja,
ha nem akarja – úgy is tudom: férjhez ment… Maga egy férjet vett neki…
Ismeretlenül is rokonszenveztem a derék leányzóval – tudom, nagyon
hasonlított hozzám… (Sándor meglepett mozdulata.) Csudálkozik, hogy
tudtam erről? Maguk urak nem is sejtik, hogy mi mindent tudunk mi! Riki
úgy is szokott öltözködni, mint én – azt hiszem, a jó leány tervszerűen
kultiválta a hasonlatosságot…
_Sándor_ (leül): Hasonlatosságról nem lehet szó – legföljebb valami
egészen felületes hasonlatosságról… Végül a hattyú és a lúd is hasonlít…
_Cecile:_ Ah? Köszönöm a hattyút! Hanem azért én nem váltam be, mint
hattyú… Bemásztam a szenesládába – bemaszatoltam a hófehér ruhámat… De
mit vétett a szegény liba? A hasonlatossága tette kegyvesztetté?
_Sándor:_ Kérem, hagyjuk ezt a témát!
_Cecile_ (kifakad): Hallja, ha rajtam állana, én kitiltanék a
társaságból minden urat, ki barátnőt tart magának.
_Sándor_ (bágyadt gúnnyal): Istenem – ez az erkölcsi szigor!
_Cecile:_ Nem erkölcsről van szó – egészen más valamiről… Igy mi nem
játszunk egyforma chanceokkal, kedves uram! Maguk mind hamis kártyások –
csak nyerni akarnak, veszíteni nem. Mi nők az eszünk mellett a
szívünket, a vérünket, az idegeinket is belevisszük a játékba… az
élettől való nagy félelmünket, az élet utáni nagy vágyunkat is… Mindent
fölteszünk a kártyára! Maguk _csak_ az eszükkel játszanak. Ami érték
azonkívül még volna magukban, azt letétbe helyezik – Rikinél. Nem csoda,
ha aztán úgy kifosztanak minket, mint a parancsolat. Lássa, ha Riki, aki
olyan nagyon hasonlított hozzám, nem gibicelt volna magának a hamis
játéknál, akkor maga – (Habozik, hirtelen elszántsággal.) Hát igen:
akkor maga engem feleségül vett volna.
_Sándor_ (megriadtan): Mit csináltam volna?
_Cecile:_ Fe–le–sé–gül vett vol–na!
_Sándor:_ Feleségül vettem volna! De hát engedje meg, Cecile, mikor én
magával megismerkedtem, már a legjobb barátom menyasszonya volt!
_Cecile_ (álmodozva bólint): Hat évvel ezelőtt – egy nyári estén –
julius 23-án – a Margit-szigeten… Kívül-belül hófehér leány voltam… Ah,
maga sohasem fogja megérteni, hogy mi dobogott és újjongott akkor az én
fehér foulard-blúzom alatt. Tudja, ha akkor este, mikor a hajóhídon
kezet fogtunk, azt mondta volna nekem: (Forrón súgja.) Gyere velem! –
bizony Isten, én faképnél hagytam volna a vőlegényemet és a
gardedámomat, – én magával mentem volna.
_Sándor:_ Velem jött volna – hová?