kérdeztem volna! Ugyebár hihetetlen? Ilyesmi még sohasem történt meg
első találkozáskor. De csak azért nem, mert még soha sem akadt férfi,
aki azt mondta volna egy úrileánynak: Gyere velem! Hiszen maguk olyan
gyávák! A bátorságuk is Rikinél maradt! De én nem is vártam meg az
invitációját – így is feleségül mentem magához.
_Sándor:_ Mit csinált?
_Cecile:_ Fe–le–sé–gül mentem magához! Maga észre sem vette, hogy az
uram volt? Ez megint hasonlít magához. Én éveken át a maga hűséges párja
voltam. Mindenem a magáé volt. Minden, ami jó és rossz rajtam – csak a
szépségem nem. Maga megelégedett a szépségem másolatával, amit Rikinél
talált. Magának ez kényelmesebb volt, de vallja be: becsületes nem volt!
Ha este nálunk volt – emlékszik azokra az estékre?
_Sándor_ (meghatottan bólint.)
_Cecile:_ Egész nap készültem… Csinosítottam a testemet és a lelkemet…
Magának… Mindig valami édes, kaján harci vággyal vártam az estét… És
milyen boldog voltam, ha a csipősségeimmel ki tudtam forgatni a
nyugalmából! Tizenegykor szokott hazamenni. Rendesen lekísértük a kerti
kapuig… Olyankor maga és én hallgattunk – csak szegény jó Paulusz
beszélt… Mikor visszajöttünk a világos, üres házba, én mindig
csodálkoztam. Hát mi ez? Az én uram és az én jóbarátom elcserélték a
szerepüket. Az uram elment, a jóbarátom pedig itt maradt. (Más hangon.)
Lássa: én mindent el merek mondani!!
_Sándor:_ Ha mindent mer, akkor mondja meg azt is, miért csalta meg
Pauluszt?
_Cecile:_ Pauluszt? Mi köze annak az embernek mindehhez? Ha valakit
megcsaltam _volna_, magát csaltam _volna_. És ha valaki megérdemelte
volna, maga bizony megérdemelte volna. (A szemébe néz, elneveti magát,
hosszan nevet, a nevetésével a sírást leplezi – végül kendőjével
megtörli a szemét.)
_Sándor_ (forrón, fojtott hangon): Miért nevet? Miért nevet?
_Cecile:_ Bocsásson meg – nem tehetek róla, (Könyek közt.) de a férfiak
olyan nevetségesek – olyan nevetségesek. (Sírva fakad.)
_Sándor_ (szünet után): Miért sír? Mondja! Nem kell szégyenkeznie –
hiszen mi halottak vagyunk!
_Cecile:_ Eszembe jutott valami, de ezt a kísértetek is csak suttogó
hangon mondhatják egymásnak…
_Sándor_ (Cecilehez lép, hozzá hajlik): Hát súgja meg!
_Cecile_ (megfogja a kezét s a lábához vonja): Jőjjön még közelebb!
(Halkan.) Eszembe jutott, hogy maga úgy beszél velem, mintha az ükanyja
hazajáró lelke volnék… Pedig én huszonhét esztendős vagyok. Ha
véletlenül nem tudná, azt is elárulhatom: az ereimben meleg élet folyik
és a szívem dobog… (Sándor eléje roskad és székestül átfogja.) Azt
hiszem, most éppen nagyon dobog… érzi? (A melléhez vonja Sándor fejét.)
_Sándor_ (remegő megindulással): Nagyon dobog…
_Cecile_ (rátapasztja kezét Sándor szájára): Most hallgass – te! Ugy is
tudom, mit gondolsz! Azt is tudom, mi kell neked… (Halkan.) Én kellek…
úgy-e? (Szünet.) De hiszen drága barátom, ennél semmi sem egyszerűbb.
Tisztességes asszonykoromban is az volt a legmerészebb álmom, hogy a te
kedvesed lehessek… Hát _most_ csak nem fogok kényeskedni. (Gyöngéden.)
Hallja, Sándor, nekem egy ügyes kis ötletem van! Tizennégy hónappal
ezelőtt, mikor utoljára együtt voltunk – itt – maga búcsúlakomát
rendezett… Meghívta vendégnek az Igazságot – kár volt! Ma este
revancheot adok magának! Akarja? Én is hívok vendéget – de nem az
Igazságot, hanem az Életet! Az aranyruhás Életet!
_Sándor_ (szenvedélyesen): Te vagy az igazság és az élet! Te vagy
minden! Csak te! (Meg akarja csókolni a száját.)
_Cecile_ (szeliden elhárítja magától, enyhe gúnnyal): Amióta Riki nem
gibicel magának a játéknál, azóta maga rossz kondicióban van… Ideges… Ha
akarnám, most mindenét elnyerhetném, talán az életét is. De én nobilis
partner vagyok. Nem játszom részeg emberekkel. (Fölkel.)
_Sándor:_ Mi az?
_Cecile:_ Mindjárt ki fog józanodni! (Keresztbe fonja a két karját, a
levegőbe tekint): Trill! Trill báró! Trill!
_Sándor_ (dühösen dobbant): Cecile!
_Cecile:_ Érzi már az orvosság hatását? Sándor, én ma nem vacsorázom
magával… Sem ma, sem máskor… Mert ha asztalhoz ülnénk, akkor Trill
eljönne mint hivatlan harmadik… Ismerem – nagyon tolakodó fiú… És ez
megint csak a Nibelungok lakomája lenne, asztalnál vér folyna…
_Sándor:_ Mit beszél? Hiszen ő messzi van – Amerikában…
_Cecile_ (rosszul megjátszott ámulattal): Ne mondja.
_Sándor:_ Feleségül vette Jaquette özvegyét… A híres borotvagyáros
özvegyét… Most ő maga is borotvákat fabrikál – valahol Bostonban… Maga
ezt nem tudta?
_Cecile:_ Nagyon jól tudtam. Attól a Trilltől, aki Bostonban borotvát
köszörül, nem is félek… De nagyon félek a másik bárótól, aki a maga
fejében lakik… Vele nem akarok többet találkozni… Tudja, vannak dolgok,
amiket nem lehet kétszer megélni!
_Sándor_ (rövid küzködés után): Nos, Cecile – én nem hiszem!
_Cecile_ (nagy szemekkel nézi): Mit nem hisz?
_Sándor:_ Azt az egész butaságot Trillel… Hogy maga és Trill – ah,
lehetetlen! Egy ilyen asszony és az a fajankó? Ki van zárva! Nincs is
maga ellen semmi bizonyíték! A villamosjegy – Chateau Ira? Ezek
bárgyúságok! Egy féltékeny bolond hallucinációi. A maga szűcse igazán a
Török-utcában lakik – Messingernek hívják – maga aznap nála is volt a
kék róka miatt… Nohát! És a fehérbetétes lakkcipő? Igen, egy nő ült az
autóban, de hogy ki volt az a nő –
_Cecile_ (szelíden): Én voltam, barátom.
_Sándor_ (kiabál): Nem igaz! Hazudik!
_Cecile_ (kiabál): Ne legyen olyan goromba, Sándor! De miért vállalnám,
ha ártatlan vagyok?
_Sándor:_ Hát tudom én azt? Nem lehet magát kiismerni… Haragudott rám,
az urát megunta… Volt már nő, aki ilyen obkól leugrott a negyedik
emeletről… Lehet, hogy maga is véget akart vetni az egész komédiának –
hát tudom én azt? Azt megértem, hogy mért nem védekezett soha az én
vádjaim ellen… Maga büszke természet és én megbántottam… Nem tagadom:
megbántottam – úgy bántam magával, ahogyan nem kellett volna – pedig
maga olyan büszke, mint egy démon! És talán a jövőre is gondol… Nem
tudja, vagy nem akarja bizonyítani az ártatlanságát. Hiszen nincs
nehezebb dolog, mint a negativ bizonyítás! Tehát inkább magára veszi a
bűnt… Jól van! Vegye magára! Ha maga a hazugság, akkor nekem nem kell az
igazság! És ha az a tündöklés és forróság, ami felém sugárzik, ami
nélkül én nem akarok élni – mert nekem ez az élet! – ha ez bűn: akkor
szeretem a bűnét is! De hát ezek mind csak szavak – szavak. Üresek,
pehelykönnyűek. Nem is fontosak. Fontos csak az, hogy egymásra
találtunk, hogy nem szabad többé egymástól elszakadnunk. No, úgy-e,
Cecile?
_Cecile_ (magába fordultan, titokzatos nyugalommal): Ahogy akarja,
barátom. Ahogy gondolja.
_Sándor:_ Az enyém vagy!
_Cecile_ (magába fordultan, titokzatos nyugalommal): Mindig a magáé
voltam – ma is a magáé vagyok.
_Sándor_ (a kalapját fogva): Gyere – menjünk innen!
_Cecile_ (a kalapja után nyúl): Menjünk. Követlek, ahová akarod…
(Hirtelen megélénkül.) De van egy feltételem – egyetlen feltételem.
(Szemébe tekint.) Én ma Chateau Irát akarok inni!
_Sándor_ (meghökken, elborul.)
_Cecile_ (hozzásimul, halkan): Nekem ma Chateau Irát kell innom! Veled –
Chateau Irát! Érted? Kell!
_Sándor_ (habozik, majd fölkacag): Ugy látom, ez valami büntetés akar
lenni? Valami büntetésféle? Nem akarod, hogy valamikor még én emlegessem
a Chateau Irát… (Dühösen.) Hát jól van, te – (Megához szorítja.)
_Cecile_ (kibontakozik): A többit majd megmondja nekem asztalnál… Nem
szeretném, ha öreg Paulusz tetten érne minket – most, mikor már nem is
az uram! (Önfeledt mosollyal tekint maga elé.)
_Sándor:_ Menjünk innen!
_Cecile_ (halkan): Mondja Sándor, lehetne az, hogy mi ketten a
legközelebbi napokban egy kis utazást csináljunk?
_Sándor_ (felragyog): Együtt? Hó, de mennyire lehet!
_Cecile:_ A Svájcba? A Rhone-gleccserhez?
_Sándor:_ A Rhone-gleccserhez! Ahová akarod!
_Cecile_ (szemérmetes zavarban): És úgyis lehetne utazni, – maguk fiúk
jobban értenek az ilyenhez – mondja: úgy is lehetne – hogy – hogy
útközben mi ketten ne lakjunk külön-külön?
_Sándor:_ Lehet – de mennyire lehet – sőt kell is!
_Cecile:_ Nem fél, hogy botrány lesz belőle?
_Sándor_ (a tapasztalt vivör fölényével): Ah – bízza csak reám! Tudom
én, hogyan kell elkerülni a feltűnést… Van egy pár bevált formaság –
_Cecile_ (érdeklődve): Igazán?
_Sándor:_ A bejelentésnél – és a többi… Ha az ember azokat nem mulasztja
el, akkor nincs semmi baj!
_Cecile:_ Tehát formaság – igen… Van egy formaság, azzal elejét lehet
venni minden feltűnésnek és minden botránynak… (A szemébe néz.)
Elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz!
_Sándor:_ Tessék? (Meghökkenve bámul reá.)
_Cecile_ (anyailag): Jobb így, Sándor, higyje el – én ismerem magát és
ismerem magamat is: előbb-utóbb mégis feleségül fog venni… (Halkan.)
Jobb, ha a feleségéből lesz a szeretője, mintha a szeretőjéből lesz a
felesége… Ezzel tartozom a vőlegényemnek.
_Sándor:_ Hjah igaz! A vőlegény – a gazdag vőlegény – mi van vele? És
egyáltalában: ki az?
_Cecile:_ Az én vőlegényem? Maga. Csak nem gondolja, hogy más férfi járt
az eszemben?
_Pál jön Lencsivel._
_Lencsi:_ Kész a ráchal. – (Megpillantja Ceciléket, hirtelen elhallgat,
ellenséges szemmel nézi őket.)
_Pál_ (idegesen csettint ujjaival.)
_Cecile_ (derült nyugalommal): Jó estét, öreg Paulusz!
_Pál_ (zavartan): Jó színben van – (Lencsihez.) jó színben van!
_Lencsi_ (Cecile pillantásának hatása alatt, kisleányos hanglejtéssel):
Kezét csókolom, Cecile néni!
(_Függöny_.)
AZ ARANY HEGEDÜ
REGÉNY
IRTA HERCZEG FERENC
Fűzve 4 kor. 80 fillér.
Kötve 7 kor. 30 fillér.
Második kiadás
Az Arany Hegedüről megjelent ismertetésekből:
A HÉT:
Herczeg Ferenc ismeri a nők lelkét, tudja legtitkosabb gondolataikat,
egészen a szív mélyéről feltörő ösztönökig, melyek, ha tudatossá
lesznek, a Freud-féle igazságok megdöbbentő erejével birnak. Az Arató
István Kató asszonya öt évig fürdött a férje lelkének fényében. Az író
finom éleslátással boncolta szét ezt az alakot azokra a különböző
Katákra, a pajkos gyerektől, a hivatalos professzornéig, amelyek
együttvéve az egyéniség hiányát és a jelentéktelenséget mutatják.
AZ UJSÁG:
Herczeg Ferenc művei az életből sarjadzanak, de nem futnak az életnek
szintjén, hanem föléje emelkednek könnyed és biztos technikájú, de
mindenekfölött izléses épület gyanánt. Az épületeit az emberismeret, a
megfigyelés kockaköveiből rakja össze és diszekül gyönyörű hangulatokat,
finom szimbolumokat és költői erejű leírásokat alkalmaz. Kölcsönöz az
élettől, de többet ád neki.
BUDAPESTI HIRLAP:
A regény finomművű analitikus munka, amilyen csak a legnagyobbak
tollából került és Herczeg Ferenc irodalmi termésének legjavából való. A
legnagyobb analitikus írók erejével eleveníti meg az ingatag, nem
kiforrott, báblelkű asszony pszichéjét és mesteri módon vonultatja végig
előttünk minden rezdülését.
A HÉT SVÁB
Regény
IRTA: HERCZEG FERENC
Fűzve 4 korona 50 fillér.
Kötve 7 korona.
Szabadságharcunk nagy napjairól mesteri tollal megfestett regény, amely
megkapó képekben állitja elénk a délvidéki svábok szereplését nagy
nemzeti küzdelmeinkben. Egyike az utóbbi évek legszebbregényének.
A könyvről megjelent ismertetésekből:
AZ UJSÁG:
… A nagy szinjáték történelmi eseményeit összeolvasztja Herczeg Ferenc
mesteri tolla a délvidéki városok apró-cseprő dolgaival és művészien
érezteti meg az epochalis kor izzó levegőjét.
A VILÁG:
Herczeg, kit hűs és biztos írásművészete távoltart az általánosságoktól,
a lélektan nehezebb végét ragadja meg és lépésről-lépésre mutatja be,
mint sodródnak ezek a higgadt polgárok a forradalomba.
PESTI HIRLAP:
1848-ban Versec volt az egyik fókusa az osztrák-szerb őrületnek, a
lakosság szerb nemzetiségű része révén, és akik oltogatni próbálták,
lándzsát törve a magyar állameszme mellett, a verseci lakosság másik
része: a svábok voltak, élükön a hét svábbal. Ebből a szempontból külön
izgalmas érdekességű a regény.
BUDAPESTI HIRLAP:
Müvészi korrajz, amelyről a történelem levegője árad. A mese Herczeg
régi művészetére vall, a jellemrajzok pompásak. Még sohasem mintázta meg
egyre hatalmasabb művészetével a sváb lélek rajzait senki, mint Herczeg.
PESTER LLOYD:
Herczeg Ferenc regénye „A hét sváb“ derűs és fájdalmas húrokat remegtet
meg bennünk, mert egy darab dicsőséges magyar história támad föl benne,
a Bánátnak, e délmagyarországi viharfészeknek 1848/49-iki históriája.
Városok és falvak gyulnak ki és a mai égő városokra régi tűzvészek
visszfénye hull. A hajdani ágyúdörgés még fájdalmasabban dübörög
agyunkban. A multbeli páthosz és fájdalom, szerelem és kétségbeesés
ragad meg minket is, mintha csak azoknak sorsáról volna szó, akik ma
szeretnek és szenvednek és meghalnak.