méternyire az emberiség feje fölött…
_Sándor:_ Nem unalmas odafenn, túl a kéményeken?
_Trill_ (hüvösen): Nem! Az ember kevés kaszinótaggal találkozik!
_Pál_ (nevet.)
_Trill_ (Pálhoz szivélyesen): A repülés, kérem alássan, épp olyan
mulatságos, vagy unalmas, mint minden más hazárdjáték.
_Pál:_ Tét: egy gentleman nyakcsigolyája.
_Trill:_ Ez szellemes! Direkt szellemes! Egy gentleman nyakcsigolyája,
megjegyzem magamnak.
_Pál:_ És ha nem indiszkrét a kérdésem: Hány angyalnak csavarta el már
odafenn a fejét?
_Trill_ (kedvesen és lelkesen): A magamformájú szegény ember a felhők
fölött is csak levegőt talál, üres levegőt… Nem úgy, mint szellemi
nagyjaink, a tudósok, azok a föld pocsolyáiban is tündöklő csodákat
fedeznek fel… Ilyen szellemi magasságokba mi nem tudunk fölemelkedni, mi
szegény repülők, nem, de azért meg van az a jogunk, hogy büszkék legyünk
világhírű honfitársainkra!
_Sándor_ (Pálhoz): Hát tessék: ő büszke reád, mint világhírű
honfitársára!
_Pál:_ Valljuk be: szép tószt volt!
_Trill_ (vidám nekilendüléssel): Hát urak, mi ujság a fővárosi
társaságban?
Pál és Sándor (összenéznek.)
_Sándor:_ No hallod, ezt te kérdezed tőlünk? Az aszfalt-báró, a
zsúrherceg és tenniszkirály?
_Trill:_ Kérlek, én mostanában alig vagyok Pesten… Nagyon sokat utazom…
Repülőversenyeket fogunk rendezni a vidéki városokban… Most is három
napot kellett izé… – Nagyváradon töltenem… (Pálhoz.) Ma reggel jöttem
csak meg Nagyváradról… (Sándorhoz.) Három napig nem is láttam Pestet…
_Pál:_ Tegnap még Aradon volt, báró úr?
_Trill:_ Nagyváradon.
_Pál:_ Akkor ajánlom, fogja fülön a legényét…
_Trill:_ Csinált valamit a lókötő?
_Pál:_ A lókötő Chateau Irat iszik és szobaleányokat kocsikáztat a
pecsétviasz-autóban.
_Trill_ (arcátlan hidegvérrel): Ugy-e? Na hát ha így van, akkor direkt
el fogom csapni. Őtet is, a soffőrt is… Hogy miket mernek manap a
cselédek! (Sándorhoz.) Véletlenül nem tudnál nekem való legényt?
_Előbbiek, Cecile._
_Cecile_ (jobbról jön, bólint Trill felé, a továbbiak alatt Sándor
közelében marad, mintha védelmet keresne nála.)
_Trill:_ Oh–oh–oh! Nagyságos asszonyom, hát Budapesten van?! Itthon
méltóztatik lenni? Na de ilyen meglepetés! Én azt hittem – nekem azt
mondták – a Tátrában van… Valaki azt beszélte – egy hölgyismerősöm
beszélte – látta Lomnicon – vagy talán Csorbán – nem emlékszem biztosan,
hol látta… Valószínűleg összetévesztette valakivel… Mert vannak meglepő
hasonlatosságok az életben… Igen, de ha tudtam volna, hogy itthon
méltóztatik lenni, ha tudtam volna, akkor már régóta tiszteletemet
tettem volna… Én ma is azt hittem, hogy legényvacsorára jövök… Özvegy
legények bús vacsorájára… (Megfenyegeti Sándort.) És te nem szóltál
nekem egy szót sem! El akartad titkolni a nagyságos asszonyt, direkt
elsikkasztani! (Miután fagyos csendben hallgatják, lassankint elveszti
biztosságát, – most beleül az antik karosszékbe és új lendülettel
beszél, miközben Sándor és Pál, akiket bosszant, hogy a karosszékbe ült,
ellenséges szemeket meresztenek reá.) Hanem ragyogó színben van a
nagyságos asszony! Amióta szerencsém van ismerni, nem volt még olyan
ragyogó színben… Az uraknak nem tűnik fel annyira, mert gyakran látják
őnagyságát, de nekem már nagyon régen volt szerencsém… Van már egy
hónapja… Ohó, megálljunk csak! Május huszonhetedikén volt a galamblövés
– akkor láttam a szigeten – ez stimmel, úgy-e? – tehát másfél hónapja!
Majdnem másfél hónapja! Dehogy! (Sándorhoz.) Több, mint másfél hónapja,
hogy nem láttam a nagyságos asszonyt! (Pálhoz.) Másfél hónapja!
Csodálatos, hogy múlik az idő, oly gyorsan, bár nekem sok volt a másfél
hónap, nagyon sok… (Megint megfeneklik, kétségbeesetten néz körül, újabb
nekilendüléssel.) Hanem a tisztelt tanár úr is milyen ragyogó színben
van! (Sándorhoz.) Direkt ragyogó színben van, na, nincs igazam? Persze,
a jó levegő, a csend és a szép kilátás… És a lelki harmónia – az a fő!
(A homlokát törli.) Csak körül kell nézni ebben a házban, az ember
mindjárt látja: itt harmónia van… Itt van valami, ami tiszta és jó, ami
meleg és szent… (Nem bírja tovább.)
_Sándor_ (miután egy ideig élvezte Trill zavarát): Másfél hónapig nem
voltál itt? Fogadni mernék, hogy ezalatt valami csinos nő lábainál
pengetted a gitárt… (Cecilehez.) Nem is sejti, hogy ennek az úrnak
milyen szerencséje van a hölgyeknél… Szédületes szerencséje! És nem ám
afféle kis grizetteknél, hanem elsőklasszisú dámáknál, igazi
úriasszonyoknál!
_Pál:_ Néha úgy megostromolják a lakását, hogy az inasa számjegyeket
osztogat, mint a híres operatöröknél… Ne tessék tolakodni, hölgyeim!
Mindenki sorra kerül!
_Trill_ (Pállal szemben adja a jó fiút): Ugy érzem, most már teljesen
megértem a vicclap számára. Szabad cigarettára gyújtanom? (Rágyújt.)
_Sándor_ (Cecilehez): A kis ravasz a humor mezejére tereli a dolgot… De
az igazság az, hogy mindenki irigyli közülünk – minden férfi… Hanem el
kell ismerni, hogy megérdemli a kolosszális szerencséjét… Mert úgy
nézzen rá, hogy ő a legdiszkrétebb férfi, akit életemben láttam… Sok
diszkrét férfit láttam már életemben, de ilyet egyet sem!
_Pál:_ Egy úriasszony nem is plaszirozhatja előnyösebben a jó hírét,
mint Trill báró úrnál.
_Trill_ (akinek e csipkedés igen jól esik, meleg mosollyal honorálja Pál
megjegyzését, majd fölényesen fordul Sándor felé): Kérlek alássan, te
talán plakátirozni szoktad, ha egy szép asszony rád mosolyog?
_Sándor:_ Rám nem mosolyognak a szép asszonyok, arról már egészen
leszoktak… (Lelkes érdeklődés hangján.) Hanem te, jó egypár éve nem
láttam már a hajfürtgyűjteményedet… Akviráltál azóta szép új
példányokat?
_Cecile_ (a hajfürt szónál egy alig észrevehető, ideges mozdulatot
tesz.)
_Trill_ (akinek láthatólag rettenetesen kellemetlen a téma, magától
kikelten): No, de kérlek! Hát csak nem fogod – (Cecilere nézve, hirtelen
elhallgat.) Azt hiszem, ez a hely nem az a hely…
_Sándor:_ Sőt ellenkezőleg: éppen a tisztességes nőket érdeklik az ilyen
dolgok… (Cecilehez.) Nincs is ebben semmi! Az egyik képeslapokat gyűjt,
a másik hajfürtöket… Egészen poétikus ötlet: „A szerelem elmúlik, de a
hajtincs megmarad!“ Fekete, barna, szőke fürtök – bársony kazettában –
kulcs alatt! (Trillhez.) Ugy-e, vörös is van? (Cecilehez, szakszerűen
magyarázva.) A tincsek sorszámmal vannak ellátva – az adományozók neve
katalogizálva lesz – a könyvelés persze szigorúan titkos… (Cecilehez,
aki cigarettára akart gyújtani, de fordítva fogta a gyújtót.) Kicsit
ideges ma – no majd én! (Tüzet ad neki.)
_Trill_ (már egyszer félbe akarta szakítani Sándort): Bocsánat, hát ez a
dolog magyarázatra szorul… Mert nem úgy van, nem egészen úgy, ahogyan ő
mondja… Őt néha kissé elragadja a fantáziája, mert ő egy Mikszáth
Kálmán, kérem! Hát lehet, kérem, hogy régen, fiatal koromban, eltettem
egypár emléket… Az ember végre is csak egyszer fiatal és én sohasem
szerettem a kártyát, meg a léhaságokat… De ma már nincs semmiféle
gyűjteményem… Régen túl vagyok az ilyeneken, amióta megismertem az élet
komolyságát… (Komolyan, némi férfias megindulással.) S ha ma egy hölgy
megtisztelne egy emlékkel – (Szárazon.) ezt csak úgy mondom, mert direkt
ki van zárva – (Lendülettel.) azt egyedül őrizném, teljesen elkülönítve,
mint valami ereklyekincset, mint egy drága szentséget! (Sándorhoz
epésen.) Hogy mért kellett ezt szóba hozni –
_Sándor_ (Cecilehez): Talán el sem hiszi, pedig úgy van: Trill
gyűjteményében olyan hajfürt is van, amely koronás főn termett…
_Trill:_ Koronás főn? Jó lesz a mentőkért telefonálni!
_Sándor:_ Egy nevet mondok, csak egy nevet és te hallgatni fogsz: Xénia!
_Cecile_ (figyelmessé lesz a név hallatára.)
_Trill:_ Xénia? Soha sem hallottam!
_Sándor_ (sugalló hangon): Xénia nagyhercegnő!
_Trill:_ Nagyhercegnő? (A cím láthatólag imponál neki.)
_Sándor_ (Cecilehez): Ez a rossz csont tavaly Scheveningenben nyaralt…
Ugyanakkor megjelent ott Xénia nagyhercegnő is – de senki sem
gyanította, hogy a kettejük sejourja közt valami összefüggés van…
_Trill:_ Összefüggés? Jaj de jó! Tizezer ember fürdött ott – és ő
összefüggésről beszél!
_Sándor_ (nem törődik Trillel, mindig Cecile felé fordulva): Magam nem
voltam ott, de a kaszinóban ma is beszélnek még róla – persze csak a
Trill háta mögött…
_Trill:_ Miről?
_Sándor_ (Cecilehez): A nyilvánosság előtt kerülték egymást – Trill és a
nagyhercegnő… De egyszer egy nagy orkán után – sötét este – egy
párocskát láttak a néptelen homokbuckák közt… A háborgó tengert nézték
és a hold előtt vágtató felhőket… Egy társaság megleste őket… A gavallér
Trill volt – ezt egyhangulag megállapították… Az istennőre vonatkozólag
megoszlanak a vélemények… Némelyek azt állítják: elárúsítónő a
nagyárúházból…
_Trill_ (dühösen): Igazi budapesti traccs!
_Sándor:_ Mások följebb keresgélnek – sokkal feljebb. Azt mondják: azon
az estén egy fejedelmi hölgy repülő leckét vett – propeller nélkül – a
híres gyűjtemény pedig egy oroszosan szőke fürttel gazdagodott…
_Trill_ (akinek igen tetszik ez a fordulat): Tagadom! Direkt tagadom!
_Sándor:_ Azt is mered tagadni, hogy ismerted a nagyhercegnőt, mi?
_Trill_ (kis szünet után): Pardon! Csak helyesen kell disztingválni!
Hajfürtadás –
_Pál_ (közbevág): Hajfürtadományozás! Egy nagyhercegnő adományoz…
_Trill:_ Hajfürtadományozás és egyszerű ismeretség között van különbség!
Igen nagy különbség! Végre: ha mondjuk, abban a szerencsében részesültem
_volna_, hogy bemutattak _volna_ őfenségének, aki mondjuk érdeklődik az
aviatika iránt, abban még igazán nem volna semmi… És én nem is tűrném,
hogy erről valaki tiszteletlenül nyilatkozzék!
_Pál:_ Jó, jó, de őfenségének legmagasabb mászkálása éjnek idején a
homokbuckák közt –
_Sándor:_ Vagy mégis az elárúsítóleány volt a nagyárúházból?
_Trill_ (lojálisan): Egy fiatal hercegnő, aki bizonyos fokig fölötte áll
az emberek ítéletének, megengedhet magának ilyen kis ártatlan
romantikát…
_Sándor:_ Ugy-e, nem mered tagadni, hogy vele sétáltál?
_Trill:_ Nem merem? Nevetséges! A dologban nincs semmi tagadni való…
_Előbbiek, Lencsi._
_Lencsi_ (jobbról jön, kötény, feltűrt ruhaujjak, nyitott szakácskönyv a
kezében): Bácsi, kérem. (Megpillantja Trillt.) Óh, bocsánat…
_Pál:_ Maguk még nem ismerik egymást? (Bemutatás.) Trill báró,
nagyhercegi kamarai aviatikus…
_Lencsi_ (nevetve meghajlik, aztán komolyan): Bácsi kérem, a gombát
egészben, vagy vagdalva? A szakácskönyv utasítása homályos… (Megmutatja
neki a passzust a könyvben.)
_Sándor:_ Vagdalva?! Rémület fog el! (Pálhoz.) Jó volna helyszíni
szemlét tartani!
_Pál_ (a könyvben böngész): Az ügy kezd tényleg aggasztó fordulatot
venni… Lássuk azt a harcsát!
_Lencsi:_ Jaj, én úgy drukkolok! Ugy druk – (Elharapja a szót, Trillt
nézi, majd Cecilet, aztán kiegészíti.) – kolok! (Pállal jobbra el.)
_Cecile, Sándor, Trill._
_Sándor_ (fölveszi a füzetet Xénia arcképével és szó nélkül Cecile
kezébe adja.)
_Cecile_ (földre ejti.)
_Trill_ (udvariasan fölemeli, egy pillantást vet a képre, elolvassa az
aláírást, ijedten nézi hol Cecilet, hol Sándort.)
_Sándor:_ Szegény, jó Xénia nagyhercegnő! Milyen tragikus sors jutott
neked osztályrészül! Meghaltál, négy esztendővel a tengerparti séta
előtt.
_Trill:_ Tessék? (A képet, majd Sándort nézi, egyszerre elkezd nevetni.)
Nahát téged jól felültettelek! Téged lóvá tettelek! (Cecilehez
közeledik.)
_Cecile:_ Kérem, én nem akarom magát megbántani, nem is haragszom, de
kérem: menjen el! Ne nézzen így reám, kérem, hanem menjen el!
_Trill:_ No de nagyságos asszonyom igazán nem értem…
_Cecile_ (megvadulva): Én most már nem bánom, akármi lesz is – én most
már semmit sem bánok!
_Sándor_ (Trillhez bizalmasan): Ideges szeszély! De azt hiszem,
őnagyságának – éppen őnagyságának – nem lehet olyan szeszélye, amit
neked – éppen neked – vakon nem kellene teljesítened.
_Trill:_ Nagyon sértő szeszély!
_Sándor:_ Ugyan! Megsérthet egy szép hölgy egy gentlemant?
_Trill_ (vállat von): Jól van, mehetek… Hanem hogy a tanár mit fog
gondolni, azt már nem tudom… (Durván.) Különben bánom is én! Gondoljon,
amit akar! (Föltesz egy monoklit, amelyet eddig még nem használt.)
Direkt nevetséges! (Balra el.)
_Sándor, Cecile._
_Sándor_ (cigarettára gyújt, kaján jókedvvel): Maga a férfitől nem látta
az embert. Most bemutattam magának az embert, már amennyiben ez a
kétlábú izé a homo sapiens családba sorozható. Mégis inkább
szarvasmarha. Arra született, hogy szarvakat viseljen, méteres
szarvakat… Ha ő akar másokat felszarvazni, az természetrajzi
szemtelenség. Még csak vére sincs a fajankónak! Csak hiúsága van. Nem
kell neki az asszony szépsége – csak a hírneve…
(Kivül autótülök.)
_Cecile:_ Az élet egy szemétdomb!
_Sándor_ (kellemes meglepetéssel): Igen? Hiszen akkor rendben vagyunk…
Miután sikerült ennek a hitvallásnak egy új apostolnőt szereznem, itt
már be is fejeztem volna a küldetésemet. (Készülődik.) Jó mulatást,
szépasszony!
_Cecile_ (ijedten): Elmegy?
_Sándor:_ Hogyne! csak meg muszáj néznem a Rhone-gleccsert!
_Cecile_ (a halántékát fogja): Elhagy… És mi lesz velem? Mit tegyek? Mit
mondjak az uramnak?
_Sándor:_ Az urának? Jókor jut eszébe. Hát mondok magának valamit, szép
asszony: ne féljen semmit, legyen egészen nyugodt, nem lesz itt semmi
baj, maga szépen ki fogja magát vágni… Hogyan? Azt nem tudom… De ki
fogja magát vágni… Az olyan házasság, ahol a férj gazdag és az asszony
szegény, az olyan házasság az én megfigyelésem szerint tartós szokott
lenni… Magukat erős kötelék fűzi egymáshoz: a kék róka! Gondoljon a kék
rókára, az erőt fog magának adni, hogy megvédje a családi boldogságot.
_Cecile:_ Hiszen lehet, hogy rossz asszony vagyok, de olcsó én nem
vagyok…
_Sándor:_ Olcsó – drága? Relativ fogalom.
_Előbbiek, Pál._
_Pál_ (jobbról): Türelem, gyerekek, mindjárt tálalnak. Hol van Trill?
_Sándor:_ Elrepült.
_Pál:_ Mit csinált?
_Sándor:_ Majd Cecile megmagyarázza… ő mindent megmagyaráz…
_Pál:_ Történt valami?
_Sándor_ (miután Cecile makacsul hallgat): Semmi különös. Telefonon
kérették, jőjjön azonnal a városba… Köztünk maradjon a szó: én azt
hiszem, Xénia nagyhercegnő…
_Pál:_ No de ilyen szélkakas! Öt perccel a vacsora előtt ő startol.
Különben bánom is én! Igy négyesbe kedélyesebb lesz.
_Sándor:_ Hármasba még kedélyesebb lesz, mert én is startolok.
_Pál:_ Te –? Megint rád jött a dühöngő ürület?
_Sándor:_ Dehogy, kérlek, a dolog nagyon egyszerű… Én tudniillik –
(Cecilere néz, hirtelen elhallgat.) Majd Cecile lesz olyan szíves,
megmagyaráz mindent…
_Pál:_ Most már dosztig vagyok a rébuszokkal… (Kiabál.) Mi történik itt?
_Cecile_ (cigarettát vesz az asztalról): Az történt, hogy én megcsaltam
magát.
_Pál_ (ijedten, szelíden): Mit csinált, drágám?
_Cecile_ (eldobja a cigarettát, idegesen kiabál): Megcsaltam magát!
_Pál_ (szünet után, sápadtan): Hogy maga engem, hogy maga engem
megcsalt?
_Cecile_ (Sándorra mutat): Ott a vádló.
_Sándor_ (meg akar ugrani, a főbejáratig sompolyog): Azt hiszem, ennél a
családi jelenetnél felesleges vagyok…
_Cecile:_ Dehogy felesleges! (Karon csípi.) Az erény tűzbe ugrott… Maga
követelte a tragédiát… Tessék itt van! Hívják a szerzőt, hát ne bújjon
el, kérem! (Előrevezeti.)
_Pál_ (Sándorhoz): Ez komoly?
_Sándor_ (egy kézmozdulattal Cecilre hárítja a szólást.)
_Cecile:_ Nem, kedves uram! Én megteszem azt, hogy a fejemet oda hajtom
a bárd alá, de én nem nyakazom le magamat. Az a hóhér kötelessége és én
tartok a rendre… (Irónikus páthosszal.) Teljesítse a kötelességét!
(Jobbra el.)
_Pál, Sándor._
_Sándor_ (fel, alá jár): Azt hiszi, nem merek rá vallani! Mert hiszen
belénk nevelték, minden úgynevezett gentlemanbe: hogy a léha nők
alfonzai, a kicsapongás orgazdái legyünk… Az asszony kilopja az ura
zsebéből a becsületét, én pedig, a gentleman, azalatt másfelé terelem a
férj figyelmét… „Falazni“, mondják tolvaj nyelven… Hát én nem kérek az
ilyen lovagiasságból! Én nem falazok! Ha nekem a becsület és a
becstelenség közt kell választanom, akkor én a becsület mellé állok,
akár nadrágot, akár szoknyát visel… (Megáll Pál előtt, megfogja a
kabátját.) Megmondom neked, igenis megmondom: Cecile megcsalt, megcsalt,
megcsalt!
_Pál:_ Kivel?
_Sándor:_ Kivel? A kitünő báróval, a repülő szarvasmarhával…
_Pál_ (ijedten): Trillel –? Hát mégis Trillel! Ajajaj! Baj, nagy baj!
Szegény Cili.
_Sándor:_ Micsoda, még sajnálod, mikor így eldobta magát? Hát értsd meg,
ember: Cecile egy bukott nő, eldobta magát!
_Pál:_ Hiszen éppen azért sajnálom, mert eldobta magát… Egy ilyen
asszony bizony különb sorsot érdemelt volna! (Felfortyan.) Hanem
mindennek te vagy az oka! Nem vigyáztál rá!
_Sándor:_ Én –? Megbolondultál? Hát ki az ura: te vagy én?
_Pál:_ Én vagyok, de éppen azért! Mit ér a férj vigyázása? A férj a
kilencedik szomszédtól tudja meg, mi történik a házában… Hanem veled jó
barátságban volt. Te imponáltál neki. Rád hallgatott. Igazán úgy
viselkedtél, mint egy – – szóval: nagyon ostobán viselkedtél! Rettenetes
ostobán! Mi az ördögöt kerestél te Svácjban? Egy ilyen asszonyt nem
hanyagol el az ember! Egy ilyen asszonyt, aki a körme hegyéig csupa
fantázia, azt nem hagyja magára az ember!
_Sándor:_ Óriási! Hát én vagyok az oka, mindennek én vagyok az oka! Mit
szándékozol most tenni?
_Pál:_ Először beszélnem kell vele.
_Sándor:_ Hazudni fog valamit.
_Pál:_ Nekem nem. Nekem sohasem hazudik. Olyan hiszékeny férj vagyok,
nem vicc és nem élvezet engem becsapni.
_Sándor:_ Ki fogod kergetni a házadból! El fogsz tőle válni! Ezzel
tartozol a nevednek és a barátaidnak.
_Pál:_ Ugy látom, a barátaim igen türelmetlen hitelezők…
_Sándor:_ Paulusz, csak nem gondolsz arra, hogy megbocsáss neki?!
_Pál:_ Az ember nem azt teszi, amit gondol, hanem amit muszáj.
_Sándor:_ Ami pedig azt az alávaló gazembert illeti, azt a Trillt –
_Pál:_ Miért volna gazember?
_Sándor:_ No hallod, nem csábította el a feleségedet?
_Pál:_ Azt én nem tudom, nem voltam ott. Alkalmasint te sem voltál ott.
Én csak azt tudom: Ha egy fiatal fickó ilyen bájos asszony közelébe
férhet, akkor igazán szomorú öszvérnek kellene lennie – na! (Leinti
önmagát.)
_Sándor:_ Szép elveid vannak. Nagyon szép elveid.
_Pál:_ Asszonyi dolgokban nekem egyáltalán nincsenek elveim…
Visszaemlékszem azonban a múltra, főleg a te múltadra, na! (Leinti
magát.)
_Sándor:_ Föltétlenül meg fogsz verekedni, Trillel!
_Pál_ (gúnyosan): Fogok –?
_Sándor_ (meghökken): Paulusz, te nem vagy gyáva ember!
_Pál:_ Dehogy nem! Nagyon is gyáva vagyok. Száz dolog van, amitől félek.
A haláltól véletlenül nem félek. De ha szembe találom magam az emberek
ítéletével, akkor libabőrös lesz a hátam… Te azt mondod nekem,
duellálnom kell Trillel? Hát én csupa gyávaságból duellálni fogok… Hogy
én mellékesen mit gondolok magamról, rólad és a párbajról, mint
olyanról, azt inkább nem mondom meg… (Meghajlik.) Kérlek, vállald el az
ügyem intézését, gondolom, így szokták mondani?
_Sándor:_ A gazember holnap a pisztolyod előtt fog állani.
_Pál_ (vigyorogva): Pisztolyra fogunk menni?
_Sándor:_ Föltétlenül!
_Pál:_ Hogy gyűlölöd te azt az embert!
_Sándor:_ Te, mi van veled? Miféle lé folyik a te ereidben? Mert vér
semmiesetre sem!
_Pál:_ Hát én nem tagadom: Nincs meg bennem a megcsalt férj tüzes és
becsületes haragja… Talán azért nem, mert a mi házasságunk nem is volt
igazi házasság… Csak félreértés volt, egy félreértés, amit az
anyakönyvvezető hitelesített… Cili gondolatai künn röpködtek, a dúcon
kívül, mit tudom én hol? De az én gondolataim sem ültek otthon… nem
tiszta a lelkiismeretem, hát hogy dobáljam kövekkel? Én inkább sajnálom.
Régóta sajnálom. Fél szemmel nézem az íróasztalom mellől és sajnálom.
_Sándor:_ Ravasz asszony az, nincs azon mit sajnálni!
_Pál:_ Ravasz, persze ravasz, de ne feledd, nekünk ravaszkodik: értünk
ravaszkodik, szegény. Ravasz, mint a selyembundás, titokzatos kis állat,
a kék róka, amely olyan nagyon ingerli a fantáziáját… A parányi kis
lábaival fáradhatatlanul trapol a hómezőkön, az éjféli nap alatt, egyik
jéghegytől a másikhoz oson, mindig ravaszkodik, mindig keres valamit, én
azt hiszem: végeredményben egy kis melegségért ravaszkodik. És az egész
játék az ő bőrére megy. Én különben régóta tudom, hogy egyszer meg fog
csalni, de mégis máskép képzeltem a dolgot, egészen máskép…
_Sándor:_ Hogy képzelted?
_Pál_ (egyszerűen): Ugy, hogy veled fog megcsalni.
_Sándor:_ Mi az –? Velem –? Megőrültél?
_Pál:_ Az egész világ azt hitte!
_Sándor_ (növekedő izgalommal): Velem! Hát engedj meg, igazán nem
értelek… És te ezt ilyen könnyen veszed? Neked nem is lett volna ellene
kifogásod?
_Pál:_ Mivel úgy is túl kellett rajta esnem, inkább te, mint más! Te
tisztességes ember vagy, jó barátom, te kímélted volna a nevemet.
Azonkívül gazdag vagy, feleségül vehetted volna Cecilet és ő mindenképen
nyert volna a cserén. Most már tudod, hogy én mért nem haragszom. És
most elmondom neked azt is, hogy te miért haragszol olyan nagyon!
_Sándor_ (méltósággal): A te házad nekem quasi templom volt… Ami az
életemben tiszta és becsületes –
_Pál_ (a szavába vág): Jó, jó, csak kérlek: ne szavalj! Neked egészen jó
ötleted volt, mikor azt a Trillt a Ma hercegének nevezted… Egy ember
ment, mendegélt, peckesen és előkelően, a vadgesztenyefasorban… Aztán
bömbölve jött a vörös autó – elütötte, legázolta. Aki az autóban ül, az
a Ma hercege. Aki a földön fekszik: a Tegnap lovagja. Barátom, te is
voltál herceg, a Holnap királya is lehettél volna, de te nem éltél a
hatalmaddal, hát meghaltál!
_Sándor_ (dühösen nevet): Meghaltam?
_Pál:_ És én azt tartom, aki meghalt, az feküdjék szép csendesen. Jó
nevelésű hulla egyáltalában nem csinál skandalumot.
_Előbbiek, Cecile._
_Cecile_ (útra készen, kalappal, nyári kabáttal, keztyűvel.) Isten vele,
öreg Paulusz!
_Pál:_ Elmegy?
_Cecile:_ El.
_Pál:_ Hová?
_Cecile:_ A városba, Erna nénémhez.
_Pál:_ Ugy! És aztán –?
_Cecile:_ Aztán el fogunk válni, Paulusz! A mi házasságunk – (Legyint a
kezével.)
_Pál:_ Na persze. (Utánozza a gesztust.) Muszáj válni?
_Cecile:_ Muszáj.
_Pál:_ És mi legyen a válóok?
_Cecile:_ Arról Sándor úr fog gondoskodni – szivességből…
_Pál:_ Nem, – majd az ügyvédem talál valami tisztességes okot… Hanem
mivel most már itt tartunk és mivel most már ugyis mindegy: mégis
szeretném tudni, igaz-e, amit Sándor mond?
_Cecile_ (megigazítja Pál nyakkendőjét): Nézze, drágám, mi most már
szétmegyünk, hát nem is fontos, hogy mit gondolunk egymásról… De maguk
ketten együtt maradnak és azért nem szabad összeveszniök… Hát legjobb
lesz, ha maga mindent elhisz, amit az az úr mond… De most már szeretnék
indulni.
_Pál:_ De hogyan fog bejutni? (Sándorhoz.) Kölcsön adhatnád a kocsidat?
_Sándor_ (némán bólint.)
_Cecile:_ Ha egy asszony olyan útra indul, mint én, akkor meg szokta
kérni egy tiszteletreméltó barátját, hogy kisérje el… nehogy úgy lássék,
mintha kidobták volna… Nekem van itt egy tiszteletreméltó barátom
(Pálhoz.) – kérem, kisérjen el Erna nénihez.
_Pál:_ Szivesen drágám, csak a kalapomért megyek. (Jobbra el.)
_Cecile, Sándor._
_Cecile_ (miután jó ideig mozdulatlanul állottak, halk hangon):
Irgalmatlan vágás volt, megsebesültem, de az én sebemből maga fog
elvérezni.
_Előbbiek, Pál._
_Pál_ (jobbról jön, nyári felöltőben, kalappal a kezében): Hát ha úgy
tetszik…
_Cecile:_ Paulusz kérem, ha Messingertől doboz jön, azt majd küldje Erna
nénihez.
_Pál_ (bólint): A kék róka! (Karját nyújtja, körülnéz, mintha ő
búcsúznék, meghatottan.) Azért, valljuk meg, sok jó órát eltöltöttünk
itt – mi hárman!
_Sándor_ (az antik székre támaszkodik és megsemmisülten néz maga elé.)
(Függöny.)
HARMADIK FELVONÁS.