_Pál:_ Mindig olvassuk a nevét, fenn kóvályog, nem tudom hány ezer

méternyire az emberiség feje fölött…

_Sándor:_ Nem unalmas odafenn, túl a kéményeken?

_Trill_ (hüvösen): Nem! Az ember kevés kaszinótaggal találkozik!

_Pál_ (nevet.)

_Trill_ (Pálhoz szivélyesen): A repülés, kérem alássan, épp olyan

mulatságos, vagy unalmas, mint minden más hazárdjáték.

_Pál:_ Tét: egy gentleman nyakcsigolyája.

_Trill:_ Ez szellemes! Direkt szellemes! Egy gentleman nyakcsigolyája,

megjegyzem magamnak.

_Pál:_ És ha nem indiszkrét a kérdésem: Hány angyalnak csavarta el már

odafenn a fejét?

_Trill_ (kedvesen és lelkesen): A magamformájú szegény ember a felhők

fölött is csak levegőt talál, üres levegőt… Nem úgy, mint szellemi

nagyjaink, a tudósok, azok a föld pocsolyáiban is tündöklő csodákat

fedeznek fel… Ilyen szellemi magasságokba mi nem tudunk fölemelkedni, mi

szegény repülők, nem, de azért meg van az a jogunk, hogy büszkék legyünk

világhírű honfitársainkra!

_Sándor_ (Pálhoz): Hát tessék: ő büszke reád, mint világhírű

honfitársára!

_Pál:_ Valljuk be: szép tószt volt!

_Trill_ (vidám nekilendüléssel): Hát urak, mi ujság a fővárosi

társaságban?

Pál és Sándor (összenéznek.)

_Sándor:_ No hallod, ezt te kérdezed tőlünk? Az aszfalt-báró, a

zsúrherceg és tenniszkirály?

_Trill:_ Kérlek, én mostanában alig vagyok Pesten… Nagyon sokat utazom…

Repülőversenyeket fogunk rendezni a vidéki városokban… Most is három

napot kellett izé… – Nagyváradon töltenem… (Pálhoz.) Ma reggel jöttem

csak meg Nagyváradról… (Sándorhoz.) Három napig nem is láttam Pestet…

_Pál:_ Tegnap még Aradon volt, báró úr?

_Trill:_ Nagyváradon.

_Pál:_ Akkor ajánlom, fogja fülön a legényét…

_Trill:_ Csinált valamit a lókötő?

_Pál:_ A lókötő Chateau Irat iszik és szobaleányokat kocsikáztat a

pecsétviasz-autóban.

_Trill_ (arcátlan hidegvérrel): Ugy-e? Na hát ha így van, akkor direkt

el fogom csapni. Őtet is, a soffőrt is… Hogy miket mernek manap a

cselédek! (Sándorhoz.) Véletlenül nem tudnál nekem való legényt?

_Előbbiek, Cecile._

_Cecile_ (jobbról jön, bólint Trill felé, a továbbiak alatt Sándor

közelében marad, mintha védelmet keresne nála.)

_Trill:_ Oh–oh–oh! Nagyságos asszonyom, hát Budapesten van?! Itthon

méltóztatik lenni? Na de ilyen meglepetés! Én azt hittem – nekem azt

mondták – a Tátrában van… Valaki azt beszélte – egy hölgyismerősöm

beszélte – látta Lomnicon – vagy talán Csorbán – nem emlékszem biztosan,

hol látta… Valószínűleg összetévesztette valakivel… Mert vannak meglepő

hasonlatosságok az életben… Igen, de ha tudtam volna, hogy itthon

méltóztatik lenni, ha tudtam volna, akkor már régóta tiszteletemet

tettem volna… Én ma is azt hittem, hogy legényvacsorára jövök… Özvegy

legények bús vacsorájára… (Megfenyegeti Sándort.) És te nem szóltál

nekem egy szót sem! El akartad titkolni a nagyságos asszonyt, direkt

elsikkasztani! (Miután fagyos csendben hallgatják, lassankint elveszti

biztosságát, – most beleül az antik karosszékbe és új lendülettel

beszél, miközben Sándor és Pál, akiket bosszant, hogy a karosszékbe ült,

ellenséges szemeket meresztenek reá.) Hanem ragyogó színben van a

nagyságos asszony! Amióta szerencsém van ismerni, nem volt még olyan

ragyogó színben… Az uraknak nem tűnik fel annyira, mert gyakran látják

őnagyságát, de nekem már nagyon régen volt szerencsém… Van már egy

hónapja… Ohó, megálljunk csak! Május huszonhetedikén volt a galamblövés

– akkor láttam a szigeten – ez stimmel, úgy-e? – tehát másfél hónapja!

Majdnem másfél hónapja! Dehogy! (Sándorhoz.) Több, mint másfél hónapja,

hogy nem láttam a nagyságos asszonyt! (Pálhoz.) Másfél hónapja!

Csodálatos, hogy múlik az idő, oly gyorsan, bár nekem sok volt a másfél

hónap, nagyon sok… (Megint megfeneklik, kétségbeesetten néz körül, újabb

nekilendüléssel.) Hanem a tisztelt tanár úr is milyen ragyogó színben

van! (Sándorhoz.) Direkt ragyogó színben van, na, nincs igazam? Persze,

a jó levegő, a csend és a szép kilátás… És a lelki harmónia – az a fő!

(A homlokát törli.) Csak körül kell nézni ebben a házban, az ember

mindjárt látja: itt harmónia van… Itt van valami, ami tiszta és jó, ami

meleg és szent… (Nem bírja tovább.)

_Sándor_ (miután egy ideig élvezte Trill zavarát): Másfél hónapig nem

voltál itt? Fogadni mernék, hogy ezalatt valami csinos nő lábainál

pengetted a gitárt… (Cecilehez.) Nem is sejti, hogy ennek az úrnak

milyen szerencséje van a hölgyeknél… Szédületes szerencséje! És nem ám

afféle kis grizetteknél, hanem elsőklasszisú dámáknál, igazi

úriasszonyoknál!

_Pál:_ Néha úgy megostromolják a lakását, hogy az inasa számjegyeket

osztogat, mint a híres operatöröknél… Ne tessék tolakodni, hölgyeim!

Mindenki sorra kerül!

_Trill_ (Pállal szemben adja a jó fiút): Ugy érzem, most már teljesen

megértem a vicclap számára. Szabad cigarettára gyújtanom? (Rágyújt.)

_Sándor_ (Cecilehez): A kis ravasz a humor mezejére tereli a dolgot… De

az igazság az, hogy mindenki irigyli közülünk – minden férfi… Hanem el

kell ismerni, hogy megérdemli a kolosszális szerencséjét… Mert úgy

nézzen rá, hogy ő a legdiszkrétebb férfi, akit életemben láttam… Sok

diszkrét férfit láttam már életemben, de ilyet egyet sem!

_Pál:_ Egy úriasszony nem is plaszirozhatja előnyösebben a jó hírét,

mint Trill báró úrnál.

_Trill_ (akinek e csipkedés igen jól esik, meleg mosollyal honorálja Pál

megjegyzését, majd fölényesen fordul Sándor felé): Kérlek alássan, te

talán plakátirozni szoktad, ha egy szép asszony rád mosolyog?

_Sándor:_ Rám nem mosolyognak a szép asszonyok, arról már egészen

leszoktak… (Lelkes érdeklődés hangján.) Hanem te, jó egypár éve nem

láttam már a hajfürtgyűjteményedet… Akviráltál azóta szép új

példányokat?

_Cecile_ (a hajfürt szónál egy alig észrevehető, ideges mozdulatot

tesz.)

_Trill_ (akinek láthatólag rettenetesen kellemetlen a téma, magától

kikelten): No, de kérlek! Hát csak nem fogod – (Cecilere nézve, hirtelen

elhallgat.) Azt hiszem, ez a hely nem az a hely…

_Sándor:_ Sőt ellenkezőleg: éppen a tisztességes nőket érdeklik az ilyen

dolgok… (Cecilehez.) Nincs is ebben semmi! Az egyik képeslapokat gyűjt,

a másik hajfürtöket… Egészen poétikus ötlet: „A szerelem elmúlik, de a

hajtincs megmarad!“ Fekete, barna, szőke fürtök – bársony kazettában –

kulcs alatt! (Trillhez.) Ugy-e, vörös is van? (Cecilehez, szakszerűen

magyarázva.) A tincsek sorszámmal vannak ellátva – az adományozók neve

katalogizálva lesz – a könyvelés persze szigorúan titkos… (Cecilehez,

aki cigarettára akart gyújtani, de fordítva fogta a gyújtót.) Kicsit

ideges ma – no majd én! (Tüzet ad neki.)

_Trill_ (már egyszer félbe akarta szakítani Sándort): Bocsánat, hát ez a

dolog magyarázatra szorul… Mert nem úgy van, nem egészen úgy, ahogyan ő

mondja… Őt néha kissé elragadja a fantáziája, mert ő egy Mikszáth

Kálmán, kérem! Hát lehet, kérem, hogy régen, fiatal koromban, eltettem

egypár emléket… Az ember végre is csak egyszer fiatal és én sohasem

szerettem a kártyát, meg a léhaságokat… De ma már nincs semmiféle

gyűjteményem… Régen túl vagyok az ilyeneken, amióta megismertem az élet

komolyságát… (Komolyan, némi férfias megindulással.) S ha ma egy hölgy

megtisztelne egy emlékkel – (Szárazon.) ezt csak úgy mondom, mert direkt

ki van zárva – (Lendülettel.) azt egyedül őrizném, teljesen elkülönítve,

mint valami ereklyekincset, mint egy drága szentséget! (Sándorhoz

epésen.) Hogy mért kellett ezt szóba hozni –

_Sándor_ (Cecilehez): Talán el sem hiszi, pedig úgy van: Trill

gyűjteményében olyan hajfürt is van, amely koronás főn termett…

_Trill:_ Koronás főn? Jó lesz a mentőkért telefonálni!

_Sándor:_ Egy nevet mondok, csak egy nevet és te hallgatni fogsz: Xénia!

_Cecile_ (figyelmessé lesz a név hallatára.)

_Trill:_ Xénia? Soha sem hallottam!

_Sándor_ (sugalló hangon): Xénia nagyhercegnő!

_Trill:_ Nagyhercegnő? (A cím láthatólag imponál neki.)

_Sándor_ (Cecilehez): Ez a rossz csont tavaly Scheveningenben nyaralt…

Ugyanakkor megjelent ott Xénia nagyhercegnő is – de senki sem

gyanította, hogy a kettejük sejourja közt valami összefüggés van…

_Trill:_ Összefüggés? Jaj de jó! Tizezer ember fürdött ott – és ő

összefüggésről beszél!

_Sándor_ (nem törődik Trillel, mindig Cecile felé fordulva): Magam nem

voltam ott, de a kaszinóban ma is beszélnek még róla – persze csak a

Trill háta mögött…

_Trill:_ Miről?

_Sándor_ (Cecilehez): A nyilvánosság előtt kerülték egymást – Trill és a

nagyhercegnő… De egyszer egy nagy orkán után – sötét este – egy

párocskát láttak a néptelen homokbuckák közt… A háborgó tengert nézték

és a hold előtt vágtató felhőket… Egy társaság megleste őket… A gavallér

Trill volt – ezt egyhangulag megállapították… Az istennőre vonatkozólag

megoszlanak a vélemények… Némelyek azt állítják: elárúsítónő a

nagyárúházból…

_Trill_ (dühösen): Igazi budapesti traccs!

_Sándor:_ Mások följebb keresgélnek – sokkal feljebb. Azt mondják: azon

az estén egy fejedelmi hölgy repülő leckét vett – propeller nélkül – a

híres gyűjtemény pedig egy oroszosan szőke fürttel gazdagodott…

_Trill_ (akinek igen tetszik ez a fordulat): Tagadom! Direkt tagadom!

_Sándor:_ Azt is mered tagadni, hogy ismerted a nagyhercegnőt, mi?

_Trill_ (kis szünet után): Pardon! Csak helyesen kell disztingválni!

Hajfürtadás –

_Pál_ (közbevág): Hajfürtadományozás! Egy nagyhercegnő adományoz…

_Trill:_ Hajfürtadományozás és egyszerű ismeretség között van különbség!

Igen nagy különbség! Végre: ha mondjuk, abban a szerencsében részesültem

_volna_, hogy bemutattak _volna_ őfenségének, aki mondjuk érdeklődik az

aviatika iránt, abban még igazán nem volna semmi… És én nem is tűrném,

hogy erről valaki tiszteletlenül nyilatkozzék!

_Pál:_ Jó, jó, de őfenségének legmagasabb mászkálása éjnek idején a

homokbuckák közt –

_Sándor:_ Vagy mégis az elárúsítóleány volt a nagyárúházból?

_Trill_ (lojálisan): Egy fiatal hercegnő, aki bizonyos fokig fölötte áll

az emberek ítéletének, megengedhet magának ilyen kis ártatlan

romantikát…

_Sándor:_ Ugy-e, nem mered tagadni, hogy vele sétáltál?

_Trill:_ Nem merem? Nevetséges! A dologban nincs semmi tagadni való…

_Előbbiek, Lencsi._

_Lencsi_ (jobbról jön, kötény, feltűrt ruhaujjak, nyitott szakácskönyv a

kezében): Bácsi, kérem. (Megpillantja Trillt.) Óh, bocsánat…

_Pál:_ Maguk még nem ismerik egymást? (Bemutatás.) Trill báró,

nagyhercegi kamarai aviatikus…

_Lencsi_ (nevetve meghajlik, aztán komolyan): Bácsi kérem, a gombát

egészben, vagy vagdalva? A szakácskönyv utasítása homályos… (Megmutatja

neki a passzust a könyvben.)

_Sándor:_ Vagdalva?! Rémület fog el! (Pálhoz.) Jó volna helyszíni

szemlét tartani!

_Pál_ (a könyvben böngész): Az ügy kezd tényleg aggasztó fordulatot

venni… Lássuk azt a harcsát!

_Lencsi:_ Jaj, én úgy drukkolok! Ugy druk – (Elharapja a szót, Trillt

nézi, majd Cecilet, aztán kiegészíti.) – kolok! (Pállal jobbra el.)

_Cecile, Sándor, Trill._

_Sándor_ (fölveszi a füzetet Xénia arcképével és szó nélkül Cecile

kezébe adja.)

_Cecile_ (földre ejti.)

_Trill_ (udvariasan fölemeli, egy pillantást vet a képre, elolvassa az

aláírást, ijedten nézi hol Cecilet, hol Sándort.)

_Sándor:_ Szegény, jó Xénia nagyhercegnő! Milyen tragikus sors jutott

neked osztályrészül! Meghaltál, négy esztendővel a tengerparti séta

előtt.

_Trill:_ Tessék? (A képet, majd Sándort nézi, egyszerre elkezd nevetni.)

Nahát téged jól felültettelek! Téged lóvá tettelek! (Cecilehez

közeledik.)

_Cecile:_ Kérem, én nem akarom magát megbántani, nem is haragszom, de

kérem: menjen el! Ne nézzen így reám, kérem, hanem menjen el!

_Trill:_ No de nagyságos asszonyom igazán nem értem…

_Cecile_ (megvadulva): Én most már nem bánom, akármi lesz is – én most

már semmit sem bánok!

_Sándor_ (Trillhez bizalmasan): Ideges szeszély! De azt hiszem,

őnagyságának – éppen őnagyságának – nem lehet olyan szeszélye, amit

neked – éppen neked – vakon nem kellene teljesítened.

_Trill:_ Nagyon sértő szeszély!

_Sándor:_ Ugyan! Megsérthet egy szép hölgy egy gentlemant?

_Trill_ (vállat von): Jól van, mehetek… Hanem hogy a tanár mit fog

gondolni, azt már nem tudom… (Durván.) Különben bánom is én! Gondoljon,

amit akar! (Föltesz egy monoklit, amelyet eddig még nem használt.)

Direkt nevetséges! (Balra el.)

_Sándor, Cecile._

_Sándor_ (cigarettára gyújt, kaján jókedvvel): Maga a férfitől nem látta

az embert. Most bemutattam magának az embert, már amennyiben ez a

kétlábú izé a homo sapiens családba sorozható. Mégis inkább

szarvasmarha. Arra született, hogy szarvakat viseljen, méteres

szarvakat… Ha ő akar másokat felszarvazni, az természetrajzi

szemtelenség. Még csak vére sincs a fajankónak! Csak hiúsága van. Nem

kell neki az asszony szépsége – csak a hírneve…

(Kivül autótülök.)

_Cecile:_ Az élet egy szemétdomb!

_Sándor_ (kellemes meglepetéssel): Igen? Hiszen akkor rendben vagyunk…

Miután sikerült ennek a hitvallásnak egy új apostolnőt szereznem, itt

már be is fejeztem volna a küldetésemet. (Készülődik.) Jó mulatást,

szépasszony!

_Cecile_ (ijedten): Elmegy?

_Sándor:_ Hogyne! csak meg muszáj néznem a Rhone-gleccsert!

_Cecile_ (a halántékát fogja): Elhagy… És mi lesz velem? Mit tegyek? Mit

mondjak az uramnak?

_Sándor:_ Az urának? Jókor jut eszébe. Hát mondok magának valamit, szép

asszony: ne féljen semmit, legyen egészen nyugodt, nem lesz itt semmi

baj, maga szépen ki fogja magát vágni… Hogyan? Azt nem tudom… De ki

fogja magát vágni… Az olyan házasság, ahol a férj gazdag és az asszony

szegény, az olyan házasság az én megfigyelésem szerint tartós szokott

lenni… Magukat erős kötelék fűzi egymáshoz: a kék róka! Gondoljon a kék

rókára, az erőt fog magának adni, hogy megvédje a családi boldogságot.

_Cecile:_ Hiszen lehet, hogy rossz asszony vagyok, de olcsó én nem

vagyok…

_Sándor:_ Olcsó – drága? Relativ fogalom.

_Előbbiek, Pál._

_Pál_ (jobbról): Türelem, gyerekek, mindjárt tálalnak. Hol van Trill?

_Sándor:_ Elrepült.

_Pál:_ Mit csinált?

_Sándor:_ Majd Cecile megmagyarázza… ő mindent megmagyaráz…

_Pál:_ Történt valami?

_Sándor_ (miután Cecile makacsul hallgat): Semmi különös. Telefonon

kérették, jőjjön azonnal a városba… Köztünk maradjon a szó: én azt

hiszem, Xénia nagyhercegnő…

_Pál:_ No de ilyen szélkakas! Öt perccel a vacsora előtt ő startol.

Különben bánom is én! Igy négyesbe kedélyesebb lesz.

_Sándor:_ Hármasba még kedélyesebb lesz, mert én is startolok.

_Pál:_ Te –? Megint rád jött a dühöngő ürület?

_Sándor:_ Dehogy, kérlek, a dolog nagyon egyszerű… Én tudniillik –

(Cecilere néz, hirtelen elhallgat.) Majd Cecile lesz olyan szíves,

megmagyaráz mindent…

_Pál:_ Most már dosztig vagyok a rébuszokkal… (Kiabál.) Mi történik itt?

_Cecile_ (cigarettát vesz az asztalról): Az történt, hogy én megcsaltam

magát.

_Pál_ (ijedten, szelíden): Mit csinált, drágám?

_Cecile_ (eldobja a cigarettát, idegesen kiabál): Megcsaltam magát!

_Pál_ (szünet után, sápadtan): Hogy maga engem, hogy maga engem

megcsalt?

_Cecile_ (Sándorra mutat): Ott a vádló.

_Sándor_ (meg akar ugrani, a főbejáratig sompolyog): Azt hiszem, ennél a

családi jelenetnél felesleges vagyok…

_Cecile:_ Dehogy felesleges! (Karon csípi.) Az erény tűzbe ugrott… Maga

követelte a tragédiát… Tessék itt van! Hívják a szerzőt, hát ne bújjon

el, kérem! (Előrevezeti.)

_Pál_ (Sándorhoz): Ez komoly?

_Sándor_ (egy kézmozdulattal Cecilre hárítja a szólást.)

_Cecile:_ Nem, kedves uram! Én megteszem azt, hogy a fejemet oda hajtom

a bárd alá, de én nem nyakazom le magamat. Az a hóhér kötelessége és én

tartok a rendre… (Irónikus páthosszal.) Teljesítse a kötelességét!

(Jobbra el.)

_Pál, Sándor._

_Sándor_ (fel, alá jár): Azt hiszi, nem merek rá vallani! Mert hiszen

belénk nevelték, minden úgynevezett gentlemanbe: hogy a léha nők

alfonzai, a kicsapongás orgazdái legyünk… Az asszony kilopja az ura

zsebéből a becsületét, én pedig, a gentleman, azalatt másfelé terelem a

férj figyelmét… „Falazni“, mondják tolvaj nyelven… Hát én nem kérek az

ilyen lovagiasságból! Én nem falazok! Ha nekem a becsület és a

becstelenség közt kell választanom, akkor én a becsület mellé állok,

akár nadrágot, akár szoknyát visel… (Megáll Pál előtt, megfogja a

kabátját.) Megmondom neked, igenis megmondom: Cecile megcsalt, megcsalt,

megcsalt!

_Pál:_ Kivel?

_Sándor:_ Kivel? A kitünő báróval, a repülő szarvasmarhával…

_Pál_ (ijedten): Trillel –? Hát mégis Trillel! Ajajaj! Baj, nagy baj!

Szegény Cili.

_Sándor:_ Micsoda, még sajnálod, mikor így eldobta magát? Hát értsd meg,

ember: Cecile egy bukott nő, eldobta magát!

_Pál:_ Hiszen éppen azért sajnálom, mert eldobta magát… Egy ilyen

asszony bizony különb sorsot érdemelt volna! (Felfortyan.) Hanem

mindennek te vagy az oka! Nem vigyáztál rá!

_Sándor:_ Én –? Megbolondultál? Hát ki az ura: te vagy én?

_Pál:_ Én vagyok, de éppen azért! Mit ér a férj vigyázása? A férj a

kilencedik szomszédtól tudja meg, mi történik a házában… Hanem veled jó

barátságban volt. Te imponáltál neki. Rád hallgatott. Igazán úgy

viselkedtél, mint egy – – szóval: nagyon ostobán viselkedtél! Rettenetes

ostobán! Mi az ördögöt kerestél te Svácjban? Egy ilyen asszonyt nem

hanyagol el az ember! Egy ilyen asszonyt, aki a körme hegyéig csupa

fantázia, azt nem hagyja magára az ember!

_Sándor:_ Óriási! Hát én vagyok az oka, mindennek én vagyok az oka! Mit

szándékozol most tenni?

_Pál:_ Először beszélnem kell vele.

_Sándor:_ Hazudni fog valamit.

_Pál:_ Nekem nem. Nekem sohasem hazudik. Olyan hiszékeny férj vagyok,

nem vicc és nem élvezet engem becsapni.

_Sándor:_ Ki fogod kergetni a házadból! El fogsz tőle válni! Ezzel

tartozol a nevednek és a barátaidnak.

_Pál:_ Ugy látom, a barátaim igen türelmetlen hitelezők…

_Sándor:_ Paulusz, csak nem gondolsz arra, hogy megbocsáss neki?!

_Pál:_ Az ember nem azt teszi, amit gondol, hanem amit muszáj.

_Sándor:_ Ami pedig azt az alávaló gazembert illeti, azt a Trillt –

_Pál:_ Miért volna gazember?

_Sándor:_ No hallod, nem csábította el a feleségedet?

_Pál:_ Azt én nem tudom, nem voltam ott. Alkalmasint te sem voltál ott.

Én csak azt tudom: Ha egy fiatal fickó ilyen bájos asszony közelébe

férhet, akkor igazán szomorú öszvérnek kellene lennie – na! (Leinti

önmagát.)

_Sándor:_ Szép elveid vannak. Nagyon szép elveid.

_Pál:_ Asszonyi dolgokban nekem egyáltalán nincsenek elveim…

Visszaemlékszem azonban a múltra, főleg a te múltadra, na! (Leinti

magát.)

_Sándor:_ Föltétlenül meg fogsz verekedni, Trillel!

_Pál_ (gúnyosan): Fogok –?

_Sándor_ (meghökken): Paulusz, te nem vagy gyáva ember!

_Pál:_ Dehogy nem! Nagyon is gyáva vagyok. Száz dolog van, amitől félek.

A haláltól véletlenül nem félek. De ha szembe találom magam az emberek

ítéletével, akkor libabőrös lesz a hátam… Te azt mondod nekem,

duellálnom kell Trillel? Hát én csupa gyávaságból duellálni fogok… Hogy

én mellékesen mit gondolok magamról, rólad és a párbajról, mint

olyanról, azt inkább nem mondom meg… (Meghajlik.) Kérlek, vállald el az

ügyem intézését, gondolom, így szokták mondani?

_Sándor:_ A gazember holnap a pisztolyod előtt fog állani.

_Pál_ (vigyorogva): Pisztolyra fogunk menni?

_Sándor:_ Föltétlenül!

_Pál:_ Hogy gyűlölöd te azt az embert!

_Sándor:_ Te, mi van veled? Miféle lé folyik a te ereidben? Mert vér

semmiesetre sem!

_Pál:_ Hát én nem tagadom: Nincs meg bennem a megcsalt férj tüzes és

becsületes haragja… Talán azért nem, mert a mi házasságunk nem is volt

igazi házasság… Csak félreértés volt, egy félreértés, amit az

anyakönyvvezető hitelesített… Cili gondolatai künn röpködtek, a dúcon

kívül, mit tudom én hol? De az én gondolataim sem ültek otthon… nem

tiszta a lelkiismeretem, hát hogy dobáljam kövekkel? Én inkább sajnálom.

Régóta sajnálom. Fél szemmel nézem az íróasztalom mellől és sajnálom.

_Sándor:_ Ravasz asszony az, nincs azon mit sajnálni!

_Pál:_ Ravasz, persze ravasz, de ne feledd, nekünk ravaszkodik: értünk

ravaszkodik, szegény. Ravasz, mint a selyembundás, titokzatos kis állat,

a kék róka, amely olyan nagyon ingerli a fantáziáját… A parányi kis

lábaival fáradhatatlanul trapol a hómezőkön, az éjféli nap alatt, egyik

jéghegytől a másikhoz oson, mindig ravaszkodik, mindig keres valamit, én

azt hiszem: végeredményben egy kis melegségért ravaszkodik. És az egész

játék az ő bőrére megy. Én különben régóta tudom, hogy egyszer meg fog

csalni, de mégis máskép képzeltem a dolgot, egészen máskép…

_Sándor:_ Hogy képzelted?

_Pál_ (egyszerűen): Ugy, hogy veled fog megcsalni.

_Sándor:_ Mi az –? Velem –? Megőrültél?

_Pál:_ Az egész világ azt hitte!

_Sándor_ (növekedő izgalommal): Velem! Hát engedj meg, igazán nem

értelek… És te ezt ilyen könnyen veszed? Neked nem is lett volna ellene

kifogásod?

_Pál:_ Mivel úgy is túl kellett rajta esnem, inkább te, mint más! Te

tisztességes ember vagy, jó barátom, te kímélted volna a nevemet.

Azonkívül gazdag vagy, feleségül vehetted volna Cecilet és ő mindenképen

nyert volna a cserén. Most már tudod, hogy én mért nem haragszom. És

most elmondom neked azt is, hogy te miért haragszol olyan nagyon!

_Sándor_ (méltósággal): A te házad nekem quasi templom volt… Ami az

életemben tiszta és becsületes –

_Pál_ (a szavába vág): Jó, jó, csak kérlek: ne szavalj! Neked egészen jó

ötleted volt, mikor azt a Trillt a Ma hercegének nevezted… Egy ember

ment, mendegélt, peckesen és előkelően, a vadgesztenyefasorban… Aztán

bömbölve jött a vörös autó – elütötte, legázolta. Aki az autóban ül, az

a Ma hercege. Aki a földön fekszik: a Tegnap lovagja. Barátom, te is

voltál herceg, a Holnap királya is lehettél volna, de te nem éltél a

hatalmaddal, hát meghaltál!

_Sándor_ (dühösen nevet): Meghaltam?

_Pál:_ És én azt tartom, aki meghalt, az feküdjék szép csendesen. Jó

nevelésű hulla egyáltalában nem csinál skandalumot.

_Előbbiek, Cecile._

_Cecile_ (útra készen, kalappal, nyári kabáttal, keztyűvel.) Isten vele,

öreg Paulusz!

_Pál:_ Elmegy?

_Cecile:_ El.

_Pál:_ Hová?

_Cecile:_ A városba, Erna nénémhez.

_Pál:_ Ugy! És aztán –?

_Cecile:_ Aztán el fogunk válni, Paulusz! A mi házasságunk – (Legyint a

kezével.)

_Pál:_ Na persze. (Utánozza a gesztust.) Muszáj válni?

_Cecile:_ Muszáj.

_Pál:_ És mi legyen a válóok?

_Cecile:_ Arról Sándor úr fog gondoskodni – szivességből…

_Pál:_ Nem, – majd az ügyvédem talál valami tisztességes okot… Hanem

mivel most már itt tartunk és mivel most már ugyis mindegy: mégis

szeretném tudni, igaz-e, amit Sándor mond?

_Cecile_ (megigazítja Pál nyakkendőjét): Nézze, drágám, mi most már

szétmegyünk, hát nem is fontos, hogy mit gondolunk egymásról… De maguk

ketten együtt maradnak és azért nem szabad összeveszniök… Hát legjobb

lesz, ha maga mindent elhisz, amit az az úr mond… De most már szeretnék

indulni.

_Pál:_ De hogyan fog bejutni? (Sándorhoz.) Kölcsön adhatnád a kocsidat?

_Sándor_ (némán bólint.)

_Cecile:_ Ha egy asszony olyan útra indul, mint én, akkor meg szokta

kérni egy tiszteletreméltó barátját, hogy kisérje el… nehogy úgy lássék,

mintha kidobták volna… Nekem van itt egy tiszteletreméltó barátom

(Pálhoz.) – kérem, kisérjen el Erna nénihez.

_Pál:_ Szivesen drágám, csak a kalapomért megyek. (Jobbra el.)

_Cecile, Sándor._

_Cecile_ (miután jó ideig mozdulatlanul állottak, halk hangon):

Irgalmatlan vágás volt, megsebesültem, de az én sebemből maga fog

elvérezni.

_Előbbiek, Pál._

_Pál_ (jobbról jön, nyári felöltőben, kalappal a kezében): Hát ha úgy

tetszik…

_Cecile:_ Paulusz kérem, ha Messingertől doboz jön, azt majd küldje Erna

nénihez.

_Pál_ (bólint): A kék róka! (Karját nyújtja, körülnéz, mintha ő

búcsúznék, meghatottan.) Azért, valljuk meg, sok jó órát eltöltöttünk

itt – mi hárman!

_Sándor_ (az antik székre támaszkodik és megsemmisülten néz maga elé.)

(Függöny.)

HARMADIK FELVONÁS.

Kék róka · 第 2 / 4 段