KÉK RÓKA
HERCZEG FERENC MUNKÁI
_Regények_ Fűzve Kötve
_Hosszabb elbeszélések_ kor.
Az arany hegedü 4.80 7.30
A hét sváb. Regény 4.50 7.–
Magdaléna két élete 2.50 5.–
Álomország 4.– 6.50
A királyné futárja, Innocent és Mühlbeck rajzaival 4.– 6 50
A fehér páva, kisvárosi történet 3.50 6.50
Szerelmesek 4.– 6.50
Lélekrablás 3.50 6.–
Honszerző 4.– 6.50
Andor és András, Márk rajzaival 3.20 5.70
Pogányok. Tört. regény 5.– 7.50
Idegenek közt 2.80 5.30
Egy leány története 3.60 6.10
Szabolcs házassága 3.20 5.70
Simon Zsuzsa 3.60 6.10
Fenn és lenn 4.– 6.50
_Gyurkovicsék:_
A Gyurkovics-lányok, 26. ezer 3.– 5.50
A Gyurkovics-fiuk, 4. kiadás 4.– 6.50
Gyurka és Sándor 3.– 5.50
_Elbeszélések:_
Napváros 4.– 6.50
Szelek szárnyán 3.50 6.–
Kaland 4.– 6.50
Elbeszélések 3.20 5.70
Böske, Erzsi, Erzsébet 3.50 6.–
Arianna 3.– 5.50
Az első fecske 3.– 5.50
Napnyugati mesék 3.20 5.70
Mutamur 4.– 6.50
Mesék, Mühlbeck Károly rajzaival 8.–
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST
KÉK RÓKA
SZINJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN
IRTA
HERCZEG FERENC
NEGYEDIK KIADÁS
(10–12 ezer)
BUDAPEST 1917 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Magyarországon való előadás joga dr Marton Sándornál (Budapest IV.
Bécsi-utca 1) szerezhető meg.
*
Minden jog, a forditás joga is fenntartva
*
Szinpadokkal szemben kézirat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Copyright 1917 by W. Karczag Wien.
Korvin Testvérek könyvnyomdája, Budapest.
_SZEMÉLYEK_
_PÁL_
_CECILE_
_SÁNDOR_
_TRILL BÁRÓ_
_LENCSI_
ELSŐ FELVONÁS.
_Előkelő nyári lakás fogadószobája a budai hegyvidéken. A lakás
berendezését jómód, művészi ízlés, derüs kényelemszeretet és a házigazda
konzervativ hajlandósága jellemzi. Világos kárpitok, öblös angol
bútorok, kevés, de válogatott műtárgy._
_Hátul íves nagyablak, melyen keresztül a szemben – egy képzelt völgyön
túl – fekvő erdős hegylejtőre látni. Az erdőben elszórt nyári lakások
tornyai és tetői. Nyár van, az erdő zöld; délutáni napfény._
_Balról hátul főbejárás; üvegajtó, mely az előszobába vezet. Zongora;
ülőbútorok, kis asztal körül; az asztalon nyári virágok, cigaretta,
gyujtó és egy bonbonier._
_Jobbról hátul ajtó a lakás többi részeibe. Jobbról elől kandalló,
fölötte tükör. A kandalló mellett nehány szék, az egyik igen díszes,
antik karosszék, amely szinben és stilusban különbözik a többi
bútortól._
_Ebbe a székbe senki sem ül, csak Sándor._
_Az első jelentés alatt a nyitott erkélyablak alatt madár énekel._
_Lencsi, majd Pál._
(Lencsi nem szép, de kellemes fiatal leány. Igen egyszerűen öltözik,
preparandista-genre. A lénye meleg, behízelgő, kecsesen alázatos. Tudja
és másokkal is érezteti, hogy ő szegény leány és hogy tudatában van
alárendelt helyzetének. A főbejáraton jön, kalappal, keztyüsen. Fekete
kis retikülje van, a kis ujjára akasztva rózsaszínű papírba csomagolt és
arany fonállal átkötött kis vízfestményt hoz. A festmény akkora, mint
egy levelezőlap. Mivel senkit sem talál a szobában, hangosan köszönt,
hogy magára vonja a figyelmet.)
_Lencsi_ (édesen): Szép kezedet csókolom, édes Cecile néni! (Szünet után
szonor hangon.) Alászolgálja, Pali bácsi! (Senki nem jelentkezik. Lencsi
az asztalhoz megy, gyakorlatra valló fogással kinyitja a bonboniert, egy
cukorkát a szájába tesz, nehányat a táskájába. Kívül beszédet hall, erre
elkotródik az asztaltól.)
_Pál_ (kinyitja a jobb ajtót, kis akvarellt tart a kezében, haragosan
visszaszól valakinek, aki a szomszédszobában van): Engedelmet kérek,
Kucsera úr, azért, hogy én professzor vagyok, azért nem kell még
hülyének lennem! Megértett? És ha nem óhajt többet szerencséltetni, –
hát: _volt_ szerencsém! (Belép, hirtelen még eszébe jut valami, amit
Kucserának mondhatna, kajánul megfordul, de azután leinti önmagát, előre
jön.) Cili, kérlek! (Megpillantja Lencsit, az arca földerül.) Nini –
maga az, Lencsike?
_Lencsi:_ Nem Cecile – _csak_ én!
_Pál:_ Azt hittem a feleségem… Hát hogy van maga, kisleány? Régóta nem
mutatta magát, kis hűtelen!
_Lencsi:_ Rosszkor jöttem, ugye?
_Pál:_ Ugyan kérem, maga nem is tud rosszkor jönni.
_Lencsi:_ A bácsi olyan jó, olyan nemes – és mégis vannak emberek, akik
bántják. Az előbb is –
_Pál_ (megint dühbe jön): Igen – megint Kucsera úr! Mindig Kucsera úr!
Az egyetlen ember Magyarországon, aki fel tud mászatni a falra. Hanem
most jól odamondtam neki…
_Lencsi:_ Kucsera úr – ki az?
_Pál:_ Festőművész. Leonardo da Ó-Buda. Elvállalta, hogy illusztrálni
fogja a könyvemet…
_Lencsi_ (lelkesen): Magyarország és társországainak édesvizi hidrái? –
_Pál:_ Igen – Magyarország hidrái… Ma végül elhozta az első
illusztrációt… Nézze meg! (Odadobja neki az akvarellt.) Ez egy
hidromeduza akar lenni – disznóság!
_Lencsi_ (távol tartja a képet és szakértően nézi): Bizony ez gyöngén
sikerült!
_Pál:_ Ez nem hidra, hanem egy megőrült pitypang. Kucsera úr azt mondja,
ő nem tud szolgailag másolni. Mert neki egyéni meglátásai vannak. A
hangulata viszi, mint a sast a szárnya. Kucsera úr egy sas és azért
lilaszínűnek festi a szürke kukacot.
_Lencsi:_ Ez egy Habarnica grisea akarna lenni?
_Pál:_ A bosszantó az, hogy Kucsera úr miatt megint meg fogok késni a
könyvemmel. Pedig a berliniek ugyancsak sürgetik már. Minden
tisztességes ország feldolgozta már a maga édesvizi hidráit – csak mi
vagyunk megint hátralékban… Bizony Isten, ha az ember erre gondol,
szinte szégyel kimenni az utcára… (Szünet.) Hallja, Lencsi, honnan tudja
maga, hogy ezt Habarnica griseának hívják?
_Lencsi:_ Hát Istenem – az ember csak ismeri hazájának édesvizi hidráit?
_Pál:_ No igen – ez természetes – ez kötelesség… De azért mégis… Én nem
tudtam, hogy a fiatal leányok nálunk ilyen tanulmányokkal foglalkoznak.
_Lencsi_ (nevet, majd becsületesen): Nem is foglalkoznak, bácsi. Engem
csak azért érdekelnek a habarnicák, mert maga könyvet ír róluk.
_Pál:_ Mert én könyvet írok róluk? Csak azért? Az álláspontja nem éppen
tudományos – sőt nem is logikus… De kedves. Nagyon kedves. És reám nézve
hízelgő. Maga egy kedves leány, Lencsi… Üljön le! Mit adjak? Egy
cigarettát?
_Lencsi_ (tréfás megbotránykozással ég felé tekint): Óh – shoking!
_Pál:_ Hát akkor csokoládét!
_Lencsi:_ Köszönöm – soha.
_Pál:_ A fiatal hölgyek szeretik a nyalánkságot.
_Lencsi:_ A fiatal hölgyek – az más. De szegény leánynak nem jó, ha
megszokja az ilyet.
_Pál:_ Ebben már nincs igaza. Éppen a szegény embernek kell jól élnie,
hogy mégis valami kárpótlása legyen az életben…
_Lencsi:_ Na hát egyet! De csak egyet! (Eszik.) Tudja, miért jöttem?
Gyám uram, alássan jelentem: rajztanárnő lettem!
_Pál:_ Megint egy újabb diploma? Tyű, a ragyogóját! Ugyan hány van már a
ládafiában?
_Lencsi:_ Öt darab! (Az ujjaival mutat.) Cinque! Öt kutyabőröm van, de
hivatalom még egy sincs.
_Pál:_ Mindenáron magyar királyi gyerekpofozó akar lenni?
_Lencsi:_ Valahogy csak meg kell élnem… és jó tanítónő lenne belőlem,
szeretem a gyerekeket…
_Pál:_ Aki a gyerekeket szereti, az ne legyen tanítónő, hanem menjen
férjhez. Mert _egy_ gyerek több, mint _száz_ gyerek.
_Lencsi_ (cseppnyi zavarral): Elhiszem… De a dolog nem olyan egyszerű…
Különösen, ha az ember olyan szegény leány…
_Pál:_ No Lencsi, ennyire még nem kell lenézni a férfinépet? Hát az én
feleségem nem volt szegény leány?
_Lencsi_ (némi túlzással): Cecile – az egészen más! Ő nagystilű nő – ő
arra született, hogy ragyogjon. Ő olyan szép –
_Pál:_ A szépség tulajdonképen nem is olyan fontos kellék a házasságban,
mint hinné az ember… Az ember hamar megszokja, aztán egészen mindegy,
akár van, akár nincs… Azaz, hogy nem egészen mindegy… (Valami
kellemetlen dologra gondol.) Nem egészen mindegy…
_Lencsi_ (kibontja a rózsaszínű csomagját): Elhoztam a vizsgálati
dolgozatomat… Egy kis akvarell… Szeretném, ha megnézné…
_Pál:_ Csendélet – mi? Meisseni váza őszi rózsákkal és sokác kendővel…
Ohohó! Hiszen ez egy Viridis! Egy Habarnica viridis – (Meghatottan.) és
egy Ceratophylumba kapaszkodik!… _Ez_ illusztráció! _Ez_ illusztráció!
Hogy nyüzsögnek az éhes kis csápjai… És az áttetsző opálszínek! Nahát
Kucsera úr egy állat! (Lencsira néz, szünet.) Lencsi – maga fogja
illusztrálni a könyvemet!
_Lencsi_ (örömében tapsol.)
_Pál:_ Beszéljünk komolyan, kis leány. Hamar neki kell látni a munkának.
Legjobb lesz, ha hozzánk jön lakni. Holnap lehet?
_Lencsi:_ Holnap este! (Extázisban.) Ah – dolgozni fogok, dolgozni! És
meglássa: ha svungba jövök, még jobban csinálom! (Hirtelen kijózanodik.)
És Cecile néni –? Mit szól majd ő hozzá –?
_Pál:_ Ő nem érdeklődik a természettudományok iránt…
_Lencsi:_ (meggyőződés nélkül): Ő egy nagystilű nő – arra született –
_Pál_ (szavába vág): Hogy ragyogjon – rendben van.
_Lencsi_ (lappangó tekintettel): Cecile a városban van?
_Pál_ (humorosan): Rókavadászaton. Egy kék rókagarniturát akar venni…
_Lencsi:_ Jé – még mindig? Már a tavasszal is akart.
_Pál:_ Ugy látszik, kék rókát választani nehéz dolog, nehezebb, mint
férjet… Nálam nem gondolkodott olyan sokáig… Most minduntalan
rátelefonál a szűcs – már egészen rókakongresszus gyült össze Pesten…
Cili célba vesz egyet, aztán meggondolja magát, aztán mást választ és
megint meggondolja magát… Most megint arról van szó, hogy boa legyen
vagy pellerin…
_Lencsi:_ Imádkozni fogok, hogy a jó Isten soha ne adjon nekem kék rókát
– én megőrülnék ennyi gondtól.
_Pál:_ Cilinél inkább a szűcsök szoktak megőrülni. Hát ilyen az élet!
Két évvel ezelőtt a freudizmus járta nálunk, tavaly a golf, az idén
pedig a kék róka az uralkodó csillagzat…
_Lencsi:_ Sokat jár még ide Trill báró – az aviatikus?
_Pál_ (elkedvetlenkedik): Trill? Hogy jutott most eszébe?
_Lencsi:_ Ó csak úgy véletlenül… Tegnap láttam a Török-utcában – ő a
Török-utcában lakik – csodálkoztam, hogy a divatkirály Budapesten
nyaral… (Ártatlan arccal.) ámbár a bácsiék is Budapesten maradtak az
idén…
_Pál:_ Cili nem akart fürdőhelyre menni. Azt mondja: ki kell élveznünk a
nyaralónkat…
_Lencsi_ (buzgón): Persze – igaza is van! Itt minden olyan szép –
_Pál:_ Az a Trill, az aviatikus, egyáltalában nem jár már ide…
(Diszkrétül.) Azt hiszem, történt valami közte és Cili közt…
_Lencsi_ (mohón): Ugyan –?
_Pál:_ Azt hiszem, Cili egész csendben kiadta az útját… Az ő előkelő,
arrogáns modorával… (Nevet.) Ehhez ő nagyon ért!
(Kívül csengetés, a csengő egyszer hosszan, aztán röviden és megint
hosszan szól.)
_Pál_ (meglepetten): Ohó? Mi ez? Mi ez?
_Lencsi:_ Jé! Hiszen így Sándor úr szokott csöngetni…
_Pál:_ De hiszen ő a Svjácban van! A Svájcban! (A csöngetés ugyanúgy
megismétlődik.)
(Pál kisiet az előszobába. Meglepett kiáltások, vidám üdvözlés a szín
mögött, mint: „Hát igazán te vagy?“ „Nem kaptad meg a levelemet?“ „No de
ilyen meglepetés!“ Lencsi, mialatt magában van, fölveszi Pál égő
cigarettáját az asztalról, kettőt szippant, majd visszalopja a helyére.)
_Lencsi, Pál, Sándor._
_Sándor_ (Pállal balról jön): Programm szerint meg kellett volna még
néznem a Rhone-gleccsert… de azután egyszerre nagyon megcsömörlöttem az
egész alpesi panorámától, – főleg azoktól a gleccserektől! (Kezet ad
Lencsinek.) Lencsi nagysád, szereti a gleccsereket?
_Lencsi:_ A hideg dolgok közül csak a citromfagylaltot…
_Pál:_ Ugy nézz fel – igenis: fel – erre a hölgyre hogy neki öt
diplomája van… (Ujjával mutatja.) Cinque! Ugy tud festeni, mint egy
angyal. Egyáltalában mindent tud.
_Sándor:_ Kivéve _egy_ dolgot.
_Lencsi:_ Hát téved, kérem, mert én _főzni_ is tudok.
_Sándor_ (szkeptikusan): Egy pesti leány? Te hiszed?
_Pál_ (fanatikusan): Róla én a csodát is elhiszem!
_Lencsi_ (Sándorhoz): Mi a kedvenc étele, kérem?
_Sándor:_ Hajdanában, régen, mielőtt még a francia chefek meggyalázták
nemzeti konyhakultúránkat, nagy híre volt a rác halnak komáromi módon…
_Lencsi:_ Az semmi. Azt én tudom.
_Sándor:_ Lencsi nagysád, vannak dolgok, amelyekből nem szabad gúnyt
űzni!
_Lencsi:_ Megcsinálom magának a rác halat – komáromi módon…
_Sándor:_ Mikor és hol?
_Pál:_ Itt nálunk, holnap este… (Lencsihez.) Holnap kollokválni fog rác
halból!
_Lencsi:_ Megyek egyenesen Neuszidler halászmesterhez és megrendelem a
harcsát… Hányan leszünk?
_Pál:_ Csak mi hárman.
_Sándor_ (szemrehányóan): És a feleséged?
_Pál:_ Persze – a feleségem!
_Lencsi:_ Legjobb lesz, ha idetelefonálok Neuszidlertől… akkor már
itthon lesz Cecile… Hátha akar még valakit hívni? (Készülődik.)
_Sándor:_ Lencsi nagysád, én egy vén agglegény vagyok, de ha a hal
sikerül, – akkor nem felelek magamról!
_Lencsi_ (kedvesen): Kérem, kérem, ne ébressze fel bennem az alvó
vénkisasszonyt! (Meghajlik.) Jó estét! (Gyerekes hangon.) Csókoltatom
Cecile néni kezét! (Balra el.)
_Pál_ (utána szól): El nem felejteni a festéket!
_Pál, Sándor._
_Sándor:_ Egészen helyes leány!
_Pál_ (komolyan): Több annál. Igazi nő. A nőiesség benne száz percent.
Planétatermészet. Akkor fog igazán fényleni, ha megtalálta a maga
napját, amely körül keringhet.
_Sándor:_ Na hallod, csillagnak éppen nem nézem – csak nagyon ügyes
kölyöknek. Ez ért hozzá, hogyan kell megsütni egy harcsát – és hogyan
kell megfőzni egy professzort… (Körül néz.) Cecile nincs itthon?
_Pál:_ Minden pillanatban jöhet… No ülj le, a te székedbe!
_Sándor_ (a karosszékhez közeledik, gyengéden): Az én székem! Azt
szeretném csak tudni, ki volt az a kötnivaló, aki elhitette az
emberekkel, hogy muszáj utazni… Pedig hidd el, nem is muszáj utazni… Mi
közöm nekem a gleccserekhez? (Más hangon.) A városba ment?
_Pál:_ Cili? Reggel ment be… (Humorral.) Rókavadászatra!
_Sándor_ (nevet): Még mindig a kék róka?
_Pál:_ Az egy hihetetlenül ravasz bestia, – nem akar terítékre kerülni…
Remélem, most már Pesten maradsz?
_Sándor:_ No de mennyire! Te – nevess ki – formális honvágyam volt
utánatok.
_Pál_ (kedélyesen): Fejezzük ki precizebben: honvágyad volt a feleségem
után. Csak ne zsenirozd magad, ha útközben netán beleszerettél volna –
_Sándor_ (komolyan): Kérlek, ő nem az az asszony, akibe az ember csak
úgy beleszeret… Vannak dolgok, amiket éppen a nagy értékük miatt nem
kíván meg az ember… Például a sixtini Madonna… vagy az izé – (Valami
nagyot mutat a levegőben.) Amióta a barátságunk tart, most voltam
először úton… (Lassankint elérzékenyedik.) Tudod, én nem szoktam
érzelegni, – de meg kell mondanom, neked is, Cecilenek is meg kell
mondanom: a ti barátságtok nekem igen nagy érték – talán a legnagyobb
érték életemben…
_Pál_ (ugyancsak elérzékenyedik): No de kedves öregem, te nagyon
túltaksálsz minket, – Cilit talán nem, de engem nagyon is túltaksálsz!
_Sándor:_ Nevess ki, azért mégis megmondom: a te házad nekem olyan, mint
a templom… Mert valami kell az embernek, ha nem akar végleg disznóvá
lenni… Én a ti előszobátokban lerakom a sárcipőmet és a tisztátalan
gondolataimat… (Meghatottan hallgat.)
_Pál_ (meghatott szünet után, lágy hangon): Egy szivart? Egészen könnyű!
_Sándor:_ Vacsora előtt már nem gyújtok rá.
_Pál:_ Persze, itt maradsz vacsorára?
_Sándor:_ Sajnos, nem lehet. (Diszkrétül.) Várnak rám.
_Pál_ (diszkrétül): Riki?
_Sándor_ (tolvaj mosollyal): Tudod, két hónapja nem láttam…
_Pál_ (ugyanavval a mosollyal): Persze – és az ember szíve nem gleccser
– hehe! Hanem Cili sajnálni fogja.
_Sándor:_ Te – nehogy tréfából szóba hozd előtte!
_Pál:_ Rikit? Ah – ugyan! Tudom én azt, hogy a mi dámáink nem értenek
meg bizonyos dolgokat… Nem értik meg, hogy az ember szíve nem gleccser –
hehe!
_Sándor_ (az óráját nézi): Vajjon, hol ebédelt, ha egész nap benn volt!
_Pál:_ Cili? (Vállat von.) Talán a házmesterrel hozatott magának
valamit… egy pohár tejet… az ilyen asszony nem is eszik, csak csipeget,
mint a madár… (Élénken.) Hanem te, meg leszel lepetve, hogy megváltozott
megint! Ő időközönkint megváltozik – bőrt cserél, mint tavasszal a
kigyó… Most olyan, mintha áthangolták volna mollra… Még a beszédje is
csupa moll-akkord…
_Sándor:_ Sokat jár még ide Trill, az aviatikus?
_Pál_ (elborul): Trill? Hogy jut az most eszedbe?
_Sándor:_ Ma találkoztam vele, – azaz akartam vele találkozni!
_Pál:_ Hát ő egyáltalában nem jár már ide. Május óta elkallódott. Azt
hiszem, Cili kiadta neki az útját – tudod, az ő előkelő és arrogáns
modorával…
_Sándor_ (nevet): Ehhez ő nagyon ért! De igazán örülök a Trill esetének.
Nem szerettem, nem szerettem, hogy az a kamasz idejár az én – pardon! a
te házadba –
_Pál:_ A mi házunkba!
_Sándor:_ A fejében szalma van, a szívében pedig szecska… Majd mindjárt
elmondok róla valamit… Elmentem ma hozzá, a Török-utcába… A tavasszal
említette, hogy szeretne túladni a vörös autóján… Mert ő száz lóerőt
akar beszerezni…
_Pál:_ Neki a semmitevéshez száz lóerő kell!
_Sándor_ (elismeréssel): Ez jó! – Cecilenek is tetszett a vörös kocsi, –
gondoltam, megveszem…
_Pál:_ No és megalkudtatok?
_Sándor:_ Délben jártam nála… Ő méltósága ugyan otthon volt, de nem
fogadott…
_Pál:_ Sz –!
_Sándor:_ A kapuban a kaszinói szolgával találkoztam, hozta neki a déli
abrakot… Két személyre való ebéd – édes sütemény – gyümölcs – jégbe
hütött Chateau Ira.
_Pál:_ Haha – valami hölgyemény volt nála… Ez a betörő úgy fogyasztja a
nőstényeket, mint a bivaly a csalamádét…
_Sándor:_ Na – nekem meg van a magam külön véleménye az asszonyevőkről…
Azok olyan urak, akik nőkre éhesek és akiket aztán megesznek a nők…
Hanem most jön a java! Az imént gyalog jöttem ki ide… A Szép Ilonánál
utólértem egy autót – rögtön megismertem a báró pecsétviasz kocsiját… A
gesztenyefasor alatt vesztegelt, – a soffőr a kerekek alatt mászkált –
pánja volt… A vászontető alatt egy megszeppent párocska lapult meg… Én
csak a lábukat láttam… Az egyik hímnemű amerikai, a másik elegáns női
cipőcske… Lakk, fehér selyem betéttel… Első osztályú – mondhatom!
_Pál:_ A babáját kocsikáztatta.
_Sándor_ (erkölcsi felháborodással): Nohát kérlek, egy ember, aki
világos nappal kokottokkal csavarog, az már azon a határon van, ahol a
báró végződik és az Alfonz kezdődik!
_Pál:_ Nohát ez túlzás! Honnan tudod különben, hogy kokott volt?
Uriasszony is lehetett!
_Sándor:_ Megőrültél? Trill és egy úriasszony! Hiszen az egy barom! (A
zongorához telepedik.)
_Pál:_ Baromnak barom, de olyan barom, amely repülni tud! Egy szarvas
marha, amely a felhőket hasítja (Pletykakedvvel.) Te, nekem van is egy
jó tippem. Doktor Ditrichné… Odaát lakik a Hárshegyen, – ilyen szeme van
(Öklével mutatja.) – kis bajuszt is ereszt, az ura meg közismert hülye.
_Sándor_ (egy Grieg-féle dalt kezd játszani a zongorán, később
meghatottan mondja.) Igazán örülök, hogy megint itthon vagyok, de a
zongorát meg kell hangoltatni!
_Előbbi, Cecile._
_Cecile_ (kalappal, keztyűvel, napernyővel, könnyű nyári toilettben, – a
lábán fehér betétes lakkcipő van, – belép a főbejáraton. Megpillantja
Sándort, az arca felragyog, csendre inti Pált, nesztelenül a zongorához
oson, Sándor válla fölé hajlik és halk, édes hangon dudolja a dalt.)
_Sándor_ (sugárzó arccal fejezi be játékát, fölkel és kezet csókol
Cecilenek.)
_Cecile:_ Mi ujság a Svájcban? Hogy van Reding Itel, Rudenz Ulrik és a
többi kártyaütés? (Pálhoz, mialatt megszokásból csókra nyújtja a
homlokát.) Szervusz, öreg Paulusz! Hát mégis pellerint csináltatok a kék
rókából!
_Pál_ (Sándorhoz): Na, most már direkt hozzá adresszálhatod a
vallomásodat… (Cecilehez.) Eddig rajtam keresztül kurizált magának.
_Cecile:_ Sándor kurizált? Ez egy Biedermayer-motivum. (A kandallóhoz
lép, hogy a tükör előtt levesse a kalapot.) Hanem miért nem telegrafált
Sándor? (Kötekedve.) Volt már eset, hogy a váratlan öröm megölt egy
asszonyt.
_Sándor_ (a rémülettől dermedten nézi Cecile cipőjét.)
_Cecile_ (a tükör előtt fecseg): Hallja, a maga öröme nem mondható
viharosnak… Ugy látszik, a maga barátsága náthát fogott a svájci
gleccserek közt… Minek is ment olyan hideg vidékre? Lássa, itt sokkal
szebb a nyár… Ezerszer szebb… Halálosan szép! A levegő forró és édes, –
még a por is aranyszínű – ah és esténkint micsoda szagok ereszkednek le
a hegyekről! Egy arany kohóban lakunk itt!… (A tükörbe néz és a
zsebkendőjével az ajka szélén babrálgat, mintha egy kis sebhelyet
fedezett volna fel.)
_Pál:_ A Svájcban, vagy itt – mindegy. Mindenki magában hordja a maga
nyarát – vagy a maga telét.
_Cecile:_ Ezt a szép mondást beírhatja a Lencsi emlékkönyvébe. (A száját
dörzsöli.)
_Sándor_ (aki élesen szemmel tartja, fojtott hangon): Ne féljen, – nem
látszik semmi.
_Cecile_ (hirtelen feléje fordul, ijedten): Tessék? (Szünet után.) Mi
nem látszik?
_Sándor:_ A száján – semmi!
(Cecile és Sándor egy pillanatig farkasszemet néznek.)
_Pál_ (harsogva nevet, Cecile cipőjére mutat): Nézd – fehér betétes
lakkcipő!
_Cecile:_ Kérem, mi lelte magukat?
_Pál_ (Sándorhoz): Barátom, ebből az esetből okulni lehet! Ha most nem
Cecilről volna szó, hanem valami más asszonyról, mondjuk valami
tucatasszonyról, – akkor – (Vállat von.)
_Cecile_ (aggódva nézi hol az egyiket, hol a másikat): Igazán idegessé
fognak tenni… Kérem, mondják meg, mi lelte magukat?
_Pál:_ Semmi, – egy furcsa kis véletlen… Mi az előbb női cipőkről
diskuráltunk… (Pletykakedvvel.) Mondja, Cili, nem tudja, van a hárshegyi
Ditrichnének ilyen fehérbetétes cipője?
_Cecile:_ Nem tudom, nem is érdekel… De ilyen cipővel már igazán nem
lehet az utcára menni – minden kokott ilyet visel… (Lehúzza a keztyűjét,
egy villamos jegy, amely a keztyűjében volt, a padlóra esik.)
_Sándor_ (egy percre nem vette le róla a szemét, fölveszi a jegyet.)
Valamit elvesztett.
_Cecile_ (jókedvet erőltetve): Magának prezentelem, ha megigéri, hogy
jobb kedve lesz.
_Sándor:_ Villamos jegy… Maga a villamossal jött?
_Cecile:_ A Kálvin-téren szálltam fel.
_Sándor:_ Olcsón utazik. Más emberfiát 30 fillérrel hozzák, magát
12-ért. Ez szakaszjegy.
_Pál:_ Hátha a konduktor titkos imádója és szakaszjegyekben rójja le
hódolatát?
_Sándor:_ Lehet. Az is lehet, hogy ő nagysága autón, mondjuk autótaxin
jött ki a Szép Ilonáig és ott átszállott a villamosra… Az asszonyok
szeretik, ha a férjük azt hiszi róluk, hogy takarékosak… A legprédább
asszonyok is szeretik…
_Cecile:_ Ejnye Sándor, – de undorító maga ma! Hát prédának tart engem?
_Sándor:_ Pénz dolgában – nem!
_Cecile_ (Pálhoz könnyedén): Butaság, de én már sohasem fogom megtanulni
a villamos utazást… Ma is egyeneset vettem átszálló helyett és a Szép
Ilonánál még egy szakaszt kellett fizetnem…
_Pál_ (nevet): Ilyen az asszony!
_Sándor_ (fájdalmasan): Ilyen az asszony!
_Pál_ (meghökkenve): Te – mi lelt téged?
_Sándor:_ Semmi!
_Pál:_ Figyelmeztetlek: engem nem lehet becsapni, nekem jó szemem van.
Ne is tagadd: neked valami bajod van.
_Sándor:_ Van egy igazság, egy gyalázatos igazság, az tesz beteggé… Néha
megfeledkezem róla – de aztán megint föltámad, megrohan, torkon ragad,
fojtogat, – ah!
_Pál:_ Na–na–na–na! Miféle veszedelmes igazság az?
_Sándor:_ A világ szemétdomb, – ez az igazság. Csupa mocsok, bűz,
rothadás, (Lábával dobbant.) undorító! (Észbekap, erőt vesz magán.)
Bocsáss meg – úgy látszik: bolond vagyok!
_Pál:_ Bolond nem vagy, de ideges vagy. Ez a fekete pesszimizmus, – a
hirtelen hangulatváltozás: tipikus neuraszténia! Beszéltél már
doktorral?
_Sándor:_ Még nem, – de most megyek hozzá. (Készülődik.)
_Pál:_ Igy nem eresztelek el, – majd ha megnyugodtál.
_Cecile:_ Ne tartóztassa. A városban már várja a doktora. Doktor Riki.
_Pál_ (meghökken): Micsoda – maga tudja? (Sándorhoz.) Tudja!
_Cecile:_ Hűtött pezsgőt fog rendelni a bajára.
_Sándor_ (gonoszul): Chateau Irát! (Kiabál.) Chateau Irát!
_Pál_ (Cecilehez): Kérem, ne viccelődjenek! Ha Sándor _ilyen_ állapotban
van, az komoly dolog. Lásd, öregem, itt jóbarátaid közt vagy. Itt
őszintén beszélhetsz. Neked valami nagy kellemetlenséged volt, – nem
igaz? (Halkabban.) Talán Riki csinált valami haszontalanságot?
_Sándor_ (fáradtan legyint.)
_Cecile:_ Riki nem is csinálhat elég haszontalanságot. Hiszen őt azért
fizetik. Sándor úr elvből híve a differenciált nőiességnek. Vannak női,
akiktől elvárja, hogy tisztességesek legyenek. Szárazon és vízen
rendületlenül tisztességesek. Aztán vannak női, akiktől az ellenkezőt
kívánja. Ha Rikinek egy nap eszébe jutna, hogy ő tisztességes lesz,
azzal kínos meglepetést szerezne Sándornak.
_Pál:_ Jól van: hát nem Riki. De asszony van a játékban, az bizonyos.
_Cecile:_ Mindig asszony van a játékban. De legyünk diszkrétek, – hátha
úriasszony?
_Sándor:_ Legyünk diszkrétek! Kíméljük a nőt akkor is, mikor térdig
gázol a gyalázatban.
_Cecile:_ Gyalázat! Megmondjam mi a gyalázat? Gyalázat az, ami a másé.
Ami a magáé, az sohasem gyalázatos. (Hozzálép.) Mondja, szereti maga azt
a bizonyos vászoncselédet?
_Sándor:_ Megvetem.
_Cecile:_ Rendben van! Ha szeretné, akkor azt ajánlanám: tegye tönkre,
törje ki a nyakát, mint valami gonosz állatnak. De ha nem szereti, akkor
mi köze az egész dologhoz? Maga igen nagy úr, kedves barátom. Minden a
magáé, Az erény, a bűn, minden, a felséged szeszélyeit szolgálja. A bűn
a francia pezsgő – (gonoszul) a Chateau Ira – arra való, hogy olykor
becsípjen tőle. De magának az erény is kell! Az erény a hűs erdei forrás
– az meg arra való, hogy meggyógyítsa a kacenjammert, amit a pezsgőtől
kapott… Szép, szép, – de mit tudja maga, hogy mi történik a források
mélyében? Minden víz a tenger felé igyekszik.
_Sándor:_ Rendszerint azonban csak a pocsolyáig jut és a szarvasmarha
iszik belőle…
_Cecile_ (némi szomorúsággal): Hát az a szarvasmarha szerencséje – az
ökör bonne fortünje!
_Sándor_ (elharapja keserű válaszát): Jó estét, megyek!
_Pál:_ Nahát eredj, aludd ki magad… Mikor látunk megint?
_Sándor:_ Holnap elutazom.
_Pál:_ Elutazol? Hová?
_Sándor:_ A Svájcba. Meg kell néznem a Rhone-gleccsert.
_Pál:_ Hát te egy tomboló őrült vagy és én előre látom, hogy
kényszerzubbonyt fogunk rádadni… Kérem, Cili, hát szóljon hozzá, ne
eressze el így!
_Cecile_ (kezét Sándor karjára teszi): Magának bánata van… Sajnálom!
Nagyon, nagyon sajnálom! Valaki, akit nagyra tartott, méltatlannak
mutatta magát… Dehát biztos ez? Nem lehet tévedés?
_Sándor_ (Nem válaszol, csak megvetően és keserűen mosolyog.)
_Cecile_ (némileg elveszti bátorságát, szomorúbban): Mégis azt
ajánlanám: beszéljen vele – azzal a nővel – beszéljen vele nyiltan és
becsületesen… Ő meg fogja magyarázni, – ő meg fogja nyugtatni…
_Sándor:_ Az valószínű, ha időt engedek neki, hogy hazugságokat eszeljen
ki.
_Cecile:_ A nők nem hazudnak mindig. Csak akkor, ha máskép nem lehet. De
ebben az esetben máskép is lehet. (Sándor gúnyos arcába tekint, hirtelen
dühbe jön.) Hát tegyen, amit akar – bánom is én! (Szünet után
kárörvendően mosolyog.) Hanem hallja, azért én nem irigylem magát. El
fog utazni, meg fog szökni, de a kézipodgyászával együtt magával fogja
vinni a kínzó kétségeit is… És megjósolom magának: soha, soha nem fog
tisztán látni ebben a dologban! Mert legyen az az asszony bűnös, vagy
legyen ártatlan: a legostobább nőnek is van annyi esze, hogy meg tudja
védeni a maga titkait.
_Sándor:_ Sekély víz, könnyű a fenekére látni.
_Pál:_ És mit látsz?
_Sándor:_ Iszapot.
_Cecile_ (gonosz mosollyal): Én nagyon sokat tartok a maga
intellektusáról, de ravasz embernek azért nem tartom. Nem. Maga egy
cseppet sem ravasz. Ha én a maga felesége volnék – amitől mentse meg
magát az ég – és ha kedvem jönne, hát bizony mondom: én magát hetenkint
akár hétszer is megcsalhatnám és maga mégis az erény mintaképének
tartana.
_Sándor:_ Megcsalna biztosan, de megtéveszteni öt percig sem tudna.
_Pál:_ Ez nagy mondás, öregem, nagy mondás!
_Cecile:_ Hát tegyük fel, hogy a felesége volnék. Én ma egész nap a
városban voltam… Komisszióztam.
_Pál_ (humorral): Rókavadászaton volt.
_Cecile:_ Nem gyanusak ezek a sűrű vadászkirándulások? Biztos, hogy a
róka, amelyet én hajtok, kék? Lássa, már a külsőm is gyanus. Minden, ami
rajtam van, ujdonatúj!
_Pál_ (Sándorhoz halkan, ugrató hangon): Elül gombolós blúz!
_Cecile:_ Uj cipő, új keztyű… A zsebkendőm csipkekendő – nézze meg!
(Odadobja neki, Sándor a zongorára dobja.) És a kezem – a körmöm… Ma
maniküröztettem… Komissziózáshoz? Vallja be, mindez nagyon gyanus!
_Pál:_ A leggyanúsabb pedig az, hogy őnagysága mindig bizonyos
előszeretettel tereli magára a gyanut… Én azzal a parasztregulával
szoktam magamat vigasztalni, hogy ugatós kutya nem harap… Lehet azonban,
hogy a modern kutya már maga is ismeri a parasztregulát és csak azért
ilyen hangos, hogy alibilit ugasson össze magának…
_Cecile:_ Minden gyanus. De hol a bizonyosság?
_Sándor:_ Ha az ura volnék, két perc alatt meg tudnám szerezni a teljes
bizonyosságot.
_Cecile:_ Ezennel átruházom magára a férj jogait. (Megakad, mosolyog.)
Persze, az olyan férjét, aki gyűlöli a feleségét.
_Sándor:_ Egyetlen kérdéssel csapdát fogok magának állítani – és maga
bele fog menni, akkor is, ha igazat mond, akkor is, ha hazudik…
_Pál:_ Nem stiglic az asszony, édes öregem!
_Sándor:_ Kérdezhetek?
_Cecile:_ Tessék. Kérdésekre válaszolni: ez némileg az én speciálításom.
(Egy pillanatig farkasszemet néznek.)
_Sándor_ (brutálisan): Mit csinált ma délben a Török-utcában?
_Pál_ (ijedt csend után bizonytalan hangon): A Török-utcában? Hiszen ott
– ott az a… (Elhallgat, mereven nézi Cecilet.)
_Cecile_ (nyugodtan): _Ez_ a csapda? (Pálhoz): Emlékszik a szűcsöm
nevére?
_Pál:_ A szűcs?
_Cecile_ (idegesen): No csak emlékezzék! Franciásan szokta ejteni!
_Pál:_ Hop! Meszanzsé!
_Cecile:_ Igen, Messinger.
_Pál_ (örömmel) Török-utca 13! Igen – 13 – (Sándorhoz.) Most már halljuk
a féltékeny férjet.
_Sándor_ (zárkózottan): Ugy látszik, kérdésekre válaszolni – ez tényleg
a maga speciálitása!
_Pál:_ Ebbe belebuktál, édes öregem.
(A szín mögött telefoncsöngetés.)
Ez nekem szól! Lencsi a harcsával… (Jobbra megy, visszaszól.) Ebbe
csúnyán belebuktál! (El.)
_Cecile, Sándor._
_Cecile_ (miután egy ideig mozdulatlanúl állott, egy közvetlen
mozdulattal Sándor felé nyújtja a kezét.)
_Sándor_ (hidegen és mereven hátrál.)
_Cecile_ (halkan, melegen): A kezét – kérem!
_Sándor:_ Nem lehet, nagyságos asszony!
_Cecile:_ Már nem vagyok Cecile?
_Sándor:_ Cecile nincs már… Meghalt… Maga megölte… (Gyűlölettel.) Maga,
az idegen nőszemély, meggyilkolta Cecilet és az arcára vette a lárváját…
De én nem ismerem, én nem ismerem magát, én nem akarom ismerni!
_Cecile:_ Olyan kegyetlen, mint egy gyermek… Mint egy elkényeztetett
gyermek… És mindent egy gyanuért?
_Sándor:_ Már nem gyanu – teljes bizonyosság. Maga vallott magára –
belement a csapdámba… Értse meg: én nem tudtam, hogy maga ma a
Török-utcában volt… Én csak azt tudom: _valaki_ ott lakik. Ugy
okoskodtam magamban: ha ott járt annál az úrnál, aki biztosan
gondoskodott valami ürügyről is, alibiről… Mert hiszen esze az van! Az
ilyenféle nőnek mindig van a szeretője utcájában egy fogorvosa, egy
varrónője – vagy szűcsmestere! Maga elárulta magát a nagy óvatosságával…
Lássa, ha túlzásba viszik a ravaszságot, akkor ostobaság lesz belőle…
(Megragadja Cecil karját.) Meri tagadni, hogy ott volt Trillnél?
_Cecile_ (kiszabadítja magát): Kérem, kérem – már olyan goromba, mintha
házasok volnánk! (A karját dörzsöli, mosolyog.) Hogy merem-e tagadni?
Szegény barátom, én ennél sokkal valószínűbb dolgokat is merek tagadni…
De nézze, nincs ennek a vallatásnak semmi célja. Ha megtettem, akkor nem
leszek olyan ostoba, hogy bevalljam. Ha nem tettem meg, akkor úgyis
hiába tagadok, maga nem hisz nekem. Tehát higyjen, amit akar, – én
sokkal büszkébb vagyok, semhogy védjem magam! (Szünet.) A meghalt
barátságunkat azonban megsíratom. Azt hiszem, vénasszony koromban is
síratni fogom még.
_Előbbiek, Pál._
_Pál_ (jobbról jön): Cili, kérem, a kis Lencsi kijön holnap estére és
halat főz nekünk… Ez már meg van beszélve… Most azt akarja tudni, hány
személyre való legyen a harcsa?
_Cecile:_ Hárman leszünk – Sándor és mi ketten.
_Pál_ (szemrehányóan): No és Lencsi?!
_Sándor:_ Holnap én úton leszek; nem jöhetek.
_Pál_ (dühösen): Itt fogsz maradni! Hiszen Lencsi neked főzi a ráchalat
– komáromi módon!
_Cecile:_ Utazni fog – igen – de csak megérdemlünk egymástól egy
búcsúlakomát?
_Pál:_ Neuraszténiás embernek társaság kell, nem utazás! Lencsi jókedvű
leány, ha akarod, hozhatsz még valakit a városból… Valakit a vén fiúk
közül…
_Sándor:_ Hozhatok, akit akarok?
_Pál:_ Akit akarsz! Aki neked jó, azt én szívesen látom.
_Sándor_ (Cecilehez): Akit akarok?
_Cecile_ (nyugtalanul): Igen…
_Sándor:_ Köszönöm. Eljövök és vendéget hozok. Trill bárót, az
aviatikust.
_Pál:_ A repülő ökröt? Bizarr gondolat! (Cecilet, majd Sándort nézi.) Ha
mindenáron akarjátok – nem bánom! Talán nevetni fogunk az éretlenségein.
Tehát öt teriték! (Jobbról el.)
_Cecile, Sándor._
_Cecile:_ Az az úr – az az ember – nem fog eljönni.
_Sándor:_ El fog jönni. Én tudok beszélni a nyelvén. Ha azt mondom neki,
a tüntető távolmaradásával kompromittál egy hölgyet, akkor ész nélkül
ide fog vágtatni, mert az az állat gentleman… Ha azonban maga leinti,
akkor – (Vállat von.) Nos, akkor én sem jövök, nem fog többet látni az
életben.
_Cecile:_ Sándor, mire való ez?
_Sándor:_ Maga akarta: a búcsúlakomát! Legyen búcsúlakoma! Fenséges
vendéget hívok asztalához: az Igazságot!
_Cecile:_ Barátom, az asszony és az igazság ne üljön soha egy asztal
mellett. Ez a Nibelungok lakomája lesz. Asztalnál vér fog folyni.
_Sándor:_ Az asszony agyonveri az igazságot.
_Cecile:_ Vagy az igazság az asszonyt.
_Sándor:_ Tehát mindenképen érdekes souper lesz.
_Cecile:_ Mi szüksége még az igazságra? Hiszen azt mondja, mindent tud
már!
_Sándor:_ Nem is magamat akarom meggyőzni, hanem magát; meg akarom
győzni, hogy eldobta magát. Érti? Eldobta magát, a porba, az iszapba!
Ugy néztem fel magához, mint egy királynőhöz, mint egy istennőhöz! Maga
volt a nőiesség, a hűség, a tisztaság, a jóság… Maga volt minden!
(Nevet.) Milyen ostoba voltam! Kavicsot őriztem a trezorjaimban és azt
hittem, milliomos vagyok… Hogy szégyellem magam – öreg fejemmel
lépremenni ilyen szemfényvesztésnek! Nincs tisztaság, nincs hűség, nincs
semmi! A királynő, az istennő sűrű fátyolt tesz az arcára és hideg
szívvel és forró vérrel beoson a Török-utcai legénylakásba! Hát ez
hihetetlen! Ez egy gonosz álom! Egy undorító álom!
_Cecile_ (aggódva néz jobbra): Sándor, kérem…
_Sándor:_ Hát jól van, kérem – _igy_ is lehet! De akkor tessék komolyan
csinálni! Tessék végigcsinálni! Ha tűzbe ugrik az erény, akkor égjen is!
A királynő, az istennő szálljon le a trónról, – le, ha mondom, le a
piedesztálról – bele a porba, az iszapba, ahova vágyódott, ahová való!
Ezt nem lehet néhány szellemességgel elütni! Ezt nem! Mert ha ez se
komoly dolog, akkor – Uristen! – akkor az egész élet nem egyéb, mint egy
rossz vicc, akkor az egész mindenség csupa képmutatás, komédia,
szamárság!
_Cecile_ (észreveszi a belépő Pált, vakmerően és vídáman Sándor szavába
vág): Hát szóval: eljön holnap vacsorára – és ez igazán kedves magától!
_Pál:_ Brávó! Akkor rendben vagyunk!
_Sándor_ (mereven nézi Cecilet, majd hirtelen meghajlik): Jó éjszakát!
_Pál_ (az ajtóig kíséri, utána szól): Aludd ki magad – holnap legyen
jobb kedved!
_Pál, Cecile._
_Pál:_ Nagyon indulatosan beszéltetek… Bevallotta, hogy mi bántja?
_Cecile_ (gondolataiban): Szerelmes!
_Pál:_ Ujjé – szerelmes! Hogy én erről nem tudtam.
_Cecile:_ Én sem – én sem!
_Pál:_ Megcsalta a donna?
_Cecile_ (ránéz, majd vállat von): Az ilyet sohasem lehet biztosan tudni
– de nem is fontos…
_Pál:_ Nem fontos? Hát akkor mi a fontos?
_Cecile:_ Sándor hiszi, hogy megcsalták, ez a fontos.
_Pál:_ Hát úgy kell neki! Igenis úgy kell neki! (Cecile derekára teszi a
kezét és lassan keresztülvezeti a szobán.) Az ilyen legényember élete
tele van piszokkal… Mért nem házasodik meg?
(_Függöny_.)
MÁSODIK FELVONÁS.
_(Az első felvonás szobája. Másnap este. Már alkonyodik.)_
_Cecile, Pál._
_Cecile_ (a kanapén gubbaszkodik, cigarettázik és sötéten bámul maga
elé.)
_Pál_ (keresztülmegy a szobán, az óráját nézi): Bámulatosak az emberek…
Nem tudnak pontosak lenni… Igazán bámulatosak… (Cecilere néz, meghökken,
halkan és gyöngéden.) Valami baja van?
_Cecile_ (tagadólag rázza a fejét.)
_Pál:_ A feje? Nem csoda! Egész nap cigarettázik – egyiket a másik után…
Most meg könyes a szeme is!
_Cecile_ (némán könyörög, hogy hagyja békén.)
_Pál:_ Nézze, drágám, én nem szoktam tolakodni, még a feleségem
bizalmába se szoktam tolakodni… de ezt most még sem hagyhatom ennyibe…
Maga sír és én nem tudom, hogy miért? Hát mégis a férje volnék, vagy mi!
Itt valami hiba van és a hibáért – én vagyok felelős.
_Cecile_ (szinte mulat a naivságán, de nem szól, nehogy a hangja
elárulja a felindulását.)
_Pál:_ Ugy látszik, a tudományos munka is szenvedéllyé lesz… rossz
szenvedéllyé, mint a kártya vagy az alkohol… Tudja, vannak napok, mikor
úgy megyek a dolgozószobámba, mint a részeges ember a csapszékbe… Ha
valaki ilyenkor megzavar, azt hidegvérrel meg tudnám gyilkolni… Néha
álmomban is meduzák úszkálnak körülöttem – szivárványszínű új speciesek
– akkorák, mint egy kofaernyő… Én a meduzák után megyek és maga másfelé
megy… És most azon veszem észre magam, hogy már nagyon messzire
elkerültünk egymástól… Mondja őszintén: nagyon boldogtalanná teszem én
magát?
_Cecile:_ Nézze, öreg Paulusz, ha nem tudná még, hát megmondom: maga
mindig azt szokta tenni, amit én akarok… Ha én úgy akartam volna, akkor
az összes meduzák megpukkadhattak volna a féltékenységtől – maga még sem
nézett volna feléjük… Mindenért, ami a házasságunkban történt, engem
illett a felelősség…
_Pál:_ Ugy?
_Cecile:_ És ha nem leszek többé –
_Pál_ (szavába vág): Pardon! Nem lesz többé? Hogy érti azt?
_Cecile:_ Barátom, nemcsak a meduza, az asszony is mulandó. Hanem azért
ne féljen, az ilyen jó anyagot nem hagyják parlagon az asszonyok. Ha én
egyszer útra kelek innen, akkor majd megszólal az előszoba-csengő,
megnyílik az ajtó és mosolyogva belép „az új nő“ – ő, aki majd tovább
fűzi a maga sorsát. (Csöngetés az előszobában.)
_Pál:_ Jönnek. Kérem, legalább mossa meg a szemét, még azt fogják hinni,
megvertem magát!
_Cecile_ (jobbra el.)
_Pál, Lencsi._
_Lencsi_ (balról jön, egyik kezében kis hálóban jókora harcsát, a
másikban festékes ládát hoz, hozzácsatolt palettával): Jó estét!
_Pál:_ No végre!
_Lencsi:_ Ketten jöttünk… (Orra alá tartja a halat.) Ez aztán harcsa –
mi?
_Pál:_ Ez már aztán harcsa!
_Lencsi:_ Kilójáért 6 koronát kért a bandita – de én jól megmondtam neki
a véleményemet – így aztán ideadta 5 kilencvenért… Elhozták a
kufferemet?
_Pál:_ Már régen fenn van a toronyszobában… Holnap reggel aztán munkának
látunk ám, Lencsi!
_Lencsi:_ Nem is képzeli, milyen jót tesz velem… Milyen nagyszerű az, ha
az ember érzi, hogy valahová tartozik – valakihez… Ez a nő sorsa és –
hivatása: szolgálni!
_Pál:_ Dehogy is! A nő született királynő – mondta valaki.
_Lencsi:_ Születet királynő, ha egy királyt szolgálhat!
_Pál:_ Furcsa, hogy mi még soha sem beszéltünk ilyenekről – pedig a
gyámja vagyok… Mondja, volt már a maga szívében királykoronázás?
_Lencsi_ (pirulva): Oh – mit kérdez, bácsi!
_Pál:_ Én azt hiszem, talán kötelességem is – mint gyámja…
_Lencsi:_ Minden hívő léleknek van egy királya, egy istene, akire
hódolattal és hűséggel gondol… De az csak álom, csak vallásos kultusz,
mert oceánok választják el tőlem, felhők magasságában jár fölöttem…
_Pál:_ Kérem, a mai fejlett közlekedési eszközök mellett…
_Lencsi_ (szavába vág): De én nem is akarom, hogy ő tudjon rólam, nem
akarom, hogy az én szomorú kis árnyékom ráessen az ő tündöklő útjára… Ő
boldog és nincs rám szüksége… Ő boldog és a boldogság önzővé tesz…
(Rajongva égfelé emeli a harcsát.) De ha egyszer szerencsétlenség érné,
ha boldogtalan lenne, ha egyedül maradna – akkor, óh, akkor hozzá
sietnék és azt mondanám neki: – (Megpillantja a belépő Cecilet, minden
átmenet nélkül.) Óh, drága Cecile, csókolom a szép kezedet!
_Előbbiek, Cecile._
_Cecile_ (jobbról belépett.)
_Lencsi:_ Mit szólsz a vakmerőségemhez? Bekvártélyoztam magam a házadba…
Olyan boldog vagyok, hogy a te közeledben lehetek – hiszen tudod, te
nekem ideálom vagy… Te vagy a legszebb, a legelegánsabb, a
legszellemesebb. (Észreveszi, hogy a fecsegése idegessé teszi Cecilet,
Pálhoz fordul.) Láttam ám Sándor urat… A villamos kocsiból láttam…
Fiakkeren jön, de a villamos elhagyta…
_Cecile_ (figyelmessé lett): Egyeül volt a kocsiban?
_Lencsi:_ Egyedül… (Pálhoz.) Az előszobából benéztem az ebédlőbe… Öt
teríték… Ki az ötödik?
_Pál_ (szárazon): Trill báró…
_Lencsi:_ Trill? (Hirtelen Cecile felé fordul és mereven nézi.)
_Pál_ (némi zavarral): Sándor akarta mindenáron.
_Lencsi_ (hirtelen Pál felé fordul): Sándor akarta? (Észreveszi, hogy
ügyetlen volt, szünet után gyerekes hangon): Jaj, úgy drukkolok, úgy
drukkolok a hal miatt! Istenem, csak sikerüljön… Még az államvizsgán sem
drukkoltam így… Megyek beadom a halat a konyhába… (Jobbra el.)
_Pál, Cecile._
_Cecile_ (indulatosan): Meddig marad a házunkban ez a leány?
_Pál_ (az ablakban): Miért?
_Cecile_ (meggondolja magát): Különben maradjon, amíg magának jól esik!
_Pál_ (az ablakban): Jön már! Most fordul be a fasorba… (Előre.) Magukra
hagyom magukat… Beszéljen vele, hanem kérem: ne irónikusan! Maga vele
mindig irónikusan beszél! Neki most melegségre, barátságra van szüksége…
Ugy látszik, a szegény fiú tényleg valami bestia karmaiba került…
(Jobbra el.)
_Cecile, Sándor._
_Cecile_ (az ablakhoz megy.)
_Sándor_ (balról jön, elhalad Cecile mellett, anélkül, hogy észrevenné,
keresve néz körül.)
_Cecile:_ Sándor!
_Sándor_ (hidegen bólint.)
_Cecile:_ Köszönöm, Sándor.
_Sándor:_ Mit köszön?
_Cecile:_ Köszönöm, hogy egyedül jött, hogy nem hozta magával azt az
embert, azt az urat… Igy jobb, így méltóbb…
_Sándor:_ Tévedés. Trill a sarkomban van. Szavát vettem, hogy eljön és ő
beváltja a szavát, a fickó gentleman. (Jobbra indul.) Paulusz odabenn
van?
_Cecile:_ Maradjon. Beszélnem kell magával. De kérem, könyörgök: ne
folytassuk ott, ahol tegnap elhagytuk. Én ma már nem vagyok az, aki
tegnap voltam. Nincs bennem semmi büszkeség, semmi, de semmi harciasság.
Csak szomorúság van bennem. Lágy és édes szomorúság. Mondja, Sándor,
nincs rá mód, hogy mi megint azok legyünk, akik voltunk?
_Sándor:_ Ezt jól adja! Tegnap földrengés volt. Széttört, agyonvert és
porba lökött mindent, ami értékes volt a világon. Az egész világ ma
sivatag, szemétóceán, hullahegy és maga azt mondja: tegyük meg nem
történtté! Nem, csodák nem történnek már.
_Cecile:_ Csodák is történnek, ha meg van a hit.
_Sándor:_ Én nem hiszek semmit, nem is akarom, hogy velem elhitessenek
valamit. Abban sem hiszek, hogy a megalázkodása őszinte legyen. Maga
gőgös asszony, ha most mégis féket tesz a nyelvére, ez annak a jele,
hogy megijedt, nagyon fél valakitől, vagy valamitől…
_Cecile:_ Ugyan, nem hallott még asszonyokról, gőgös asszonyokról, akik
_egy_ embertől a durvaságot is szivesen eltürték?
_Sándor:_ Durván bántak magával a Török-utcában?
_Cecile:_ A Török-utcában? Hát mondjuk, ott voltam! Én a Török-utcában
voltam, én egy rossz asszony vagyok. Rendben van, de maga nem az uram,
nem is a kedvesem! Soha nem is akart az lenni. Maga nem a nőt szerette
bennem, hanem az embert. A barátom volt. Magát nem csaltam meg. A
barátságunkat érintetlenül és tisztán hoztam vissza a Török-utcából, ha
ugyan ott voltam. Miért löki el mégis magától? Miért beszél velem a
gyűlölet, a megvetés hangján?
_Sándor:_ Nézze, kérem, én egy közönséges ember vagyok. Olyan, mint a
többi: gyönge és ingatag. Én ebben a nagy vurstliban, melyet életnek
neveznek, csak úgy tudok exisztálni, ha van egy-két szilárd pont, amibe
belekapaszkodhatom. Ilyen szilárd pont volt az erény, a női erény, maga,
mert maga volt nekem a nő és az erény. De most maga is felült az
ördöghintára, az erény forogni és bukfencezni kezd, én elvesztettem
minden támaszomat, én tegnap óta belezuhantam a végtelen semmibe… Hát
ezért gyűlölöm magát, ezért vetem meg!
_Cecile_ (hozzálép, a karjára teszi a kezét, szeliden): Kegyetlenkedjék
velem, ha jól esik, én szívesen eltűröm, de hallgasson meg! Maga azt
hiszi, hogy én mindent elvesztettem. Mindent – a Török-utcában… De mit
tud maga arról, ami az enyém? A fejemben, a szivemben, a véremben a mi
van… Annyi minden van, annyi, hogy dúsgazdaggá tehetnék valakit! Ezt
mind felajánlom magának, olyan őszintén, olyan fentartás nélkül, ahogyan
soha még ember nem ajándékozta meg barátját… Tegnap én még nem tudtam,
mi a barátság… Talán nem is hittem benne… Nem tudtam, hogy mi maga
nekem… A földrengésnek kellett jönnie, hogy ledüljenek mind a falak és
hogy mi meglássuk egymást!
_Sándor:_ Nézze Cecile, amit maga most csinál, azt nálunk otthon
kacérkodásnak nevezik… Közönséges kacérkodásnak… Az asszonyok azt
hiszik, mindenkit meg lehet fizetni ugyanavval a bankóval… Hát vegye
tudomásul, kérem, én nem vagyok olyan olcsó legény!
_Cecile:_ De kár, de kár, hogy a férfiak mindig az öregapjuk fejével
gondolkoznak, soha a magukéval.
_Sándor:_ Ha maga az öreganyja fejével gondolkozik, akkor soha nem jut
el a Török-utcába!
_Cecile_ (csendesen mosolyog maga elé): Milyen furcsa ez tulajdonképen!
Mi itt beszélünk, beszélünk, de nekem úgy tetszik, egyikünk sem mondja
azt, amit kellene… Maga szavakat mond, szavakat: erény, női erény,
ördöghinta és azt várja, hogy összetörjek a súlyuk alatt. De hát ezek a
szavak üresek és pehelykönnyűek, én legalább nem érzem a súlyukat…
Mondok magának valamit, Sándor! Én talán nem voltam a Török-utcában, de
elképzelek olyan esetet, amikor el tudnék oda menni… Attól függ csak, ki
lakik ott… Hát én nem vagyok erényes asszony, akkor sem, ha nem is járok
a Török-utcába. De mindez nem is fontos. Fontos nekem az, hogy magától
el kell szakadnom. Lássa, mi most úgy állunk szemben egymással, ahogyan
férfi és nő talán még soha nem állott. Ez a mi óránk, Sándor! Ne mondja,
hogy kacér vagyok, hanem nézzen rám, ismerjen meg… Ugye, mi most már nem
szakadhatunk el egymástól?
_Sándor_ (fölvett a zongoráról egy képes francia divatlapot és a
borítékon levő női arcképet nézi.)
_Cecile:_ Lealázkodtam maga előtt. Porig alázkodtam. Amennyire egy
asszony le tud alázkodni. De most már emeljen föl! Ez kötelessége. Maga
erős és okos, hát ne hagyjon magamra!
_Sándor_ (a lapot nézi, elneveti magát): Xénia nagyhercegnő… (Megmutatja
Cecilenek a lap cimképét.) Kérem, ne felejtse el ezt a nevet: Xénia
nagyhercegnő!
_Cecile:_ (meghökkenve néz rá.)
_Sándor:_ No ne féljen, nem hibbantam meg, csak – Xénia nagyhercegnő!
Egy császár huga volt… ez a szépséges princessz meghalt, (A füzetet
nézi.) meghalt öt esztendővel ezelőtt! Ne felejtse el: meghalt öt
esztendővel ezelőtt. Folytatása következik. (A füzetet visszadobja a
helyére. Az ámuló Cecilere néz, hangosan nevet.) Haha!
_Előbbiek, Pál._
_Pál_ (balról jön, meghallja Sándor nevetését, vidáman kezet fog vele.)
Bravó! Csakhogy megjött megint a régi kedved! Ezt már szeretem! Hanem
most vágd magad haptákba, maga pedig, oh Cecilia, piruljon el
szemérmetesen és öltse dobogó szive fölé az erény páncélját, mert ő jön,
ő jön, sőt már itt is van: a sasszárnyú Ikarosz, a nagy asszonyevő, a
híres szívdöglesztő…
(Autótülök a szín mögött.)
_Sándor_ (bejelentő hangon): A Ma hercege!
_Pál:_ A Ma hercege?
_Cecile_ (egy bizonytalan lépést tesz, majd hirtelen sarkon fordul,
jobbra el.)
_Pál_ (utána néz): Miért ment ki?
_Sándor:_ Talán ki akarja magát csipni, ruhát vált, egy kis pudert az
arcára…
_Pál_ (meggyőződés nélkül): Trill kedvéért? No hiszen rosszul ismered az
asszonyt… Cili és Trill! Haha!
_Előbbiek, Trill._
_Trill_ (csinos és elegáns fiú, oxfordi genre, balról jön): Jó estét!
(Nagyon melegen, szinte meghatott komolysággal rázza meg Pál kezét.)
Köszönöm a szives meghívást, nagyon köszönöm… igazán megtisztelésnek
veszem, direkte megtiszteltetésnek… És örülök, nagyon örülök, hogy
megint láthatom… (Némi mágnásos leereszkedéssel.) Szervusz, Sándor!
(Körül néz. Cecilet keresi.)
_Pál:_ Hogy van, hogy van, sasszárnyú Ikarosz báró?
_Trill_ (behízelgő szerénységgel): Sasszárnyú? Oh kérem, én még csak a
kisebb fajtájú baromfihoz tartozom. Talán csókaszárnyú, legföljebb
varjúszárnyú… (Cecilet keresi.)