1. Olyan kitünően skandál, alliterál, asszonál, rimel keresztül-kasul,
elül-hátul, keresztbe, hosszába, megint elülről és megint vissza ez a
derék, fiatal Sik Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az
ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami
robogó gyorsvonatról szállana le: – egyetlen, tisztán kivehető és
értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról igy volna kifejezhető első
percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:
„És egy csatás nagy éjszakán
Felkelt a tenger
Zugtak az erdők
Zugtak a bércek
Daloltak a vizek
Szilajon, szilajon
Vad szelek jártak
Viharok szálltak
A völgyek nyögtek
Sziklák dübörögtek
Az egek zengtek
Villámok kerengtek
Sziklasorok rengtek
Az árban, a zajban, az éjben
Ropogva ropogtak a mélyben… stb.“
Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rimek és ütemek – milyen jó volna
belefeküdni, hadd vigye az embert ebbe a nyavalyás, gyalogos világba.
Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak
ugy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyu bácsi, jaj
Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is
utazunk csak, haddlám.
Hát: szembe a nappal! – mondja Sik Sándor. Szembe a szikraözönnel,
szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a
nap két pofára röhög a gyönyörüségtől, fény, ragyogás mindenütt: –
kutyateremtette, de szép idő van mindig ezekbe a versekbe. Nagy, tágas
térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos
tornagyakorlatot végzi, amit ugy hivnak: helybenfutás, szembe a nappal,
egy-kettő, egy-kettő. Néha visszakacsint ránk, undok mudernekre és
csábit, aszongya: beteg, gyáva fiuk, meee, mindig nyafogtok, én vagyok a
bátor fiu, föllépek a hegyekre, lelépek a völgyekbe, kiabálok, huj, huj,
beleszaladok a végtelenbe. Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A
végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerü, a végtelen, én
mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, piros-pozsgás végtelent sok
nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem
a csunya, nyafogó fiukat.
Azt szeretem, aki nevet
Akinek rózsaszin az arca
Aki örül, aki kacag
Aki dalolva megy a harcra
2. Tisztelt költő Hát hogy tetszik képzelni, – minket megvertek
gyerekkorunkba, – ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket?
Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül s kiváltkép a
laufmétázó gimnázistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha
meghatva s örömmel szemlélem is az ifju lelkesedés vidám riadóját, az
egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s
magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: – azért nem szabad mindjárt
ugy elbánni az öreg Élet tanitóbácsi többi tanitványaival, akik szomoru
s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt s nem nevethetnek nagyon,
mert igen figyelnek – mondom, azért nem kell mindjárt liliputisággal
vádolni szegényeket, meg hogy nem emberek.
Földrebilincselt Gulliver
Fekszem közöttük, magam ember.
Nézegetek
S várom, hogy mikor ülnek el.
Ni, milyen sápadt valamennyi
Lógó fejek, szük homlokok
Hát senki sincs
Aki merne itt levő lenni?
– – – – – – – – – –
Én csendes vigan hahotázom
Uristen! mi lesz Liliputban
Hahahaha!
Ha én a kötelem lerázom
3. Mert nem egészen ugy van az. Lira vagy bármi legyen a vers, egy
bizonyos: _másoknak_ beszélünk magunkról, (mondjuk: a liliputiaknak) s
tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni – s tehát müvészetről
van szó. Már pedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat
nem lehet _közvetlenül_ bizonyitani sem másoknak, sem magunknak, mondván
gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy
vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a
szót: végtelen. Tessék közvetve hozzáférkőzni a dolgok s a magam
lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim _absolut_ és _objektiv_
értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sik
Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a müvészi fölény
erejével s lelkesiteni nem tud, mig nem tanulja meg óvatosabban nyulni a
szavakhoz. Ha folyton dobálja: végtelen, végtelen, mélység, magasság,
mint valami akrobata, aki „ezer kiló“ feliratu sulyokkal labdázik: –
végre mégis hólyagoknak kezdem érezni a sulyokat és ez a szó „végtelen“
ugy hat a fülemre utóbb, mintha azt mondaná ön: „mákosrétes“. Nini, nem
is olyan veszedelmes, azzal a végtelenséggel, mondom végre. Nem lehet
csupa forteból és pianóból zenét csinálni – csak mélységek és csak
magasságok közt esetleg a semmi lakozhat.
4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi
szembe a napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és
fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szivott föl
magába. Gondoljon Sik Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa
földi erő, csupa dac és guny és okosság. S gondoljon Ady kemény és
kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit
gondolok. Báj és derü érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt
komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi föl. Főleg pedig
nagyon valószinütlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet
igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes
állapotában, melyet még a _kinyilatkoztatott vallás_ (tételes
katholicizmus!) tejszagu misztikumai nyügöznek.