A szerelem gyermeke szomoru és gyámoltalan növénye a társadalomnak, mert
a szerelem fontosabb, mint a gyermek – ez Bataille darabjának bánatos
mondanivalója. A tételhez hozzájárulni, vagy vitatkozni vele, unalmas
lirizáláshoz vezetne csak. Bataille előkelő és öntudatos karrierjében a
drámairásnak ama fejlettebb szinvonaláig jutott, hol a tételeket
demonstráló alakok érdekesebbek, mint maga a tétel. Egészen bizonyos,
hogy ez a müfaj, már csak müfajszerüség szempontjából is, fejlettebb:
mert, ugyebár, jó tételek egészen szépen beleférnek egy aforizmába,
legföljebb egy kis értekezést igényelhetnek, hogy tartalmuk teljesen
kifejeződjék s minden odatartozó érv helyt kapjon – a drámának azonban
több kell. A drámának nem mondani kell, hanem mutatni, – alakokat adni,
akik mozdulataikkal és hangjukkal, de talán még inkább hangsulyukkal
többet fejeznek ki, mint amit mondani lehet. A jó portré-festő kész
munkájával első pillanatban elérte célját, mikor képére nézünk:
ráismerünk a modellre s most meghatódunk-e vagy sem, attól függ, milyen
vonatkozásban voltunk valaha ezzel a modellel. A szimbolizáló festő
rejtett mondanivalókkal fáraszt s ezek a mondanivalók rendesen az ő
kérlelhetetlen s elfogult liráját fejezik ki – és képzőmüvészet és dráma
rokonságot tart abban, hogy exkludál minden lirát. Szóval: ki
mondanivalóját a demonstráló alakok rovására tulságosan hangsulyozza
drámában: mint lirikus válik gyanussá s erőszakoskodása sokszor
megbosszulja magát. Olyan embernek, ki a kifejezés lehetőségek minden
változatán ugy keresztülment, mint Bataille, ki verseken, novellákon
keresztül fejlett a drámáig, – nem is lehet meggyőződése – és nem
érdektelen megállapitást vélünk tenni azzal a megfigyeléssel, hogy
tételek felállitása, szóval az általánositás feltétlenül primitivebb
irót jellemez, mint a meggyőződés nélküli életfigyelés. Tessék
megfigyelni a legprimitivebb embert, a parasztot, s meghallgatni, hogyan
társalog. Általánosságokat mond csak s képes általánosságokból egész
hosszu társalgásokat kitölteni. Hogy van a fia, Esvány. Jól, hát – Jó
ecet korán savanyodik. Bizony, megkövetem, a fiu csak mind felnő az
ember nyakára. Hát bizony, megöregszünk. És igy tovább. Fejlettebb lelki
munka ott kezdődik, mikor az egyes eseteket külön kezdjük megfigyelni s
egyik ember sorsából nem vonunk következtetést másik ember sorsára, mert
felismerjük a dolgok oszthatatlan különnemüségét. Bizonyos hajlékonyság
jellemzi a tökéletes irót, mellyel mindenhez simulni tud, anélkül, hogy
egy másik forma vagy más meggyőződés megmerevitené az uj problémával
szemben. S még ezen is gondolkozzatok: a következetességet sokan
összetévesztik a makacssággal. Az igazi és magasabb következetesség ugy
történik, hogy meggyőződésünket abban a percben megtagadjuk és
megváltoztassuk és fentartsuk, mihelyt egyetlen impresszió gondolkodóba
ejt, hogy nem tévedtünk-e vagy nem szuggesztió hatása alatt állottunk?
Egyetlen fix és biztos dolog van csak igazi drámairó szemében: hogy
élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak,
hatnak ránk, szuggerálnak – hogy sokat szenvedünk és nem segit senki
rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a
lesujtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is
magunknak: – hogy fixió volt a szerelem boldogitó hatalmáról szóló
vigasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma,
de sulyos és kinos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak,
amelyek fejlődésünk utjába állnak. Négy felvonáson át liheg és hörög a
szinpadon és szorongatja ijedt szivünket szomoru ismerősünk: a
hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz
kisértet, ugrál a deszkák fölött – ellenkező áramok riogatnak, hol itt,
hol ott csap ki a mérges, zöld szikra – a hisztéria betegessárga
lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról – a
zenekarból a hisztéria zürzavaros lármája tépi idegzetünk: váratlan
csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a
nyugtalanságtól és bizonytalanságtól: repedt fahangok, siró hegedük,
sivitó fütyülők, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma
nyügöz le, mint a lidércnyomás – a sötétből, butorok mögül lehetetlen
formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy
valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szurni, csipni és vágni, csak
nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sirva
kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy nem rossz
álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt
megnyugvás következik, s néhány percnyi béke, csunya és utálatos
jajgatásaival, orditozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint
egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fulnak. Elforditott arccal
megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a szinpadon – undor és
düh émelyeg gerincünkben: rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem
tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett.