Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső
darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont, drámai gondolatot és
irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres. Akinek
mindezeken kivül még a szinpadszerüség és hatás kérdése is elég mindegy
ahhoz, hogy élvezni tudjon egyetlen egységes érzést, ami néhány laza és
szomoru eseményt egybefoglal: az gondoljon Szomory novelláira és
rajongó, sóvár lirájára, amivel a nők, a drága nők isteni csodáját
imádja és áhitozza – erre a tikkadt lirára, mely az ő furcsa, vajudó
mondataiban lelkendez és fuldoklik – szent isten, mit mondjak?! – hiszen
emlékezhetnek rá, a szó szoros értelmében hogy fulladnak el szavai, hogy
bogozódnak össze kuszán, formákon és grammatikai kényszereken, hogy
tépnek s száguldanak keresztül, mikor szegény, szegény szavakkal és
szegény, szegény papiron igyekszik és kinlódik kitombolni az erotika
viharát, amihez ezer zenekar és tizezer nehéz festék is kevés.
Tessék elképzelni mindezeket és tessék elképzelni Györgyikét, ugy, ahogy
az irigy masochista szemében él. Régen éreztem és valahol irtam is már
erről: hogy az igazi szerelmi lirikus, a gyötrődő kéjenc és masochista
tulajdonképen irigy a nőre és minden szépségére – önkinzó, vad kéjjel
azért tulozza és jajgatja egyre ezeket a szépségeket s a nő életének
értékét: ne higyjétek, hogy örül neki. A szerelmes férfi dicshimnusza
jajongó panasz és irigység – ó jaj, ő szép, ő szép és ő nem én vagyok.
Ez elvakult irigységen keresztül vált a nő istenséggé és csodává – ó
nem, kedves Madách, a nő mosolya nem vigasz és napsugár: a kinlódó
lirikus dölyföt s győzelmet lát benne.
Bizonyos, hogy Szomory végleg és határozottan felsőbbrendü lénynek
tartja a szép nőt. Harcol is ellene, fogcsikorogva: s a második
felvonásban, egy percre, mintha legyőzte volna. S e felvonás végén, egy
percre, mintha drámaivá mélyülne a cselekvény s mintha azt mondaná: ime,
nyomorult ember ő is, a szép, a felsőbb, nyomorultabb és
szerencsétlenebb legutolsó rabszolgájánál. Ime, a szép nő tragikuma, ám
éljétek át képzeletben, ha tudjátok. Csodálja, isteniti és szolgálja
minden, – mindenki lába elé borul s örül, ha szoknyája szegélyét
érintheti. De épen ebben rejlik a tragikum: _a rendkivül szép nő oly
rendkivüli szerelmet ébresztett ott is, ahol részéről közöny, vagy
utálat felel amaz érzésre, – oly rendkivüli szerelmet ébreszt, mely
erősebb az ő közönyénél és utálatánál és legyőzi és összetöri_. A
csóknak vad vágyát kelti a szép száj – de minél szebb, annál vadabbat, –
s a vonzó és lágy tagok végre egy dühös és mohó gorillát vonzhatnak ám,
mely ellen védekezni már nem lehet, s a rettenetes karok átölelik s
szétmorzsolják s megfürösztik undorba és szennybe a drága testet.
Györgyike tisztában van vele, hogy utálja férjét – de kiderül, hogy a
férjétől nem szabadulhat, mert az szereti őt. Szemébe vágja, hogy
gyülöli: elmondja, hogy nászéjszakája előtt másé volt már, el akarja
rettenteni magától, meg akarja utáltatni magát, hogy szabaduljon –
hiába! Szeretlek, feleli a férj, szép vagy, vágyom rád – mit törődöm
egyébbel? A vágy nem ismer féltékenységet. Enyém vagy, nem engedlek el.
Az én vágyam erősebb, mint a te irtózásod: _a vágy mindig erősebb, mint
az irtózás, mert meg volt kezdetben s az irtózás csak növeli_. Az
irtózás gyöngit – a vágy erőt ad – s a gorilla vadul átöleli a szép nőt.
Ime, a szépség tragikuma s ezzel a felvonással, ha itt vége volna a
darabnak, az emberi nyomoruság nagyszerü érzése egésszé válnék, s
megtisztulva mennének el, mondván: tévedtünk hát, a szép nő élete sem
tökéletes, mint amilyennek hittük. De ime, az iró maga sem hitte el,
amit hirdetni akart. A harmadik felvonásban kiderül, hogy Györgyike
kibékült sorsával s ezzel fölébekerült ismét. Átadta magát férjének, s
ha nem szereti is, már nem irtózik tőle (gyermeke lesz) – s szerelemmel
kárpótolhatja magát, később majd, unos-untig: – hiszen imádja őt
mindenki s áhitozik rá. Marad hát minden a régiben: – Györgyike, a drága
gyermek, drága gyermek lesz tovább is: felsőbb lény, irigysége és istene
minden lirikusnak, minden szomoru férfiszivnek s magának a boldogtalan
és irigy irónak is, aki ime, még sem tudta őt megalázni és legyőzni. S a
tragikum felemelő és nyugodt érzése helyett, szegény férfiak, sajgó és
irigy nyugtalansággal megyünk el a szinházból: hjaja, bizony,
Györgyikéből gazdag és boldog nagyuri nő lett mégis és bizony mégis,
csak legjobb lett volna szép nőnek születni, mert _a szép nő abból él,
amiért él_ – és ez az abszolut élet.