TÓTH ÁRPÁD_Irások irókról: Kritikák

„Haza indultam aztán, bús dolgokon tünődve:

E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?

Vágynom melegre, fényre és karcsutestü nőkre

S bolyongni félszegen, magános, esti csendben

S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve

Verseim mondogattam, melyekben csendesen

Zokognak bánatim – és egykedvün figyelte

Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szivem.“

Előzőleg itt-ott, hetilapok cikkei közt egy-egy sort meglepetve vettünk

észre egy finom és arisztokratikus uj költő verseiben: – a „Nyugat“

valamelyik őszi számában aztán négy vers jelent meg „Tavaszi elégia“,

„Reggel“, „Légyott“ és „Holdtölte“ – hogy végleg s most már egészen

határozottan emlékünkbe vésse a Tóth Árpád nevét, mint valami kész és

körülzárt fogalmat, egy csöndes és rezonáns jelszót, melyre egészen

tisztán minden más szuggesztióktól elvont, csak önmagukban érthető

érzések birodalma nyilik meg. Négy témátlan vers: – nem ötlet és nem

valamelyes „lirai állapot“ rajza: – a vonó régi, öblös hegedün játszik

és rikatja a hurokat – nincs szövege és nincs kottája ennek a zenének: a

hurt halljuk és a hegedüt, hur és hegedü egymásnak panaszolnak valamit

és csudálkozva eszmélnek a hangra, mely az öbölből kiárad. Ezek a

furcsa, aggodalmasan és pepecselve összerakott versek önön

szomoruságukban tetszelegve folynak igy tovább. Egész költészet,

egyetlen, lirikus érzés monokordján adva elő. Tóth Árpád verse egy

állandó és elvégzett szomoruság folytonos megujulása – a téma és

hangulat kérdése egészen tárgytalanná válik – téma és hangulat mindig

ugyanaz: tompa, reménytelen szomoruság – mindig _ugyanaz_ a szomoruság.

Fejlődés, alakulás, valamely lirai lendület felé tartó tömörülése, a

lirikus eszméknek, pointe vagy akárcsak éreztetése annak, hogy valami

befejeződött: – mindennek nyoma sincs a Tóth Árpád végtelenbe folyó,

jajongó soraiban. Itt nem kezdenek el és nem fejeznek be semmit –

folytatják a szomoruság gyötrelmes és meddő panaszát, ott, ahol elhagyta

az élet és elhagyják ott, ahol az élet folytatni fogja. Ugyanazt a

verset fonja tovább Tóth Árpád minden versében és a szálakat nyitva

hagyja végén, – mintha azt mondaná: „s még több is van és a többi is

mindig csak ez“ vagy talán „s megint előlről“ Babitssal. Azért oly

nyugalmas folyásu és szelid a fájdalomnak e zengő és egyenletes folyója:

– ezek a könnyek nem most törtek elő vadul és bugyogva, hanem csak most

értek ide, a papirra; régen és régóta folynak már s a kecses és gyürüző

versütemek árkában most formásabb medret találtak, mint ott a szemek

árkai közt s oly békésen és halkan, csinosan kigyóznak most el a

tropusok és metaforák figurás szobrocskái között. Sehol feljajduló

kitörés nem ugorja át e gondos és békés, előkelő versek partjait. A

primitiv eruptiv lirai hőenergiát – a kétségbeesést régen

arisztokratikus szinhatásokká: szomorusággá narkotizálta már egy fejlett

és differenciált müvészet. Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja,

tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállitja, – minden

szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most

kész modora van. Emlékszem, egyszer karrikaturát irtam Tóth Árpád

verskarakterében, – az első szónál beleéreztem magam egy önálló és

egységes kifejezési mód ritmusába s a gyötrelmes és nehézveretü lira

tóthárpádi _jellege_ egyszerre kialakult – félóráig, egy szuszra fujni

tudtam volna Tóth Árpád hosszu, kivárhatatlan sorait, a nehezen

alakulókat. Ezuttal nem _modorosságot_ figuráztam ki – egy kedves és

szuggesztiv meleg müvészettel igazolt _modor_ hatott meg, mely magától s

kényszerü módon jött létre. Megszerettem és beleéltem magam halk,

előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordinós

szavait. Egy-egy szava, a tartós, örökké visszatérő alkalmazásban végre

zenei szuggesztiót keltett: – „régi, régi“, „távoli, távoli“, „halk“,

„fáradt“, „csöndes“, „szelid“, „setét“, „ócska“, „furcsa“, „szegény“,

„bus“, „kecses“, „alélt“, „lágy“, – amint e stereotip jelzők ujra meg

ujra felbukkannak szomoru és igénytelen szürke főnevek árnyékában, mint

ezüstös holdak a Saturnus mögött: – végre összeszoknak s megismerik

egymást a szavak s azontul minden érintésre belső muzsika indul meg. És

ez teszi modorát elválaszthatatlanul egységessé lirájával. Az, hogy nála

dekorativ elemeknek, rimnek, ritmusnak, alliterációnak tartalmi értéke

van – s ha „békés bárkák“ s „barna balkon“-okról s „szegény szemé“-ről

beszél, vagy erre: „borzalom ma“ keményen s kérlelhetetlenül hozzátöri a

„torz halomba“ rimet, erőszakosan sokszor és mereven: – hogy ilyenkor

éreznünk kell, hogy a balkon s a bárka azért oly szomoru és megható, s

annál meghatóbb, mert „barna“ és „balkon“ egy betüvel indul – s a szem

azért oly reménytelen és szomoru, mert „szegény szem“; „szegény, szomoru

szem.“ Azt mondjátok, rimfaragó vagyok és a rim befolyásolja gondolatom,

mert makacsul ragaszkodom hozzá s mindennél fontosabb nekem – mit

tudjátok ti azt, micsoda mámoros és misztikus viziószerü látásom az,

hogy két szót ismerek fel, amint látszólag minden összefüggés nélkül

egymáshoz vetődtek a szók tengerében: s borzongva jövők rá, hogy

misztikus _tartalmi_ viszony van e szavak közt, két gondolat kebelében,

s ha nincs, _létrejön_ – nem véletlenül s esetleg, de minden bizonnyal

és törvényszerüleg. Két szó fülemben találkozott s kiderül, hogy

agyamban is ismerték egymást. Nem döbbentett-e még meg senkit a

gondolat, hogy mély és nagy emberi igazságok jöttek létre, nem

kisérletek s kutatás utján, hanem – hihetetlen és megszégyenitő –

egyszerüen ugy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Mert a

dolgok fenekén minden fogalmak összefüggnek s a költő megtalálja azt a

szót, ahol két gondolat viszonya nőtt össze és ennél a szónál egyszerre

emeli ki mindkettőt a dolgok fenekéről.

Tóth Árpád l’art pour l’art müvészete után az egyetlen a legfrissebb

müvészetek között, mely nekünk, akik immáron ujra az eszmei tartalom

felé evezünk: mely nekünk érthető és szimpátikus. Lappangó tartalmak élő

szervezetét érezzük impresszionizmusa mögött: az élet tartalmának

tragikus érzését, s e tragikus érzés annál intenzivebb s mélyebb, mert

megalkuvás nélkül s egészben szubjektiv, nem szimbolikus. „A“

szomoruságról sohasem beszél s arisztokrata gőggel veti meg s nem akar

tudni róla, hogy az objektiv életnek tartozéka – csak a saját

szomoruságát ismeri el jogosultnak – ezt a megkülönböztetett

szomoruságot, melyet sikátorokba, borus mezőkre, régi szobákba hurcol el

magával, hogy a környezet szineit rárakja e sötét alapra, ujra meg ujra

megszólaltassa velük a monkordot. E szomoruság önmagát gyászolja csak s

nem az Embert – a szó szoros, testi értelmében sajnálja önmagát: kezét,

lábát sajnálja és siratja. „Ó van-e még dolog oly bus, mint fáradt

törzsem…“ „s kezem szegény öt ujja…“ s „fáradt szegény szivem.“

S még valami. Amikor Tóth Árpád liráját szeretjük, nem a degenerált s

enervált, feminin érzékenység szülte költészet felé huzódó hajlamunkról

adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet, mint energia (szuggeráló

erő) csak energiából származhatott, végeredményben mindig erőt fejez ki

– és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama

nyafka és ámolygó lirikusaitól, kik az apatikus erőtlenség állapotát

apatikus erőtlenséggel akarják megirni. Az apátia, mint lelkiállapot,

terméketlen: – s igy még arra sem alkalmas, hogy önmagát jellemezze:

mert a jellemzés már _termék_ és termeléshez erő kell. Sok mindent

megirhat a lirikus, többet, mint bárki más, mert az érdekkeltés egyedül

a lirában nem függ tárgytól és tartalomtól: – de van valami, amiről

lirikus sohasem irhat: a gondolat: „most tehetetlen vagyok,“ mert hisz

ebben az rejlik: „most nem tudok irni.“ S azért tartjuk igen fontosnak,

hogy megjegyezzük Tóth Árpád költészetéről: az ő versei fáradt

szomoruságról _beszélnek_ s nem szomoru fáradtsággal iródtak. Az alkotó

müvész görcsös elképzelhető erejét érezzük, mikor lelkének levertségét

_drámailag_ irja le: – az ő reménytelensége a vérbeli müvészé, mely

önönszemében csak látszólag s annyiban meddő, hogy konkrét anyagot nem

produkál: – valójában energiákat teremt, izmos suggesztiv viziókat, nem

mérhető értékü hasonlatok transparens tüzét, elvont figurák rajzát, uj

szineket és uj lehetőségeket. Nem a hangulat inspirálja irásra: hanem a

müvészi ambició, hogy ezt a hangulatot megirja. Igy értettük a _drámai_

szót.

Ami ezen tul van: egyszerü s mély, emberi dolgok – nekünk egy percnyi

szivszorongás, nyilaló emlékezés, hogy minden rosszul van még mindig s

nem történt semmi ugy, ahogy jó lett volna s hogy egész életünk, mámorok

és ujjongó örömök narkotikum csak a halál vacogó félelme ellen.