Ama előkelő és szimpátikus irómüvészek közül való, akiket sikerre és
elismerésre predesztinál egy negativ kvalitás: hogy nincsen modoruk,
nagyjában jellemző stilusuk sincsen és igy öntudatuk, okosságuk,
megfigyelésük objektiv értékét, szóval a mondanivalóikat nem nyügözi le
a mindent egységesitő formának az a misztikuma, ami ösztönös és nagyon
is szubjektiv müvészek irásában a legkonkrétebb és legkörülirtabb
mondanivalót vagy megfigyelést elvonttá és homályossá tompitja.
Fejlődése, az az ut, amelyen halad, egészen tiszta és világos. A
fölösleges szineket és vonalakat mind nagyobb öntudattal söpri le
iróasztaláról: – még itt-ott ellágyitja kezét a haldokló és drága lira,
mely többre becsüli a hasonlatot annál, amihez hasonlit – de aztán
keményen összefogja megint a gyökereket és nem tér le az utról. Ez az ut
bizonyosan a legtökéletesebb irásmüvészet felé mutat: oda, ahol
kifejezés és a kifejezni való, stilus és anyag egy és ugyanaz. Ahol a
hasonlat magyaráz és világosabbá tesz: (ez a hivatása, semmi más) s a
szavakat a kifejezni valónak sajátságos és megmásithatatlan kényszere
füzi össze s nem valami furcsa véletlen, amit inkább szinte
képzőmüvészeti, dekorativ ösztönök idéznek elő fejlődő irókban.
Fölényes és elegáns iró: s azokban a novelláiban, ahol e két tulajdonság
tul van már a törekvés állapotán (mert öntudatos törekvés nevelte őket):
– biztonsága és rutinja Maupassantra emlékeztet. Öntudata azonban még
határozottabban nyomja el a lira beavatkozását, mint a francia
mesternél, nagyon jól érzi, hogy a hatás legfőbb eszköze az a
kegyetlenségig fokozott, gyilkos ál-objektivitás, amely érzéketlenül
mutatja fel és mutatja be az élet legérzékenyebb szerveit. A
szemléletnek és szemléltetésnek ez a módja ugyanis épen ezért oly
ingerlő és izgató, mert tudatosan hamis és leplezett: hiszen érző és
érzékeny szivek szenvedését csak érző és érzékeny sziv ismerheti. De a
fölény épen ebben rejlik: ridegnek mutatkozni, mint maga az élet és a
sors: élet és sors képét ölteni fel s azoknak nevében szólni emberről és
emberi nyomoruságról. Igy megdöbbentően s az abszolut éreztetésével
emelkedik ki a tragikum. Csáth Géza minden novelláján kivül van,
dolgokat mutat be, melyekben nem akar szerepelni. Nem az övéi ezek az
emberek és ezek az események és ezek a novellák: leirta őket és most
másnak odaadja. Minden novelláját valakinek ajánlotta, mindegyiket
másnak. Nekik irta. Mindig tudta, hogy mit akar: Moravcsik professzorra
gondolt, mig irt, vagy Osváth Ernőre, vagy egy régi dadára. Megvolt a
problema és ő tudta, melyik megoldás a legalkalmasabb és melyik módszere
a megoldásnak. Ha kritikát akarnánk mondani novelláiról s nemcsak
jellemezni s éreztetni jellegét, minden novellával külön és máskép
kellene foglalkozni. E jóvérü, jólnevelt és uri irásmód hajlékonyan
alkalmazkodik a témához, melyet egy erőteljes és kultivált intelligencia
fölvetett. E témákról kellene beszélni és dicsérni az irót, aki a lehető
legjobb és legelőkelőbb formában érezteti a téma fontosságát.
*
És egészen külön kellene beszélni azokról a novelláiról, melyekben
gyerekekkel foglalkozik. A Molnár Ferenc csodálatos ösztöne, mellyel a
gyereklelket _érzi_: nála tudományos kutatásokkal igazolt,
pszikopatológiai megismerés: ez festi alá és foglalja össze
megfigyeléseit. A megfigyelő egybegyüjti az impressziókat és az
idegorvos jelentőséget ad nekik és kiválogatja azokat, melyek
_általánosan_ jellemzők. Mindenütt ott van a sexualitás vörös vonala, e
jellemzések spektrál-képletében: Freudra gondolunk és ismét Csáth
Gézára: s meg ismét Freudnak egy tétele aggaszt s ez az idegorvosnak
szól: hogy a tudattá fejlett ösztön erejéből veszit s nem ér fel
alkotóerő dolgában amazzal.