„Én – – Egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre, ha rámhat
Tudom, elevenig soha, soha sem ér.
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?
1. E finom és érzékeny versek legfőbb karakterét egy sajátságos
paradoxonban keresem: abban, ahogy Kaffka Margit a versköltészet ügyét
általában felfogni látszik. Nála e szó „vers“ egyáltalában nem
kötöttséget jelent, sőt ellenkezőleg: a legkorlátlanabb szabadság
lehetőségét jelenti, korlátlanabb szabadságot és kötetlenséget, mint
amilyent bármely próza biztosithat. A próza logikai összefüggéseket
követel, bizonyos fegyelmet, mely egy pontra irányit minden asszociációt
– e versek minden kényszer alól felszabadultak s a lélek valamely lirai
állapotát adott pillanatban a fotografálógép vak hüségével adják vissza,
kaotikus rendezetlenségben, zürzavarban, céltalanul és célzattalanul.
Egy érzékeny s érdekes lélek beszél, amint a dolgok, emlékek és vágyak
hatnak rá: s a vers kritikátlanul lestenografál mindent, hittel és
bizalommal telve, szemben a bódult papnő minden szavával, melynek zavara
és kuszáltsága talán valamely titkos jóslatot jelent, mit fel kell
jegyezni.
2. Minden egyéb tizedleges fontosságuvá hanyatlik nála. Ritmushoz,
rimhez, lendülethez, ökonómiához, a szavak elhelyezésének ama sajátságos
müvészetéhez, ami valeurt ad a szavaknak, szóval mindahoz, ami egy vers
zenéjében elvakithatja és szuggerálhatja a hallgatót: mindehhez kevés
érzéke van Kaffka Margitnak. Hatni csak a nyers és puszta gondolattal,
képpel, kapcsolattal akar, ugy és abban a percben, ahogy és amikor
létrejött. Vagy talán egyáltalában nem akar hatni: – talán ő volna végre
az a költő, kit a naiv impresszionizmus képzelt el magának s kinek
nyomát eddig nem találtam sehol: a költő, „aki önmagának ir“. S talán
pongyolája nem kacérságot s ingerlő célzatot jelent: hanem igazán azt,
amit pongyolának jelenteni kell; hogy otthon van s otthon és egyedül
érzi magát és jól érzi magát igy.
3. Ha otthon vagyunk szobánkban, hol minden butornak s minden szinnek
külön és csak miránk vonatkozó jelentősége van: arcunk egyszerüvé és
komollyá lesz s ellágyulnak a póz vonásai. Egyedül vagyunk s most minden
egyformán fontos, ami körülvesz: érzéseinket és gondolatainkat, e
meztelen gyerekeket egyformán szeretjük, mindegyik a miénk s a külső
világ kritikája nem válogatja ki, melyiket öltöztessük föl elébb a
poézis tarka ruháiba. A megszeretett otthon intim költészete,
asszonyköltészet: érdekes és tanulságos, mint szobában magánoskodó ember
tört szavai, önmagához intézett szavai, dudolása, amit kulcslyukon
keresztül hallgatunk. Intim bibelődés: ravasz és agyafurt bogozása
szálaknak, amin férfiember álmélkodva nevet s mégis imponál neki, nem
érti: horgolás, igazi asszony-munka. Gondolatok, érzések apró kis szines
szálait, amit idegesen rázunk mi le ruhánkról, mert mihez kezdeni nem
tudunk velük: ő összefogja megint s köti-bogozza, s ime, kedves és puha
ornamens jött ki belőle, falra, asztalra, mindenüvé – változást se vesz
észre szemünk, és a szoba lakályosabb lett és barátságosabb.
… ott hozzám tartozik: irás, könyv, ruha, csomag,
Ó – otthoni csomagok – és otthoni gondok,
Érdekek, undorok, vágyak, bolondok!
… Most vetkőztetik le a kisfiamat.
Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég
Homályban az asztal, a kályhasarok.
Ott halotti csendben a jövőmre várnak
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.
4. Kaffka Margit novelláira gondolunk, meginditóan, csudálatosan gyöngéd
és finom leirásaira asszonyi lelkeknek, serdülő lelkeknek, egy érzésnek,
egy képnek. Hódolattal s bókkal legyen mondva: e novellák adta meleg
szenzációnál nem nyujtanak kisebb szenzációt versei, melyekben önmagát
irja le ugy, mintha valamely bájos és meleg Kaffka-novella hősnőjét irná
le, első személybe vetitve. S bókkal és hódolattal hajtjuk meg
lobogónkat a versköltészet emez asszonyi és intim és egyéni felfogása
előtt, mely nem a mi felfogásunk.