Ő a pap, az igaz, a szent,
Bámulom, mint egy ismeretlent
Gyónok neki és áldozok
És megsiratom Őt, ki elment.
A szegény kisgyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a multban
volt s most nincs többé. Metafizikai lény; a kozmikus élet
köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan
dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S
talán ő még látja ama tenger tulsó partjait, melynek innenső oldaláról
hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a
gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: –
meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a
gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sürüsödött ki s
magvát még foszlányok veszik körül; idegen bolygók imbolygó foltjai. Ime
innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; – s
minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg,
ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét,
amellyel egymásközt susognak.
Este este… Árnyak ingnak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre,
Egy vonatfütty, messze-messze
És a csend jő
Alszik
a homályos éjbe
Künn a csengő.
A dívány elbujik félve
Szundit a karosszék
Álmos a poroskép:
Mindez mélységes s végtelen jelentőségü megnyilatkozása egy mélységes s
végtelen jelentőségü Abszolut Létnek: – a csengő és a kép, a karikahajók
és a szegény, szegény tükör – és a tó, az eleven poézis – s főleg a
drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon
zizegnek a széditő messzeségen át.
Én félek
Az élettől és a sötéttől
Mely mindenütt kegyetlenül éles
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj
A végtelen s az ismeretlen éj
Mert ime valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; – valami
szörnyü és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban
kipattanhat. Végsőkig feszült hur minden jelenség és a hideg, szervetlen
Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető
életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai,
robogva zuhoghat le ránk a szörnyü boltozat s a halál borzasztó
hahotával, nyugodtan állitja meg a szivünk ingáját: csak tréfáltam,
nincs rátok szükség.
A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbizni a makacs és
rosszindulatu anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen,
érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenes gyönyörök várnak:
de valami vár reánk és valaki figyel benünket. Szemek leskelődnek reánk
a sötétből. Higyjétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámithatatlan
mindez s vigyázni kell és várakozni.
A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus
is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt _csakis_ ő a poéta
és _csakis_ ő a filozófus: – mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül
hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk – utódai ama Tizenkétévesnek,
ki a templomban tanitá a bölcseket az Irás szavára.