Kiáltani akartam és lerogytam
Mint egy hivő:
Karom kitártam s hirtelen megállott
Állt az idő.
Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: – vallás és
filozófia a költészetben, transzcedens erők hite és imádása. Fejlődése
folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem _csak_ versek
immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes
világfelfogás, misztikus törvényszerüség foglal egyetlen egészbe
szineket és képeket. A szinek és képek itt nem önmagukért vannak: e
müvészet rég tul van céljaiban ama másik, most letünő müvészet
korlátain, mely foltokat s ellentéteket szinpompa kedvéért rakott egymás
mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik
verset – de olvassuk el például az „Anyuska régi képe…“ kezdetüt, vagy
az „Első ősz“-t vagy
A tó! a tó! az eleven poézis,
Fölötte az ég – s összefoly a kék viz
Egymásbaolvadt, – tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel,
A tó! A tó! A messzeség! hahó!
A messzeségbe elvisz egy hajó,
Ó álom, áldás, szivdobogtató,
Tündéri titkok tükre tiszta tó.
Tündéri tó! Az ég is, mint a tó
Kék habja oly rejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Tovább libegő, lenge ladikot.
Nem képek és nem szinek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy
szó megdöbbentve s váratlanul állit meg néha: csudálkozva keressük az
összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerü
jelentőségeket takart minden szin idáig s ezeket oldja meg s fedi föl
most e hang.
Azon az éjjel
Az órák össze-vissza vertek
Azon az éjjel
Holdfényben usztak mind a kertek
Meredten s gondtalanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s
holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: – s im
egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép – borzongás fog el –: a
holtaknak hitt s hideg butorok libegni kezdenek – valami ismeretlen és
nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak,
mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országut felett. Hangot se hallunk
– nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a
kisértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel
hallgatagon – s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul,
lopva és nagyon lassan nyilik az ajtó – s egyszerre, mikor zsibbadt
agyunk szunnyadó álomba ájulna már – egyszerre puff, ugy vágódik be
mögöttünk, mintha ágyut sütöttek volna el, vagy mintha vásott és
rosszakaratu koboldok hátunkon papirzacskót durrantanának, legszebb
álmaink közepén. Riadtan s bosszusan fordulunk arra: – de az ajtó már
csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.
Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső
hasonlatosságokat jelölnek – hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a
leánynak, a puha és mesés szemünek, ki átdereng az édes, mámoros emlékek
ködén – ha a leánynak „kacagása hegedüzene“ –: akkor a hegedü fájdalmas,
gonosz rikoltozása viszont ugy rémlenék valami kisértetlátó, látnoki,
éjszakán, mintha egy leány kacagna – a két dolog egy, s valami közös
forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok,
analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a
lényeggel, panteizmus.
Tünődve néztek rám a szürke bércek. Tünődve nézek szét a bérceken és
mezőkön át – vagy a bércek és mezők tünődve néznek engem –: a költő
érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.