Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fűből: «Apa jön!
siessünk!» S kezét nyújtja az öregnek, mintha az ő erős inai segítenék
azt fölállni helyéből, s aztán vezeti magával és oktatja gondosan:
«Vigyázz, el ne essél, itt egy nagy kő van, kikerüld!» A nagy ember szót
is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ.
Az unoka tanítja nagyapját járni.
A kertből a verandába három lépcső visz föl. Azon felmenni még csak a
nagy tudomány! a kis ember előre lép s aztán a nagy embert úgy tanítja:
«Itt vigyázz! a jobb lábaddal lépj; nem az a jobb! másikkal. Úgy! No,
még egyet. Itthon vagyunk!»
Azután, mint a ki dolgát jól végezé, otthagyja a nagy embert utána
csoszogni; maga ujjongva fut előre; megbotlik, földhöz vágja magát, de
nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább, nevetve,
mint a kivel semmi sem történt.
A veranda végén ül a fiatal nő. Arcza nagyon megváltozott, mióta nem
láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó boldog tekintete váltotta
fel arczán. Mint leánynak, volt az arczában valami férfias; most egészen
női ez. Az «én magam» nincsen többé; helyét elfoglalta a «mink». Egy
gondolatja sincs többé, a mely egyedül járna; minden eszméje társat
keres, s ez veti arczára azt a mondhatlan édes fényű glóriát, mely
szótlanul is rávall a nő végtelen boldogságára.
Dolgozó-asztalkáján hímes selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüst
fonál, azokból készít valami miniaturszigonynyal valami parányi kis
főkötőcskét; sokkal kisebbet, mint hogy azt jelenleg látható emberek
viselhetnék.
A kis fiú lármája fölveri: «Apa jön, zörög a kocsi!» Percz mulva már meg
is jött a kocsi, és az apa belép.
Délczeg, szabad tekintetü férfi; olyan arcz, a melyikről sugárzik az
öntudat, hogy a kerek világon nem tartozik családján kivül senkinek egy
köszöntéssel sem; egész szivét ezeknek tarthatja meg mindig; egész szive
csak ezekkel van tele.
Férj és asszony megölelik egymást, olyan gyöngéden, oly szerelmes
szelidséggel, mintha mind a kettőnek az járna eszében, hogy a másik, a
kit megölel, egykor ő miatta kapott egy sebet keblén, s félne, hogy az
most is fáj ott. Pedig csupa édesség most annak az emléke.
– Mit dolgozol?
A nő nem felel; jól illik arczának a piruló mosoly: selymet, kötést háta
mögé eltakarít; mi szükség ezt «magának» látni?
«Maga» pedig mégis csak kitalálja azt, hisz az ő gondolatai is csak épen
ott járnak, a hol a «mink» másik feléé!
Oh! édes, üdvösséges neme a szent dualismusnak, melyet nem garantiroznak
ratificált paragrafusok!
Azután jön a sor a kis emberre. A kis ember nagy Herkules, képes apja
nyakát lehúzni magához, képes őt kényszeríteni, hogy leüljön, képes őt
térdére ülve, leigázni, s azután megered gyermeki ékesenszólásának
csevegő patakja; elmondja az odaérkező nagyapáról, milyen jól viselte ma
magát: megtanult két szót kimondani; már ma mankó nélkül is járt; holnap
megpróbálja átlépni a nagy követ, a mi az útban van.
– Úgy-e, nagypapa? mutasd meg apának, hogy ki tudod mondani azt, hogy
«fű», meg «fa».
Az öreg ember megteszi a kedveért; a kis ember úgy kaczag és tapsol
rajta, hogy szemei könynyel lesznek teli, s nem veszi észre, hogy a
másik háromnak is megtelnek a szemei könynyel.
Bizony megtanítja még az öregapját beszélni és járni, a ki azt mind
tudta már egyszer; hanem aztán elfelejté.
– Hát anyánk hol van? – kérdi a férj.
– Gazdasága között.
– Hívd ide! Szeretem, ha mind együtt vagyunk, mikor itthon lehetek.
Azt pedig nagyon nehéz előteremteni; annyi baj van, annyi dolog azzal a
gazdasággal! A fejős tehenek, a kotlósok, a veteményes kert, a befőttek,
a hízók, a cselédek! Annyi baj van velük, hogy az ember majd a lelkét
veszti! (Pedig a nélkül a baj nélkül élni sem tudna.) Végre nagy nehezen
előkerül; akkor aztán nem szükség senkinek beszélni, van mit hallgatni a
fiatal férjnek; ifjabb és öregebb családtagok, lábas és szárnyas
jószágok, lelkes és párás állatok, gyümölcsök és földi növények viselt
dolgairól; míg az végre kevélységében azt képzelheti magáról, hogy ő az
egész planéta-rendszer napja, a ki körül asszony, ember, gyerek, malacz,
pulyka, dinnye, káposztafej, mint megannyi planéták és drabantjaik
forognak.
Oh! legdicsőbb fejedelmi méltósága a földnek: egy férjnek rangja, a kit
mindenki szeret otthon; még az állatok is; még a fák is.
Milyen szépen megy le a nap, mely valamennyinek arczát bearanyozza!
* * *
Sötét zivataros éjjel.
Pest utczáin hordja a homokot a szél, az alvók fel-felriadnak, a mint
egy-egy roham csoporttal vágja ablakaikhoz az utczák megbontott
szemét-kupaczait; a háztetők levert cserepei csörömpölnek a kövezeten.
Ez a pesti szél nem olyan, mint más istenes szél: ez mindenütt szemközt
fúj. Minden utczán eléd kerül; hátat nem fordíthatsz neki. S aztán
milyen goromba szél! Ha jó lábon nem állsz, bizony odavág a falhoz.
De ki is járna ilyenkor az utczán? Két óra éjfél után; még a boltőrök is
alszanak, s a kávéházakat is becsukják.
Egy alak botorkáz az utczán végig, szemközt a széllel.
Kalapja mélyen fejébe nyomva; öltözete elhanyagolt, járása tántorgó és
szakgatott.
Egyszer-egyszer daczosan nekifeszíti mellét a szélnek; másszor meglódul
a titkos ellenség rohamától s hanyatt dülve a falnak, két kézzel tartja
magát vissza, hogy tovább ne taszítsa a szél.
Nem tartozik a jókedvű éjszakázók közé, a kik danolva indulnak haza, és
nem találnak oda.
Ez szótlanul tántorog. Egyszer megáll egy lámpás alatt, melynek lángját
erővel el akarja fújni a hazai szamum. Ott merőn föltekint maga elé.
Ez arczot ismerjük. E tüskeborostás áll valaha síma volt, e csurgóra
álló bajusz valaha egy szép asszony csókjainak volt közeli tanuja, ki
őrjöngve és hamisan, epedve és csalfán suttogá: «Kedves Tihamér!»
A szép asszony nincsen többé!
És a kedves nem kedves többé senkinek.
Magának sem.
Semmi gondja magára többé.
Nem törődik vele többé, milyen ruhája van annak az embernek, a kit az ő
nevén hínak? kell-e neki, fáj-e neki valami? alhatnék-e? örülhetnék-e?
Néha enni sem ád neki; hanem annál inkább öli itallal, a mitől
elfelejti, hogy kicsoda; el a multat, el a jelent; a jövővel ki
gondolna?
Nappal soha sem jön ki a szobából, csak éjszaka jár az utczán, s reggel
felé vetődik haza. Nem keresi azokat a helyeket, a hol ismeri valaki:
eltemetkezik az emberek söpredéke közé; ott nem keresi senki, nem
kérdezi senki.
S ha néha a véletlen egy-egy ismerőst összesodor vele: nem akar ránézni,
félrehuzódik előle. Vagy talán igazán nem látja azt, nem veszi észre.
Összevont szemöldei alatt szemei merően föld felé vannak szegezve,
mintha egy sötét pont lebegne homloka előtt, melyet egyedül ő maga lát –
és kivüle senki.
Szegény boldogtalan!
* * *
De van egy, ki nálánál boldogtalanabb: Harter Nándor. Ki derült, vidám
arczczal jár-kel a világban; jár mindenütt, hol hajdani ismerősei élnek,
s mosolygó tekintettel visel a homlokán egy sötét foltot, melyet
mindenki lát – egyedül ő maga nem.
* * *
Hát Föhnwald?
A chlumi völgyben van egy húsz ölnyi kerületű halom.
Azon most már szép mezei virágok nyílnak.
A mezei virágokat döngő méhek zsibongják körül; s a méhek döngése így
beszél:
«Mi vagyunk a lég harczosai. Vándorlunk, gyűjtünk, harczolunk. Mikor
vége a virág-időnek, leölnek, eldobnak, meg nem siratnak…»
A bajnok ráér a méhzöngést hallgatni és álmodni felőle.