Meleg, nyári délesti szél fuvall a kert lombjai közt, pávaszem-pillangó
ringatja magát a lombon, melyet a gyümölcs lehúz a földre, s a
másodszori virág felhúz az ég felé. Gyümölcs és új virág egyszerre az
ágon. Azt mondják: áldott esztendő az ilyen. Bizony az is volt, a mi az
ég és föld jóakaratát illette; mintha a jóságos úr Isten egész évben
mindennap kihallgatta volna a maga alkotmányos miniszteriumát: mi kell
ezeknek idelenn? kell hó? kell eső? kell napfény? megint egy kis eső?
megint derült ég? Bort akarnak inkább? vagy kenyeret? kapjanak mind a
kettőt; legyen már egyszer nekik alkotmányos időjárásuk. Bíz így: a
jóságos úr Isten az égben.
A földig hajló gyümölcsfák lombjai alatt a kövér fűben heverész két
ember; egy öreg ember, meg egy kicsiny ember. Az öreg ember lehetne
fiatalabb is, ha olyan éveket nem élt volna keresztül, a miket egész
kapitulácziónak lehet beszámítani, a mikben ez a bolond gazda, a gond,
az arczot szántotta fel barázdákkal, s mégis a homlokon aratta le a
fürtöket. A kicsiny ember pedig mintegy harmadfél éves, piros, gömbölyü
arczú honpolgár, azokkal az aranyszín göndör fürtökkel, a miket a kis
gyermekek, úgy látszik, még a napból hoztak el magukkal, a honnan ide
származnak. A kicsiny ember abban munkálkodik, hogy fűből, falevélből
koszorú-forma takarót fonjon a nagy ember kopasz fejére, mert az nem
igazság, hogy azt olyan tarnak feledte a természet. A nagy ember hagyja
azt történni fejével, s nem haragszik érte, még inkább mosolyogva tekint
a kis emberre.
A kis ember aztán egy szál füvet, egy falevelet kezébe véve, azt
odatartja a nagy ember elé és mondja neki: «Ez fű, ez fa.» No mondd
utánam: «fű… fa.»
S az öreg ember úgy igyekezik azt utána mondani: néha sikerül is neki. A
kis ember úgy örül annak, s tapsol kicsi kezeivel.