Ez a regény egészen realis alapon van fölépítve.
Megjelenése után azt mondta rá az én igen kedves barátom és kortársam
(nógrádi) Szontágh Pál (a kritikára szoktam visszaemlékezni): «Harter
Nándort, azt jól ismerem; Lemming urat is ismerem; Gieriget és Konyeczet
is jól ismerem; – de Föhnwald kapitányt, azt nem ismerem.» No, hát én
azt is ismerem: valamint az egész háttérnek, a _korszaknak_ az
élethűségeért elvállalom a szavatosságot.
Már most azután azt kérdezheti tőlem a tisztelt olvasó, hogy ugyan
mirevaló volt akkor ehhez a realisticus regényhez még két exoticus
novellát is hozzá ragasztani a «szerelem bolondjai klubbjáról», hitegető
fictió révén?
Most már, közel három évtized után számot adhatok róla, hogy mire való
volt e regény elején az a két megelőző novella? melyet magam is a regény
rámájának kértem tekinteni.
Hát egy kis politika volt a dologban.
Senki sem tenné fel rólam, hogy ravasz tudok lenni. Ez egyszer az
voltam.
Az «Új földesúr»-ban leírtam a «Bach-korszakot», ez a regény a
«Schmerling-korszak» alatt látott napvilágot. A Schmerling-provisorium
alatt lehetett a Bach-provisoriumról historizálni. Mikor aztán ennek is
véget vetett a kiegyezés, új phasisa kezdődött a nemzeti ethikának,
ezzel a jelszóval: «vessünk fátyolt a multakra».
Tetszik tudni, hogy az egész nemzet két hatalmas, nagy pártra volt
oszolva, a miket úgy híttak (híttunk is), hogy Deák-párt és Tisza-párt.
(A függetlenségi pártnak még akkor a czíme sem létezett, szélsőbalnak
hítták, állt tizenhárom képviselőből s még hírlapja sem volt.) Az
irodalom képviselői is e két tábor között voltak felosztva. Én a
Tisza-párthoz tartoztam.
Ennek aztán viselnem is kellett a consequentiáit.
A kritika «durch die Bank» Deák-párti volt. Hajdani személyes jó
barátaim mind félrehuzódtak tőlem, s tömérdek hibáim, írói gyarlóságaim,
miket ez ideig jóakaratuk titkolgatott, egyszerre napvilágra kerültek.
Egy kemény kritikusom egyenesen kimondta a fejemre az itéletet, hogy _a
mennyit használtam ez ideig költői munkálkodásommal a nemzeti szellem
ébresztésére, most már, a kiegyezésben föltámasztott új korszak idején
épen annyi kárt teszek a közszellemben: ideje volna már és áldás a
magyar nemzetre, ha meghalnék… (Dömötör János.)_
Szegény fiú! Néhány év mulva öngyilkos lett. Kár érte.
Tehetség volt.
Én pedig még meg akartam kisérteni, hogy annak a «multakra vetett
fátyol»-nak egy csücskéjét fellebentsem: a mi azt a bizonyos inséges
provisoriumot takarja.
Ha én ennek a regénynek a megfelelő czímét írom ki a kezdő lapjára s
mingyárt in medias res gázolok a történetekbe: ezt az én ellenlábasaim
rögtön az _index prohibitorum librorum_-ba fogják lajstromozni, s az
egész igazhívő közönség előtt excommunicálva lesz a regényem.
Ezért lett kigondolva az a két exoticus novella a regény bevezetéseül.
Igazi phantasticus, extravagans mesék. A milyenekért engem összeszidnak;
de elolvassák. S azután, ha egyszer valaki az elejét elolvassa valami
munkámnak, erős a reménységem, hogy tovább is fogja olvasni.
Az első novella egy kissé pikáns is. A másodikban pedig az a korona
fényétől besugárzott ideál, a volt nápolyi királyné, a mi hódolattal
környezett felséges nagyasszonyunknak a nővére. Ezt az elbeszélést a
legmagasabb körökben is figyelemre méltatták.
Mikor aztán a regényem egészen megjelent (előbb a Hon és a Pester Lloyd
közölte tárczánkint) abban a legnagyobb kitüntetésben részesültem, hogy
felséges királynénk megengedte, hogy ennek egy példányát személyesen
adhassam át legáldottabb kezébe.
A politikai anathema le volt véve a fejemről.
Megjelenése után egy hónapra e regényem második kiadást ért.
És a kik erősen politikai ellenfeleimnek vallották magukat, még azzal a
deterioráló insinuatióval is éltek ellenem, hogy ennek a regényemnek
tulajdoníthatom az első terézvárosi választásnál elért győzelmemet egy
miniszter fölött: a Pester Lloyd olvasónői harczoltak mellettem
legsikeresebben.
Más hatását is fel kell jegyeznem e munkámnak.
Wallner, berlini színháztulajdonos (afrikai útleírásáról emlékezetes
író), egyszer Rómában egy esős napon véletlenül kezébe vette egy ottani
könyvárusnál Budapesten megjelent fordítását e regényemnek, s a mint azt
elolvasta, írt Berlinbe Janke Ottó kiadónak, figyelmessé téve őt rám, a
ki azután állandó kiadóm maradt s közel százhatvan kötet szépirodalmi
munkámat adta át a nagy németországi olvasó közönségnek, tisztességes
írói díjazás mellett. S ebben a fentebbi regényem volt az úttörő. (A
hazánkban kiadott német fordítások soha sem bírtak Németországba
bevergődni.)
Néhány adatot e regényemből kell az utókor számára mint történeti tényt
felemlítenem.
Tény az, hogy 1861-ben egyszerre az összes magyarhoni tisztikar, mintegy
kilenczezer férfi, leköszönt a hivataláról, nem akarva a Schmerling
által octroyált osztrák összalkotmány keresztülvitelében segédkezni. Én
magam is ott voltam, a hol a haza és Pest megye legkomolyabb férfiai, a
tőlük elfoglalt Pest-megyeházi teremből az utczán végig vonultak hosszú
processióban a szózatot énekelve.
«Irányadó egyéniség» alatt értettük a kormányzót. Magyarországnak nem
volt akkor «kormánya», hanem volt «kormányzója». – Annak tetszett légyen
opponálni!
«Richard abbé» valóságosan létezett alak, a ki el tudta hitetni az
emberekkel, hogy ő megérzi a föld alatt a titkos források létezését
(megfelelő honoráriumért). Magam is szaladtam utána a Sváb-hegyen,
forrást keresni; ásattunk is egy harminczöles kutat az abbé által
indigitált ponton: biz abba soha se került víz.
«A rettenetes év» és a «szárazföldi nyolczkezű» leírásánál csak az
egykorú (1863–64) hírlapi tudosításokra hivatkozom.
«Tízkrajczáros államjegyek». A Schmerling-korszak emlékpénzei. Ujjnyi
hosszú, keskeny _papirszeletek_, tíz krajczár értékben, melyeket, piros
alapszínük miatt a népajk «kutyanyelv-bankónak» nevezett el.
«A kiosztott vetőmag» kolosszális _panamájának_ minden itt elmondott
phasisát jól tudta az egész közönség; de a lapokban nem volt szabad
arról beszélni. «Schwamm drüber!»
«Az osztrák nemzeti bank» összes hitelezése Magyarország részére tett
abban az évben _négy millió_ forintot: nem többet.
«A bájos úrnő csókja, mely ezer forinton lett megváltva». Az inségesek
javára rendezett bazárban egy mézeskalácsos sátor alatt árult Zichy-Kray
grófnő, a high life ünnepelt szépsége krajczáros mézeskalácsos
csókocskákat forintjával a _jókedvű adakozóknak_. Almássy Pál, az
ellenzék ismert vezére odajött a sátorához s merész volt egy igazi
csókot kérni a grófnőtől. «Szívesen, – az inségesekért: ára ezer
forint.» – Úgy lett adva és véve.
«Dunavizes ember». Ez volt Budapestnek a vízvezetéke harmincz év előtt.
Hat puttony, egy kordé, egy szamár, egy tótlegény feleségestől, a kik
utczahosszant «Dónavasszert» kiabálnak.
«A nazarénusok». Sajna! Most is így van. Ezt nem nyelte el az idő.
«A föld másik oldalán.» Tény, hogy magyar ifjak egész csapatszámra
szolgáltak az északi hadseregben s fényes lovas rohamokat végeztek a
döntő ütközetben. Egy magyar (Számvald, hajdani nyomdászom és kiadóm)
tábornokságig vitte. – A rabszolgatartók seregében tudtommal egy magyar
sem szolgált.
«Donato». Egy ballettánczos, a ki az egyik lábát elvesztette s azontúl
féllábon tánczolt. Divatba jött. Akadtak utánzói, a kik féllábukat
felkötötték, úgy piruetteztek.
«Az 1865-iki fagy». Ezt is végig éltem fokról-fokra. Valahol le is
írtam. Az rettenetes volt: a hogy közeledett a hévmérő minden reggel a
fagyponthoz (május derekán) végre – nem akarom újra leírni. 1867-ben a
kiegyezés tárgyalásakor épen így szállt a kéneső alább-alább. Az eldöntő
nap estéjén csak négy fok volt a plus. Nyáry Pál azt mondá Deáknak:
«imádkozzatok, hogy reggel négy fok minusra ne ébredjünk; mert ha még
egy májusi fagy éri az országot, vége a kiegyezésnek. Jól imádkoztak
(azaz hogy –tunk). Reggelre 8 fokot mutatott a hévmérő. A kiegyezés
létrejött s abban az évben lett áldott esztendő az egész hazában: húsz
magot adott a búza s tizennégy forintos árakat a külföld. Isten akarta
így!
Most már minden emotio nélkül olvashatja akárki ezt a regényt. Nem tesz
kárt a közszellemben…
_Jókai Mór_.