– Nem számlálja ön meg?
– Fölösleges! Becsületszóra tett fizetéseket nem szokás megszámlálni.
– Irás nem volt közöttünk; azt tehát nem szükség se adni, se venni.
– Igaz!
– Kamatot nem számítottam, bizonyos okoknál fogva.
– Az okokat nem kérdem. Bizonyosan helyesek.
Harter Nándor oly kényelmetlen zsibongást érzett minden idegében, a mint
ez a kicsiny, czingár ember azokkal a hideg szemeivel szenvtelenül
arczába nézett. Ez a tekintet őt galvanisálta.
Igyekezett tőle szabadulni.
– És most, uram, ezzel quittek vagyunk!
A bankár némán tekinte rá azzal a delejező hideg szemveréssel és nem
felelt semmit.
Harter pedig várta tőle, a mi erre a szóra következik.
Mikor aztán a bankár nagyon soká hallgatott a következő szóval: ő maga
volt kénytelen azt kimondani.
– És most, uram, hol van Malvina?
A bankár tompa, szenvnélküli hangon felelt rá neki:
– A hernalsi temetőben…
– Mit csinál ott?
A bankár ugyanazon szenvtelen hangon válaszolt rá:
– Várja a feltámadás napját.
– Meghalt!? – kiálta fel összerezzenve Harter.
– Megölte magát! – felelt Lemming.
– Az nem lehet! Az nem igaz!
– Az úgy van. Itt saját keze írása, melyben tudtul adja szomorú
elhatározását. Ön ismeri ez írást, olvassa.
És azzal odaadott Harter Nándornak egy iratot, melyről az káprázó
szemekkel olvasá e szavakat:
«Meguntam az életemet; – utálom a világot; – gyülölöm magamat; –
meghalok önkényt. – Isten legyen nekem irgalmas!»
Harter Nándor zsibbadt kézzel ejté le az asztalra ez iratot.
Az a kis czingár ember pedig odalépett hozzá, s megfogva a nagy
kegyelmes úr kezének csuklóját, azt mondá neki:
– Most vagyunk már quittek, méltóságos uram!