Harter Nándor végczélja közelében érezte magát.
Itt volt az áldást igérő tavasz, gazdag vetéssel takarva minden mező, s
akadt egy gazdag kereskedő-ház Bécsben, hol nagyszerű előleget igértek
birtokának minden terményére. Csak érte kell menni a pénznek, hogy
felvegye azt.
Angyaldyt is fölvitte magával, ez volt titkárjának utolsó szolgálata
nála; ezentúl a magyar udvari kanczelláriánál lesz alkalmazva, hol
bizonyosan nagy jövendő kinálkozik szép tehetségei számára.
A bankárház, melynél ez előleget meg kellett volna kapni, pár nap óta
huzta-halogatta a dolgot, mindenféle forma-hiányok miatt; Harter el nem
tudta képzelni, miben scrupulosuskodnak még? a termények fel vannak
becsülve mind. E miatt várakoznia kellett Bécsben több napon át.
Azonban a várakozásnak is meg volt a maga jutalma; egy este valami
jótékony czélra tánczvigalmat adtak, s Harter Nándor jól sejtett, midőn
azzal a gondolattal ment oda, hogy ott Malvinát felfogja találni.
A szép hölgy hogy is maradhatott volna el onnan?
Ilyen báli helyen aztán Lemming úr semmiképen nem akadályozhatta meg,
hogy Harter Nándor conversatióba ereszkedjék Malvinával; legfeljebb a
fölött ellenőrködhetett, hogy a társalgás tárgya tiltott terekre át ne
tévedjen.
Az nem is feküdt czéljában Harter Nándornak; a mi titkos egyezménye volt
Malvinával, azt el tudta intézni levél útján; a mi jelenlegi szomját
enyhíté, az a társalgás hangja volt.
Van a nők hangjában valami, a mi megittasít, ha a legmindennapiabb
tárgyról beszélnek is, s Malvina e varázslatot nagy mértékben bírta.
Bűbájos volt, ha csak arról beszélt is, hogy milyen hideg van!
Pedig valósággal hideg volt.
Május vége felé az idő, kinek jutna eszébe ilyenkor a termet fűttetni?
Malvina pedig valahányszor a tánczból visszatért ülőhelyére,
mindannyiszor összeborzongott. S ez az ideges borzongás is olyan jól
illett neki, a mint vállait kaczérul megrázta, hogy a ki csipkés
mantilleját rátakarta, elkábulhatott bele.
– Igazán, olyan hideg van idebenn.
– Én csak a meleget érzem kegyed körül! bókolt rá Harter.
– De valóban, nézze ön csak: az ablakon jégvirágok rajzolódnak. Ez
szokatlan tünemény májusban.
– Ezek jégkeblű hölgyek tekintetétől rajzolódnak oda! enyelge Harter.
Lemming úr maga sokkal figyelmesebb kezdett lenni az ablakok
jégvirágaira; Harter csak tréfát űzött belőlük.
Pedig méltóságos és nagyságos tánczosok és tánczosnők, jó volna egy
perczre elhallgattatni a zenét, félbehagyni a keringést és leborulni a
földre, és rázendíteni reszkető ajakkal: «De profundis ad Te clamavi
Domine!»
… Az Úrnak öldöklő lehellete jár odakünn az éjszakában, s míg idebenn a
táncz, zene tart: országok lesznek hamuvá!… Azt jelentik azok a
jégvirágok az ablakon.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap késő délfelé ébredt fel Harter úr; világos reggel vetette haza a
vigalomból. Angyaldy régen várt már reá.
A mint Harter úr reggelijét behozták, Angyaldy is bejött hozzá.
– Nos, hát mi ujság, kedves Emil? kérdé tőle igen derült kedélylyel. A
múlt éj rózsaszínű hangulatba hozta ő méltóságát. Midőn Malvinától
búcsút vett, az megszorítá kezét. Midőn Harter Lemmingnek jó reggelt
kivánt, egyuttal figyelmezteté, hogy a napokban elmegy hozzá «ügyeiket»
végleg rendezni, Lemming azt mondta, hogy igen szivesen látja.
Tehát Harter úr derült kedélylyel kérdezé Angyaldytól: mi ujság?
– Az az egyetlen ujság, hogy az éjjel négy fok volt a minus alatt.
– Ejnye, bizony azt mink is éreztük a bálban az éjjel. Tartok tőle, hogy
az a sok könnyen öltözött delnő náthát, grippet és rheumát fog kapni.
– Csak attól tart méltóságod? Én meg attól tartok, hogy az idén megint
nem fog kapni fél Magyarország egy harapás kenyeret.
– No, már hogyan?
– Úgy, hogy az éjjel lefagyott tisztára minden. A repczének vége; a rozs
virágzásban volt, az tönkre ment; a buza épen tejében volt, az
megvakult. Az idén nem ád sem egy repczehüvely egy szem mustárt, sem egy
kalász egy szem magot, sem egy szőlőszem egy csepp mustot. Üres év áll
előttünk.
– Ah, azt csak ön képzeli! szólt Harter, kinek a forró thea nagyon
megégette a torkát.
– Hogy nem csak én vagyok az, a ki ezt képzelem, hanem vannak, a kik
bizonyosak is felőle, azt méltóságod a bankárház tudósításából
megtudandja; nekem már élőszóval tudtul adták.
Azzal átnyújtá a bankárház levelét Harter úrnak.
Harter úr azt olvasá a levélből, hogy az illető kereskedők végtelenül
sajnálják, de miután csakugyan bekövetkezett az, a minek jöttétől már
napok óta rettegnek, a mit minden üzér kezében tartott hévmérővel lesett
és vigyázott, hogy az éjjel a kényeső négy fokkal alul ment a minuson: e
csalhatlan tény után teljes bizonyosság van a felől, hogy mindennek, de
mindennek, a mi zöld volt, el kellett az éjjel fagyni; annálfogva
semminemű előlegek magyarországi földbirtokok ez évi terményeire nem
adatnak.
De már ez olyan csapás volt, a mely még Harter úr theás-csészéjét is
feldöntötte.
– De hisz az lehetetlen! kiáltozott magánkivül. Ez égrekiáltó volna! az
Isten csak nem sújthatja ezt az országot kétszer egymásután ily iszonyu
csapással?
Angyaldy összeszorítá ajkait, miken ki akart szabadúlni ez a mondás:
«Hát ha épen ti értetek sújtja azt így!»
– Lehetetlen ez! kiabált Harter, s az ablakhoz futott. A vendéglő előtt
volt egy szép fasor, ernyős akáczokból, azoknak a levelei mind feketék
voltak már, és alácsüngtek.
– Elpusztult világ ez, uram!
Hiszen nem az elpusztult világért dühöngött ő, hanem leforrázott
szenvedélye bimbójaiért; azokat is, mikor legbújábban díszlettek már,
akkor fagylalta le ez a rettenetes éjjel.
Malvina ismét a holdba távozott kinyújtott keze elől. Pedig már csak egy
pókfonálnyi távol választotta el tőle.
– Oh! milyen kegyetlen a sors! milyen ádáz a végzet!
– Az ám! mondta magában az az összeszorított száj; s az a legnagyobb
baj, hogy nincs az embernek kin a mérgét kiadhatni? Még csak a nemzetet
sem lehet szidni érte.
Harter Nándor összeszorítá ökleit s fogcsikorgatva tekinte az égre:
kivel küzdjön most meg?
Akadt az is.
Inasa egy látógató-jegyet hozott be neki. Harter Nándor fia nevét
olvasta rajta.
Soha jobbkor!
– Elemér úrfi! kiálta dühösen, Angyaldy elé vetve az asztalra a
névjegyet. Még szemem elé mer kerülni! oly gyalázat után! Csak hadd
jőjjön!
Angyaldy el akart távozni a jelenet elől. Elég keresztyéni jóindúlattal
birt, nem lenni útjában e barátságos találkozásnak, de Harter úr
visszatartá.
– Csak maradjon ön itt, önre szükségem van. Ezzel a suhanczczal többé
soha nem fogok másként beszélni, mint tanuk jelenlétében. Ön üljön le az
asztal mellé, és föl ne keljen, midőn az bejön. Épen jó kedvemben fog ma
találni!
Az ajtó nyílt s belépett rajta Elemér.
Pár lépést tett atyja felé, mire Harter tiltó mozdúlattal tartva felé
kezét, indúlatosan reárivallt:
– Vissza! Egy tenger fekszik közöttünk!
– Tudom, uram! viszonzá Elemér nyugodtan; nem fogok a másik partra
átvitorlázni. Ha tetszik, az asztalt közénk tolhatjuk.
– Komédiás!
– Hagyjuk azt el. Térjünk a dologra! Igen szeretem, hogy tanú is van
jelen. Szükségünk lesz rá.
– Tán párbajra akar híni! Oh! én helyt állok, az elhiheti.
– Én nem állok helyt. Tegnap öntől választ kaptam azon levelemre,
melyben kinyilatkoztattam elhatározásomat, hogy Világosi Ilonkát nőül
veszem.
– Egy englische Reiterint!
– Legyen az! Ön nem adta helyeslését ez elhatározásomhoz. Én
mindamellett is megkértem e hölgynek a kezét édes anyjától.
– Hát az «micsoda?»
Elemér mély, szemrehányó tekintettel nézett apja szemébe, s halkan
mondá:
– Arra feleljen ön meg magának…
Harter elharapta egy perczre haragját; ez az emlék meghűté. Elemérnek
ideje maradt folytatni:
– Ez az asszony elutasított engem, és megtagadta tőlem leánya kezét.
Megtagadta, szemembe mondta, hogy a Harter-név úgy be van szennyezve,
hogy azt egy koldus leánya, egy kötélen tánczoló komédiásnő sem
viselheti szégyen nélkül.
– Hallgass, te őrült!
– Uram, ne kiáltson ön! Beszéljünk csendesen, hogy a folyosókon meg ne
hallják. Azt, a mit nekem mondott az az asszony, meg kell önnek hallania
tőlem, s ha ön kiáltani fog, én kiáltani fogok még jobban. Ha ön
kihallgat, én suttogva beszélek.
Harter Nándor melle elfulladt a névtelen dühtől, szégyentől és
izgalomtól. Leült az asztal mellé.
– Azt mondta nekem ez az asszony: a te apádra úgy mutogatnak, mint a
közkincs megrablójára.
– Suhancz! ordítá Harter, felpattanva s öklével ütve az asztalra; te
engem szidalmazni jösz-e?
– Csendesen, uram! Már megtörtént. Mondva van. De nem azért jöttem ide,
hogy ezt én mondjam önnek; hanem azért, hogy ezt ne mondhassa önnek más.
Én nem tudom, igaz-e, nem-e, mível önt közpénztárak kezelésében
vádolják? Ön el fogja azt intézni.
– És neked ahhoz semmi közöd!
– De van! E név van anyám sírkövére felírva; s e névnek nem elég, hogy
aranybetükkel van oda vésve. E névnek tisztán kell maradni. Ime, én
átadok önnek egy iratot, melyben elismerem, hogy anyám örökségét öntől
megkaptam egészen; Angyaldy úr aláírja, mint tanú. Ön vegye fel egész
anyai örökömet, s siessen tisztára lemosni magáról azt a vádat. Soha nem
kérem számon, hova tette? Az ön titka marad. Magam majd megélek a nélkül
valahogy.
Azzal odatette apja elé a kész íratot, s még egyszer kérte Angyaldyt,
hogy azt írja alá, mint tanú.
Ha ügyelt volna arra a tekintetre, a mit akkor Angyaldy vetett rá!
Valóban, Elemér soha sem volt közelebb ahhoz, hogy valaki az asztalról
felkapott késsel hirtelen keresztűlszúrja, mint ebben a pillanatban!
Harter Nándor úrnak pedig egyszerre gyönyörteljes mosoly derűlt el az
arczán.
Lenyelte mind azt, a mi keserű: csak az maradt meg a szája ízében, a mi
édes.
Tehát bírni fogja az eszközt, mely Malvinát visszavívja számára!
Nemeskeblű ifjú!
Az elérzékenyült apa melodramatikus hangúlatban kelt föl helyéről s
meghatott arczulattal közelített fia felé.
Most azután Eleméren volt a sor visszautasító mozdulatra emelni föl
kezét.
– A tenger van közöttünk, uram! Én leróttam, a mivel önnek tartoztam, s
több dolgunk nincsen egymással. S mivel életemet, a mit öntől kaptam,
önnek vissza nem adhatom: azon leszek, hogy azt hazámnak adhassam. De
nevét visszaadom önnek. Ön legyen utolsó ívadéka családjának. Én nevemet
mától fogva megváltoztattam magyarra. Isten önnel!
Azzal elhagyta Harter Nándor úr szobáját.
Harter Nándor fia irását diadalmasan dúgva keblébe, ragyogó orczával
tekinte Angyaldyra; és olyan vigyázatlan volt, hogy azon sok és nehéz
mondás közűl, miket fiától hallott, s miken oly hosszan ellehetett volna
gondolkoznia, épen csak egy szót vett figyelmébe, s e szóra fenhangon
mondá el észrevételét:
– Hát ha nem leszek utolsó ivadéka a Harter-családnak?
Az az összeszorított száj félrehuzódott kissé, mintha mosolyogna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fel volt öltöztetve már a kis halott; szépen, a hogy szoktak
felcziczomázni égbemenendő kis angyalkákat; csak a papra vártak még, a
ki eltemesse.
Anyja nem kisérheti őt ki a temetőbe, mert betegen fekszik; apja
önmagáról sem eszmél, csak nénje van ott, a ki fekhelyéig elmenjen vele,
az ifjú hajadon. És nincs senki, a kinek a gyászoló hajadon vállára
borúljon, ha a köny ellepi arczát, ha a fájás elszorítja szívét; egyedül
zokoghat a kis koporsó után végig.
A délutáni nap olyan szép melegen süt be az éjjel lefagyott akáczfák
fekete lombjain át.
Az ég fel akarja azokat melegítni, kiket tegnap megölt, s aztán ma
megsajnált.
Csakhogy az az égnek sincs hatalmában többé.
A fekete legyező lapjai ezt mondják.
Hanem a fehér sorokban is olvasható még valami.
A csendes folyosó visszhangját az oly jól várt léptek hangja költi fel,
miket olyan jól ismer már a leány. Szíve nagyot dobban e hangra. Odamegy
anyjához, hogy megigazítsa vánkosát, hogy egy csókot nyomhasson arczára.
Mire föltekint, előtte áll az az igazi.
Elemér az, fénytelen fekete ruhába öltözve.
Komoly, meghatott arczczal lép Világosinéhoz, halk üdvözlés után.
– Azt mondtam önnek, asszonyom, hogy még egyszer találkozni fogok önnel:
itt vagyok. Harter Nándor úrtól jövök. Ön azt mondá: gazdag úr vagyok, s
nevemet átkos vagyon szerzése vádolja; ma már nem vagyok se gazdag, se
úr, se Harter. Vagyonomat átadtam Harter Nándor úrnak, enyhítse vele, a
hol sebet ütött; magam egy angol gépgyár ügynöke lettem, becsületes
jövedelemmel, mely munkám szerint növekedik, s egy családot
tisztességesen eltart; nevemet pedig megváltoztattam: mától Szivós
Elemérnek hínak. Becsületes név lesz. Elfogad-e ön így vejének?
Világosiné keble elszorúlt. Csak kezével inte leánya felé. Kérdje a
választ attól!
Ilonka ott állt kis testvérkéje koporsója mellett, és arcza olyan
halavány volt.
Elemér őszinte, szerető tekintettel fordúlt feléje, kérdő szemeivel
feleletre várva.
A leány ajkai remegtek, egész termete reszketett; utoljára odaveté magát
kis testvére néma tetemére és zokogva rebegé:
– Megbocsáthatsz-e nekem, hogy én most boldog tudok lenni?
… És az bizony megbocsátott neki érte!…
«JÓ!»
A hernalsi kertek között van egy kis mulatólak; annak egyik titoktartó
szobájában ül együtt bizalmasan egy boldog pár. Tihamérnak és Leonának
szólítják egymást.
Előttük habozó poharak állnak, néhány palaczk a földön üresen hever már.
De a bornak ellentétes hatása van mindkettőre; míg a hölgy víg kedélyét
a kicsapongó pajkosságig fokozza az, addig a férfit mélázóvá, búskomorrá
teszi. Amaz játszani, enyelgni, kötekedni szeretne: emez bölcselkedni
kezd, s egyre érzékenyebb lesz. S mikor ez féltékeny pillantásokat
lövell rá s titkolt gondolatokért faggatja, amaz kaczagva dalolja neki:
«Az asszony ingatag…
– Hallgass reám, Leona!
– «… Álnok, csalfa vér!»
– Akarsz-e egy komoly szót beszélni velem?
– «… Megbánja holnap, mit ma igér!»
– Ne csalfáskodjál, úgy is elég bűvésznő vagy!
A hölgy dévajúl karolja át nyakát.
– Te, bűnöm! Mit akarsz szememre vetni? Magadat?
– Magamat! Jól mondtad, hogy bűnöd vagyok, mert az vagyok. De hát mért
nem lehetek erényed, dicsőséged, büszkeséged, mikor az akarok lenni?
Mért nem tehetlek oda oltárképnek magam elé, a kit imádatommal
környezzelek? a kiben felmutathassam életem végczélját, a kiért meg
tudok halni? Mért nem vagy egészen az enyim; örökké az enyim; egyedűl az
enyim?
A hölgy lenyomtatá rózsás mutatóujjával a beszélő ajkát.
– Csitt! A gyermekeknek nem kell minden kivánságukat megadni.
– Lásd: olyan rabod vagyok, mint egy hold a bújdosójának; a hova mégy,
nap közelébe, nap távolába: veled megyek. Egész életemnek titka te vagy.
Most eljöttem hazámból, s új pályát kerestem miattad, s ha innen is
elmennél: ezt is félbeszakítanám; a te földönfutód lennék. Oh! légy az
én paradicsomom tudásának fája, a honnan ne űzzön ki engem semmi
lángkardu Cherubin többé.
– Ne hallgass a kigyóra, ha a paradicsomban lakol!
– Az én kigyóm a becsvágy. Nem tagadom. Mert kínoz a gondolat, hogy
annyi silány cretin, annyi fél-ember áll fölöttem, s viseli a tőlem
irígylett czímeket; pedig a férfi én vagyok! Az egyik azt hazudja, hogy
ő a férj; a másik: hogy ő az állambölcs; pedig a szívet, mely boldogít,
s a lelket, mely alkot, én viselem. S ők csak bábnak tekintenek engem,
pedig a férfi én vagyok, s ők csak az álcza, melyet viselek.
– Elég, ha ketten tudják azt! sugá az asszony. Az egyik te magad, a
másik én.
– Nem elég! kiálta nyersen a férfi. Én akarom már egyszer mutatni a
világ előtt, mivel birok? A gyönyör titka nekem szomjat okoz, nem
ittasít. Hallgass rám! Komolyan beszélek. Különös idők fognak
következni, a mik az eddigi nagyságoknak nem lesznek kedvezők. Egy
egészséges szél lerázza őket a fáról, mint a férges almát. Más kornak
más emberei lesznek s én érzem magamban az erőt, a tehetséget, hogy az a
kor engemet föl fog emelni. Magasabbra talán, mint a kik most a fejemen
járnak. A nyomorúltak azt hitték, ők visznek engem, pedig én vittem
őket; én emeltem őket, hogy mikor egyenkint lebuknak, egyenkint, mint a
lépcsőn, menjek föl rajtuk oda, a honnan ők leszédűltek. Minek vágyom én
oda? Mi kell nekem ott a magasban? Téged akarlak elérni. Akarom, hogy
fény, tisztelet övezzen körül, a milyent még nem élveztél eddig. Azt
akarom, hogy nőm légy.
Az asszony felkaczagott:
– Hahaha! Nem félsz-e tőlem?
– Igen! Azt akarom, hogy válj el férjedtől, ki nem törődik már veled.
Légy igazán, egyedül, örökre az enyim. Ne nevess ki! Nem vagyok én
bolond! Nem vagyok én ittas! Ne akarj elfutni tőlem! Hamarább kettétörik
karcsú derekad két karom között, mint tőlem elfuthass. Hallgasd meg, a
mit mondok! Én nem vagyok oly szegény, mint hiszed. Kinek észt adott a
sors, s hozzá bolond gazdát, lehetetlen annak meg nem gazdagodni. Nekem
vagyonom van: több, mint a mennyi elég, hogy úrnő légy vele; s van eszem
újat szerezni, ha ezt elpazarlod. Válj el férjedtől, és légy nőm!
És e szónál oly szenvedélyesen szorítá őt magához, hogy a hölgy kérte,
bocsássa el.
Azután gyöngéden odasimult hozzá ismét s hízelgő csábbal mondá neki:
– Szeretlek, imádlak, mikor keserű vagy; de jobban szeretlek, mikor édes
vagy. A bor tégedet rendesen keserűvé szokott tenni; gyújtsd meg a
theakatlan alatt a serpenyőt! Az megédesít.
És Tihamér meggyujtotta a thea alatt a borlélt.
– Égess nekem a csészémbe rhumos czukrot!
Tihamér szót fogadott; rhumot töltött czukorra s azt egy csészében
meggyujtá.
– No, hát beszéljünk városi mendemondákról! szólt a hölgynek.
S azzal mind a ketten az asztalra hajoltak, és mind a ketten azt látták
egymás arczáról, a mint az égő rhum lángja felvilágított rájuk, mintha
az a másik arcz egy halott arcza volna.
– No, hát mi hír a városban?
– A kanczellár eladta a lovait.
– Ez politikai ujdonság. Ez nem a mi társaságunkba való.
– A szép Pepi ismét felpofozta a szinház igazgatóját.
– Ez meg már régi dolog, minden héten egyet.
– Kellenek borzasztó ujdonságok, fej nélkül talált kisasszonyról?
– Nem! Ne ilyenkor, este, mert vele álmodom.
– Hát valami jól eső, megnyugasztaló hír.
– Teszem föl.
– Hogy a cirkus kedvencze, a Tresor, a minapi esést már kiheverte. Az
utczán is volt már.
– Ebcsont beforr! szólt cynikus egykedvűséggel a hölgy. Tégy még a
theámba égetett rhumot, nem elég erős!
– Igazság! Ezzel kapcsolatban jut eszembe egy kis pletyka, a mihez
véletlenül jutottam. Egy fiatal magyar gentleman nőül veszi azt a
bizonyos lovardai leányt, ki mindig páholyban ült, s ki előtt a
«Filosof» bókokat szokott csinálni: «recognising his mistress.»
– Valóban? Ez már érdekes! Az a leány Pesten vívómesterné volt. Onnan
elűzték.
– Meglehet. Nem ülsz közelebb hozzám?
– Várj! Elébb lefüggönyözöm az ablakot; künn sötét kezd lenni, s idebenn
világos.
– Addig új theát csinálok neked.
– Kérlek! Nos, hogy hívják azt a magyar gentlemant? kérdé Leona
visszatérve s közelebb húzva székét Tihamérhoz.
Tihamér átölelte a hölgy vállát s közönyös hangon mondá:
– Harter Elemérnek.
Minden újjahegye, mely a hölgy testéhez ért, érezte e perczben a
villanyos ütést, a mit ez a név előidézett.
– Ah! Valóban? kérdé a hölgy, s visszanézett Tihamérra, hogy a
felnyított szempillái alatt kilátszott a szeme fehére.
– Azt hiszem, hogy valóban.
– S megengedi azt az apja? kérdé a hölgy titkolhatlan hevülettel.
– Odadobta az apjának a nevét és vagyonát. Más nevet vett fel és üzér
lett.
– És mindezt azért, hogy egy nyomorúlt lovarkomédiásnőt elvehessen?
– Én nem tudom, nyomorúlt-e az a leány? lovarkomédiásnő-e?… hanem azt
tudom, hogy az az ifjú azt a leányt nagyon szereti.
– De hisz az botrány! Az lehetetlenség! pattogott a hölgy felélénkülten.
Hisz azt mindenki tudja, hogy az a leány egy bohócznak volt a szeretője!
Mindenki!
Tihamér úgy tett, mint a ki tréfás sarcasmusokra van hangolva.
– Mindenki nem tudhatja: mert példáúl én sem tudom, és valószinüleg
Elemér sem tudja.
– Igen! igen! bizonyozott a delnő, egész önfeledtséggel belehevűlve az
állításba. Én tudom bizonyosan, beszéli mindenki, hogy a bohócz kedvese
volt neki. Minden este egyedül kisérte őt haza lakására; látták együtt
kocsizni vele; nem is számítva azt a botrányt a cirkusban, a mikor úgy
elárúlta magát, midőn a bohócz leesett a rúdról.
– Ezek még mind igen ártatlan dolgok.
– Ártatlan dolgok? szólt a nő s tekintete maenadi kifejezést öltött. Hát
az ártatlan dolog-e, hogy a bohócz havonkint pénzt adott a leánynak? Ő
tartotta azt ki. Ezt kibeszélte egy cseléd. Ha ezt tudatná valaki Harter
Elemérrel!
Tihamér oda könyökölt az asztalra, úgy nézett a hölgy vonásaiba.
– De hát mi közünk nekünk mindehhez? Mi ketten nem fogjuk ezt Harter
Elemérrel tudatni.
És csendesen a hölgy keze után nyúlt.
A hölgy keze izzadt és reszkedett.
– Oh! én ismerek egy asszonyt, a ki ezt meg fogja neki írni.
Most Tihamér mind a két kezével megfogta a hölgy kezét és szelidítő
tekintettel nézve annak tűzbe, lángba borult szemeibe, tompa, áhítatos
hangon mondá neki:
– Ha ismered azon asszonyt, ki ezt tudná és tudatni képes volna: mondd
meg neki, hogy ha kedves előtte életének boldogsága, ha kedves előtte
lelke üdvössége: ne tegye azt!
A hölgy kirántá kezét Tihaméréből s daczosan fölvetett ajakkal szólt:
– A hogy én ismerem azt az asszonyt, ha lelke üdvössége utána vész is,
meg fogja tenni!
– Jó!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –