– Én tudom, hogy ki ez a hölgy! – mondá Föhnwald; – azt is tudom, honnan
ismeri a clownt, s mi köze van a «Filosof»-hoz? Ott voltam a történet
kútforrásánál, a mit tudok, azt magam láttam és hallottam. Egyszer
adóbehajtáson voltunk Magyarországon, a nádasi puszta bérlőinél; úgy
emlékszem, hogy Világosi volt a bérlő neve. Miután a biztos és peczérei
az utolsó pénzt kisajtolták a háznépből, még a kisasszony karpereczében
levő magyar aranyat is: vesztére egy vándor komédiás jött épen az
udvarra, bohócz mutatványaival mulattatni a háziakat. Az adóbiztos
nyakon fogta a bohóczot fizetetlen jövedelmi adóért, s mert annál egy
garast sem talált, elvette tőle a betanított kis tatárlovát, a mi annak
kenyérkereső társa volt; el is vitte irgalom nélkül, s el is adta
valahol néhány forintért egy házalónak. A bohócz kétségbeestében meg
akarta ölni magát és gyermekeit: ekkor a kifosztott ház kisasszonya
megszánta a nyomorultat, s neki ajándékozá tulajdon kis kedvencz
ponyját. Ime, ez az ismeretlen nő, a bohócz és a «Filosof» története.
Később az elemi csapás miatt elpusztult a bérlő család; úgy hallottam,
hogy sokáig élődtek a fővárosban, hol a leány leczkeadással tartotta
fenn egész családját. Egész rege, a mit e szép gyermek önfeláldozásáról
beszélnek. Utoljára elüldözte őt egy úrnő Pestről, ki féltékeny volt a
leány szép szemeire. Én nem láttam őt a pusztai executió óta, s csak
most ismertem fel a cirkusban ujra a nádasi puszta szép tündérét; most
még szebb, mint akkor láttam.
– Ejh! százados úr! – jegyzé meg erre az egyik dandy – ön úgy beszél e
tündérről, mintha szerelmes volna bele.
– Biz uram, ha szegény legény nem volnék s ha okosabb mesterségem volna,
utána járnék, hogy elvegyem: mert ez az egy leány van a világon, a kit
tudnék szeretni és becsülni; de így hasztalan rá gondolnom: mit ér a
katona családfőnek? Míg él: ágyútöltelék; ha meghal: koldusok őse. De
elég szégyen gyalázat, hogy a magyarországi ifjak elfeledik s veszni
hagyják ezt a leányt, mert lehetetlen, hogy boldogabb években ő érte is
ne sóhajtozott volna valami suhancz, a ki aztán a nyomorba jutott
családnak hátat fordított szépen, s egykori imádottjának most már nem is
köszön.
Ezeknél a szavaknál egy magas fiatal ember felkelt az asztal végéről, s
szótlanul eltávozott.
Ez a fiatal ember volt Harter Elemér.
Két nappal később a Tresor-család jutalomjátéka volt hirdetve a
cirkusban. A gyermekek oly régen örültek előre e napnak, maga Tresor is
nagyon érdekelve lehetett általa; neki ez nagy jövedelmet igért.
Az előadás estéjén ismét ott ült Ilonka a proscenium egyik karszékében.
Nem fogadott el páholyt ezen a napon, a mikor a közönség előre
láthatólag lefoglal minden helyet.
Ez este le nem vette szemét fekete legyezőjéről, úgy nézte azt, mintha
egy könyv volna, a mit ha szétterjeszt, olyan sokat olvashat belőle.
Ha azt tudná valaki, hogy miket olvas ő most ebből a könyvből?
… Nem néma már a kis testvér…
… Ott fekszik halva az ágyon…
… Ott énekli most már az égben a többiekkel együtt: «Dicsőség a
magasságban az Úrnak…»
… Az ő arcza is olyan piros és olyan gömbölyű most, mint azoké a
többieké…
… Milyen szépen, csendesen halt meg testvére ölében; azt hitték, csak
elaludt…
… Késő estig varrta számára nénje a halotti köntöst, szép fehér
tafotából, kék szalagokkal…
… Még a szemfödél van hátra…
… Abban kellett hagyni a munkát, mert ütött az óra…
… Hét órakor a circusba kell menni, a közönség mulatni akar…
… Ott kell hagyni a kis halottat, és el kell menni ahhoz a nagy
halotthoz, a kinek ismeretlen világ a neve…
… Félbe kell szakítani a gyászt, a siralmat, a szemfedővarrást, a
betegápolást, a tébolycsillapítást, menni kell a látványba.
… Nem lehet abból elmaradni, a közönség kegyetlen nagy úr, ha
rabszolgájának szegődtél, szolgáld…
… A jó barát jutalomjátéka van: még csak panaszkodni sem szabad ma; az
utolsó, egyetlen ember, ki kezét az elbukottak felé nyújtá, kivánja ezt
az elfeledését az otthoni gyásznak… Maga nem is sejti azt…
… Tehát gyászoljunk két óráig zeneszónál, tapsriadal mellett,
könytelenül…
… Majd folytassuk azután egész reggelig, a virrasztómécs mellett…
Egy ismerős gyermeki hang zavarta fel e töprengéseiből.
A kis Hermine köszönt neki jó estét. Most következett az ő előadása a
kötélen, s míg végigment az előszín előtt, figyelmezteté magára Ilonkát.
Ilonka viszonzá a köszöntést s utána nézett a gyermeknek, a mint az a
kifeszített kötélen felfutott, chinai leánynak volt öltözve; olyan röpke
volt, mint egy hímes pillangó.
Ilonka máskor élvezettel kisérte Hermin játékát a kötélen; de most ez is
lázasan hatott idegeire. Ő remegett miatta szüntelen, hát ha le talál
esni? hát ha valami baja történik ennek is? Vannak napjai a
csillaghullásnak, a gyermekhalálnak.
Inkább eltekintett mellette a közönség felé.
Azt a pillanatot is megbánta.
Két ismerős arczczal találkozott egy tekintetre. Az átelleni páholyok
egyikében látta ülni Lemmingnét. Szemei találkoztak annak kihívó, lenéző
tekintetével, és azután a páholysor fölötti erkélyen megpillantá
Elemért. Épen Lemmingné fölött ült az, úgy, hogy a delnő nem vehette őt
észre.
Ekkor azután ismét leszögzé szemeit legyezőjére s nem volt figyelme
többé semmire, mint azokra a gondolatokra, miket a fekete lapokról
leolvas.
… Egygyel kevesebben vannak, a kik szeretnek…
… Mindig szűkebb lesz körülöttem a világ…
… Jön idő, a hol nem lesz számomra sehol «otthon»…
… Szép küldetés a sorstól egy szegény leány számára! Azokat, a kiket
szeretek, egyenkint eltemetni, elfeledni. Vagy elsiratni, vagy
elgyűlölni…
… Csak már vége volna e zajnak, hogy mehetnék haza az én kis mosolygó
halottamhoz, az ő fehér koszorúcskáját elkészíteni…
Pedig végig kellett az előadást várnia, a «Filosof» művészi előadása
legutoljára volt téve. Elébb következett még a cserebogár malma,
Tresorral és fiával.
Ezt a hajmeresztő látványt Ilonka soha sem szerette nézni. Meg is mondta
Tresornak, hogy annál valami okosabbat is gondolhattak volna ki. «De nem
merészebbet!» volt az acrobata válasza. Ilonka azonban kikötötte
magának, hogy ő ezt soha sem fogja nézni, mert ez már nem is
testgyakorlat, ez istenkísértés.
Most is arcza elé tartja legyezőjét, hogy oda se lásson ez életveszélyes
mutatványra, s csak a közönség tapsaiból figyelte meg, hogy most van a
kettős malom, most csúszik alá apja derekán a fiú; most indúl meg az
őrült repülés a tengely körül, két ember hosszában.
Egyszer aztán a tapsot egy általános elszörnyedés hörgő zúgása váltá fel
a közönségnél, melyet száz meg száz nősikoltás követett.
Ilonka odapillantott: mi az?
Az érczrúd, mely körül kezeinél fogva forgott az apa és fiú, hirtelen
kicsúszott kapcsából; az erőművész, ki észrevette a veszedelmet, erősen
megragadta azt mind két kezével, s úgy csúszott végig rajta, különben
mindkettőjüket a tetőig veti a megszakított lóderő; így pedig az történt
velük, hogy mind a kettőjüket úgy csapta a földhöz önrepülésük rohama,
hogy élettelenül terültek el rajta.
Ilonka felszökött helyéről, és le a fövényre.
Nem volna érdemes, hogy nőnek nevezzék, ha azt nem tette volna, hogy
midőn egyetlen igazi barátját ott látja lezúzva a földön heverni, oda ne
rohanjon hozzá és első ne legyen, ki annak fejét felemeli s véres arczát
megtörli; ha e perczben eszébe jutott volna: hogy mit mond erre a bámuló
világ?
Az előadásnak e balesettel vége szakadt; a nők futottak ki a nézőtérről;
az előkelőbbek ájuldoztak, a lovarszemélyzet összefutott
bohócz-köntösben, tündér-álczában és sietett a földön heverő apát és
fiút az öltöző-szobákba átvinni. Ilonka velük ment.
Most azután két kínos delejvonzás között oszlott meg lelke: otthon egy
halott, a ki már az; és itt talán csak lesz még kettő. Amaz a kín haza
vonta, emez itt tartotta, mint a háztetőn járó holdkórost, kit föld és
hold kínoz egyszerre rettentő vonzerejével.
Addig nem lehetett barátját elhagynia, míg az orvos nem biztosítá, hogy
él. A fiú már jobban van, csak keze marjult ki, hanem az apa súlyosan
megütötte magát. Még nem tudni, mi lesz a vége? Kétszer vágtak rajta
eret, míg eszméletre tért.
Tresor, mikor felveté szemeit, Ilonkát látta maga előtt. Kezét fáradtan
emelé fel s szivére tette. Talán azt akarta mutatni, hogy nincs semmi
baja, vagy talán meg akart köszönni valamit?
Azután bágyadt mozdulattal inte, mintha távozásra késztné.
Ilonka maga is idején látta, hogy haza menjen. Az idő későre haladt már;
anyja ezóta aggódik szokottnál hosszasabb kimaradása fölött; sietnie
kell haza.
Megszorítá szótlan barátja kezét, megsimítá homlokát, s aztán sietett a
circusból.
Csak akkor vette észre, hogy most már az sincs, a ki haza kisérje. A
circus szolgái is el voltak foglalva vagy küldözve, nem akart senkinek
alkalmatlan lenni, gondolta, egyedül is haza talál. Talán bérkocsi is
lesz a circus előtt.
A mint az oldalajtón kilépett, bérkocsi után nézegetve, az ajtó mellett
egy férfit pillantott meg. Ott állt az mozdulatlanul és várakozni
látszott.
Ilonka megismerte őt: Elemér volt.
Most már nem nézett bérkocsi után; sebesen elhaladt mellette, a nélkül,
hogy feléje nézne.
A követő léptekről megtudá, hogy Elemér őt nyomban kiséri.
Óh ő ismerte még lépéseinek hangját is.
Ezek a léptek követék őt utczáról utczára. Ilonka hallotta azokat
kongani, kiismerte más jövő-menők léptei közül, és lelke hánykódott
visszás érzelmek alatt.
Harag, szégyen és remegő vonzalom kűzdött szivében.
A léptek mindig közel hangzottak mögötte. Ő egyszer sem tekintett
vissza.
Végre egy szűk sikátorhoz jutott, melyen keresztül kellett mennie
lakásukhoz.
Abban a sikátorban egy lélek sem járt már.
A mint ide befordúlt s a kisérő lépteket most gyorsítva hallá közeledni
magához, a nemes kétségbeesés kitört nyugalma bilincseiből. Hirtelen
visszafordult s eléje dobbantva az utána jövőnek, rárivalt tompa, de
indulatos hangon:
– Mit akar ön? Miért követ ön engem? Kiüldözött ön már hazámból, ki
akar-e üldözni a világból is?
A megszólított ott maradt, a hol a leány megszólította.
– Hallgasson meg engem kisasszony! Egy lépést sem közelítek, de
hallgassa meg, a mit mondok. Ha én üldöztem kegyedet, megbűnhödtem érte,
mert üldöztem azután magamat kegyed emlékével még jobban. Óh! a kegyed
megbántásának emléke engem túl üldözött a világtengeren, bele üldözött
idegen nemzetek őrjöngő harczába, kiüldözött az életből, halálba
hajtott; még ott sem engedett megpihennem, a túlvilágról is
visszakergetett; se élnem, se halnom nem szabad, nem lehet a kegyed
haragjával. Hát örökké tart-e az?
– Mit kiván ön tőlem? kérdé a leány ridegen.
– Mindent. Nőül akarom önt venni.
Ilonka nem titkolhatott el egy keserű mosolyt az arczán.
Elemér elérté a választ.
– Rosz helyen, rosz időben szólok, tudom; de mit tehetek mást? Ez a
kezdete, ez a vége annak, a mit önnek meg kell mondanom. Évek óta
keresem önt, hogy ezt megmondhassam, s nem tudom, nem tűnik-e el előlem
újra, a nélkül, hogy ezt meghallhatta volna tőlem. Én önt nőül akarom
venni, mert én önt szeretem. És ön nem gyűlöl engem. Hiába vet ön oly
megölő tekintetet rám: ön nem gyűlöl engem.
– Ki mondta azt önnek?
– Valaki, a kinek ön azt elmondá.
– Ily valaki nem él a földön! felelt rá büszkén a leány.
– Igaz! szólt az ifjú; de vannak, a kik halva is beszélnek. És azzal
keblébe nyúlt s kivette tárczájából a délvirágot, melyet a nádasi
pusztakertből leszakított. Ez a virág mondta azt meg nekem. Ön ismeri
ezt, ön beszélt vele; s ez elmondott nekem mindent. Gyalog, éhszomjan
vándoroltam odáig, hol e virág termett, mint zarándok a búcsújáró szent
helyre. Tagadhatja-e ön ezt?
A leány lesüté szemeit, miknek hideg villáma meg volt törve. Érzé, hogy
bűverejének vége van. Mély sóhajjal, keserűséggel csak annyit mondott:
– És hány éve annak, hogy ez a virág önnek beszélt?
Az ifjú egészen átérté a mély vádat.
– Igaz, nem tagadom, hogy az régen volt, egy örökkévalóság. És nincs
mentség, mely elvehetné rólam a vádat, hogy oly soká késtem a következő
szóval. De nem volt az idő elveszve. Engem mint bolondos kölyket hajtott
keresztül a tűzön önhóbortosságom; de mint férfi jöttem ki abból; férfi,
kinek minden szava tettrevaló, s minden gondolata kimondható. Nagyon
késtem, azért nagyon sietek. Mutasson be kegyed szülőinek: én még ma
megakarom tőlük kérni kegyed kezét.
Ilonka arczán sajátszerű fájdalom kifejezése foglalt helyet. A
gyöngédség éde és a gúny keserve volt ebben elvegyítve.
– Szülőimhez? mondá; most rögtön? Még ez órában? Jó! jőjjön kegyed
mellettem.
S azután vezette őt a hosszú sikátoron végig. Egyik sem szólt a másikhoz
több szót, míg a házhoz értek, hol Világosiék szállása volt.
Ilonka kinyitá a kaput s bebocsátá rajta Elemért. Azután végig vezette a
hosszú, sötét folyosón szállásuk ajtajáig.
Elemér tudhatta, hogy Ilonkát szülői ébren fogják várni.
A mint az ajtón bebocsátá, Elemér az elrekesztett szoba első osztályában
lelte magát, hol Világosi ült örök karszékében. Mindig ült, soha sem
feküdt le.
Ilonka oda vezeté Elemért.
– Itt van az atyám. – Harter Elemér úr! szólt az ifjúra mutatva.
Világosi e szónál felrettent béna tompulatából s haragosan kezde
kezével-lábával dörömbözni és sebesen kiáltozá egymásután: «tatata,
tototo»; nem volt ez emberi beszéd, de mégis erős indulatot fejezett ki
ez állati hangban.
Elemér megmerevedve állt ott, nem tudta elgondolni, mi lehet ez?
Ilonka szomorúan mondta neki:
– Ez lett az atyámból! Most lépjen át a másik szobába.
A deszkafal függönyét félrevonva, azon belül látott Elemér egy halvány,
összeesett arczú nőt feküdni a kórágyon, és egy holt gyermeket a
ravatalon.
– Itt az anyám és a testvérem! rebegé fülébe súgva Ilonka.
Elemér feje körül zúgott a lég; azt az érzést hozta vissza emléke, mikor
a végtelen tengert érzé maga körül összecsapni, s merült alá egy
ismeretlen világba. De az eszmélet, mely ott sem hagyá el, itt is
uralkodott a helyzet benyomásán. Keble elszorult attól, a mit látott; de
szive helyén volt.
Odalépett a beteg nőhöz.
– Asszonyom! megbocsát ön, hogy ily szomorú órában háborgatom önök
nyugalmát. Midőn azt kértem Ilonka kisasszonytól, hogy vezessen be
családjához, nem tudtam minő gyász van itten; most pedig annál inkább
kérem, hadd legyen e gyászban osztályrészem nekem is. Ismeri kegyed
nevemet? Én Harter Elemér vagyok.
– Ismerem ezt a nevet! felelt rá Világosiné komoran.
– Én öntől azt jöttem kérni, vegyen fel családja tagjai közé, adja nekem
Ilonka kezét. Hogy ez a gondolatom nem ebben az órában támadt, azt
bebizonyíthatom atyám levelével. Tegnapelőtt tudtam meg véletlenül, mit
régóta fürkészek, kegyetek hollétét, s azonnal írtam Harter Nándor
úrnak, hogy Világosi Ilonka kisasszonyt nőül akarom venni. Vele, mint
atyámmal, – illő volt azt tudatnom. Ma megkaptam rá a választ. Nem
meglepő, mert előre tudtam. Ő tiltja nekem e lépést. De én az ő
tilalmával nem gondolok, magamé vagyok s itt állok, hogy Ilonka
kisasszony kezét öntől ünnepélyesen megkérjem.
Világosiné e szavak alatt csendesen félkönyökére emelkedett kórágyán.
– Tehát Harter Nándor úr megtiltja önnek ezt a házasságot? Jó, tehát
legyünk ketten, kik azt megtiltjuk. Én is ellene mondok annak! Itt a
nyomorúság vermének fenekén, a halottak házában, magam is a sirhoz
közel, utasítom vissza önnek a kezét. Nem, egy Harter keze még a sirból
kimenekülni sem kell nekem. Tudja ön, minő sebfolt az én szívemen a
Harter-név emléke? Egykor jegyese voltam Harter Nándornak; nem úgy kért
meg, mint ön ezt a leányt: este, mámor után; de ünnepélyesen, egész
világ tudtával, kihirdetve templomszerte, háromszor egyesítve nevemet a
magáéval – s a menyegző napján elhagyott. Akkor én az eget szidalmaztam
szégyen és kétségbeesés miatt, s e fájdalom, e gyalázat terhe földre
sújtott. Óh tiszta ég, óh örök bölcseségű Isten! bocsáss meg érte: most
áldalak, hogy ez nem úgy történt, a hogy én kivántam. Látta ön azt a
tébolyodott koldust ott a másik szobában? Azt a tébolyodott koldust
rendelte nekem Isten hitestársul az ön méltóságos gazdag atyja helyett.
Áldott legyen érte bölcs irgalma Istennek! Mert ennek a tébolyodott
koldusnak van becsületes neve, a mit viselhetünk én és gyermekem
büszkén; ha élünk, élve, ha haltunk, fejfánkon; míg az ön apjának neve
átkozott egy egész ország előtt, a kire újjal mutogatnak az utczán és
utána kiáltják: «Ime, itt megy az éhezők megkoplaltatója, a közkincs
megrablója, a tolvajok orgazdája, Harter!» El innen, uram! Ön nagy úr,
mi koldusok vagyunk. De vigye ön magával azt a tudatot, hogy a földhöz
ragadt koldusnak circusban szolgáló leánya sem köti össze a nevét egy
Harter nevével!
Világosiné láztól égő arczczal roskadt vissza fekhelyére.
Elemér elzsibbadtan hallgatá végig e rettentő öldöklő beszédet. Mikor
vége volt, így szólt, mélyen felsohajtva:
– Asszonyom, még egyszer találkozni fogunk. Most Isten önnel!
Azzal eltávozott.
A mint egyedül maradtak, Ilonka odarogyott anyja ágya mellé s könyező
arczát annak kezére fektetve, zokogá fájdalmasan:
– Anyám… én szerettem őt.
Világosiné elképedve hallá e vallomást, s bánatosan mondá hanyatt
roskadva párnái közé:
– Miért nem mondtad ezt nekem soha?