Három beteg panaszát vigyázni; reggeltől éjfélig a varróasztalnál
dolgozva, egy jövő hónap terhét kettőzött szorgalommal leróni, s aztán
olyankor, midőn maga elmegy a gyógyszerekért, útközben új szállást
keresni.
Az is mind meglett. Az «én magam» sokat elbir.
Kapott kétannyi munkát, mint eddig; dolgozott éjről-éjre; talált jó
szállást, szárazabbat, földszintit, csak felpénz kellett még rá. Az is
meglesz. Szombaton elkészül a fogadott munkával s akkor kap pénzt, a
mennyivel ki lehet fizetni a lakbért, átszállíttatni a betegeket.
Szombat estig nagy szorgalommal elvégzé a felvállalt munkát, kissé késő
is volt már, mikor útra kelt vele. Mind a három beteg oly nyughatatlan
volt miatta. Atyja tombolt, és izgatottan kiabált rá; anyjának láza volt
épen, rémeket látott mindenütt, kik leányát elfogták az utczán; s a kis
néma a nyakába csinpajkozott, úgy sírt, nem akarta elereszteni.
Ilonka nagy nehezen megnyugtatá mind a hármat. Megigérte, hogy sietni
fog haza. Kerül, fordul és itthon lesz.
Sietett is a kész munkával a szokott dologadó üzletbe. Akárhány
comfortablet megelőzött lépteivel.
Mikor az üzlet irodájába belépett, a hol rendesen át szokták venni a
munkáját, ezúttal egy egészen ismeretlen úr fogadta, azzal a kérdéssel:
– Mit hozott, mamzell?
– A megrendelt himzéseket. Itt van róluk a számla. Kérem a
térítvényemet, s a munkáért járó díjt. Sietek.
– Hm, hm! dünnyögött az ismeretlen úr, s elvevé tőle a himzéseket.
Lelkem, a térítvényét én nem tudom előadni, mert itt most zavar van;
hanem adok róla elismervényt, hogy átvettem.
– Az is jó lesz!
Az ismeretlen úr írt valami macskakaparást egy papirszeletre s odaadta
neki.
– Azután kérem a számlámat kifizetni.
Az ismeretlen úr megnézte Ilonka számláját, s aztán visszanyújtá neki.
– Hja, kedves mamzell, az «entreprise universelle des pompes funèbres»
ma reggel megszüntette a fizetéseit, s azóta csukva a cassa.
Ilonka nem értette azt.
– Hogyan lehet az?
– Hja, lelkem, ez nagy dolog. Maga még nem is tud róla semmit? Pedig
tele van vele a város. Hallotta hírét a gazdag Arnstein és Eskelesnek?
No hát az megbukott tegnap; ez magával rántotta A. Mayert, az magával
rántotta B. Mayert, ez meg C. Mayert; tegnap a bankárok buktak sorba, ma
a nagy boltok buknak utánuk, s holnap valószinüleg a Milchmeyerek fogják
bejelenteni a cridát. A kinek most jóravaló firmája van, mind siet
becsukni a boltot. Az entreprise universelle des pompes funèbres szintén
bejelenté a cridát, s senkit sem fizet többé.
– De hogy lehet az, hogy a munkásait ne fizesse valaki?
– Lelkem mamzell, ez pedig így van. Tudja mit: jegyeztesse be magát a
hitelezők közé követelésével; nyolcz-kilencz esztendő alatt a csődpernek
vége lesz; akkor, ha még marad valami a csődtömegből, ön bizonyosan a
második categoriában fogja magát találni azok között, a kik kiváncsiak
lesznek megtudni, hogy minden forintjuk után hány krajczár jár vissza.
Ezzel az ismeretlen úr, mint a ki nagyon ügyes humoristikus ötletet
hallatott, elégült mosolylyal fordult hátra egy másik ismeretlen úrhoz,
a megzavarodott leányra bízva, hogy elmenjen-e, vagy további mulatságul
szolgáljon részvétlen idegen embereknek.
Ilonka annyit mondott még:
– Uram! Nekem itt biztosítékom is volt letéve, mert otthon-dolgozóktól
biztosítékot kérnek. Én negyven forintot tettem le a pénztárnoknál; azt
mégis vissza kell adni.
– Minden bizonynyal, mamzell! A mondott nyolcz-kilencz év alatt az is
visszakerül. Indítson ön e végett igénypert. Ajánlhatom önnek a saját
ügyvédemet, doctor Stempelmayert, a ki nem fogja önnek azt a pert száz
forintnál többe keríteni.
Ilonka eszméletlenül támolygott ki az utczára.
Az utolsó fillér is ki volt ütve kezéből.
Óh! mily gonoszok az emberek! még a koldust is meg tudják lopni!
Késő este volt már, haza kellett volna mennie. Betegei, kedvesei rég
epedve várnak reá. Várják a vigaszt, várják a gyógyszert, várják
mosolygó arczát. De hogy menjen hozzájuk haza? Nincs vigasz, sem
gyógyszer, sem mosolygó arcz. Egy fillére sincs többé, és nincs kilátás
munkára a jövő napokban, nincs miből élni egy napig sem többé!
A nép-áradat, mely az utczákon alá s fel hömpölyög, vitte őt magával, az
öntudatlant. Maga sem tudta, merre megy, hová megy? mit keres?
A mit csak jövő-menő emberek fenhangon beszéltek körüle, az egyes
szavak, a miket hallott, mind általános halomrabukásról, szökésekről,
semmivé-lételről beszéltek. Másnak is volt kétségbeesése, nemcsak neki.
A néphullám elsodorta őt magával a csatorna partjára: ott bolyong
czéltalan, gondolat nélkül, eszme nélkül. Egy helyütt nagy tolongás
támadt; a nép összefutott. Az emberek kérdezték egymástól, mi történt?
Aztán jöttek, a kik tudtak rá felelni. Egy öreg kereskedő most ugrott
bele a csatornába: kifogták, de már halva. Minden vagyonát elveszté a
tegnapi bukás napján.
Ilonka látta, a mint azt az embert négy munkás elvitte a legközelebbi
hordszekérig. Hosszú, ősz haja volt, a víz csorgott végig az úton
hátraszegett fejéről.
A bámész sokaság tódult az öngyilkos hullája után, megtudni: mi lesz hát
belőle?
Ilonka magára maradt azon az elátkozott helyén a csatorna-partnak, a
honnan épen most húztak ki egy öngyilkost.
És azután azt gondolta magában: nem volt-e annak az embernek igaza?
Kihajlott a mellvéden keresztül s alátekintett a csatorna vizébe.
A szél lobogtatta a lámpákat a parton, azoknak a világa tánczolt a víz
fekete tükrén.
És a fekete tükörben látta a leány a kétségbeesés minden rémjelenetét.
Mindazoknak a végső nyomorát, a kikért eddig emberi erőt megtörő
küzdelmet viselt; a rút, csalfa, igazságtalan világot; a gyűlölt
arczokat, kik üldözik azt, a mi szép; a mostoha évet, mely
megfeledkezett a férgekről, miknek elődei életet adtak; s vágya jött
megtudni, hát a fekete tükrön belül mi van?
Talán egy jobb világ? talán egy másik élet? talán örök nyugalom? talán a
semmi?
Kétszer is elhagyta azt a helyet, kétszer is visszament oda; s megint
belenézett a fekete víztükörbe, a miben a lámpák bolygó fénye tánczolt a
vizek halottai fölött; és homloka égett attól a gondolattól, a mi
lelkében támadt: levette kalapját s oda tette a mellvédre. Milyen jó
volna nem élni többé.
Ekkor valaki megfogta a kezét, s egy ismeretlen hang nevén üdvözlé.
– Jó estét, Ilonka kisasszony!
Megrettenve tekinte hátra. Egy egészen idegen arczot látott maga előtt.
Negyven éves férfiu volt az, simára borotvált képpel, melynek vonásain
annyi komoly jószívűség volt rajzolva, hogy Ilonka önkénytelen kezében
feledte kezét.
– Ön nem ismer rám, szólt az ismeretlen nyájasan. Pedig igen közelről
látott; persze, hogy nem ezzel az emberi ábrázatommal. Én vagyok a
Kaczenbuckel Hans.
– Ah! Ilonka most már vissza is szorította a kezét.
– Az a Kaczenbuckel Hans, a ki akkor meg akarta ölni porontyait, meg
magát kétségbeesésében; s a kit kegyed, jó kisasszony, megszabadított a
pokol torkából. Emlékezik-e még rá?
– Óh igen!
A férfi még mindig nem eresztette el Ilonka kezét. A leány érezte, hogy
az őt fogja.
– Hát a kis lóra, a mit nekem adott? Az nekem sok szerencsét hozott. Rám
nézve valódi kincs volt. Híres lettem vele; most ide vagyunk
szerződtetve mind a ketten a cirkushoz, szép fizetéssel. Sokat
tudakozódtam kegyetek után, mert le akartam tartozásomat róni, s
megtudtam, hogy kegyed családját messze elüldözte a balsors, egész idáig
üldözte. Kegyednek anyja beteg, ugy-e?
– Honnan tudja ön? kérdé Ilonka elámulva.
– Onnan, hogy kegyed magánosan jár itt este; bizonyosan betegen fekszik
az anyja.
– Igaz!
– Kegyed varrás után él, nemde?
– Honnan gondolja?
– Érzem a mint a kezét fogom, hogy az ujjai fel vannak varrva. Kegyed
most alkalmasint a munka-adójánál volt, s azt nem találta otthon. Sokan
vannak most hasonló helyzetben; sok dolgozó-leány az utczákon ácsorog és
várja az ajtó nyílását, melyet a munka-adó szombat este bezárt előle.
Talán el is tévedt kegyed. Hol lakik?
Ilonka megmondta a szállását.
– Óh! oda magában vissza sem talál. Engedje, hogy anyjához
visszakisérjem.
Ilonka nagyot sóhajtott. Valami szorító kíntól szabadult meg a szíve.
Megindult a kisérőjével.
– Kisasszony! Én önnek sokkal tartozom! beszélt a bohócz; nem rajtam
múlt, hogy azt eddig nem róhattam le; de nem tudtam önöket feltalálni.
Ime, a szerencsés véletlen kezemre játszott. Épen a cirkusból jövök, a
hol dolgomat végeztem. Most nem hínak Kaczenbuckel Jánosnak; franczia
vagyok, Tresor a nevem. Mindennap előadást tartok a kegyed kis lovával.
Tudja kegyed, hogy mit ér a kegyed kis paripája? Én megköszönöm, ha
kegyed átengedi azt nekem ötszáz forintért.
Ilonka megremegett. Mennyi pénz!
– Én azt önnek ajándékba adtam! felelt rá.
Még most is büszke.
– De én nem fogadtam azt úgy; emlékezhetik rá, kisasszony, hogy akkor is
megmondtam, hogy azért Kaczenbuckel János, mihelyt módjában lesz,
fizetni fog. Most pedig módomban van. Úr vagyok, olyan fizetésem van,
mint egy osztálytanácsosnak, s jobban szeretnek mellette. Kegyednek
pedig családja van, melynek bizonyosan jól fog esni, ha egy régi adósa
azzel a szóval kerül elő, hogy eljött fizetni. Nemde? No hát, ha áll az
alku: a kis lónak ötszáz forint az ára.
– Nem, uram! az nem ért akkor százat, mikor én önnek adtam. Én értem
azt.
– Ah! dehogy érti, kisasszony. Igen, a lónak a feje, meg a négy lába. De
annak a lónak lelke van! s azt a lelket kegyed ébresztette benne. Tudja,
kisasszony, minden állatnak van lelke, kisebb-nagyobb, épen, mint az
embereknél; némelyik meg egészen barom marad, ez az embereknél is úgy
van. Ha az állattal kicsi korától fogva úgy bánnak, mintha ember volna;
okosan, szeretettel beszélnek hozzá, megmagyarázzák neki, mit miért
kellett úgy tenni, ok nélkül meg nem ütik, igazságtalanul nem mellőzik:
lélek támad benne. A mi mesterségünk az állatok lelkével foglalkozni.
Óh! nagyon szép mesterség ez. Több, mint mesterség: művészet; több, mint
művészet: tudomány! A hány állat, annyi jellem, annyiféle nevelési
modor; de a ki ért hozzá, semmi sem vész kárba náluk. Egyikben humor
van, másikban nemes páthosz; egyik naiv, másik filosof. A kegyed kis
ponyja különb humorista, mint én magam; és a mi legjobban bizonyítja,
hogy lelke van, az, hogy nagy financier! Óh! azt kegyednek meg kell
nézni, mikor egyszer egy nagy lakoma után (én vagyok a pinczér, ő a
vendég) eléje hozom a számlát, s ő egy fekete táblára írja a patkójába
csiptetett krétával a mondott számokat, s utoljára összeadja az egészet,
hogy kijön a helyes összeg, mintha akármi Buchhalter adta volna össze.
Óh! az nagyon derék. A közönség tombol, mikor ezt látja. Óh ezt
kegyednek is meg kell nézni. Holnap mindjárt. Tudom, mit akar mondani:
hogy a kedves mamája beteg. Úgy értem, hogy ha jobban lesz. Nekem van
egy kis leányom, tizenkét éves (már kötélen dolgozik), azt majd elküldöm
kegyedért s előadás után magam hazakisérem szállására. Óh! igen jó helye
lesz kegyednek, a proscenium előtt, a hol nem őgyeleg a profán publikum,
s a honnan legközelebb láthatja kegyed az állatokat. Pompás állatjaink
vannak. De valamennyi között legkedvesebb a kegyed kis ponyja.
Okvetlenül szükséges, hogy kegyed azt meglássa, hogy maga
megbecsülhesse, mit ér, mert így hiába mondom, kegyed valami rossz
élcznek veheti, hogy ötszáz forintot igérek egy olyan kis tizennégy
markos lovacskáért. Pedig bizony Isten, az kevés. Ebben a nyomban
megadnám kegyednek, de persze Tresor nem hordja az egész tresorját
magával. Kérem, azt mégis engedje meg kegyed, hogy foglalót adjak rá.
Úgy hiszem, ötven forint van a tárczámban. Kérem kegyedet, az én
érdekemben kérem, vegye el, mint foglalót a kis lóra, mert lássa, attól
tartok, hogy más még többet talál igérni kegyednek, ha megtudja, hogy az
a ló a kegyedé, én pedig el nem tagadom, s még elárverezik a kezemről.
Vannak rivalis lovardások, a kik nehéz összegeket dobnának ki, hogy ezt
a specifikumot elüssék a kezünkről. Azért fogadja el, jó kisasszony,
tőlem ezt a felpénzt; bizony Isten, ha holnap meglátja a lovát, azt
fogja mondani: ez a ló egy milliót ér, s akkor rajtam lesz a sor szépen
könyörögni, engedjen le az árból kilenczszáz kilenczvenkilenczezer
ötszáz forintot.
Azzal odaerőltette Ilonka kezébe a tárczájából kivett bankjegy-csomót.
– Jól van! szólt Ilonka; elfogadom, mert szükségem van rá. Még többet is
megvallok önnek: e nélkül tán a kétségbeesés sugallatát követtem volna,
mert honn három betegem fekszik, apám, anyám, testvérem nyomorban, s
engem kézi-munkám díjától fosztott meg a csalárdság. Ön engem oly örvény
széléről húzott vissza, a mire borzadva tekintek hátra. Hiszem
Istenemet, hogy ez nem ok nélkül történt, s kezdem remélni, hogy egy
forduló pont következik, a hol egy jobb élet veszi kezdetét. Óh! az
eddigi rettenetes volt. Nem mondom senkinek soha, mert a kik hozzám
legközelebb állnak, azoknak nem szabad azt megtudniok: de eddigi életem
egy mindennapi meghalás volt, mindennapi ujraébredéssel. Engedje, hadd
szorítom meg becsületes kezét. Idegen, ismeretlen komédiás! Egyedüli,
önzetlen jó barátom! Legyen nekem az ezután is. Mindenki eltaszított a
világban; egyedül ön nyújtá kezét, ki nem tartozott nekem semmivel,
egyedül egy rég elhangzott jó szó emlékével.
A leány sírva fakadt. Nem illett az utczán, de tették azt azon az estén
mások is Bécs város utczáin, s a járókelők tudták, hogy van ok rá elég.
– Most hagyjon ön el; innen már egyedül is haza találok; még a
gyógyszertárba is kell mennem, s ott megvárakoztatnak. Felpénzt is kell
adnom az új szállásra, hova az enyéimet holnap átköltöztetem. Itt a
szállás czíme. Ha elküldi ön holnap hozzám a kis leányát, megengedi,
hogy azt «kis testvérkém»-nek szólítsam?
– Oh! kisasszony!
– El fogok menni mindenüvé, a hova ön mondja, hogy menjek.
A bohócz büszke arczczal felelt:
– Azt teheti is, kisasszony! Mert a bukfenczhányó bohócz fejtetőn jár a
publikum előtt; de emelt fővel jár a publikum között; pirosra festi az
arczát este, de mikor lemosta róla a festéket, nincs oka pirulni senki
előtt, én Istenre mondom önnek, hogy a bohócz leánya, mikor a kötélen
tánczol, jobban meg van őrizve mindennemű lebukástól, mint az a
herczegasszony, a ki őt páholyából nézi.
Ilonka édes anyja már aggódott leánya hosszas kimaradásán, midőn az
hazaérkezett. A lány elmondott anyjának mindent. Világosinét egészen
felélénkíté ez a történet. A mily nagy mértékben szidta azokat a
gézenguzokat, a kik leányának egy heti munkabérével s még keserves
utolsó biztosítékpénzecskéjével is kridát csináltak, ép oly túlcsapongó
volt a bohócz magasztalásában, ki az elvesztettet visszapótolta. Óh!
ennek a derék embernek a barátságát visszautasítani nem szabad. Még ő
unszolta leányát legjobban, hogy elmenjen a holnap estéli előadást
megnézni. Nem történik az alatt idehaza semmi baj.
A jó asszonyság annyira biztatta magát, hogy másnap elhitette Ilonkával,
hogy már nem beteg: fölkelt jókor, maga segített a másik szállásra
átköltözésnél.
Az egy jó kis kedves szállás volt. Egy jó nagy szoba, festett
deszkafallal kétfelé választva, ugy hogy kettőnek lehetett használni;
mindkét ablaka egy urasági kertre nyílt. A kertbe ugyan tiltva volt
menni, de az akáczfáknak nem volt tiltva, hogy virágaik illatával a
körüllakó zsellérek szobáit is betöltsék.
Kevés munka volt a berendezésével, délig bőven el lehetett rakosgatni
mindent.
Az orvosnak igaza volt. A szállásváltoztatás, a jobblét reménye legjobb
gyógyszere volt Ilonka betegeinek. Sok olyan betegség van a világon, a
miben a kedély férgei marczangolják szét az idegeket, mintha a menekülni
vágyó lélek tépné magáról a testet!
Világosit nem lehetett az ablaktól elvonni, úgy tetszett neki a kilátás
azokra a tulipánokra, a mik a szomszéd kertben már ütögették fel a
fejeiket a földből; Világosinénak a láza is elmaradt e napon, s azzal
biztatta Ilonkát, hogy már egészen meggyógyult.
A délután igen boldogan folyt le. Ilonka maga is úgy érzé, mintha azzal,
hogy most a délutáni nap besüthet ablakukon (volt szállásuk soha sem
kapott napsugárt), már az egész élet világosabb volna. Talán már
hajnalodik.
Anyja határozottan kivánta tőle, hogy estére elmenjen a cirkusba. Ez
félig-meddig kötelesség volt. Üzlet forog fenn. Ha a lovardás meg akarja
adni a lova árát tisztességesen, miért ne fogadnák azt el? Rá is vannak
szorúlva, mert egy ideig alig lehet arra számítani, hogy Ilonka
himző-munkát kapjon. Egyéb női munka pedig nem szerzi meg a kenyérhez
való sót. Ha tehát Ilonka szereti a családját, áldozza fel az ő
kedvükért ezt az estét. Hiszen anyjának nincsen már semmi baja.
Kötelessége, hogy menjen mulatni.
Délután, jóval hét óra előtt, meglátogatta őtet a bohócz leánya, a kis
tizenkét éves Hermin: egy vidám, kondor, szőke hajú gyermek, kit atyja
azért küldött, hogy vigye magával a cirkusba Ilonkát.
Mademoiselle Hermin fiatalsága daczára már önálló művésznő volt, még
pedig kötélen és vassodronyon, és féllábon is önálló, s tartott valamit
művészi renomméjára. Mint jól nevelt kisasszony, nem járt egyedül;
testvére kiséretében jött, az ifjú Francois Tresor lovagias oltalma
alatt, ki ugyan tíz éves gentleman, de mint kitünő acrobata, kellő
tekintélylyel bírt a világban elfoglalt állásának nyomatékot adni.
A miniatur-Lovelace megbizatásához illő applombbal mutatá be magát és
testvérét az úri családnál, melynél már egyszer volt szerencséje, lábbal
az ég felé, tisztelkedni. Az első bevezetés után gyorsan következett,
hogy a kis szöszke leányt megszeressék a Világosi-család tagjai. Az
eleven, beszédes leányka úgy emlékezett minden apró körülményre, mely
amaz emlékezetes látogatásukat Világosiék udvarán jellemzé, a hogy csak
romlatlan szívek szokták tartogatni elfogadott jó tettek emlékeit.
Egyfolytában elbeszélte a «Csilla» egész folytatólagos élettörténetét,
onnan kezdve, a hogy a tiszamelléki nyomorúság völgyéből kijutottak,
egymás mellett hálva a puszta fenyéren s egymás kenyerét osztva a puszta
vásárokon, egész odáig, a hol a bécsi híres lovarda-igazgató figyelmét
felköltötték a bohóczok és kis paripájuk, s lett a Kaczenbuckelekből
Tresor, a «Csillá»-ból «Filosof».
– «Filosof»-nak nevezte el a papa, mivel nagyon bölcs állat, mi csak
röviden «Filli»-nek hívjuk. No majd meglássa kegyed, Ilonka kisasszony,
milyen okos kis állat lett belőle. Még a kegyed nevére is emlékezik. Mi
sokszor megtettük vele azt a tréfát odahaza, hogy elszámláltunk előtte
egy csoport nevet a naptárból sorba: Linka, Minka, Amália, Pepita,
mindegyikre csak a fejét rázta, de mikor azt a nevet mondtuk: «Ilonka»,
akkor elkezdett röhögni, nyeríteni, s a fejével bókolt. Oh! mi nem
hagytuk magunknak elfelejteni ezt a nevet; megtanultuk azt az úton a
parasztgyermekektől, a kik nem győzték dicsérni azt a jó Ilonkát, a ki
nekik kenyeret és jó szót adott azokban a keserves időkben.
Az ifjú Hercules is erősíté, hogy az bizonyára úgy volt. Azért csak
jőjjön el ma a kisasszony, őket megtekinteni. Ő ma a kisasszony
tiszteletére a «fogoly cserebogár» malom repülését fogja produkálni. Ez
csak nagy ünnepélyek alkalmára tartatik fenn, mert igen nehéz. Hogy
pedig ez a másik ifjú gentleman, ki olyan nagyon hallgat, ne unja magát
odahaza, hozott a számára egy képes könyvet, az is tele van tarka
állatokkal, erőművészi alakokkal, majd elmulatja vele magát.
A kis néma nagyon megörült a képes könyvnek; egészen elfeledte tőle
minden baját. Meg tudta köszönni szépen, csókot vetve érte kezével, s
mutatta az ifju acrobatának, hogy ő azzal a könyvvel vele fog hálni. Az
ifjú Tresor egész komoly arczczal helyeselte ebbeli szándékát.
Ily solid társaságban bizony nyugodtan eresztheté el leányát Világosiné,
kivált miután arról is biztosítva volt, hogy előadás után ismét haza
fogják kisérni.
Ilonka maga is könnyű szívvel távozott hazulról.
A cirkusban a művészek számára fentartott mellékajtón vezették be
Ilonkát. Ott már teljes costumeben várt reá régi jó barátja, tudniillik,
hogy zöld békának öltözve, zöldre festett ábrázattal és rózsaszinű
üstökkel. Ilonka nem is ismert rá, csak mikor a gyermekek biztosíták
róla, hogy ez a béka a papa.
Egy szolga azután a helyére vezette Ilonkát, egy számozott székre. A
gyermekek benmaradtak az öltözőben, készülniök kellett az előadáshoz.
Ilonka számára igen jó hely volt választva az előszínben, mely a
fövénykör és a szinpadi függöny között van: oda többnyire a művészekhez
tartozó családtagok települnek le, s az biztos társaság. Ilonka sokat
élvezett az előadás alatt. A cirkusi látványok gyönyörei nem olyan
felületesek, mint azt mi magas paripáinkról szoktuk megitélni; van abban
valami elmélkedésre méltó, minő tökélyre képes az emberi izom, s az
állati halandó lélek?
Merész gondolat ez: a gyönge gyarló emberi testet aczéllá edzeni;
megmutatni, hogy az ember, ha akarja, még az állatok királyát is
megfoszthatja rangbeli elsőbbségétől, mert lehet erősebb, mint az
oroszlán; s még merészebb gondolat: lelket nevelni egy állatban, lelket,
melynek ismeretei vannak, nemes indulatai, van kedélye, van emberi
nyugalma, van szeretete emberek iránt.
Ilonka különös élvezetét találta a jól idomított paripákban; a
testgyakorlati mutatványoknak is tudott tapsolni: gyermekkorában neki is
kedvencz mulatsága volt az, s aczélizmait, elpusztíthatlan egészségét
annak köszönheté.
A «cserebogár szélmalma» csakugyan fortélyos mestermű volt. Egy
keresztben álló vasrúdon forog kezénél fogva Tresor, a béka és fia, a
leveli béka, sebesen, mint a szélmalom szárnyai, akkor a gyermek
lecsúszik az apja termetén végig, s utoljára annak bokáiba kapaszkodik
két kezével; az apa azalatt folyvást hajtja magát körben a magasan álló
rúdon, míg fia oly sebesen repül lábait fogva a légben, mint a czérnára
kötött cserebogár. Ez a látvány a gyöngébb idegzetű nézőket borzalommal
tölti el.
Most következik a «Filosof».
A nézőtömegben már előre hangzik az a készülődő nyüzsgés: egyik ember
mondja a másiknak, hogy no, most jön valami jó.
Ilonka mellett is ült egy sovány asszonyság, a ki nagy barátsággal
magyarázta neki, hogy mi jön egymás után: no, most vigyázzon ide, mert
ez valami nagyon jó lesz!
A csengetyű-jeladásra kilépdegélt a fövényre a «Filosof». Nagy
gravitással jött, a fején volt egy irtóztató nagy czilinder-kalap,
erősen gyűrődött állapotban, a hogy «Filosof» kalapjához illik; az pedig
nem volt a fejéhez kötve, de szabadon állt rajta, magának kellett
ráügyelni, hogy a két füle közül le ne billenjék.
A beszédes szomszédnő előre elmondá Ilonkának: milyen dicső dolog lesz
majd ezzel a kalappal, mikor végül a «Filosof» a korcsmában nem tud
fizetni a pinczérnek, s az el akarja érte venni a kalapját, az meg nem
engedi, a kalapot elkapkodják egymástól, utoljára is a kalap a bohócz
fejére kerül, ki abba nyakig esik bele; a «Filosof» pedig totál részegen
borul a pinczér nyakába, s annak úgy kell azt két első lábainál fogva a
hátán kiczipelni a korcsmából. Az ember holtra nevetheti magát azon.
Volt pedig a «Filosof» szájában egy roppant nagy pipa, úgy félszája
szegletébe volt vágva, a hogy azt korhely bummlerek szokták fityegtetni.
Lépésein a «Filosof»-ot megillető gravitáson kívül bizonyos
bizonytalanság is volt észrevehető, mely azt a gyanút költi, mintha a
«Filosof» az egyik korcsmától a másikig terjedő út távolát méregetné. A
fövény közepére van letéve egy kerek asztal, a mellett áll egy
harangláb, nagy rézcsengetyűvel. A «Filosof» odatalál, leül uri módon az
asztal mellé, s elkezd hatalmasan csengetni.
Tresor, a pinczér jön lélekszakadva. Megismeri a maga emberét. – Ah!
ismét itt tetszik lenni? Pompás vendég. Hat helyett eszik; hét helyett
marad adós.
A «Filosof» felrakja a két első lábát az asztalra, s türelmetlenül
dörömböz. «Mindjárt, mindjárt! Tessék addig egy kis ujság!» A bohócz
eléje teszi a «Volkszeitung»-ot. «Filosof» boszúsan csapja azt le az
asztalról: neki nem kell ultramontán lap. A közönség tapsol. A bohócz
aztán kiteríti eléje a «Kikeriki»-t. Persze, fejjel visszafelé fordítva.
«Filosof» segít magán. Megváltoztatja az ülését s úgy foglal helyet,
hogy egyenesen álljon előtte a «Kikeriki». Azt azután, a szájában levő
pipát az asztalra támasztva, olvassa neki borulva. A bohócz siet
fidibuszt csinálni a «Volkszeitung»-ból s rágyujt vele a «Filosof»
pipájára. Abból akkor tűzokádó tör ki: a bohócz hanyatt esik ijedtében,
a «Filosof» pedig nyugodtan néz a lapba, s nem törődik az orra alatt
sziporkázó tűzijátékkal. Jön aztán a bohócz az étlappal. Hosszú
papirlepedő van a vállán keresztül göngyölgetve, melyről százféle czifra
franczia ételnevet hadar elő vendégének. A «Filosof» int, hogy csak
egymásután valamennyit. A pinczér kiszalad, visszajön, húsz tányért
egyensúlyozva a két kezében, hat poharat a fogai között, hetediket a
feje tetején. A vendég sorba fogyasztja az eléje rakottakat, s engedi
magát itatni. Végre következik a fő tréfa. A pinczér előjön egy nagy
fekete táblával, a mire ökölnyi számok vannak felírva. Azokat a
«Filosof»-nak kell összeadni, mert a pinczér számítása hamis. A
«Filosof» patkójába egy darab kréta van szorítva, azzal ő a főösszeget
maga szokta felírni római számokkal, a közönség általános bámulata
között. Hogy tud egy ló különbséget tenni X és V, meg az L és az I
számértéke között?
Idáig haladt az előadás.
Hanem mikor már a számlára került a sor, a «Filosof» elkezdett nem
figyelni oda, a szemei megakadtak egy tárgyon, s a pipa kiesett a
szájából. Mikor aztán a bohócz eléje tartotta a táblát, hogy adja össze
a számokat, hirtelen kapta magát, keresztül húzta a krétájával az egész
számlát, felugrott, átszökött az asztalon, feltaszította vendéglősét
táblástól együtt, a kalap lerepült fejéről, s ő maga megugrott.
A közönség azt hitte, ez valami víg improvisatió, s végtelenül jónak
találta a tréfát; hanem a bámulat lepte el aztán, midőn egy percz mulva
azt látta, hogy a «Filosof» egyenesen odarohan a proscenium
zártszékeihez, ott egy fiatal leány előtt megáll, s aztán egyszerre két
térdre bocsátkozik előtte, és elkezd vihogni, mint egy ember, ki örömét
akarja kifejezni és nem talál rá szavakat; odanyujtja feléje fejét,
orrlyukai forró párát fúnak, sörénye repked egyik oldalról a másikra,
szemei szikráznak, azután pajkosan megugrik s elkezd ott egy helyben
negédes tánczot járni, a hogy azt a délczeg iskola-paripák szokták,
azokkal a nemes hajlásokkal, azokkal a bókoló térdelésekkel, azokkal a
lejtő quadrill-lépésekkel, a miket ő tőle nem látott soha senki; s
feláll két hátulsó lábára, mint azok az első művészi paripák, s
ágaskodva körül fordul egész negéddel, mint azok a büszke mének;
utoljára aztán levágja magát a porba, meghentergőzik, mint valami igazi
paraszt-ló, s elnyujtva mind a négy lábát, odafekteti a fejét egykori
kisasszonya lábaihoz, miként régen odakinn a tarlón, mintha mondaná neki
most is: «Nem jösz-e ide megpihenni?»
A ki ezt a jelenetet meg nem értette volna, nagyon fogékonytalan
idegzettel kellett volna birnia.
Maga a bohócz is mozdulatlanul állt ott, szerepéből egészen kiesve,
zöldre festett arczán a meghatottság látszott: olyan volt vele, mint a
bronz-szobrok, mik rézzöld szinük alatt komoly indulatok vonásait
mutogatják.
Ilonka el volt érzékenyülve. A kedvencz állat hű ragaszkodása könyeket
csalt szemeibe. Nem hallá a közönség bámulatának kifejezését, a felriadó
tapsot, nem látta a feléje szegzett látcsöveket, csak régi kedves
lovacskája hizelgésének változatait látta és hallá, s szive megtelt
valamivel, a minek túl kellett ömleni.
Mikor végül a kedvencz állat oda fekteté fejét lábaihoz, a proscenium
párkányzatára, Ilonka elfeledte az egész világot maga körül; lehajolt
hozzá, egyet ütött a hű paripa nyakára tenyerével, és régi nevén
szólítá: «Csilla!»
A lovacska mint egy villanyütésre szökött fel erre, s egy csodálatos
félszeg ugrásban fejezve ki hódolata bókját, szép csendesen
visszaügetett elhagyott asztalához, még a bohóczot is megfogta szájával,
hogy kötelességére figyelmeztesse, s azután folytatta a félbehagyott
szerepet, minden bravourját elővéve eddigi tanulmányainak.
A par excellence «kedélyes» főváros közönségét egészen megnyerte ez a
jelenet: taps és tombolás kisérte a ponyt, ezernyi szemsugár fogta
kereszttűzbe a leányt. Hiszen azon is volt mit nézni. Oly szende, oly
valódi volt elpirulása ennyi bámuló nép közepette, s oly őszinte az
öröm, az elérzékenyülés kifejezése arczán. «Ki lehet ő?» kérdezte ezer
meg ezer ember egymástól.
Az előadás végeztével Tresor és gyermekei emberi alakjaikba travestálva
fogadták Ilonkát.
– No, hát mit mondtam önnek? – kérdezé a bohócz ragyogó arczczal. – Nem
egy milliót ér-e a kegyed kis paripája?
Ilonka meghatottan rebegé:
– Félek tőle, hogy még elcsábít. Mikor odajött hozzám, egy perczre az a
gondolatom jött, hogy odavetem magamat a hátára s vágtatok rajta, mint a
többiek, míg lélekzetem elhagy.
– No, az volna csak még ránk nézve a fogás! Most már tehát semmi
különöset sem fog kegyed találni az ajánlatban, melyre foglalót adtam?
– Elfogadom azt!
– Az igazgatóság egyszerre fizetné ki az árt kegyednek, ha neki adná el,
de én szeretném megvenni magamnak. Megteheti-e azt a szivességet nekem,
hogy tőlem öt havi részletben fogadja el a fizetést?
– A hogy önnek tetszeni fog.
Tresor nem titkolta el örömét az alku fölött.
– Meglássa, mit fognak a lapok beszélni e mai intermezzoról. Az én
zöldre festett pofámon is csorgott alá a köny. Egy fűzöld könyeket siró
béka.
Tresor bérkocsit hozatott, s mind a hárman együtt kisérték haza Ilonkát.
Másnap délben az első havi részlet második felét is kézbesíték
Ilonkának.
A család betegei ismét szemlátomást javultak.
Hanem harmadnap nagy szomorúan látogatott el hozzájuk Tresor.
– Jaj, kisasszony! – mondá kétségbeesett ábrázattal; – kegyed minket
tönkre tett, bankrottok vagyunk, cridát mondunk s becsukjuk a boltot.
Képzelje csak: a tegnapi előadáson a «Filosof» meg volt bolondulva. Nem
hallgatott semmi szóra, nem produkált semmit, kétszer-háromszor
körülnyargalta a szinkör fövényét, benézett minden páholyba, s azután,
hogy nem találta, a kit keresett, vissza akart menni az istállóba;
minden biztatásom haszontalan volt, ha megfogtuk: rúgott, ficzánkolt,
harapott; úgy tett, mint egy tökéletes vad ló, a kit akkor fogtak ki a
mokány ménesből, s utoljára is kitépte magát a kezeink közül, s a
numerusának végkép el kellett maradni. Nem akar semmiről tudni, ha
kegyedet nem látja.
Ilonka kedélyesen elnevette magát.
– Hát jól van! Majd oda ülök ismét, hogy lásson.
Tresor ugyan kapott ezen szón.
– De komolyan igéri ezt kegyed? Nem tréfál?
– Ha ezzel önöknek szolgálatot tehetek.
– Oh! ez igen nagy jóság lesz öntől, kisasszony! Hiszen erre gondoltunk
mi is. Az igazgató felhatalmazott engem, hogy igérjek kegyednek minden
estére, melyen szinkörünk egy páholyában végignézi az előadást, tiz
forint tiszteletdíjat.
– Ah! minek azt? Nekem nem kerül az semmibe.
– Tanácslom önnek, kisasszony, hogy fogadja el. Tisztességes úton jött
jövedelem, s aztán elfér az egy háztartásnál. Nekünk pedig bőven behozza
az a kamatjait. Gondolja ön, ma minden ember arról beszél: a «Filosof»
nem akar játszani, ha feltalált úrnőjét nem láthatja. Ha holnap
kiteszszük a szinlapra: «Filosof, recognising his mistress» – micsoda
tolakodás lesz a pénztárnál! És az kegyedet egy cseppet sem fogja
zsenirozni. Kegyed mindennap más páholyban ülhet, azt a kis arczfátyolt
lebocsáthatja az álláig, hogy a bámész tekintetek ne háborgassák.
– De uram, ha én elfogadom az önök művészete által szerzett kenyeret,
akkor nem fogom az arczomat eltakarni, hogy szégyeneljem ezt a
művészetet, melynek magam is kiegészítő részeül szegődtem. Elmegyek s
hagyok az arczomra nézni három óra hosszat mindenkinek.
– No, az dicső lesz! Ezeren tudakozódnak már nálam, hogy kegyed kicsoda?
Nem mondtam meg senkinek. Nyersen, kereken elutasítottam mindenkit. Egy
distinguált hölgy, a kihez senkinek semmi köze, punktum! Azt fogom
mondani, hogy kegyed angol nő; magyar honfitársai ne tudják meg.
Ilonka keserűen felkaczagott.
– Hagyja ön el, jó barátom! Az én magyar honfitársaim közt vannak oly
hirhedett bukfenczhányók, oly országos komédiások, hogy ha azok miatt
nem akarják magukat szégyenleni, nem szükség a pirulást azon kezdeniök,
ha egy honleányuk a cirkus homokjából veszi fel az istenadta kenyeret!
Világosinénak nem volt semmi szava az alku ellen. Ilonka formaszerű
szerződést kötött. Mindennap nyolcz órától fél tizig a cirkusnak egyik
földszinti páholyában helyet foglalni: ez volt kötelessége.
Eleinte nehéz volt hozzászokni a nyomasztó érzéshez, hogy perczekig az
összes ezernyi közönség tekintete az ő alakján tűz össze, mintha minden
tekintet egy-egy lidércz-nyomás volna; hanem később megszokta ezt, mint
a hogy megszokja az ember, hogy tizennyolcz ezer mázsányi levegő-oszlop
nehezül alakjára, s jár-kel vele, a nélkül, hogy érezne a teherből
valamit.
Az esték egyforma sikerrel végződtek. A «Filosof» addig nem kezdett az
előadáshoz, míg régi úrnőjét valamelyik páholyban meg nem találta; a
páholy mindig változott; akkor azután szokott üdvözletét megtéve előtte,
egész kedvvel fogott groteszk produkczióihoz, s a szinlapon állandó tért
foglalt ez a sor: «Filosof, recognising his mistress». («Filosof»
ráismer úrnőjére).
Előadás után a Tresor családtagok kisérték haza rendesen Ilonkát; ha jó
idő volt, gyalog; ha rosz idő volt, bérkocsiban; s Ilonka tapasztalhatá,
hogy a bohócz leánya jól meg van védelmezve. Az öreg Tresor egészen úgy
viselte magát irányában, mint második apja. Szeles tolakodókat erélyesen
hessegetett el tőle messzire; egy pár ifju himpellérnek azt is
megmutatta, hogy a cirkusi herkules öklei a tettleges kapaczitátióhoz is
értenek, s a védenczéhez csempészendő szerelmes leveleket hozóikkal
együtt röpítette ki az ajtón.
Mert szerelmes levelek jöttek özönnel.
A leány tüneményes szép alak volt. Titokszerű megjelenése még
érdekesebbé tette. Megfejthetlen maradt a bűvhatás, melyet a cirkus
egyik legügyesebb állatjára gyakorolt. Hogy a társulat személyzetéhez
nem tartozik, azt tudták. Mi a neve? azt az igazgató most sem mondhatta
meg: azt a Tresor-családon kívül senki sem ismerte, s azok nem voltak
kivallathatók. Lakását nem lehetett felfedezni. Figyelmét nem lehetett
megragadni. Szemei nem tévedeztek a közönségen soha. Egyedül ült
páholyában, s az előadást nézte, vagy merően bámult fekete legyezőjére,
mintha arról olvasna valamit.
Pedig sokat beszéltek felőle. A hol csak a cirkusok habituéi
összejönnek, mindenütt emlegették a bűbájos straniérát, a
megközelíthetlen tündért, a kit senki sem ismer.
Egy délután épen egy asztalnál beszéltek róla a «Café Daum»-ban, hol
katonák és polgári uracsok ültek vegyest, s birálgatták a város
szépségeit.
– Én már tudom, ki ő? – szólt az egyik. – Amerikai tábornok leánya, ki a
déliek részén esett el; maga is apja mellett szokott ponyján lovagolni;
ez az a pony. A háború megszünt, az apa meghalt, a leány elszegényült, a
lovat elfogták. Itt találkoztak ismét.
A másik mást tudott.
– Nem is leány az, hanem férfi; vannak, a kik ismerték, mint
Garibaldi-önkénytest. Azért nem válaszol, ha hozzá szólnak, mert hangja
elárulná férfi-létét.
A harmadik legokosabb akart lenni.
– Komédiásnő, mint a többi. A társasághoz tartozik. Betanult
szemfényvesztés az egész, a közönség elbolondítására. Alkalmasint
valamely bohócznak a szeretője.
Ennél a szónál felkelt az asztaltól egy szőke szemöldökű katonatiszt, ki
eddig hallgatag szürcsölte fekete kávéját, s így szólt:
– Én hát megmondom, uraim, önöknek, hogy ki ez a hölgy valóban és
igazán.
Ez a fölszólaló volt Föhnwald.