Világosiék olyan szépen el tudták magukat temetni, hogy senki még a
fejfájukra sem akadt rá.
Felmentek Bécsbe lakni. Az elég nagy temető azoknak, a kiket senki sem
ismer.
Ott is Ilonka tartotta az egész családot, most már nem leczkeadással,
hanem kézi munkával.
A leczkeadás nem szép leánynak való váló. Senki sem hiszi el neki, hogy
épen csak a nyelvtant tanítja. Szépsége rossz útlevél számára. Örökös
gyanú alatt áll.
Anyja nem is bocsátotta volna el magától többé; azért Ilonkának valami
olyan munkát kellett keresnie, a mit odahaza végezhet, talált is ily
megbízást. Egyike volt az a legveszélyesebb kézimunkáknak, a mikbe
fiatal leányok arczrózsái lehervadnak: az «entreprise universelle des
pompes funèbres» (magyarul: temetkezési pompák vállalata) boltjából
kapott megbízást gyászhímzésekre. Azért vállalkozott erre a munkára,
mert azt legjobban fizetik, s az ő kedveseinek nem szabad szükséget
szenvedni. Az igaz, hogy néhány év alatt belevakulnak, a kik szüntelen
ezzel foglalkoznak; a folytonos feketére feketével himzés megrontja
szemeik világát; hanem a ki vállalkozik rá, azt hiszi, hogy az ő szemei
tartósabbak, mint a többieké, kik ezen az úton jutottak el a vakok
intézetébe, vagy az utczaszegletekre.
Gyakran sietős munka is akadt, mikor valami nagy úrnak méltóztatott
meghalni; olyankor Ilonka lámpánál is dolgozott egész mély éjszakákon
keresztül, hogy a temetés napján a nagyságos asszony himzett uszálya
készen legyen. Olyankor néha öt forintot is megkeresett.
De szükség is volt a pénzre. Drága volt az élelem és a házbér. Pedig oly
szük volt az ebéd, s oly nyomorúlt a kis szállás, nedves, dohos,
udvarszoba; aztán egyik beteg a másikat váltotta fel. Atyja folyvást
egyforma testi-lelki dermenetben volt; kis öcscsének nagyon ártott a
hirhedett gyermekölő bécsi lég; anyja is folyvást panaszkodott, hogy a
melle oda van, fulladoz és szívszorongást érez. Okozta érte az ötödik
emeletre járást, a mihez nem volt szokva.
Csak Ilonkán nem fogott a nyomor. Sem szép testén, sem szép lelkén.
Rossz lég, silány tápszer, sanyargató munka mind nem hatott rá: aranyból
volt egészen. Még szépült, még ragyogóvá lett ebben a dohos légkörben,
ebben az inségben. Még őrangyala sem hallotta soha egy sóhajtását annyi
nyomor miatt. És aztán adott neki a természet valami sajátszerű
ajándékot, hogy a hol járt-kelt, akármi egyszerű öltöny volt rajta: az
az eltanulhatlan fenség, a mi minden mozdulatát besugározta, hirdeté,
hogy ez egy delnő!
Anyja félté, hogy a sok súlyos munkában megtörik. Ilonka vigasztalá őt;
a kinek Isten terheket ad, annak erőt is ad azok elviseléséhez.
Neki valóban adott mind a kettőből eleget.
Egyszer aztán anyja is megbetegedett, nem birt fenmaradni többé. Három
beteg feküdt abban a szobában, a melyben ő dolgozott. Az orvos, kit
segélyűl hivatott, azt mondta, hogy legelső gyógyszer ebből a szállásból
kiköltözni; mert ez olyan nedves, hogy a legépebb embernek is el kell
benne pusztulni.
Ilonkának tehát más szállásról kelle gondoskodni. Nemcsak az a baj volt,
hogy ilyent nagyon nehéz találni időközben, hanem még nagyobb az, hogy
ahhoz pénz is kell, mert azt előre ki kell fizetni.