Harter Nándor egy órakor délben már tapasztalá, hogy Angyaldy nagyon is
jól volt értesülve. Inasa a rendőrségi osztálytanácsos látogatását
jelenté.
Hiszen nincs benne semmi különös. A rendőrfőnökök is lehetnek az
embernek a társaséletben jó barátai. Megesnék vele, ha egy
rendőrfőnöknek nem lehetne senkivel sem barátkozni.
Igen nyájas férfiú volt. Erősen sajnálkozott rajta, hogy Harter úr ily
hirtelen elhatározá magát a leköszönésre. No de persze «noblesse
oblige», egy cavalier még az árnyékát sem tűrheti a szennynek nevén. Nem
is kétségeskedik felőle senki, hogy Harter úrnak távolról sem lehetett
legmicroskopikusabb része is Lemming ügyében. Hanem Lemmingről ugyan
semmi jót sem tudott felhozni. Az egy háromszoros gonosztevő. Azzal
kegyetlenül fognak elbánni. Ily dolgokban a kormány nem érti a tréfát.
Minden oldalról ömlik a panasz ellene. S e kelepczébe jutott bűnös még a
mellett oly gonosz volt, hogy magánjegyzékeiben több nagy és
közbecsülésben álló derék férfiut compromittálni igyekezett, nagy
összegeket jegyezvén neveik mellé. No persze, mindazon derék férfiakról
senki sem teszi fel, de legkevésbbé egy Harter Nándorról, hogy képesek
lettek volna a közinség rovására valami bűnfoglalót elvenni: s azért
nagyon jó lesz, ha az érdekelt derék urak, és különösen a közbecsülésben
álló Harter Nándor úr e per folyama alatt itt helyben maradnak, hogy
adott alkalommal e rágalmazó gonosztevőt erélyesen lezúzhassák. Csupán a
saját becsületük érdekében!
Internálás biz ez in optima forma.
A rendőr-tisztviselő eltávozta után Harter egyedül maradt. Szerencséje,
hogy soha sem tudott mélyen érezni, mert különben félhetett volna, hogy
az az ember, a kivel most egyedül maradt, őt megöli. Egy nagy terv
kerekei készültek agyában, melynek tengelyét egy szenvedély rögeszméje
képezi, s szélmalmát ugyanazon szenvedély örök szele hajtja.
Merész dolgot mondunk; Harter e földrezúzó bukásban valami örömöt
érzett.
Ebben a társaságbontó felkavarodásban úgy érezé, hogy ő valamihez nagyon
közel jutott, a mi eddig mindig távol esett tőle.
Minden egyebet el tudott felejteni ez egyetlen csalképért, még azt a
mély gödröt is, a melybe az belecsalogatta.
Ki tudta magának ékíteni a sírt, s tudott szépeket álmodni a sárban
fekve.
Egész nap nem hagyta el lakását; ott egyik szobájából a másikba járva,
főzött, forralt ízzó szívében messzeható ábrándos terveket, mikbe nem
vegyült már politikai nagyság, társadalmi igények, csupán egy rajongó
szerelmes kábitó vágyai.
Angyaldy csak estefelé tért vissza.
Meg volt lepve főnöke nyugodt, csaknem könnyelmű magatartásától.
– Volt ön Lemmingnénél?
Ez volt első szava titkárához.
– Nála is voltam. Mindenüvé eljutottam, a hová kellett. Még Lemminggel
is tudtam érintkezésbe jönni.
– És hogyan veszi e csapást Malvina?
Angyaldy boszus is volt, bámult is e kérdésen.
– Természetesen, hogy igen rosz kedvvel veszi. Fekszik bele. De nem az ő
baja itt a főkérdés, hanem Lemmingé.
– De mit törődöm én Lemminggel? Bánom is én; akaszszák fel. Én nem
ismerem s nem tudok róla semmit. Az én nevemet hiába irta a
jegyzőkönyvébe.
– Ez természetes! Mikor a hajótöröttek egy csónakba szorulnak, s valaki
még kapaszkodik a csónak szélébe, azt bele szokták taszítani a tengerbe:
s igazuk van, különben ők merülnek el. Csak az a baj, hogy Lemminget nem
lehet a tengerbe taszítanunk a nélkül, hogy Lemmingnét is utána ne
taszítsuk.
– Ezt nem értem! Mi köze lehet a hatalomnak egy asszonyhoz, akárminő
vétkesnek találtassék is a férje?
– Nem is az a veszély fenyegeti őt, hogy bezárják, hanem hogy nagyon is
szabadon eresztik. Lemminggel az a baj van, hogy két dolog akar rá
kiderűlni. Az egyik az, hogy vesztegetés utján jutott az országos
gabona-kiosztás vállalatához; a másik az, hogy selejtes gabonát osztott
ki. Az első vád nagyon sulyos, az utóbbi pedig nagyon költséges. Ha
bebizonyodik rá, hogy vesztegetett, akkor azért ítélik el; ha nem
bizonyodik be rá, akkor csaló volt, hamis kiadásokat jegyzett fel
könyvébe, s azért bűnhödik: igy is, úgy is kelepczébe jutott; a második
vád miatt pedig lefoglalják vagyonát, kárpótlás fejében. Azért gondolja
meg méltóságod: mi lesz egy fogságra itélt bankár nejéből, a kinek
vagyonát elveszik; a ki hozzá van szokva, hogy pompában, kényelemben
éljen; és a ki elég szép asszony arra, hogy a mihez hozzászokott, azt
meg is találja? és a ki elég gyalázatot kapott már a férje nevéhez férje
érdeméből, hogy ne irtózzék a későbbiektől, a miket már maga szerez
hozzá. Mi lesz az ilyen asszonyból?
Harter Nándor találgatta magában, hogy mi lesz hát belőle?
– Megsughatom méltóságodnak, hogy Lemmingné minden előkészületet megtesz
hozzá, hogy a mint egy kissé félrefordul róla a hatóság figyelme,
azonnal elszökjék Párisba.
Hartert e szó tetőtől talpig átvillanyozta.
– Képes volna elszökni innen?
– Köztünk mondtam.
– S cserben hagyná Lemminget?
– Mint minden ember.
– Tehát nincs ennek az embernek a megszabadítására mód?
– Van! Épen e felől tettem magamat vele érintkezésbe. Lemming el van
veszve, ha méltóságod a vizsgáló biróság előtt azt fogja mondani, hogy
az általa beirt ötezer aranyról nem tud semmit.
– És ha azt mondom, hogy tudok róla valamit, akkor ő is el van veszve,
meg én is.
– Kérem! Lemming azt fogja állítani a vizsgáló bíró előtt, hogy ő azt az
ötezer aranyat méltóságodnak kölcsön adta, s ha méltóságod hasonlót
ismer el, akkor Lemming a vesztegetési vád alól kiszabadul, miután a
vesztegetés egyszerűen meg van czáfolva.
– Hanem abban az esetben az én elismerésem rögtön adóslevéllé fog válni,
a mit a biróság nálam lefoglal s velem kifizettet.
– Azt én is úgy hiszem.
– S ön tanácsolja nekem, hogy Lemming megszabadításáért én dobjak ki
ötezer aranyat?
Angyaldy vállat vont s nem mondta, hogy tanácsolja-e, vagy nem
tanácsolja? Hanem annyit gondolt magában, hogy kérdezze meg Harter úr a
saját naplójától, vajjon lehet-e valami alapja ilynemű nemes
áldozatkészségre.
– Jó! szólt Harter. Kész vagyok erre az áldozatra. Meghozom azt
Lemmingnek; hanem egy föltétel alatt. E föltételt közölje ön vele. Ha ő
«igen»: én is «igen!»
– Méltóztassék közölni velem a föltételt.
Harter Nándor arcza szokatlan hőségtől ragyogott e perczben, szemeiben
egész szenvedélye látszott tündökölni, erősen megszorítá Angyaldy kezét
és súgva mondá neki:
– Föltételem Lemmingnek: Adja vissza nőmet!
Angyaldy visszahőkölt e szóra, mint a ki most veszi észre, hogy őrülttel
áll szemben; hanem az őrült vasfogóval szorította keze csuklóját, s
mégegyszer mondá ama forró, reszketeg hangon:
«Adja vissza nekem nőmet.»
Angyaldy csodálkozva rázta mindenfelé fejét, s kétkedve mondá:
– Hogy lehessen az, kérem: ezt én nem értem!
Erre Harter elmosolyodott s egy szerelmes ifjú naivságával taszítá el
magától a megszorított kezet.
– Menjen ön! Hogy lehet oly együgyű? Törvényes ember, és még sem érti.
Jőjjön hát, majd én megmagyarázom. De üljünk le hozzá, mert ez
hosszadalmas tárgy. Én sokat gondolkoztam ezen; és ön még soha? Hogyan
lehetne Malvinát visszahozni, mint asszonyt az én házamhoz; vissza az
elhagyott házba, régi tulajdonába, minden erőszak, minden botrány
nélkül, a legegyszerübb, a legtisztességesebb uton; ön nem tudna erről
semmit?
– Valóban, nem jutott eszembe ilyen expediens.
– Óh! én sok nyughatatlan éjszakának köszönhetem, hogy azt így kifőztem.
– Hiszen nekem is van sejtelmem valami hosszadalmas útról. A válóperek
hosszuk.
– Óh! ide nem kell válóper. Ide nem kell, csak egy elhatározás. Két napi
határidő, s a változás megvan. A Lemming-ház özvegyen marad, s a
Harter-háznak van házi asszonya.
– És annak az asszonynak mi lenne a neve?
– Harter Nándorné! Isten és világ előtt. Egyházi és világi törvények
szerint Harter Nándorné.
– Kiváncsi vagyok a lehetőség alakjára.
– Tehát értse meg azt! Ön tudja, hogy mi római katholikusok voltunk,
midőn egybekeltünk. Mikor elakartunk válni, kitértünk a protestáns
hitre, mert a római katholikus dogmák a házasságot felbonthatlannak
tartják. Tehát a dogmák szerint Malvina most sem nője Lemmingnek, hanem
az én nőm. A protestánsok canonai szerint törvényes házastársa ő
Lemmingnek, de a katholikus szentszék nem ismeri e viszonyt másnak, mint
együttlakásnak. E szerint nekünk semmi egyébre nincsen szükségünk, hogy
ismét egymásé lehessünk, mint visszalépni a római egyház kebelébe
mindkettőnknek; ott Malvinát csak Harter Nándornénak ismerik most is;
ott a kolozsvári consistorium határozata nem érvényes, ott Malvina
egyedül és elszakíthatlanúl az enyim. Tehát, hogy holnap az én nőm
lehessen: nem kell hozzá egyéb, mint hogy ma térjen vissza az elhagyott
egyház szövetségébe. Érti ön már?
– Értem! – felelt Angyaldy tompán.
– Lehetőnek tartja már most azt, a mit feltételül szabtam: adja vissza
Lemming nőmet?
– Igen! Csupán azt jegyzem meg rá, hogy az alkuban határozni egy
harmadiknak áll jogában: az a harmadik Lemmingné.
– Tudom! Én tehát rábizom önre. Legféltettebb titkomat bízom önre.
Menjen el Malvinához és mondja el neki, hogy én szeretem őt, és
megtanultam ismerni, minő világot vesztettem el benne, a midőn elváltam
tőle: óhajtom őt újra birni, nem birni, de magamat az ő rabjává tenni.
Nyitva előtte szívem és házam. Jőjjön, mint úrnő, mint királynő, és
szálljon meg abban. Én mint koldus fogok előtte állni, ki kegyének
alamizsnahulladékáért is hálálkodik, s még csak könyörgésével sem
alkalmatlankodik. Mondja ön neki, hogy én nemeslelkü akarok lenni, és
Lemminget önfeláldozással is megszabadítom nyomorult helyzetéből; csupán
csak ő érte, az ő könyező szemeiért; de hogy egy óráig sem tűrhetem
tovább, hogy ily meggyalázott ember karján a világ előtt megjelenjen: ő,
kit én nevem egész ragyogásával akarok környezni.
Angyaldy meghajtá magát.
– Mindezt el fogom Lemmingnének mondani.
– Menjen ön minél hamarább, kedves Angyaldy; s hozzon jó választ.
A titkár engedé kezét főnöke forró kezei által összeszorongattatni. Az ő
keze bizony hideg volt, mint a kő, s nem szorította amazt vissza.
Angyaldy még az nap eljárt a rábízott küldetésben. Nem volt semmi
rendkivüli benne, hogy ily késő órában is bejusson Lemmingnéhez; eddigi
kiváltságos helyzete fel jogosította arra.
A válasz határozott volt; határozottan rosz.
– Lemmingné azt felelte: «Nem!»
– Nem? szólt megütődve Harter, s aztán hihetlenül rázta fejét. És mit
mondott, miért nem?
– Nem, mert neki nem tetszik.
Harter gyanakodva nézett Angyaldy szemébe; aztán lehangoltan monda neki
jó éjszakát.
Angyaldy bejelenté, hogy az éjjel kissé sokáig ki fog maradni.
Utóbbi időben többször előfordult ez nála. Azt beszélték róla, hogy
szeret dőzsölni s reggelig elpoharazgat.
«Hadd tegye, úgy sincs egyéb öröme a világon!» szokta mondani Harter, és
hagyta menni kérdezősködés nélkül.
Angyaldy csakugyan vacsorálni ment, s mint elégszer tevé, a vacsora után
éjfélen tul is ott maradt az ivóasztalnál – egyedül. Nem kellett neki
víg társaság: egyes egyedül tudott inni. Palaczkot palaczk után ürített,
mintha tudományos elemzést tartana a fölött, hogyan lesz a józan
emberből részeg? De tökéletesen részeggé soha sem tudott lenni. A bornak
az a hatása volt rá, hogy szótlanná, komorrá tette; ébren maradt.
S volt egy gondolatja, a mi mellett ébren maradt.
Más ember e gondolatot fekhelyén őrizte volna, ő utat engedett neki;
hadd fusson: szemközt kell neki rájönni.
Más azt az embert, a kit egy perczig sem bocsát el lelke szemei elől,
nyomról-nyomra kisérte volna, utána leskelődött volna; ő engedte tenni,
menni: nem menekülhet az ő előle.
Tudta jól, hogy Harter Nándornak minden léptére van, a ki vigyáz ez
órától fogva. Sem éjjel, sem nappal úgy ki nem mozdulhat lakából, hogy
fel ne legyen róla jegyezve, hova ment, hol állt meg, kivel találkozott,
kinek mit mondott?
Midőn Angyaldy későn éjfélután a dőzsasztalt elhagyta, neki indult egy
kerülőt tenni a városban. Felsétált egész a főutig. Annak volt akkor egy
szöglet háza, melyben az éjnek minden órájában ébren voltak. A
gondviselés mindig ébren van.
Angyaldynak a hivatalos irodák mindegyikében voltak meghitt ismerősei;
ott is vannak emberek, a kik egymás között, magukhoz hasonlókkal
szeretnek barátkozni, vígan lenni.
Angyaldy rátalált ismerősére.
– Otthon maradt-e ma este főnököm? – kérdé tőle.
– Nem! Elment vacsorálni az «Európá»-ba. Oda egy hordárt hivatott s
attól egy levelet küldött Lemmingnéhez; a hordár egy óráig várakozott a
válaszra. Harter másfél óráig várakozott a hordárra; mikor megkapta,
elolvasta, zsebébe tette és hazament. Négy csésze theát ivott meg a
várakozás alatt. Még e perczben gyertya ég a szobájában.
Angyaldy megköszönte a tudósítást a jó pajtásnak, jójczakát kivánt neki,
s hazament és lefeküdt.
Szobája főnöke lakosztálya fölött volt; sokáig nem tudott elaludni,
emennek alá s fel járó lépteire figyelve.
Reggel ismét mind a ketten összejöttek, Harter úr magán
dolgozó-szobájában.
A két férfi arczán nem látszott semmi változás nyoma.
– Semmi újság? – kérdezé Harter.
– Semmi!
– Én tudok valamit! – szólt Harter, fogain keresztül szíva a léget; – ma
délelőttre híva vagyok a vizsgáló biróhoz, Lemming ügyében.
– Hány órára?
– A hány órakor nekem menni tetszik. Az én rangomból való uraknál ezt
saját discretiójukra szokták bizni.
Minden erőtetett nyugalma és büszkesége mellett szavai belső izgalmát
árulták el.
– Nem tudom még, mi kimenetele lesz e beszélgetésnek; de minden lehető
esetre készen kell lennem. A mai bolondos világban a legfeddhetlenebb
jellemű ember sem érezheti magát biztosítva a nonputaremektől. Azért egy
bizalmas kéréssel akarom önt terhelni.
– Parancsoljon velem!
Harter elővette iróasztalából amaz ismeretes naplókönyvet.
– Egyszer már voltam azon helyzetben, hogy ezt a magán-naplómat az ön
felügyelésére bíztam. Most ismétlem e megbizást. Nincsenek abban
veszélyes titkok, de mégis olyan magánérzületeim vannak benne megirva, a
miket nem óhajtanék közbeszéd tárgyaivá tétetni. Azért még egyszer kérem
önt arra a szivességre, hogy vegye a tokot magához. És azután maradjon
itthon, míg én visszatérek. Tartsa előszobája ajtaját zárva. Ha az
alatt, míg én odaleszek, netalán rendőrségi házmotozást intéznének
lakásomon (ön ismeri személy szerint az illető urakat): a mint ön egyet
meglát a lépcső-rácsozat előtt, ezt a naplót mindenestől együtt vesse a
fűtött kemenczébe, s ajtaját ki ne nyissa addig, míg az végképen el nem
égett. Számíthatok önre?
– Bizton!
– Köszönöm! Még meg fogom ezt önnek hálálhatni! szólt Harter,
megszorítva titkárja kezét. – Egyébiránt semmitől sem tartok. Tisztában
vagyok magammal. A baj nem olyan nagy, mint a milyennek látszik.
Igazságos akarok lenni mind magam iránt, mind mások iránt. Mindenki meg
lesz velem elégedve.
Angyaldynak nagyon feltünt e hangulat Harternél. Főnőkének arczán nem
volt eltagadható bizonyos felmagasztosultság, a mi nem folyhatott a
helyzetből. Alig várta, hogy eltávozzék.
Alig várta, hogy egyedül maradhasson, kettős bezárt ajtó mögött azzal a
végzetes naplóval.
Óh! ez a Harter valóban a világ legkönnyelműbb embere: először, a miért
titkokat, miket csak magának sug meg az ember, magának is csak akkor,
mikor az a belső biró aluszik, hogy az meg ne hallja, hogy ilyen
titkokat papirra leir; s miután leirta, azt hiszi, hogy egy emberi
kéz-csinálta zár azoknak elég koporsó. S elvégre az egészet rábízza egy
emberre, a kiről azt hiszi, hogy legjobb híve.
Angyaldy sietett felnyítni a zárt, feltárni a napló lapjait.
És akkor csak elbámult.
Óh! ez a Harter nem olyan könnyelmű ember, a milyennek mi hisszük: az
egész naplóban egy sor irás nincsen!
Egyetlen egy irott lap sincsen benne.
Az egykor beirt lapok mind le vannak fejtve éles késsel a kötésből;
egyedül a tiszta papiros maradt ott.
Előről hátra lapozta: nem talált egy sort, egy betűt a naplóban többé.
Harter tudta, hogy mivel játszik? s a játék komolylyá lehetett.
De hát akkor minek e játék folytatása? Minek volt e naplót tokostul
titkárjának adni, azzal az utasítással, hogy ha motozni jönnek, égesse
el? hiszen ha nincs benne egyéb, mint üres papiros, azt hadd találja meg
akárki: azon nincs mit őrizni, félteni.
Az egész naplóban hasztalan kereste e talány nyitját; üres lapokra
talált.
De hát a napló tokja!
Angyaldy a világosság felé fordítá azt, hogy bele láthasson; s akkor
észrevette, hogy a napló tokjának a fenekén egy összehajtott zöld
levélpapir van.
Ollójával kihuzta azt onnan.
A levélre ráismert. Ráismert a papir színéről, illatjáról, mielőtt a kéz
vonásait látta volna.
Lemmingné levele volt az.
Ugyanazon levél, melyet tegnap éjjel a hordár által válaszul küldött
Harternek.
Angyaldy elolvasta azt:
«Kedves barátom!»
«A nyujtott békejobbot elfogadom. Mindkettőnkre nézve jobb lesz az így.
De hát lealkudhatlan föltételem van hozzá nekem is. Egyik az: hogy
Lemming legyen megmentve; gyalázat volna őt veszni hagynunk. Másik az,
hogy béküljön ön ki fiával. Nem tudnám átlépni azon ház küszöbét,
melyből a család egyetlen fia ki van tiltva. E föltételeimet ön, ha
engemet szeret, könnyen teljesítheti.»
«Még egyet!»
«A közöttünk szövődő új viszonyba ne avassa ön titkárát többé; végezzük
azt levél utján egymással. Sőt óhajtanám, ha ön titkárja számára valami
állomást szerezne, tán Bécsben a kanczelláriánál; megérdemelné, hogy
jutalmazva legyen. Önnél úgy sem maradhatna, miután ön hivatalt nem
viselend többé.»
«Tehát csak ovatosan és vigyázva!»
«Malvina.»
Angyaldy ismét és ismét olvasta ezt a levelet. Elolvasta tizszer,
elolvasta százszor, nem is olvasta már, de magában nézte; nem is
szemeivel nézte, de lelkével nézte, míg oda rajzolódott az szive falára,
minden betű úgy, a hogy irva van, azokkal a reszketeg vonásokkal; míg
minden betű magában beszélt, és sokat beszélt, mindent elbeszélt.
Akkor összehajtotta a levelet, visszadugta azt rejtekhelyére ismét,
rázárta az angol-lakatot s azután összefonta karját, oldaállt az ablakba
és várt főnöke visszatértére. Ha valaki az átelleni házból nézte, azt
hihette: viaszbáb, mely egészen hasonlit az emberhez, csak hogy nem tud
szemeivel pillantani.
Késő délután került elő Harter. Nem is a saját szállására, hanem
egyenesen fel titkárjához sietett.
A meleg évszakban folytonosan fűtött kandalló meggyőzheté a felől, hogy
egészen hű emberre talált, ki utasitását a kényelmetletlenségig pontosan
követé.
– Nem volt szükség a fűtött kandallóra? – kérdé.
– Senki sem jött, felelt Angyaldy, kezébe véve a naplót.
– Úgy hiszem, már nem is fog jönni.
– Vajjon?
– Mint előre láttam, az egész kellemetlen ügy sokkal simábban fog
legombolyodni, mint gondoltuk.
– Lemming, természetesen, ártatlan.
– A fődolgokban igen; a mellékesekben pedig majd innen is, onnan is
kisegítjük. A mit alárendeltjei hibáztak, azok ha bebizonyulnak is, őt
közvetlenül nem érinthetik; a vesztegetési vád pedig magában elenyészik.
– Ha a feljegyzettek elismerik, hogy a megnevezett összegeket a
bankártól csak kölcsön vették.
– No – igen!
– Méltoságod szives volt erre buzdítást adni a többieknek?
Harter huzta-vonta magát egy kissé.
– Én ugyan soha sem fogadtam el Lemmingtől semmit, de régi jó barátom,
nem hagyhatom ily bajában elveszni, et cætera.
– Az igen nemes tett méltóságodtól – Lemmingné tagadó válasza után is.
Harter igyekezett ezt a beszélgetési tárgyat, mint valami nagyon szorító
csizmát, minél hamarább levetni a lábáról.
– Czélom visszavonúlni egészen a politikai küzdtérről. S ezt a rövid
időt, a míg befolyásom tart, igyekezem felhasználni arra, hogy legalább
a hozzám közelebb álló embereknek valami hasznot tehessek. Először is ez
a Lemming. Hadd fusson szegény! Sokat theáztunk együtt. Az ember nem
feledheti el.
(«Akaszszák fel!» ezt mondta még tegnap ez ember! – gondolá Angyaldy.)
– Önre is volt gondom, kedves Angyaldy!
– Én rám? – szólt a titkár, s alsó ajkát foga közé szorítá.
– No, igen! miután én hivatalt nem fogok többé viselni. S így ön, mint
titkár, nálam nem maradhat.
– Valóban?
– Nem! Semmi esetre sem! – állítá hevesen Harter úr, ki Angyaldy
közbeszólását saját jövendő elhatározására volt hajlandó magyarázni. –
Ha egy világot kinálnának is, többé hivatalt nem vállalnék el ily
méltatlanság, ily keserű csalódás után. Nekem köszönheti a kormány az
ország pacificatióját. De hallgatok róla. – «Philippinél találkozunk!» –
Most csak azokról akarok szólni, kiket magammal rántottam önhibájok
nélkül. Azok között van ön. Ajánlottam önt az udvari kanczelláriához
Bécsbe. Alkalmaztatása kétségtelen. E kegygyel expiálni fogja a kormány
a rajtam ejtett sérelmet.
– Köszönöm! szólt Angyaldy. (Ez a második pont.)
Tudta jól, hogy van még egy harmadik is.
Harter hozzáfogott a neki oly jól illő hetvenkedéshez.
– Voltam az irányadó helyeken, ott is, a hol az ön állítása szerint igen
roszul beszélnek felőlem. Mondhatom, hogy mindenütt igen nyájasan
fogadtak. Egész együttlétünk a vizsgáló biróval inkább bizalmas
discursus volt, mint törvényes vallatás. Elég volt annyit mondanom, hogy
Lemming jegyzéke rám nézve adóssági tétel. A mikor visszakivántatik,
kész fizető vagyok. – A többi értekezés más tárgyakról folyott, önről is
sokat beszéltem. Ajánlatomat igen sokba vették. Kineveztetése a
kanczelláriához egészen bizonyos. Ön úgy is óhajtozott hajdanában
Bécsbe.
– Évek előtt.
– Tehát régi kivánsága teljesülend. Ön felmegy a szép Residenzstadtba.
Én csak egy viszon-szivességre fogom önt felkérni. Ön bizonyosan
találkozni fog azzal az én bondos szeleburdi fiammal Bécsben; most ott
lakik; ha összejön vele: mondja meg neki, hogy kész vagyok bohóságát
megbocsátani, ha hazajön, és mint rendes ember viseli magát. Vegye rá,
kérem!
Angyaldy állához szoritá a kezében tartott naplótokot. Ama zöld levél
jazmin-illata keresztülhatott azon. Ez is benne van a zöld levélben.
Óh! milyen erőszakába került ajkait leparancsolni róla, hogy hangos
hahotával a szeme közé ne nevessenek ennek a bolond embernek; hahotával,
mely zokogásban végződik – egy másik bolond ember sorsa fölött.
– Köszönöm kegyes gondoskodását! Azonban, ha Elemér úrfival szándékozik
méltóságod amicázni, e szándékot jó lenne legelébb is Bélteky úrral
közölnünk.
– Igaza van önnek! Legelébb is a pert kell megsemmisítenünk, mely
közöttünk folyik. Arra nézve is a legelfogadhatóbb feltételeket
szándékozom tenni. Mondja ön azt meg Béltekynek. Tegye magát
érintkezésbe vele.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Angyaldy érintkezésbe tette magát Béltekyvel.
A mit a fiatal ügyvédtől válaszúl nyert, azt soha sem mondta el Harter
Nádornak; oly mértéktelen gorombaságok voltak.
«Szeretne most már a vén róka alkudni, ugy-e? Mikor fejtetőre bukott le
az ugorkafáról. Mikor nem bizhatik – magas szövetségesekben. Most már
semmi alkudozás! Maradjunk a pör útján. Megyünk az executióig. Majd
meglássuk, hogy ha egyenlő fegyverrel küzdünk, melyikünk esik el? De
most már meg fogja fizetni a perköltségeket is. Majd nem küld el most
már engemet Smyrnába, Kalkuttába, Grönlandba, uzsorásokat vallatni! Majd
annak a másik sirásónak a számadásaiba is bele tudunk most már nézni
ingyen. Jó, hogy rákerült a nagy urakra is a dög egyszer!»
Ilyenformán patakzott a büszke visszatorlás.
Hja! e’ biz úgy van. Igy fizet a világ!
Angyaldy azt mondta főnökének, hogy addig nem hagyandja el, a míg e két
főügy rendezve nincsen: a Lemminggel és az Elemérrel elintézendő ügyek.
Addig szüksége leend ő méltóságának az ő szerény szolgálatára.
Az ajánlat szivélyesen fogadtatott.
A Lemming-féle ügynek sok tekervénye volt még. A biró előtt bevallott
ötezer arany lefizetéséről bizony gondoskodni kellett, pedig ismét igen
rosz esztendő volt, semmi ára a föld termékeinek; aztán egyéb állapotok
is kerültek még elő: Harter úr több rendbeli közköltségek felől is
tartozott számadással, ezeknek bevégeztéhez idő kellett és ember; idő
legalább az új termésig, és ember, ki az új termésre pénzt teremtsen,
mert biz ott pótolni való hiányok is lehetnek. Az ember, kivált gavallér
ember, soha sem tudja, ha sokféle pénzt kezel, melyiket adta ki
töltés-csinálásra, s melyiket a szép asszonyra. Van miből megtéríteni.
A legnagyobb baj az volt, hogy Elemért nem lehetett megkapni. Hol
Bécsben volt, hol Angliában járt; ki tudja, mi dolga volt? Emigransokkal
szövetkezett-e, vagy csakugyan gazdasági gépeket szállított? Senki sem
tudja bizonyosan; pedig Angyaldy és Bélteky eleget jártak utána, ha
ugyan jártak utána. Legalább Harternek azt mondták, hogy keresik, mint a
tűt.
Harter pedig nem birta a lelkén viselni azt a terhet, hogy a fiával még
sem békült ki. Szörnyen üldözték az atyai szív keserű vádjai!
Persze, ez is egyik föltétele volt Malvinának, a mihez kötötte ama
végzetes visszalépést.
Lemminget is olyan soká benn tartják abban a gőzfürdőben. Bizony
kiizzasztják belőle az utolsó garast is, a mi materia peccansul
csordogál üzlete ereiben.
Addig pedig Harter még csak nem is találkozhatik élő alakban Malvinával.
Már övé az asszony; már megfogta, már kezében tartja a szárnyát, és még
sincsen a czélnál. Hogy olyan rettenetes hosszú idő van a ma és a holnap
között!
S hogy a szép asszony őt most egyáltalában nem fogadja el, arra neki
igen szép igazsága van.
Mit mondana hozzá a világ? Nem a közerkölcsiség arczul verése volna-e,
ha egy nő az alatt, míg férje fogva van (igazságtalanul, az ő
meggyőződése szerint), felhasználná az alkalmat, hogy tőle megváljon, s
régi férjéhez visszaköltözzék? Ezt még az indian morál sem engedné meg.
Tehát Harternek várni kell, először: a mig Lemming kiszabadul. Tovább
nem. (Azt hitte ő.) Mert hiszen, hogy az Elemérrel való kibékülés nem
valami olyan lényeges kapitulationalis föltétel: az világos. Azt elég
megigérni. Az asszony megnyugodhatik benne, ha ő szavát adja, hogy
kibékül a fiával.
És aztán hetek multak, hónapok multak, s Lemming még mindig benn volt
abban a nagy gyógyintézetben, a hol a becsületén ejtet sebeket
gyógyították. Kegyetlen kín volt az. Ha egy sebet begyógyítottak, megint
a másik helyen tört ki; megint arra kellett flastromot rakni. Keserves,
drága flastromok voltak! De csak hogy kapni lehetett.
Végre aztán egyszer valamikor csakugyan kibocsátották a becsület
kórházából, mint tökéletesen kigyógyult derék, helyreállt embert, a kin
meg sem látszanak többé a bélpoklosság nyomai. Szépen kitisztult belőle.
A vádak nem voltak igazak. Lemming úr fölmentetik; a kik legbűnösebbek
voltak, azok átköltöztettek Galicziába; azokhoz a magyarországi biró nem
nyúlhat, mert ott más helytartó uralkodik; annak meg más dolga van; az
egész miniszteriumnak megint egészen más dolga van. Denique nem sült ki
semmi.
Föhnwald századost áttették egy Bécsben állomásozó uhlánus-ezredhez.
S azzal minden rendben volt megint.
A publikum beszélhetett, a mit akart; a hirlapokba nem mehetett semmi a
gondviselés tudta nélkül.
A mint Lemming hazakerült, a legelső látogatója volt Harter Nándor.
Lemming igen szépen megköszönte neki azt a szolgálatot, a mi által őt
nagyszerű kelepczéjéből kiszabadítá.
– Nem tettem ingyen! mondá Harter.
– Tudom! Ön az asszonyt akarja visszakapni tőlem. Már mondta az asszony.
Harter örömét nem birta elrejteni.
– Mit mondott önnek, kedves barátom?
– Az derék, hogy ön kedves barátjának nevez. Tehát azt mondta az
asszony: hogy kész tőlem elválni és önhöz visszamenni. S ez
megtörténhetik, a mint önök elhagyott hitükre visszatérnek. Hanem az
szép öntől, hogy engemet kedves barátjának nevez, a mikor a feleségemet
csak így karonfogva elvezeti tőlem.
Harter maga is nagyon tréfásnak találta a helyzetet.
– Hiszen azért mi jó barátok maradunk! szólt nevetve, s igyekezett
Lemming hideg kezébe meleget szorongatni.
– Igen nagyon jó barátok. Hanem önnek elébb meg kell ám fizetnie azt az
ötezer aranyat, a mit bevallott, hogy adósom vele.
Ezt már nem találta Harter valami olyan nagyon nevettető ötletnek.
Egy perczre össze is huzta a homlokát, mintha valami magaslatot keresne
büszkesége számára, a honnan letekinthessen erre a közlelkű
kalmár-emberre, a kinek mindig csak pénzen jár az esze, s a ki attól, ki
őt kiszabadította a kutból, most még fizetést is követel; hanem azután
eszébe jutott, hogy biz ennek az üzérnek teljes igényei lehetnek
bizonyos ötezer aranyak visszafizetéséhez; hát csak mégis síma arczot
csinált hozzá, s csendes vérrel válaszolt:
– Azt minél elébb vissza fogom fizetni.
– Én magam is igen szeretném, ha azt minél elébb elvégezhetnők. Holnap
költözöm vissza Bécsbe. És az igen furcsa helyzet rám nézve, hogy
magammal hordjak egy asszonyt, a ki tudtomra, mától fogva már nem az én
feleségem.
– Ön Bécsbe akar menni? – kérdé megütődve Harter.
– Bizony nem is akarok ebbe a földbe belenőni.
– Legalább várja meg ön, míg ez a mi köztünk fenforgó ügy rendbe lesz
hozva. Azt magam is igen nevetséges helyzetnek tartanám, hogy Malvina
most önt kövesse.
– Egyedül önön mulik. Fizesse le nekem ma, a mivel tartozik, s én holnap
az asszony nélkül megyek Bécsbe, s nem törődöm vele, mi történik aztán
tovább?
Harter Nándor minden izét zsibogni érzé.
– Meg kell önnek mondanom az igazat. Most nincs rendelkezésem alatt
semmi összeg. Közpénztárakról kellett beszámolnom, a mire nem voltam
készen; az minden hitelemet úgy igénybe vette, hogy nem vagyok képes ma
egy aranyat sem előteremteni. A gabona ára ugy leszállt, hogy az idei
termést potom pénzért kellett elpazarolnom. Még így is kárt vallott
vele, a ki megvette. A jövő évi termésemet kináltam az üzérnek, s azt
felelte rá, hogy még az idei is mind a raktárban van, s ha kivánom,
visszaadja azon az áron, a min tőlem vette. Nem vagyok képes most az
ötezer aranyat előteremteni.
– Jól van! szólt Lemming igen szelid, jóakaró képpel; hát akkor majd
várunk – mind a ketten.
Ez a «várhatunk» szó ugyan akkor uralkodó jelszó volt ebben az
országban; hanem azért Harter Nándornak sehogy sem tetszett.
– Uram! Én önnek becsületemet kötöm le, hogy legközelebbi tavaszszal
lefizetem önnek azt az összeget.
– Nem játszunk becsületbe! felelt rá Lemming. Nekem az én becsületem
valami másfélszázezer forintomban van; ön még nem költött a magáéra.
– Adok önnek váltót arról az összegről, s ha nem fizetek napjára,
koboztasson meg irgalom nélkül.
– Köszönöm! Felfogadtam, hogy nem pörölök ebben az országban a jövő
milléniumig.
Harter dühbe jött.
– De uram, ez alacsonyság, a mit ön cselekszik!
Lemming elpusztithatlan phlegmával csitította a dühöngőt.
– Ne tessék haragba jönni, uram; az nálam nem használ. Az akasztófa
lajtorja-fokán végig minden czimet végigrakhat ön rám; hozzá szoktam,
vízmentes vagyok. Se vissza nem mondom, se pört nem kezdek érte, se nem
duellálok; végighallgatom, zsebredugom, s viszem azt is haza a többi
becses emlékekkel. – Holnap, minden bizonnyal holnap. Az asszonyt is
viszem holnap, minden bizonnyal holnap.
– De hisz ez erőszaktétel!
– Ha erőszaktétel: megakadályozhatja ön. Nem utazom incognito, nem
rablok asszonyt éjszaka, fedett, salugádoros hintóban; a reggeli
vonattal utazom, fényes nappal. Jőjjön oda a váró terembe: figyeljen
rám, teszem-e rá a kezemet az asszony kezére? hurczolom-e őt magammal? s
ha legkisebb erőszaktételt vesz ön észre, kiáltson a rendőrségnek. Óh!
itt pompás rendőrség van; fogasson be, mint feleségem elrablóját; még
ilyen czím alatt úgy sem ültem. De hozzá ne szóljon, uram, mert azt
nekem még ma jogom van. Lemmingné asszonynak megtiltani, kivel
beszéljen, kivel ne? Mint adósomat, mikor fizetni akar, szivesen látom
önt: de mint feleségem kérője előtt, jogom van bezárni a szobám ajtaját
és a korcsma ajtaját. Azért igyekezzék ön mint fizető adósom bejutni
hozzám: akkor azután majd lequittelünk. Addig pedig – örültem, hogy volt
szerencsém.
Harter haragtól reszketve távozott el a bankártól. Még gondolatnak is
kétségbeejtő, hogy ez az ember most elvigye Malvinát magával. De miért
is nem sürgette Malvinát jobban, hogy tegye meg a visszalépést azalatt,
míg Lemming fogva van. Most ime a kiszabadult gonosztevő rázárja az
asszonyra az ajtót, s elébb a pénzét akarja látni.
Sietett Angyaldyhoz.
– Emil barátom! – szólt hozzá, lélekzet-fogyott sietséggel – az egekre
kérem; ha valaha jó szolgálatot tett nekem, tegyen most, és örök hálára
kötelez le. Teremtse ön nekem elő még ma estig azt az ötezer aranyat, a
mivel Lemingnek adósává tettem magamat. Holnap el akar utazni, s nekem
becsületbeli kötelességem azt neki Bécsbe költözése előtt az utolsó
darabig lefizetni… Ön ért engem: ez becsületbeli adósság; egész
becsületem forog a koczkán.
Angyaldy tudta azt jól, hogy mije forog Harternek a koczkán.
Azt felelte, hogy rögtön útra kel, és vándorolni fog az uzsorások
országában.
– Ne kiméljen ön semmi árt; adjon meg bármily képtelen kamatot, csak a
pénzt teremtse elő.
Angyaldy már akkor tudta azt a választ, a mit főnökének ma este mondani
fog, midőn ez excursióból visszatér, de hagyta őt addig ég és föld
között lebegni. Gyönyörüsége telt benne: elmenni a megbizással és arra
gondolni, hogy számítja visszatértéig Harter Nándor a perczeket, a mik
nehéz órákká nőnek, és sóhajtozik kibocsájtott hollója után.
A holló csakugyan visszatért este.
– Van-e pénz?
Ez volt az egyetlen kérdés hozzá.
– Nincs és nem lesz! – volt a kérlelhetlen válasz. – Égszakadás,
földindulás van a pénzvilágban. Megbukott a legelső, legrégibb bankárház
Bécsben, magával rántotta a monarchia egész pénzvilágát. Az első
milliomosok ugy ütik el egymást lábaikról sorba, mint a felbukó
tekebábok. A panique tökéletes; senki sem tudja, holnap él-e még, vagy
halva kel föl? Zárva minden pénztár, minden tárcza. A pénzemberek
insultusnak veszik, ha valaki kölcsön kér tőlük. És mi készen lehetünk
rá, hogy holnap, holnapután egész lajstromát mutatják be előttünk saját
megóvatolt váltóinknak, miket bankrott hitelezőinktől megint más
bankrott-firmák csődtömegei lefoglalnak, s miknek kifizetését bejáratkor
sürgetni fogják.
Harter Nándor megsemmisülve rogyott karszékébe.
– Ön nem tudja azt, – rebegé hőségtől kiszáradt ajakkal, – mit vesztek
én azzal, ha holnapig ötezer aranyat nem tudok kapni!
Angyaldy olyan ártatlan arczot csinált hozzá, mint a ki semmit sem tud
arról. Ott állt nagy tisztelettudó helyzetben főnöke előtt, derült
homlokkal, összeszorított ajkakkal. Hanem lelke szemeivel úgy látta ott
magát főnöke előtt állani, mint a ki gunykaczajra torzult arczczal
vereget vállára a csüggeteg férfinak s azt sugja fülébe:
«De hát még a második föltétel, uram?!»
«Hát a fiaddal kibékültél-e már?»
«Mit mondott még az illatos levél!?»