Reggeli tíz óra volt, mikor Angyaldy nagy sietve lépett be Harter Nándor
úr hivataltermébe, s az ott uralkodó irodafőnöktől kérdezé, hogy van-e
valaki ő méltóságánál?
Ez azt felelé, hogy senki sincs, csak Bélteky Ferencz úr.
– No, e felől bemehetek hozzá! mondá Angyaldy, és benyított Harter
szobájába. Hanem a méltóságos úr magas bosszusággal riadt titkárára:
– No, ugyan mit akar?
– Igen sürgös tudatni valóm van.
– Várjon vele! Most fontos ügy van előttem.
Angyaldy visszalépett, s leült a hivatalteremben.
Harter urnak csakugyan fontos beszéde volt az ifjú Béltekyvel.
– Ön már most, fiatal barátom, csakugyan azt hiszi, hogy megnyerte
Elemér úrfi perét ellenem, miután minden forumon rá nézve kedvező, rám
nézve elmarasztaló itéletet kapott?
– Valóban azt hiszem; s épen azért igen idején valónak találtam
ajánlatommal fellépni.
– Azon ajánlattal, hogy egyezzem ki az úrfival, mikor már nyert ügye van
neki ellenemben? Ez az ön szempontjából, természetesen, igen nagylelkű
ajánlat. No, hát legyen, én önnek ajánlatát visszautasítom. Nem kell
semmi egyesség!
– Tehát bevárja méltóságod a törvényes végrehajtást?
Harter Nándor mosolyogva lépett Bélteky Feri orra elé, s beszédközben
annak nyakkendőcsokrát igazítá helyre:
– Kedves öcsém! ön még igen fiatal ügyvéd, s azt hiszi, hogy minden meg
van nyerve, mikor a kedvező itélet a kezében van. Tapasztalt ügyvédek
azonban jól tudják, hogy csak akkor kezdődik még az igazi per, mikor már
a végrehajtás napja is ki van tüzve, s nekem gyakorlott ügyvédem van.
Aztán magam is értek valamihez.
– Ezt mind számításba vettem.
– Gondolom. És azért ajánlotta ön nekem az egyességet, a mit én
ismételten visszautasítok. A ki oly vakmerő volt, hogy én ellenem pert
kezdett: az tudja meg hát, hogy ki vagyok? A lázadót én megtudom
bűntetni. Mert a fiú, ki atyja ellen pert indít: lázadó, nem más. Meg
fogom neki mutatni, hogy én most is úr vagyok fölötte. Azt hiszi ön,
hogy abban az állásban, melyet én elfoglalok, csak olyan könnyedén lehet
valakit ad peram et saccum exequálni?… – Önnek oda lehet itélve a rajtam
levő köntös, hanem azt tapasztalni fogja ön, hogy nem akad ember, a ki
azt rólam lehúzza. Nem fogok Elemér úrfinak egy fillért sem kiadni
abból, a mit magáénak tart. Nem; azért, mert ellenem lázadt. Éljen
szükölködve és nyomorogva, míg daczos lelke megtörik. Én fogadom önnek,
hogy ha keresztbe teszem egy ajtó előtt a lábamat, ő azon az ajtón nem
fog bemenni; s ha húsz évig élek, húsz évig nem mozdítom el lábamat
előle.
Bélteky Feri valami mosolygást engedett arczának elárúlni. Harter
észrevette azt.
– Ön azt gondolja magában ugy-e: hogy hiszen nem szükség épen a felséges
halálnak jönni, hogy engem elmozdítson az ajtóból; jöhet arra egy új
excellentiás úr is, ki rendszer-változáskor engem is székestől az ajtó
elé helyez. Akkor roszul ismeri ön a helyzetet, édes barátom. Egy Harter
Nándort nem olyan könnyen tesznek hol ide, hol amoda. Tekintélyt, minő
én vagyok, minden kormány levett kalappal szokott kérni, hogy
méltóztassék a helyet megtartani, melyre előde emelé. Vannak
nélkülözhetlen emberek, kiket semmi rendszer-változás meg nem dönt, de
mindenik magasabbra emel. Ezt higyje el ön felőlem, ifjú barátom.
… Angyaldy ismét belépett az ajtón.
– No, mi az megint? rivalt rá Harter, félbeszakíttatva büszkesége
legélvezetesb kitörésében.
– Igen fontos és sürgetős az ügy, méltóságos úr!
– Maradhat későbbre! inte büszke, hatalmaskodó kézmozdulattal Harter, s
a titkár újra visszalépett.
Harter folytatta oktató előadását a tapasztalatlan ifjú ügyvédhez. Ismét
közel lépett hozzá s beszéd közben Bélteky Feri óralánczát fogva meg,
azon iparkodott minden módon csombokot kötni.
– Tehát, hogy csak egy körülményt említsek fel ön előtt, mely mindjárt
meggyőzendi önt arról, hogy most jutott még el csak a nehézségek
kezdetéhez. Mikor ön már kezében tartandja a végrehajtási parancsot:
akkor az én ügyvédem elő fogja mutatni mindazokat a váltókat, a miket én
Elemér úrfinak világban csavargása alatt helyette Olasz-, Franczia- és
Angolországban kifizettem. Azok oly mesés összegekről szólnak, hogy
kétszer is túlhaladják az úrfi összes anyai örökét.
– Tudom jól! szólt Bélteky, óralánczát kiszabadítva valahogy Harter
kezei közül, s inkább a nyakkendőjét engedve át neki, hogy azon
csináljon tetszés szerinti csokrokat. Elemér könyelmű fiú volt; ezeret
írt alá, hol százat kapott; hanem azt is tudom, hogy méltóságod az ő
hitelezőit szinte úgy elégítette ki százzal ezer helyett: s így az
összegek nem rugnak többre, mint épen Harter Elemér örökének kamatjaira.
– Az is meglehet, csak hogy arra nézve, hogy ön azt bebizonyíthassa,
csupán két mód van. Az egyik: Lemming urat rábirni, hogy ellenemben:
érti ön, az «én ellenemben» adja elő azon legmagányosabb természetű
üzleti jegyzeteit, a mikből kiderűljön, hogy mit fizetett ő ki
megbizásomból Florenczben, Nápolyban, Cadixban, Londonban Elemér úrfi
helyett? Reméli ön Lemming úrtól ezen adatokat megszerezhetni?
– Bizony bajosan.
– Talán sehogy sem? A második lehetőség aztán önre nézve: személyesen
kimenni Florenczbe, Nápolyba, Cadixba, Londonba; ott a kérdéses
uzsorásokat törvényszék elé idéztetni, kivallatni, saját maguk ellen
tanuskodtatni. Lesz önnek erre való pénze, ideje és ereje?
Bélteky nagyon kezdé vakarni az orrát ennél a feladványnál.
Harter úr látta, hogy mennyire maga alá gyürte ezt a gyenge embert.
– No lássa ön, ifjú barátom: minő emberfölötti vállalatot emelt ön fel,
midőn egy Harter Nándor elleni küzdelmet fogadott el barátságból. Ez a
küzdelem saját életpályáját is elronthatja. Ön még nem tudja, mi értéke
van a befolyásos körök jóakaratának egy ügyvéd életpályájára? Ismerünk
jeles készültségű talentumos embereket, kik nem birják a napi kenyeret e
pályán megkeresni, és viszont másokat, kik korlátoltabb tehetségek
mellett fényes előmenetelt biztosítnak maguknak. Ez utóbbiak ismerik az
emberek értékét. Tanácslom önnek, hogy tanulmányozza azt ön is. Hogy
elvállalta ön az ügyvédkedést Elemér úrfi perében ellenem, azt nem
hibáztatom. Ha ön nem, tette volna más. Hogy eddig nagyon szorgalmazta,
azért is megbocsátok önnek; hanem azt a jó tanácsot adom, hogy a mi most
már ezután jön, abban a küzdelemben ne iparkodjék ön a fejét az én
fejemhez ütni valami hevesen; mert mondhatom önnek, hogy az én fejem
vasból van!
Bélteky úgy érezte, mintha az övé üvegből volna.
– Vigye ön a processust szokott kötelességszerű malatiával; ne mondjon
le róla, tegyen benne lépést lépés után, a hogy illik: egyszer
bizonyosan véget fog az érni; csak hogy akkorra az ön cliense kopasz
lesz! Ön azon legyen, hogy maga is ősz hajakat ne kapjon miatta. Nekem
sokszor lesz alkalmam önnek bebizonyíthatni, hogy atyai jó akaratom
mázsányi súlyt adhat fiam ügyvédének szerencse-mérlegéhez: de soha egy
szemernyit sem fiaméhoz. – Ezt jegyezze ön meg magának, ifjú barátom.
Azzal véglegesen megköté Bélteky nyakravalóját. A jeles ifjú elszédülve
a hallott fenyegetésektől és biztatásoktól, alázatos búcsut vett és
eltávozott.
Nyomban utána, ugyanazon ajtónyilással sietett belépni Angyaldy.
– No ugyan, mi az a sürgetős dolog? riadt rá fensőbbsőbbségi
házsártoskodással Harter. Nem szeretem, ha olyankor háborgat valaki,
mikor fontos hivatalos ügyeim vannak. Ezt százszor is mondtam. S
kivánom, hogy tartsa magát hozzá minden ember!
Harter Nándor e magasra tartott orral elmondott rendreutasítás alatt egy
hivatalfőnök jogosult hypochondrikus rosz kedvével sétált el a szoba
tulsó szögletéig; onnan aztán visszafordúlva, élvezteté kegyes
engedelmét Angyaldyval a beszéd megkezdhetésére.
– No, hát halljuk, mi az a sürgetős ügy, a mit önnek velem tudatnia
szükség?
Angyaldy nagy hidegvérrel hagyta főnökét szavakkal és léptekkel alá s
fel büszkélkedni, s azután felhivatva szólásra, mindennapi csendes
hangján mondá:
Azt kell tudatnom méltóságoddal, hogy kegyeskedjék ma tizenkét óráig
lemondását illető helyen benyujtani; mert különben délutáni két órakor
meg fogja kapni az illető helyről az elbocsáttatást.
Harter Nándor oda ment egészen Angyaldyhoz, hogy a szeme közé nézzen.
Bizony ott állt az, és egy vonása sem mutatta, hogy tréfál.
– Ébren vagyunk mind a ketten? kérdé tőle.
– De alunni megyünk mi mind a ketten, méltóságos uram.
– De hát mi ez? Rosz tréfa?
– Rosz való! Most beszéltem azzal a barátommal, ki a helytartóságnál
történtekről tudosítani szokott.
– Az önt elámította.
– Nem ámított el. Tessék az elejét meghallgatni. Lemminget elfogták.
– Kicsoda?
– Valami szeles katona. Még nem tudom egészen, hogy miért? Azt mondják,
hogy élelmezési ügy miatt.
– De hát mi közöm nekem az élelmezési ügyhöz?
– Én nem is mondtam, hogy van köze hozzá méltóságodnak. A tiszt fel volt
bőszülve Lemming ellen, s lefoglalta a nála levő jegyzeteket. Ezen
jegyzetekben foglaltatnak mindazoknak a nevei, a kik az országos
gabonaosztási vállalat ügyében Lemmingtől összegeket fogadtak el. E
lajstromban méltóságod neve is előfordul, ötezer arany összeg mellett.
Ez olyan nehéz kalapács-ütés volt Harter fejére, hogy le kellett ülnie
egy karszékbe.
– Megfoghatatlan!
Hogy mi legyen az a megfoghatatlan? azt engedte találgatni.
Kis idő mulva újra megszólalt.
– De hát mit mondanak: miért?
– Én mindent elmondok, a mit megtudtam! felelt Angyaldy. A mit nem
mondok, azt nem tudom.
Harter talpra pattant.
– Megyek rögtön ő excellentiájához!
– Bizonyosan mondhatom méltóságodnak, beszélt a kérlelhetlen oraculum
irgalom nem ismerő nyugalommal, hogy ő excellentiájánál ki van adva a
rendelet, hogy méltóságodat többé eléje ne bocsássák.
Harter Nándornak már kezében volt a kalapja; azt e szónál az asztalhoz
vágta.
– De hát miért? A kalap legurúlt az asztalról, felvette s újra odavágta,
ezuttal úgy, hogy nem gurúlhatott le. De hát miért?
– A gabona-kiosztásnál óriási csempészetek sültek ki Lemming ellen.
– De mi közöm nekem az ő csempészetéhez? szólt ismét, bevágva magát
karszékébe.
– Semmi! Én is mindenkinek azt fogom hirdetni. Hanem méltóságod neve és
sok másoké előfordul Lemming jegyzőkönyvében.
– Lemming irhatott jegyzőkönyvébe a mit akart; mit tartozik az én rám?
– Törvény szerint nagyon keveset. A biró előtt azt mondhatja méltóságod,
hogy ez nem bizonyít semmit. De az a szeles katona még több
ügyetlenséget is követett el; mielőtt feljött panaszra, úton-útfélen,
boldognak-boldogtalannak elmondotta, mit fedezett fel; megmutogatta sok
embernek, laicusoknak, profán szemeknek Lemming jegyzékeit;
compromittálta a közvélemény előtt a megnevezett urakat; a kormány
vezetői dühösek érte; a botrány köztudomású lett; azt többé a censori
vörös irlával eltakargatni nem lehet; a kormány a szégyent magára
száradni nem engedi, hanem lerázza magáról azokat, a kik kompromittálva
vannak. Egyéb baj nem történik. Méltóságod megelőzi a bukást; én rögtön
sietek fel lemondásával a várba.
Harter Nándor merően bámult maga elé s néhány perczig határozatlanul
mélázott.
Angyaldy sokallta az időhaladékot.
– Uram! A hajó sülyed: legelső gondunk megmenteni a zászlót. Azután majd
szétnézhetünk, hogy mi volna még megmenteni való? De ezzel sietni kell.
Harter Nándor szótlanul felállt karszékéből, mire Angyaldy ugyanazon
karszékbe telepedett, azt az iróasztalhoz fordította, s gyorsan megirta
a lemondási oklevelet.
Azután felkelt s ismét megkinálta az üléssel Harter Nándort.
Harter Nándor érezte, hogy minő báb lett ő egy nálánál erősebb ember
kezében. Alig egy negyedóra előtt azzal kérkedett, hogy húsz évig meg
nem mozdítja a lábát onnan, a hová keresztbe tette, s most idejön ez az
ember, ez a szolgálattevő alattvaló, ez a senki, és elfújja őt egy
lehelletével, mint egy darab papirost, makulatur papirost.
Érezte, hogy repülni kénytelen, és csak leült és felvette a tollat, mit
amaz kezébe adott és aláirta nevét.
Semmi kétsége sem lehetett a felől, hogy a mit Angyaldy beszélt, az
való. Az ötezer arany említése megfosztá minden lélekerejétől. Hinnie
kellett, hogy azt kettőjökön kivül senki sem tudhatja. Ha most így
beszélnek róla, azt csak Lemming irataiból tudhatták meg. Ez nagy hiba
volt, akárhogyan történhetett meg. Ha már erről csak suttognak is, neki
nem lehet tovább megmaradnia állásán.
– De nem suttognak; de ordítanak és harsognak uram!
Aláirta, és reszketett a keze, midőn aláirta nevét a lemondásnak.
– Fogja ön, és siessen vele! szólt Angyaldynak, s hozzá tevé sugva: és
tudjon meg mindent, a mi megtudható.
– Tartok tőle, hogy délutánig közbeszéd tárgya lesz minden.
– Azt hiszi ön? – Hát Lemmingnéről mit tud?
– Azt tudom, hogy épen most van nála a bizottság, mely mindent zár alá
vegyen, a mit a háznál talál. Lemming ellen alighanem kárpótlási
követelésekkel is fel fognak lépni.
– Szegény Malvina! Mondja ön meg neki, hogy ha nincs más menedéke,
foglalja el a kastélyomat Bartafalván. Én magam sem maradhatok egy napig
sem tovább Pesten az otrombaság után.
– Kénytelen vagyok méltóságodnak még egy kellemetlen körülményt
tudomására hozni. Nem ugyan parancsképen, hanem csak úgy barátságos jó
tanácsul kéz alatt tudtára fog adatni méltóságodnak még ma, tizenkét és
egy óra között a rendőrfőnök által, a ki igen udvarias, kellemes úr,
miszerint ne tessék méltóságodnak egy ideig Pest sorompóit elhagyni,
mert jelenlétére szükség lehet.
– Mit? Tehát még letartóztatás is! – kiáltá felháborodottan Harter.
– Nem! Csak szivélyes ittmarasztalás. Lemmingnének azonban határozottan
tudtul fog adatni, hogy a várost elhagynia nem szabad.
Harter Nándor minden szónál zavartabb lett.
– De hát minek kevernek egy ilyen dologba bele egy asszonyt?
– Azt én magam sem tudom.
– Nem is sejti ön?
– Úgy hiszem, a Lemming ellen indítandó vizsgálatnál az ő saját
számvetésének próbája lesz az asszony fényüzésének költségvetése. A
kettő összehasonlításából remélnek bizonyos végeredményekre jutni.
Harter Nándor zsibbadásokat érzett minden idegében.
– Jól van! Siessen ön fel a lemondással, igyekezzék mentől elébb
beszélni Lemmingnével. Azután keressen fel a szállásomon. Itt ne többet.
Angyaldy keblébe dugta az iratot és távozott a nagy iroda termen
keresztül.
Az irodafőnök suttogva kérdezé tőle: milyen kedélyben van a méltóságos
úr? lehet-e most hozzá bemenni? Angyaldy azt válaszolá, hogy ő méltósága
bizony nagyon ingerült kedélyben van; jól teszi minden ember, ha ma
délelőtt nem kerül a szeme elé semmi ügyével, bajával.
A kisebb-nagyobb alárendelt népek aztán szépen meghúzták magukat
iróasztalaik mellett, s félve tekingettek a nagy szárnyajtóra, hogy
mikor jön ki az a haragos nagy ember, méltóságos rosz kedvét éreztetni
az alázatos apró emberekkel.
A méltóságos nagy ember pedig azalatt a hátulsó kis ajtón lopva osont ki
hivatalos lakosztályából; a hivatalos hírlapok nem fogják közölni
ünnepélyes búcsuszavait, mint közölték beköszöntőjét; az alattvalók nem
fognak sorban hozzámenni búcsut venni, kardosan, panyókásan, magyar
vitézeknek masquirozva; még a portás sem fog tisztelegni nagy
buzogányával, midőn hintaja utólszor kigördül a hivatalos lak udvarából:
csendesen a falnak lapulva, suhan az utczákon végig a nagy ember, s a
szemközt jövők arczáról találgatja magában, a szerint, a hogy köszönnek
neki, vagy fejeiket ismeretlenül félrefordítják: «Ez még nem tud
semmit!» – «Ez már tud valamit.»