Az ismeretlen leány után nem tudakozódott senki; eltünhetett,
elveszhetett; az ismerős delnő megmaradt a küzdtéren, mint ünnepelt
szépség, divat-uracsoktól körülrajongva, fiatal tárczairóktól
megénekelve. Nem eshetett meg lóverseny, császárfürdői dalidó a nélkül,
hogy öltözéke le ne lett volna irva. Valami fogékony keblű ujdondász azt
is feljegyezte róla, hogy a legutolsó estélyen oly pompás gyöngyöket
viselt, hogy szebbeket még csiga könyje nem teremtett.
Jól találtad, becsületes hírharangozó; annak a nagy csigának a könyjéből
termettek e gyöngyök, mely nem tud élni, ha házából kiveszik; mi itt a
tenger fenekén magyar népnek is nevezzük ezt a kagylót, mely gyöngyöket
terem, mikor kínoztatik. – A szép asszonyság minden gyöngyszeme ezer meg
ezer nyomorult könyjéből támadott; síró gyermekek könyjeiből, kik hiába
imádkoznak a mindennapi kenyérért; a ti kenyeretek nem jöhet ma, mert az
ma egy szép asszony hófehér nyakán tánczol.
Ragyogj velük, szép amazon!
* * *
Föhnwald százados ez idő szerint valamelyik alföldi magyar városban
tanyázott csapatjával.
A nyomor zenithjén jártak már a rossz csillagok. Itt-amott az is
hallatszott, hogy a megéhezett emberek rabolnak. Onnan vesznek, a hol
kapnak.
Egy szép napon a maga előljáróságától azt a parancsot kapta Föhnwald,
hogy abban a megyében, a hol ő fekszik, ki levén hirdetve a rögtönitélő
biróság, ő is lásson utána a rablóvadászatnak; a hol erdőn, mezőn,
tanyán, falun, városban, úton, pinczében megtalál egy rablót: fogja meg,
kösse meg, lőjje meg, hozza be élve vagy halva. Ne kiméljen senkit, ha
szűrben, ha selyemposztóban jár, orgazdát, tolvajrejtegetőt egybevegyen
magával a rablóval; ne válogasson se kicsinyt, se nagyot, se urat, se
parasztot; legyen irgalom-nemismerő mindenki iránt.
«Auch eine schöne Gegend!» mondá magában Föhnwald, és zsebébe tette a
felsőbbségi meghagyást.
* * *
Lemming úr sokat utazott ez idő szerint.
Hja! bizony a százezreket megérdemelni nem jár fáradság nélkül.
A vállalat sok járás-keléssel van összekötve.
Az egész nyereség többfelé oszlott meg; egyes vállalkozónak ugyan rajta
kellett lenni, hogy a mit elvesztett a réven, megnyerje a vámon!
Aztán az embernek főkép arra kell ügyelni, hogy valami panasz véletlenül
ki ne pattanjon.
A panaszoknak ugyan a mostani időjárás nem igen kedvező. Ha valamelyik
parasztnak kedve találna kerekedni a lamentálásra, hogy ő ocsut kapott
buza helyett: csak lesz esze az előljáróságnak, hogy szép szerével
lecsendesíti; ujságba pedig be nem adhatja panaszát, mert annak az
iktatási díja hat hónaptól egy esztendeig terjedő börtön. Azt már tudják
az ujságirók, hogy az a «csendháborítás» rovata alá esik, s őrizkednek a
hadi-törvényszéktől leczkét venni. S ha akad itt-ott előljáró, a ki azt
hiszi, hogy neki megbocsátják azt az érdemét, ha a pórul járt paraszt
ügyében felmegy panaszkodni Budára, azt az ember útközben elfogja,
nyomatékos indokkal megnyugtatja, visszatereli; ha nem hajt a szép
szóra, engedi eltévedni abban az erdőben, a minek «hivatalszoba» a neve,
míg végre a vándor rátalál az igazira, a kinek lelke szerint elmondhatja
minden keserűségét: hogyan szedik rá, milyen istentelenül pusztítják azt
a szegény éhes, rongyos embert odakinn! ez igazi ember, a ki panaszát
végighallgatja, Harter Nándor lesz; az azután majd segít a dolgán, ne
féljen semmit. Ha pedig épenséggel oly életrevaló és ügyes ember akad, a
ki egész Bécsig elviszi a panaszszal telt tarisznyát: az meg épen
eltalálta az üdvösség kapuját, ott a vállát is megveregetik, számot is
írnak a panaszlevelére; azt azután leküldik a maga útján – Harter
Nándornak, hogy tartson e tárgyban szigorú vizsgálatot, s akkor aztán a
panaszkodó egészen meg lehet nyugosztalva a felől, hogy most olyan ember
kezébe jutott az ügye, a ki majd igazságot szolgáltat az ő szegény
fejének. Csak várja békével!
Lemming úrnak tehát sok dolga volt, hogy becsülettel megfeleljen
feladatának.
Épen egy nagy alföldi városban volt a kölcsöngabonaosztásnak ideje. Mint
vetőmag, elkésett már az; de a kormány elrendelé, hogy az éhezőknek még
azonfelül is kell élelmiszereket osztani, tisztességes kölcsönképen; ma
aláirnak öt forintot egy mérő buzáért; aratás után aztán harmadfél
mérőnek az árából visszafizethetik azt könnyen.
Abban a városban volt egy alkusza Lemming úrnak. Azt meg Hameternek
hítták. Bánom is én, akárminek hítták.
A mint Lemming úr megérkezett a vendéglőbe, felkereste az alkusz.
– Itt vannak a szekerek!
– Megkapta ön a buzát? Hogy vette?
– Olcsóbban, mint rám volt bízva. Harmadfél forinton.
– Az képtelenség! Annak már nem lehet buza-alakja.
– Tessék megnézni a mustrát!
Az alkusz egy vászon-zacskóból kitöltötte az asztalra a
mutatványszemeket.
Lemming úr elbámult.
– Hisz ennél szebb buzát a londoni ipartárlaton sem mutogattak, hisz ez
van kilenczvenöt fontos.
Szép, piros, nehéz buza volt az. Száznyolcz fontos!
– De hát hogy vehette ön ezt harmadfél forinton, mikor négyen is alig
kapjuk a selejtesebbet?
– Valami hibája van.
– Mi hibája lehet? Nem képzelem.
– Az a hibája van, hogy hat óráig hevert a viz fenekén. Az a kereskedő,
a ki tegnapelőtt nem adta négy forinton alól, a mint felvontatta a
hajóját, tőkére ment vele; a hajó elsűlyedt, a buza átázott, azonban
közel volt a parthoz, fél nap alatt kihordták, megszárították; hanem a
kereskedő kénytelen volt rögtön túladni rajta, a hogy veszik. Meg is
ölelt, mikor harmadfél forintért az egész szállítmányát elvállaltam. Más
senki ennek hasznát nem veheti: mert ez holnapután csirázni fog; mi még
kioszthatjuk azt ma. Igaz ugyan, hogy vasárnap van, de a szegényekkel
jót tenni vasárnap is lehet. Ha rögtön megörletik, ragacsos, csirizes
lisztet kapnak ugyan belőle, de megeszik azok azt, nem halnak meg tőle;
ha holnap észreveszik is, hogy mi baja van a buzának, akkor már
beszélhetnek; ma a bőrükből bújnak ki örömükben, ha meglátják. Olyan
minden szem, mint ha üvegből volna.
– Ön ügyes ember.
Lemming úr megdicsérte az alkuszt, kifizette neki, a mit megszolgált, s
azzal rábízta, hogy legyen jelen a gabona kiosztásánál.
A szekerek ott álltak már a piacz közepén, a hatóság értesítve volt az
osztásról; az embereknek a mint kijöttek a templomból, dobszó mellett
tudtukra adatott, hogy itt a kenyérnek való, kinek mennyi kell belőle?
Délig el is volt osztva minden. Ki-ki vitte haza magával, a mit kölcsön
elvállalt, ki talyigán, ki a hátán.
A gondviselés azonban megőrizte a szegény embereket attól, hogy ez
egészségtelen gabona kenyerével még nyavalyát is vonjanak magukra; értem
t. i. a polgári gondviselést.
Mikor a hívek hazaértek a buza-osztozásból, ugyanakkor már ott várt
mindeniknek a házánál két-három darab fekete-harisnyás katona, kit a
fentisztelt czivil gondviselés épen akkorra rendelt oda, adóbehajtás
végett.
Ezuttal csakugyan nem mondhatta senki, hogy nincs miből leróni az
adóját, mert épen akkor vitte haza a kölcsön kapott buzát. Tehát van.
A jámbor emberek aztán rajtamentek az adóbekergető biztosra, kit jó
hirnevéből nekünk is van már szerencsénk ismerhetni: Gierig urra, s az
okosabbak közülök szörnyen mutogatták neki a kormány hivatalos lapjából
azt a helytartósági rendeletet, mely meghagyja, hogy az inséges helyeken
nem szabad az adót kényszerítve behajtani. Ott olvasható az ma is;
tanúlságos adalék egy gyöngyidőszak illustratiójához.
Hogy még ezt el is kellett rendelni!
De nagyobb dicsőség lett volna az annál, ha akadt volna valaki, a ki ezt
a rendeletet meg is tartsa.
– Mi nekem ez? förmedt a panaszkodókra Gierig úr, s fricskát adott az
eléje mutatott papirosnak, mintha csak le akarná róla peczkelni azt a
furcsa bogarat; nekem a budai helytartóság nem közegem. Az én felsőségem
a bécsi pénzügyminiszterium.
– De uram! hisz épen ebben az órában adta maga a kormány ezt a buzát,
most irtuk alá, hogy tartozunk azt visszafizetni; hát ugyanaz a kormány
ugyanabban az órában meg elveszi tőlünk, a mit épen adott?
– Természetesen!
Ne időzzünk ennél a jelenetnél sokáig. Megtörtént ez.
Gierig úr szépen összeszedette a kiosztott buzát, s ugyanazokkal a
szekerekkel, a mik azt idáig hozták, átvitette a szomszéd városba; ott
átadta a katonai élelmezési biztosnak, mely állomást ez idő szerint
Konyecz úr töltött be, jutalmúl sokszoros érdemeiért. A két jeles úr jó
vásárt csinált egymás között. Az exequált buza olcsó áruczikk, azonfelül
is egy kis hibája van. Hanem jó lesz az azért még a katonának.
* * *
Egy szép napon aztán belép egy őrmester Föhnwald századoshoz, s így szól
hozzá:
– Százados úr! Mondja meg nekem, mi ez, a mit én most itt a kezemben
tartok?
S letette eléje a névtelen valamit.
Valóban névtelen valami volt. Ha megemelte az ember, súlyánál fogva azt
hihette, hogy sajt; ha megbámulta, szinére nézve valami volt az a tőzeg
és olajpogácsa között; ha megtapintotta, fogadhatott rá, hogy ernyedni
kezdő aszfalt; ha megszagolta, eczetágyba fojtott gomba; ha megtörte,
akkor millió egymásból nyuló selyemszál valami új találmányú
gyapot-degetet mutatott be előtte, ha pedig annyira vitte a
vakmerőséget, hogy megkóstolja, akkor megtudta, hogy az «kenyér».
Ilyen kenyérrel tanítják a hazaszeretetre ő felsége legvitézebb
hadseregét.
Föhnwald százados, hogy bebizonyítsa katonája előtt személyes
bátorságát, valamint hogy tanusítsa készségét minden sanyarúságban
osztozni vitézeivel, megevett, megrágott, le is nyelt egy darabot abból
a megnevezhetlen tárgyból.
És akkor így szólt:
– Őrmester! vegyen ön magához négy embert töltött karabélyokkal;
rendeljen szekeret. Én azokat a gazembereket, a kik ebben a kenyérben
bűnösek, akárkik és akárhányan legyenek, mind vasra verem, és fölviszem
Budára. Becsületszavamra esküszöm.
Mikor Föhnwald ilyen dologra fogadkozott, még nem tudta, kik és mik
akadnak a markába? mert ha tudta volna, bizonyára még egyszer
megesküdött volna rá.
Öt percz múlva ott állt négy legény, őrmester és fuvarosszekér az ajtaja
előtt.
Legelőször is elindúlt a tábori sütőt fölkeresni.
A katonakenyerek nagy része még ott hevert az élelmi tárban. A mint
egymásra voltak rakva, a legalsónak folyott a leve. Közelíteni is
merészség volt a fojtó bűz miatt feléjük.
– Ön a porkolábhoz fog menni! szólt Föhnwald a sütőhöz; majd azután a
katonai törvényszék fog ön felett itélni.
– Tudom, százados úr! felelt a sütő. A kenyerek rosszul ütöttek ki,
magam sem tagadom; egyébiránt én csak olyan lisztből süthettem, a
milyent a molnár ideküldött.
– Az ön hibája volt, ha látta, hogy rossz a liszt, és mindjárt föl nem
jelentette. Majd mentse magát a törvényszék előtt.
A sütőt a porkolábnak kölcsönözték, s azzal mentek a molnárhoz.
Föhnwald a kenyér-corpus-delictin kivül egy tarisznya lisztet is vitt
magával.
– Mi tetszik, uram? kérdé a molnár a szokatlan látogatótól.
– Nekem tetszik önt elfogatnom, azért, hogy ilyen lisztet őrölt a
katonáim számára.
– Én csak olyan lisztet őrölhetek, a milyen buzát nekem adnak. Az önök
élelmezési biztosa csirás, dohos buzát küldött ide; biz abból csak
csiriz lesz aztán. Az önök buzája mind egy szemig valami elsülyedt
hajóról való kárbaveszett portéka.
– Önnek, meglehet, hogy igaza van az élelmezési biztos irányában; azt
majd igazítsa el vele: hanem én önt is mindenesetre elfogatom. Tessék
felülni a szekérre!
– Megyek, uram! Fogtak el engem már külömb dologért is. Ültem én már
odabenn furcsább állapotok miatt is; majd kieresztenek, ha megunnak.
Föhnwald még mindig az aprajánál volt a vallatásnak. Ezek azok az apró
legyek, a kiket a pókháló megfog; de majd jönnek mindjárt a dongók és
darazsak, kik a törvények pókhálóján keresztűl-kasul járnak.
Este volt, mire a malomtól az élelmezési biztos lakáig visszakerült.
Konyecz úr után kérdezősködve, azt felelték neki, hogy az már elment
vacsorálni.
Utána küldött, hogy jőjjön haza.
Konyecz úr meg akarta mutatni, hogy ő most milyen nagy úr, s csak azért
is megvárakoztatja a kapitányt. Nem sejtette, minő fergeteg tornyosúl a
feje felett?
Jó félóra múlva került elő. Vigan fütyörészve jött, félrecsapta a
sipkáját; erős borokat ivott a vendéglőben.
– Ön nagyon megvárakoztatott; veté szemére a százados.
Konyecz úr impertinensül mosolygott a szemébe, s nem szólt rá semmit. Be
akart vele menni a szobába.
– Nem megyünk oda. A raktárt akarom látni; kérem felnyitni az ajtaját.
Konyecz úr meghökkent.
– Mit akar ön ott?
– Meg akarom látni azt a buzát, a melyikből ez a kenyér készült.
Azzal odatartá Konyecz úr orra alá az oldaltáskájából kivett süteményt.
Konyecz úr négyszer is színt és arczot váltott e látmányra; hol
vigyorgott, hol elsápadt; utoljára is azt vélte, hogy legjobban kisegít
innen egy kis rendszeres arczátlanság.
– Hát… hát nem jó kenyér ez? Mi baja van ennek a kenyérnek? Most még
igen fris, hát puha; a legfinomabb buzából van, becsületemre! Csak
mindig ilyen kenyeret kapnának a katonák a táborban! Becsületemre!
Nagyon jó kenyér ez, kapitány úr. Becsületemre!
Föhnwald azonban egy olyan mozdúlatot tett a kezében tartott kenyérrel,
mintha a fejéhez akarná azt vágni a magasztalónak. Az hátra is hőkölt.
De csak még sem tette azt Föhnwald. Elégnek tartá nagy nyersen
közbekiáltani:
– Ez a kenyér a kutyának sem való! Akarom látni a buzát, a miből ön ezt
sütteti. Hol a raktár kulcsa?
Konyecz urat csak a merész ellenállás mentheté meg, ha megmentheté
valami.
– Azzal én önnek nem tartozom! pattogott vissza hetykén. Ön nekem sem
előljáróm, sem ellenörzőm. Ha panasza van ellenem, adja be az élelmezési
főfelügyelőségnek. Ön parancsol a katonáinak, de nekem nem.
Föhnwald tehát parancsolt a katonáinak:
– Ezt az embert vasra kell verni; aztán el kell tőle venni a kulcsait.
Azok ugyan hirtelen szót fogadtak.
Konyecz bort ivott, dühös volt, ellenszegült; a miből aztán az lett,
hogy meg is tépázták, meg is kötözték.
Az erővel elvett kulcsok egyikével felnyitotta Föhnwald a raktár-ajtót.
Elszörnyedve jött ki onnan.
Egy csomó buzát, a mint kimarkolta azt a zsákból, odatartott a
meglánczolt biztos szeme elé.
– Van önnek erre valami mentsége?
Az undok káromkodással válaszolt neki vissza.
– Jobb lesz pedig önnek imádkozni, mint káromkodni; mert holnap függni
fog.
– Igen! kiáltá tajtékzó ajakkal a fogoly; a kis tolvajokat felakasztják,
régen tudom azt, a nagyokat pedig futni engedik. Önnek van kurázsija
megfogatni az ilyen apró szegény ördögöt, mint én; de följebb nem mer
kereskedni. Nekem ezt a buzát helyembe küldték; maga a főbiztos adta át
a mint összeszedte az execución. Mit tehetek én arról, ha a gaz paraszt
megnedvesítette a buzáját, mikor exequálták, hogy nekünk kárt tegyen.
– Legyen ön az iránt megnyugodva, hogy a ki ebben a dologban bűnös, azt
én mind ön mellé fogom kötöztetni.
– Jó lesz, nagyon jó lesz! Csak tessék feljebb kereskedni. Ott van
Gierig úr, végezzen azzal, ha tud. Annak menjen neki, ha mer. Úgy-e abba
nem mer belekötni?
Konyecz jó taktikának tartotta Gierig urat tolni maga elé, gondolva,
hogy az megszentelt fejű ember; a szava többet ér Bécsben, mint száz
lovaskapitányé; az már egyszer leszállította Föhnwald urat a nyeregből,
majd most is elbánik vele; csak annak menjen neki.
Föhnwald nem felelt neki többet.
A buzából is megtöltetett egy tarisznyát, s azt őrmesterére bizta; a
raktárt ismét bezárta, az ajtaját háromszorosan lepecsételé, és őrt
állított eléje.
– Már most hol lakik Gierig úr?
Magánháznál, természetesen, mint mindig. Egy új szóval szaporította
szótárunkat: «Kényszer-vendégszeretet».
Már feküdt a jó úr és aludt, mikor késő éjjel látogatására ment
Föhnwald. El nem tudta gondolni, mi baja lehet annak vele ilyen órában?
Nem halaszthatná reggelre?
De Föhnwald nagyon sürgette az értekezést, s fel kellett czihelődni a
kedvéért.
– Nos, mi baj van, százados úr? Nem szokott ön ilyenkor aludni? Én
nagyon álmos vagyok.
– Majd segíteni fogok rajta, hogy ne legyen az. Én azért jöttem ide,
hogy önt elfogjam.
Gierig úr nagyot bámult erre a szóra, s csodálatosan csóválta a fejét.
– Ön most jön valami jó vacsoráról, százados úr, ugy-e?
– Jónak nem mondhatom! felelt Föhnwald sértetlenűl, mert nem vacsoráltam
egyebet, mint egy darabot ebből a kenyérből, a mit a katonáim számára
sütöttek. Nézze ön, ez gyilkos méreg. Elfogattam a tábori sütőt; az a
molnárra utalt, ki a lisztet őrölte. Ime, itt e dobozban a mutatvány a
lisztből. A molnár az élelmezési biztossal mentette ki magát, ki a buzát
küldte neki. Azt is elfogattam. E másik dobozban látja ön a buzát, a mi
a katonai raktárba került. A biztos azt mondá, hogy ezt a buzát ön
küldte neki; igaz-e ez, vagy nem?
Gierig úr fölpattant szörnyű haraggal.
– De mi közöm nekem mindehhez a sok ostobasághoz, a mit ön nekem itt
össze-vissza mesél? Mi bajom nekem azzal, hogy önök mit esznek, mit nem
esznek? S hogy mer ön engem akármi dologért felelősségre vonni? Ki adta
önnek ehhez a jogot? mi?
Gierig úr ugyan dühösen állt szembe Föhnwalddal, két nagy papucs volt a
lábán, azok csak úgy csattogtak, mikor eléje toporzékolt. Föhnwald pedig
nagy hidegvérrel vonta elő belső zsebéből a hozzá küldött felsőbbségi
parancsot.
– Itt a rendelet a kezemben, uram, melynél fogva én, Föhnwald százados
megbizatom, hogy minden, e megyében megkapható rablókat, tolvajokat s
azoknak orgazdáit, czinkosait, a hol találom, elfogjam, beszolgáltassam,
nem válogatva személyökben, ki úr, ki paraszt? akár szűrben, akár
selyem-kabátban jár, akár pusztán, akár kastélyban lakik: mindenütt
elfogjam, lánczra verjem, tömlöczbe vessem. És én ezen parancsnál fogva
elfogom önt és czinkostársait, a kik kilopják a nép szájából az
alamizsnafalatot; mérget csinálnak belőle, s úgy adják a katonának enni;
kik elrabolják az uralkodótól a nép szeretetét, kilopják a törvényből az
igazságot, s még a fegyvernek az élét is letörik s ellopják. Én rablókat
hajhászni küldettem! Teljesítem a megbízást s elfogom önöket mind.
Katona vagyok; keresztűl vágom magamat mindenen. Meglehet, hogy ezért
azt fogják mondani, hogy félreértettem valamit, de katonai parolámra
fogadom, hogy csuffá teszek mindenkit, a ki ebbe a rút dologba
belekeveredett, s megteszem azt!
Gierig elsápadt; látta, hogy ellenfele most már veszedelmessé kezd rá
nézve válni. A támadóból védelmi helyzetbe tette magát.
– Én itt hivatalból járok, s hivatalos kötelességemet végzem.
– Az sem igaz! Önnek nem volna szabad ott járni és kobozni, a hol inség
van. Világos parancs van az ellen az ország legfelsőbb hatóságától. Ez
azonban csak kegyetlenség, csak zsarnokság; hanem itt rablásról is van
szó. Ön azt a gabonát, a mit az élelmezési biztosnak átadott, nem
kaphatta adó fejében, mert az egy elmerűlt hajó szállítmánya mind. Önnek
az exequált buzát ki kellett cserélnie egy ilyen veszendőbe ment
szemétért.
Gierig úr abban érezte magát megfogatva, a miben tökéletesen ártatlan
volt.
– Uram, én esküszöm önnek, hogy ez nem úgy van.
– Talán minden ember összebeszélt, hogy elébb beáztassa a gabonát, a mit
ön elvisz tőlük adó fejében! És csak épen azt, a mit ön visz el? És ön
épen azt kereste ki minden adókötelesnél, a mi hibás volt? No, feleljen
ön erre? Gondoljon ki valamit!
Gierig úr veszedelmesen meg volt akasztva. Pedig nem úgy volt, a hogy
vádolták; de hogy mondja meg az igazat?
– Nos, uram, öltözködjék ön fel egymásután; mert én nem érek rá önnel
itt szaporítani a szót. Egy, kettő, három! Ha nem tetszik önkényt,
idekinn vannak a legényeim; van náluk békó is. Önnek a czinkosa,
Konyecz, odakinn ül már a szekéren megvasalva. Kényszerítsem-e önt?
Gierig úr könyörgésre fogta a dolgot.
– Én elismerem, hogy itt nagy bűn van elkövetve; nem tagadom, hogy nekem
is járúlhatott hozzá hibám; de a bűnben nincs részem; az magas, igen
magas állású uraknál kezdődik.
– El fogok odáig is menni. A katona előtt nem marad zárva egy ajtó sem.
Megyek, a meddig embert találok, akármilyen nagy ember lesz is, és
rákiáltom a megbélyegző szót: «Ez is rabló!» Ön a kisebbek közé
tartozik; ne vesztegettesse magára az időt.
– Uram! Tekintse ön, hogy családapa vagyok.
– Nem jegyezte ön fel magának, hogy hányan mondták azt önnek ebben az
évben: «Uram, tekintse ön, hogy családapa vagyok?» Nem kaczagott ön erre
a szóra mindannyiszor? Jól van! Én irgalmasabb leszek. Nem veretem önt
vasra, megengedem, hogy saját kocsiján kisérhessen bennünket, a hova
mondani fogom; de mondja ön meg nekem: ki következik most ön után?
Gierig meg volt puhulva.
– Elmondok önnek mindent, kapitány úr, a hogy van. A kérdéses gabonát a
kormány osztatta ki egy inséges város lakosainak. Én azon nyomban
foglaltam le a kiosztottat. Ha hibás volt a gabona, az a vétkes, a ki
azt kiosztotta. Annak a neve pedig Lemming.
– Lemming? Úgy tetszik, mintha hallottam volna ezt a nevet valaha
emlegetni. Hol kapható ebből az urból?
Épen itt van ebben a városban, a vendéglőben van szállva.
– Ezt is elfogatom.
– Nagy kegyben áll a magasabb körök előtt.
– Mégis elfogatom. Siessen ön felöltözni uram, egy katonát itt hagyok az
ajtójában. S kérem, hagyja az ajtót nyitva.
– Óh! ne tessék félni. Nem szököm meg, sem a nyakamat el nem metszem
addig, a míg egy fejjel magasabb embert tudok a hátam mögött. Elvárom ön
további rendelkezését a legnagyobb engedelmességgel.
Gierig ur meghúnyászkodásában pedig csupa merő gonoszkodás volt. Azzal a
jó szándékkal bíztatta neki a századost Lemmingnek, hogy az a heveskedő
katonatiszt majd most a fensőbb körök kegyenczét valami oly brutális
megrohanással fogja megsérteni, hogy e miatt saját magát keveri
galibába. A gabonaosztás körüli visszaélések köztudomású dolgok. Hanem
az is köztudomású, hogy e visszaélésekbe Lemmingen túl még igen nagy és
hatalmas emberek vannak belefonva: ha valami szeles kéz valahogy
Lemminget torkon találja ragadni, egyszerre támadnak láthatatlan kezek,
melyek a vakmerő igazságszolgáltatót lefegyverzik, földre verik,
mégbénítják: azokat a láthatlan kezeket pedig már nem lehet felfedezni,
mert azok ellen nem kapni sehol bizonyítékokat. És így bizonyosan a
szeles katona fog belemaradni a hinárba, a hová senki sem küldte.
Tehát Gierig úr egész töredelmesen vallott Lemmingre. Igen nagy szükség
volt egy ilyen állású útitársra.
Három óra tájon lehetett az idő, mikor Föhnwald a vendéglőbe érkezett, a
hol Lemming úr kapható volt. Már pitymallott, s a vendéglő udvarán
befogva állt Lemming úr előfogata, jeléűl annak, hogy az uraság igen
korán szándékozik elutazni. Ugyan a vendéglő udvarára hozatta maga után
katonai fedezet alatt Föhnwald Konyecz urat megvasalva a szekéren, s
Gierig urat saját hintójában. A szemközt jövő vidéki emberek, kik a
hetivásárra jöttek, ugyan nagyot bámultak e furcsa processión. Nem volt
köztük, a ki a két urat személyes tapasztalatai után ne ismerte volna.
Föhnwald maga felsietett Lemming úr szobájába.
Az inas be akarta jelenteni. A százados mondá neki, hogy ez egészen
szükségtelen; majd bemutatja ő mindjárt maga magát, s benyitott
egyenesen.
Lemming úr már fel volt öltözve s theáját szürcsölgeté, mikor belépett
hozzá a kapitány.
Lemming úr azt hitte, hogy az idegen úr eltévedt s igen nyersen kérdezé:
– Kit tetszik keresni?
– Lemming urat.
– Az én vagyok. Tessék leülni!
– Nem ülök le. Más dolgunk van együtt. Én Föhnwald százados vagyok, az
itt e környéken állomásozó lovasság parancsnoka. Tegnap este a katonáim
panaszt tettek nálam, hogy ehetetlen kenyeret kaptak. Meggyőződtem róla,
hogy igazuk van. Utána jártam mindennek, elfogattam sütőt, molnárt,
élelmezési biztost, most épen az adószedő főfőbiztost vettem őrízet alá.
Mind bűnösök.
– Diable! mormogá Lemming úr, s csendesen kihörpinté csészéjéből theája
maradékát.
– Nem lehetett tagadniok. A bizonyítékok itt vannak nálam: a kenyér, a
liszt, a buza. A mi még az utóbbiból megvan, azt lepecsételve őriztetem
a raktárban.
Lemming úr hozzáfogott egy lágy tojás feltöréséhez.
– S mit fog ön most ezekkel az emberekkel kezdeni, a kiket ilyen szépen
rakásra fogott?
– Még nincsenek mind együtt.
– Szappermán! Még több is lesz? S ha mind megfogta őket?
– Akkor felviszem őket Budára a helytartósághoz s olyan lármát csapok,
hogy a félvilág meghallja.
– S szabad megtudnom, mennyiben érdekel engemet ez a történet, a mit
kapitány úr most velem közölni sziveskedett?
– A legutolsó elfogott, ki az adóbehajtó biztos, azt vallotta előttem,
hogy ő azt az emberhasználatra nem fordítható buzát, a mit katonáimnak
adott, mint adóhátralékot gyűjtötte fel a szomszéd városban, a hol azt
ön, Lemming úr, osztatta ki, mint kormányi segélyt. Ön pedig vásárolta
azt egy megmerűlt hajóról, melynek gazdája kénytelen volt ázott
gabonájától potom áron menekülni.
Lemming úr úgy találta, hogy mégis nagyon keményre van megfőzve az a
tojás, nem lehet már megenni.
Gondolta pedig magában: «Ahán! Itt van már megint egy ember, a kinek be
kell dugni a száját». S csendesen becsülgette magában az előtte álló
kaliberét, vajjon mennyivel lesz tele.
Azért még föl sem kelt helyéről; hadd álljon az a másik, ha neki úgy
tetszik.
– Tudja ön, kapitány úr; ilyen félreértések megtörténnek. Sajnos dolog.
Az ember maga nem lehet mindenütt jelen.
– Csak hogy ön ott épen jelen volt.
– No, no, no! Az a gabona nem volt a kegyed katonáinak szánva. A biztos
ügyetlensége, minek szedte el a parasztoktól. Azok elhasználták volna
vetőmagnak.
– Ön azt hiszi uram, úgy-e, hogy Föhnwald százados nem tudja azt, hogy
ebben az évszakban nem vetnek buzát?
Most aztán felkelt a helyéről Lemming, s egy finom világfi húnyorgó
simaságával lépett Föhnwald elé.
– Én azt hiszem, hogy Föhnwald százados egy derék gavallér ember, ki a
katonáiról gondoskodni lovagias kötelességének tartja. Ily eseteknél
Lemming is tudja, mit jelent gavallérnak lenni. Ha a katonák tévedésből
rosz kenyeret kaptak, a Lemming-ház kalácscsal fogja őket kárpótolni.
S azzal nagy mosolyogva belső zsebébe nyult s kivonta onnan nagy, sok
rekeszű tárczáját.
Itt biz egy pár ezer forintot megint ki kell ugratni. Vele jár a
risicoval. Ezt majd felirjuk a «manco»-ba.
Föhnwald százados a füle hegyéig elvörösödött, a mint azt látta, hogy a
tárczáját kezdi nyitogatni ez az ember.
S az a sértő biztosság, a mivel ezt tette, mint a ki tudja már, hogy
hasonló esetekben hogyan kell, hogyan szokás a kérdésre kellő választ
adni; mint a ki ismeri már az embereit, a kik lármáznak, fenyegetőznek,
s aztán egy percz múlva mosolyognak, bókot vágnak; meg vannak nyugtatva.
– Adja ön ide azt a tárczát! rivalt rá dühösen Lemmingre.
Lemming ugyancsak megszeppent.
(«Teringettét! gondolá magában; ez ugyancsak érti ezt a tudományt, még
pedig alaposan. Az egész tárcza kell neki. Ugyan szerencse, hogy nincs
bele téve több tizenkétezer forintnál. Ez ugyan üstökön tudja ragadni a
jó alkalmat. De már mit van mit tenni? Menekülni kell tőle. Hadd vigye
hát az egészet.»)
– Tessék, kérem! szólt odanyujtva a félig felbontott tárczát.
Föhnwald mohón kapta el azt kezéből.
Lemming boszus megvetéssel tekinte rá. Ez ugyan kap a pénzen, a mit
megragadhat; mintha csak a csatatéren szedné az ellenségtől.
– Tessék, uram. Vegye ön ki belőle, a mi pénzt talál benne; s aztán majd
az üres tárczát adja vissza.
Föhnwald egészen úgy tett, a hogy Lemming úr mondta. Kiszedte a
tárczából a pénzt; mind, mind; kikereste annak a legelrejtettebb zúgát
is, a hol még tán egy árva egyforintos meglapúlhatott légyen; nem maradt
benne semmi.
Hanem azután még sem egészen úgy tett, a hogy Lemming úr kivánta, mert a
kiszedett pénzt, az utolsó egyforintost is oda fektetve a többi közé,
nyújtá vissza Lemming urnak, s az üres tárczát dugta a saját zsebébe.
Lemming arcza most kezdett csak az ijedelem hypocratesi
halálkifejezésére torzulni. Ez az ember, a ki előtte áll, nem a pénzét,
de a fejét akarja megkapni.
– Uram! szólt rémülettől reszkető hangon; nekem arra a tárczára
szükségem van. Üzleti jegyzeteim vannak abban.
Föhnwald begombolta kabátját az eltett tárcza fölött.
– Meg vagyok felőle győződve, hogy azok vannak benne. Jegyzetek az ön
üzlete felől. Derék egy üzlet! Üzlet az éhező nyomorultak falatjaival;
üzlet a ragyogó méltóságos és nagyságos urak jellemével. Én ezeket az
adatokat akarom birni. Akarom azoknak a derék, jeles férfiaknak a
névjegyzékét birni, a kik látták önnek ezt a tárczáját akként megnyilni,
mint a hogy ön azt előttem megnyitotta, hogy megszelídülve hulljanak
bele, mint a vak pipiskék, miket a vadász tükre leszédít.
– Ön csalatkozik, uram!
– Az ön elsápadt arcza, az ön reszkető keze bizonyítja, hogy nem
csalatkozom; hogy a titkos zár nyitjára találtam. Ön ily titkokat
iróasztala fiókjában nem tartogathat. Önnek azt mindig magával kellett
hordania.
Lemmingnek nehéz veritékcseppek kezdtek gyöngyözni homlokán.
– Jól van, én elismerem, hogy ez az üres tárcza rám nézve sokkal
értékesebb, mint a csomag pénz, melyet ön belőle visszadobott. Nekem e
tárczát vissza kell kapnom minden áron; minden áron, uram! Egész hitelem
fekszik benne. Ön ezt nem tudja; azt csak egy üzlet embere érti, mit
tesz az: «egész hitelem». Szabja ön árát; mondjon merész összegeket, én
megadom. Adok önnek tíz darab váltót tízezer forintról, – mindenütt a
világon készpénzül fogadják.
Föhnwald haragosan dobbantott:
– Elég volt már! Ne sértegessen ön tovább. Nem adom vissza!
Lemming könyörgésre fogta a dolgot; oda rohant Föhnwaldhoz, megragadta
kezét, úgy kezdett el neki rimánkodni.
– Édes úr, kedves százados úr, legyen ön ember, legyen ön keresztyén. Ne
kivánja ön halálomat. Ön engem megölhet. Hát azt akarja-e, hogy megöljem
magamat? Ön tudhatja, hogy egy üzérnek becsülete a mindene; becsület
nélkül nem élhet tovább. Adja ön vissza most, a mit később senki sem
adhat vissza. Szegény nőm! Mi lesz belőle? Én főbe lövöm magamat. Itt,
ön előtt lövöm magamat főbe! Százados úr, legyen irgalommal. Adja vissza
üres tárczámat s vegye el azon kívül mindenemet.
És e beszéd alatt elkezdett sirni, és le akart térdelni Föhnwald előtt s
meg akarta csókolni a kezét.
Föhnwald bosszusan rántotta el tőle azt.
– Eh! uram, ne játszék ön itt nekem jeleneteket Shylockból; ezt én
láttam önnél sokkal jobb szinésztől. Készüljön az utra.
Lemmingtől pedig épen nem volt az komédia, a mit akkor játszott; a
legmélységesebb való volt az, a ketségbeesés komoly tragédiája.
A mint Föhnwald elrántá tőle a kezét, felugrott térdéről; szemei véresen
forogtak felnyilt pilláik alatt, arczát elfutotta a vér, haja ziláltan
csapzott izzadó homlokán, összeszorítá ökleit és rekedten ordított:
– De én nem fogom engedni, hogy ön tárczámat elvigye! Saját szobámban
mint egy rabló támad ön meg! Én védem magamat, mint rabló ellen szokás.
Én erővel is ellenszegülök.
És a közbön zavart tekintete a szekrényen heverő revolverét kereste.
Föhnwald hideg nyugalommal fonta össze karjait melle fölött, s csendes
hangon szólt:
– Tanácslom önnek, hogy ki ne nyujtsa kezét revolvere felé; mert abban
az esetben gyalog fogom önt két lovas között hátrafont kézzel Budára
felkisértetni.
E biztos nyugalom megtörte a kétségbeesés elszántságát Lemmingnél. Nem
mert többé revolvere felé tartani. Még egy futó pillantást vetett
borotválkozó eszközeire, s a nyitott ablakra; talán gondolt egy gyors
kanyarításra a borotvával, vagy egy merész ugrásra fejtetővel le a
kövezetre. Csak abbanhagyta. Valami azt sughatta fülébe: qui habet
tempus, habet vitam. A ki él, az még tovább élhet. S megadta magát az
elkerülhetlennek.
Kijelenté, hogy kész menni, a hová a tiszt parancsolja.
Épen hetivásár volt a városban, midőn Föhnwald a három kocsit a három
elfogott urral végig vivé az utczákon, lovas katonák fedezete alatt. A
nyitott szekér embere még meg is volt vasalva, hogy a díszmenet
charaktere valahogy félreérthető ne legyen.
Azt a hujjahót kellett volna hallani, a mit a vásáros nép csapott, mikor
azt a jelenetet látta. Jól ismerték mind a hármat.
Kivánt is nekik szerencsés utat minden ember.