Nem lehetett semmit eltitkolnia többé.
Világosiné átkozta az egész világot, az egész emberiséget, megsebesített
leánya ágyánál. Szemrehányásokat szórt magára és a gondviselésre, ki még
csak azt sem hagyta fenn, hogy valaki boszút álljon ezen
istentelenségért!
A férj tébolyodott, az anya beteg, a testvér még gyermek és siketnéma.
Nincs, a ki igazságot adjon ezen a világon, egy ily kegyetlenül letört
virágszálért!
Hanem a letört virágszál csak még sem hervadt el.
A fiatal, egészséges vér győzött a haláldöfés felett; a vészes seb
begyógyult. A természet nagy orvos.
Két hét mulva már Ilonka felkelhetett az ágyból; a sebláz elmult.
Még talán szebb volt, mint azelőtt. Sápadtabb, de nőiesebb volt arcza.
Járása nem volt oly kevély, de szendébb, hajlékonyabb, mint eddig. Ha
kérdezték tőle: fáj-e még? azt mondta: már nem, és igazat mondott, mert
valahányszor a behegedt szúrás fájdalmát érezte, titkos boldogságot
érzett mellette, mint a ki azzal egy nagy adósságot fizet le – másnak.
– Elmegyünk innen, leányom! bíztatá őt anyja. Elmegyünk e városból,
ebből az országból, ez alól az ég alól, a hol ezek az emberek laknak.
Eltemetkezünk idegen emberek közé, a hol senki sem ismer bennünket. Nem
viszünk innen magunkkal semmit; még a saruinkra ragadt port sem.
És úgy tettek.
Még Böskét is itt hagyták. A jó leány, ki utánuk vitte a gőzösre
holmijaikat, csak nézett utánuk a partról, míg a füstöt láthatta, akkor
megfordult, s azt mondá:
– Már most én is megyek, s felkeresem a názárénusokat!