Régen láttuk a farkasvölgyi magános kis házat: talán el is felejtettük
már.
Talán még most is jönnek ott össze a régi boldog emberek.
Forró, fülledt nyári délutánra felhőontó zivatar támadt. A zápor millió
sugára, mint tündérhárfa az ég és föld között felvonva, zengett a villám
czikázó kezétől, s a hegyi utakon apró zuhatagokban omlott alá az eső
patakja, sárga, iszapos vizével.
A mezőkről a munkások haza menekültek már, minden madár fészkébe
huzódott. Mikor néha lecsap a villám, recsegő dörgés hangzik fel utána,
s arra még jobban rákezdi a zápor.
E záporban, viharban egy hölgy lovagol alá a farkasvölgyi úton.
Az eső mind szemközt vágja; lova nagyokat csuszik a sikamlós agyagban;
néhol küzdenie is kell a rohanó hegyi árral; a lovagnő arcza pirosra van
kigyulladva. A hol gyepes az út, gyorsabb haladásra korbácsolja lovát; a
villámlobbanás ellen fel-felkapja kezét, mintha meg tudná magát védeni
azzal.
Már látszik a kis ház. Itt felkap a gyepre, s engedi vágtatni a paripát,
nem törődve a futókat üldöző villámmal, s a mint berobban a ház
udvarára, gyorsan leszökik nyergéből s menekül a házba.
A ház lakója rémült arczczal fut ki elé.
– Az ég szerelmére! Te jösz? ilyen időben?
– Az én szerelmemre… nincsen rosz idő! – válaszol a hölgy, s kedvese
keblén függ.
Egészen át van ázva; a könnyü nyári öltöny úgy tapad termetéhez, mint
egy Venus-szoborhoz; elszabadult hajfürtei csapzottan tévelyegnek
keblén, vállain. Hanem arcza és szemei égnek.
– Nem láttad a keletkező zivatart, mikor elindultál?
– Csak téged láttalak.
– Ah! milyen hidegek kezeid!
– Melegítsd meg!
– Mint át vagy ázva.
– Takarj be köpenyedbe!
– Nem félsz a mennydörgéstől?
– Nagyon félek. Szoríts magadhoz.
S aztán leültek egymás mellé a nyugágyra; egy köpeny takarta be
vállaikat, egy csók beszélte el, a mit gondolnak.
A nő önfeledt volt szenvedélyében; nem tudott, nem látott a külvilágból
semmit, s aztán valahányszor a villám átfénylett az ablakon, a dörgés
átharsogta az eget: felriadt, reszketett, futni akart; úgy rettegett
tőle, s azután ismét felkereste menedékét a szerelemben, a kedves égő
keblén; s mentül jobban villámlott, mennydörgött odakinn, annál jobban
kereste a rémületben túlvilági gyönyörét.
S már nem volt az átázott öltöny többé nedves márványtermetén: a belül
égő tűz megszárította azt.
A zivatar lassan odább vonult; a távoli moraj nem zavarta már a közeli
suttogást.
– Tudod-e most már, hogy mennyire tud egy asszony szeretni? Tudod,
mennyire rettegek az ég-zengéstől, mégis szembejöttem rá, hogy veled
lehessek. Tudod, hogy ilyenkor rettegem legjobban Isten büntető
haragját, mégis az ő mennydörgése alatt vétkezem szerelmemben hozzád!
Hiszed-e már, hogy őrülten szeretlek?
Az ifju lehajtotta tenyerében homlokát s elmélázva felelt:
– Nekem pedig egy sajátszerű gondolatom támadt e pillanatban. Én azt
hiszem: te azért jöttél ez órában, ez időben, e viharban hozzám – mert
soha sem foglak látni többet.
A hölgy rábámult merően s félre veté előrecsúszott fürteit.
– Hogy gondolsz ilyet?
– Minden csókod azt mondta nekem: ez búcsucsók volt, azért forróbb,
édesebb, mint valaha.
– Álomjáró!
– Igaz! Az vagyok. De hát nem a holdasoknak adatott meg a kínzó előny,
hogy a jövendőket megsejtsék? Te ma búcsuzni jöttél hozzám!
– Melyik érzéked mondja ezt neked? Szemeddel láttál, füleddel halottál
valamit?
– Láttam is, hallottam is; de érzek valamit, a mit nem lát szem, nem
hall fül. Én veszendőben vagyok te előtted.
– Háládatlan!
– Az nem igaz! Ha te boldog órákat adtál nekem: én egész életemmel
fizettem érte. Mindenemmé tettelek. S ha elvesztelek, semmim sincsen;
semmi vagyok. Te akkor is boldog vagy. Nincs közöttünk helyes alku.
– Tihamér! – Valld meg, mi nyugtalanít?
– Te! Arczod, tekinteted, kezed reszketése; a sóhaj, mely kebledből
kitör; a köny, mely szemedben vágyakat árul el; az ajk, mely elnémul
ajkam alatt, mind azt mondja, hogy valaki áll közöttünk. Midőn engem
ölelsz, azt öleled; mídőn szemembe nézesz, az ő szemét látod; mikor
megcsókolsz, őt csókolod. Egy alak áll közöttünk, a kit én szeretnék
megölni – ha tudnám.
– Te bohó vagy! – szólt a hölgy, és lesütötte szemét.
– Ne mondd azt! Te tudod, hogy én a szívedbe látok. Hasztalan
tanulmányoztam volna én éveken át minden gondolatát lelkednek, minden
mozzanatát szeszélyednek, és még se ismernélek?
– Ez jutalmam, a miért itt vagyok? szólt szomorú szemrehányással a
hölgy.
– Óh! Leona, ma nem volt jó hozzám jönnöd. Csak ma ne! Szerelmedben volt
valami, a mi hasonlít a boszuálláshoz.
– Nem értelek!
– Óh! nagyon is értesz. És én rettegek miattad. Leona! Olyan hű ebet,
mint én, nem találsz a föld kerekén sehol. Egész életemet annak áldoztam
fel, hogy egy boldogító bűnnek rabja legyek. E bűn rabja voltál te is.
Légy hű hozzá! mert ha az erényedet csalod meg, kibékülhetsz vele; de ha
a bűnödet csalod meg, kivel békülsz ki akkor?
– Mindig homályosabbak előttem talányaid.
– Akkor ne fejtsd meg őket. Mondd, hogy nincs igazam; taposs el, gúnyolj
ki, csak igazad legyen: az nekem jól fog esni. Nevezz magad előtt
bolondnak. Csak azt ne felejtsd el, hogy a te bolondod vagyok.
– Édes szerelmes bolondom!
Egy elkésett mennydörgés kényszeríté a megrettent hölgyet ismét
menedékét keresni; egy köpeny fedte vállaikat, egy csók beszélt
gondolataikról, de végbúcsuról az nem beszélt többet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap azután, hogy Elemér meglátogatta Malvinát, Lemming úr úgy
beszédközben tudatá nejével, hogy Harter Elemér már el is utazott
Bécsbe; elintézendő ügyeit barátjára, Béltekyre bízta. Bélteky el is
jött és beszélt sok mindenfélét. Lemming úr meghívta Elemért, hogy
legalább estére tisztelje meg házát egy kis barátságos soupé
elköltésével, de nem fogadta el: még az éjjel akar utazni. Fut Pestről.
De hát miért fut! Ki elől fut!
A szokott angol leczkére feljött Ilonka Lemmingnéhez.
Lemmingné igen meglepettnek mutatta magát.
– Én azt hittem, hogy ön már több leczkét adni nem jön el hozzám.
– Miért tetszett azt hinni?
– Nos, önnek édes anyja mondta nekem, a gazdasszonyok ülésén jöttünk
össze: hogy kegyed kezét másnap megkéri Bélteky. Ez a másnap tegnap
volt. Én igen természetesnek találom, hogy egy oly kitünő gentleman
jegyese azontul pénzért leczkéket senkinek sem adhat, s miután kegyed
tegnap csakugyan nem jött el, azt hittem, hogy az ügy rendben van. Ön
jegyet váltott Béltekyvel.
– Nem váltottam, asszonyom.
– Ah! Anyja mint bizonyost mondta nekem.
Ilonka arcza égett. A szégyen tiltotta neki, hogy megvallja az igazat,
úgy, a hogy történt. Hogy mondja el azt egy fiatal leány magáról: «Kérőm
nem jött el: ott hagyott, lemondott rólam?» A helyett azt felelte, a
minek tán történni kellett volna:
– Én visszautasítottam őt.
– Üm! Ugy-e?
Malvina ajkába harapott, s öldöklő szemekkel tekinte végig a leányon,
sokáig arczán feledve vizsgáló szemét. Nem talált rajta semmit abból, a
mit keresett.
– Kedves Ilon! Hadd szóljak én önnek egy bizalmas szót. Vegye azt tőlem
úgy, mint legjobb barátnőjétől. Bélteky már itt volt, és férjemmel
mindenfélét fecsegett, a hogy férfiak szoktak egymás között. Én rájöttem
a dolog igazi bibéjére, a mi önök egybekelését akadályozza. Ne
nehezteljen azért, a mit mondok. Ön azt mondja, kiadtam a kérőmön. Én
tudom, hogy a kérő bátortalan volt megtenni az első lépést.
– Ne piruljon ezért el kedvesem; az ön helyzetében minden leány, a ki
becsületére büszke, azt fogná mondani: én adtam ki rajta. Ez nekünk
gyöngéknek a mi előjogunk. Bélteky pedig igen jó ember és nagyon szereti
önt; de fél a házasságtól, azért, mert ő kezdő ember. Kegyed pedig
szegény leány. Attól fél, hogy rangjához illően nem tudja feleségét
eltartani.
– Elhiszem, asszonyom; s semmi neheztelésem nincs ellene. Neki igaza
van.
– Hallgasson végig. Én beszéltem Lemminggel, Lemming helyeselte azt, a
mit mondtam neki. Lemmingnek most igen sok ügye van, a mi egy ügyvédnek
foglalkozást adhat. Ő Béltekyt nevezetes évi fizetéssel fogja ügyvédül
alkalmazni. Ad neki kétezer forintot.
Ilonkának eszébe jutott, hogy ennyit kinált neki is.
– A mi pedig kegyedet illeti, kedves gyermekem: azt bizza rám. Én magam
gondoskodom kiházasítása felől. Én kegyedet úgy szeretem, mint saját
leányomat, és mi gazdag emberek vagyunk. Lemming félmilliót nyert ez
évben. Én tizezer forintot szántam kegyed kiházasítására. Meg van ön
velem elégedve?
Ilonka kezet csókolt Malvinának.
– Asszonyom, ön nagylelküsége hódolatra indít. Bélteky úr szerencséjének
igen örülök; neki szívemből kivánom, hogy boldog legyen; de felesége nem
leszek soha.
– Úgy? – szólt kegyetlen hangnyomattal Malvina. Ez egy szóban annyi
gyűlölet, szenvedély volt kifejezve. No hát tanuljunk angolul.
És folyt csendesen az angol tanulmány, Malvina részéről ezuttal a lehető
legroszabbul. Úgy látszott, mintha mindent elfelejtett volna. Ilonka nem
győzte őt elégszer figyelmeztetni a hibás szórakásra. Észrevehető volt
rajta, hogy másutt jár a lelke.
Egyszer aztán, mikor épen valami igen egyszerű mondat lefordításával
sehogy sem boldogult, hirtelen odafordítá arczát Ilonka felé s azt mondá
neki:
– Tudja ön már, hogy Harter Elemér hazaérkezett?
Ez orgyilkos támadás volt. A döfés egészen védtelenül találta a
gyanútlan leány keblét. Ezúttal nem bírta azt elhárítani. Vére elhagyta
arczát, egészen elsápadt, s szemeinek riadt tekintete elárulá, hogy
szíven van találva.
– Nem tudom! rebegé; maga sem tudta, mire? s halvány arcza elárulá, hogy
homloka szédül.
Malvina elég kegyetlen volt végig élvezni e lelki halálküzdést. Mint a
római messalinák, gyönyörködni kivánt sebzett áldozata halálküzdelmében,
s csepegetett méreggel fokozta annak kínjait.
Most már ő examinálta ki az angol nyelvből tanítónőjét. Folytatta a
leczkét.
És közbe-közbe elejtett egy-egy újdonságot ama közbejött tárgyról.
«Visszajött; nem halt meg».
«Szép, gyönyörű férfi lett belőle».
«De büszke lett és hideg; senkit sem akar látni hajdani ismerői közül».
«A mely nap jött, az nap el is utazott; még az országban sem akar
maradni».
Ezeket Malvina mind apródonkint adogatta elő, az angol mondatok szünetei
között, s azután gyönyörködött benne, hogy ejt hibát hibára maga a
tanítónő; hogy nem jutnak eszébe a legközönségesebb szavak; a
legszokottabb tárgynak a nevéért hogy folyamodik a dictionnairhez, s
keresi benne az R betüt a G előtt; hogy reszket kezében az irótoll és
mást fog, mint a mit írni akar vele; s hogy akarja eltitkolni a lázt, a
mely már minden erében elterjedt.
Nem engedett el neki egy másodperczet sem.
Mikor vége volt az angol órának, azt mondá Ilonkának:
– Kedvesem, kegyednek valami baja van.
– Nem érzek semmit.
– Látom az arczán. Mutassa üterét, én értek ahhoz.
És megfogta Ilonka kézcsuklóját.
– Ah! Legalább százhuszat ver egy percz alatt.
– Mindig annyit szokott.
– Mindig? Tehát ez önnél rendes állapot?
– Úgy látom, hogy rendes, mert eddig mindig egészséges voltam vele.
– Akkor, kedvesem, kegyednek jó lesz sietni a férjhezmenéssel.
Tizennyolcz évbe járó leányoknak jó magukra vigyázni, ha az üterük
százon felül ver.
Ilonka oly ingerült volt, hogy nem birt szokott higgadtságához jutni.
– Kérem, asszonyom, ne bántson engem a férjhezmenéssel, az az én dolgom.
– Ezt nem jól tudja ön, kedvesem; egy leány férjhezmenetelénél néha csak
egy ember van érdekelve, néha mind a kettő, néha három, néha négy.
– Nem értem!
– Lehet, hogy én azt önnek egyszer meg fogom magyarázni; de jobb
szeretném, ha nem kivánná. Én értem, a mit mondtam.
Ilonka egy perczig szótlanul állt és összevont szemöldökkel nézett fel a
magasba, mintha keresné a távolban az ismeretlen magyarázatot.
Hasztalan! Oly távol volt tőle, hogy még láthatárán is alul esett.
Az, hogy egy leány férjhez menjen valakihez, mint lehet ügye egy
harmadiknak – és egy negyediknek?
Nem talált rá.
– Ha parancsolja, asszonyom, lássunk a vívási tanulmányunkhoz.
– Önnek ma nem lesz biztos keze.
– Honnan gondolja ön?
– Láttam, hogy reszketett, mikor irt.
– Óh! dehogy reszketett a kezem.
– Próbálja ezt a nevet leirni: Elemér.
Ilonka vállat vont s felvette a tollat: «Miért ne? S aztán leírta a
tanulmány-lap szélére e nevet azokkal a finom hosszúkás betükkel, a
miknek minden vonala oly gyöngéden simult a papirra, mint a
virághimszál.
– Tehát menjünk a terembe!
Malvina, mint rendesen, bezárta a terembe vezető ajtókat, hogy senki se
zavarhassa gyakorlataikat.
Már rég idő óta nem vívtak sem rövid ruhában, sem melltakaróval, csupán
felső ruháikat tüzték fel gombostűvel térd fölőtt, s a szokásos
sodrony-álarczot tették fel vívás alatt.
Ilonka kereste az álarczot.
– Hol van az arczvédem?
– Sehol. Ma a nélkül fogunk vívni! szólt Malvina és odanyujtá neki a
vítőrt.
Ilonka megdöbbenve kiálta fel:
– Mi ez?
A vítőrnek nem volt gombja, a helyett a hegye élesre volt köszörülve.
– Ma valamelyikünk megöli a másikat! felelt Malvina s a neki szabadult
szenvedélytől lihegő kebellel állt oda a leány mellé, jobb vállán
keresztül daczosan tekintve le rá, s lábát keresztbe téve előtte; – «ma
egyikünk meghal!»
Ilonka csendesen csóválta a fejét.
– Nem értem ezt a tréfát.
– Nem érti, kisasszony? szólt gyilkos tekintettel a delnő, s szép fogai
egymáshoz verődtek indulat-lázában. No hát értse meg! Te egy embert
szeretsz, a kit nem szabad szeretned; a kit én szeretek.
Ilonka megdermedt e szóra. A szűz-érzet egész szemérmes iszonyata állta
el minden idegét. Bámulva nézett a szemközt álló csodaszép furiára, s
nem bírt lelkében azzal a fogalommal, mely annak, a mit lát, nevet
tudjon adni.
Elfordítá mélyen elpirult arczát e nőtől, s kezét keblére tevé, mintha
szívét akarná óvni e szavaktól, miknek értelme még ott nem visszhangzott
soha.
– Asszonyom! rebegé fulladozó hangon. Ezek olyan dolgok, miket önnek,
férjes nőnek, elmondani, s nekem, hajadonnak, meghallani nem volna
szabad.
– Ne taníts arra engem! kiálta szenvedélyesen a delnő. Én ördög leszek,
ha akarom; s ha te angyal akarsz lenni, annál inkább ellenséged! De az
sem igaz! Nő vagy, mint én. Őrült vagy, mint én. Egyikünk sem jobb, sem
rosszabb, mint a másik. Két őrült került össze, az történt! Te nem tudsz
lemondani egy férfiról; én sem. Te kész vagy érte elveszteni mindent; én
is. Családot, jövendőt, kényelmet, jó hírnevet – mindent. No, hát
küzdjünk meg érte! Mert két ilyen őrültnek ez a kis világ szűk!
Ilonka szívét mély szánalom fogta el e dühöngő szavak alatt; most már
szánta ezt a nőt, mint szánnak egy beteget, kit görcsök kínzanak.
Összefogta ölébe leeresztett két kezét, úgy nézett reá, mint egy
kárhozottakat megtérítő őrangyal.
– Asszonyom, ön nagyon szenved. Isten őrizzen meg minden nőt hasonló
szenvedéstől. Én kivánom önnek, hogy az ég gyógyítsa meg. Elhiszem, hogy
ez rettentő fájdalom. Hallgatni fogok arról, a mit ön előttem mondott.
Elfelejtem. Bocsásson innen.
– Ah! még szán? még gúnyolódik? Az majd a végén válik el, hogy melyikünk
lesz a megsiratni való. Én téged megölhetnélek, ha akarnálak,
alattomosan; megölhetném jó híredet: kihíresztelhetnélek, mint becstelen
szerelmest; kiírthatnálak a világból, a melyben lélekzeni akarsz: de
nekem az a munka nem tetszik. Én szemtől-szembe, lábat lábnak vetve,
vasat vas ellen feszítve akarlak semmivé tenni. Fogd ezt a fegyvert! s
ha van bátorságod őt szeretni: legyen bátorságod érte megvívni.
Ilonkában feltámadt a harag.
– Asszonyom! Ön már nem őrjöngő előttem többé, hanem nevetséges bolond!
Én nem fogok önnel egy férfiért vívni, mint fiatal diákok szoktak
imádottaikért.
S azzal odadobta Malvina lábához a vítőrt.
Malvina hangosan dobbantott lábával.
– Vedd fel rögtön azt a vítőrt!
– Soha többet ez életben, asszonyom!
– Vedd fel, mert leszúrlak irgalom nélkül!
– Azt teheti ön, ha kedve tartja.
– Ettől nem félsz, ugy-e? mert nem hiszed. De azt el fogod hinni, hogy
ha innen távozni akarsz, ezzel a vítőrrel kezemben olyan bélyeget vágok
angyalképű arczodra, hogy egész életedben ott viseled.
– Azt a bélyeget is örömestebb fogom viselni arczomon, mint viselném
rajta egy bűnös szenvedély öntudatát.
Ez a szó olaj volt a hölgy szenvedély-lángjára.
Vad dühvel szökött a leánynak, a vítőrt feje fölé emelve.
Ilonka pedig ott állt előtte nyugodtan, s két összetett keze még mindig
ölébe volt leeresztve.
Ez a nyugodt tekintet leverte a támadást.
Malvinának nem volt sem fegyvere, sem szava e tiszta, nyugodt, szűz
alakot megtámadhatni. Megállott és reszketett. Keble zihált és egész
arcza égett.
Ilonka azt vélte, hogy megengesztelheti őt.
– Bocsásson ön engem innen, asszonyom. Nekem nincs jogom önt akár
sérteni, akár gyógyítani. Járjon ön miattam, a merre akar; engem nem fog
útjában találni soha. Én felfogadom önnek, hogy nem fogok gondolni oly
emberre, a kire tán ön is gondolhat. Felfogadom, hogy álmomban sem látom
meg azt, a kiről ön álmai beszélnek. Bírja ön tőlem az egész világot.
Bocsásson engem innen, s én úgy elmegyek, hogy soha még híremet sem
fogja hallani többet. Elhagyom ezt a várost, elhagyom ezt az országot.
Elmegyek más hazába. Idegen nevet veszek fel. Eltagadom, hogy
Magyarországon születtem.
– Ah! Mulatságos ártatlanság! gúnyolódék a delnő. Ki akar menni e
városból, ki ez országból: mert jól tudja, hogy «ő» is elhagyta a
várost, kiment az országból. Utána akarsz menni, ugy-e? Fel akarod őt
ott keresni, a hol senki sem ismer? – Becstelen!
Ilonka összerázkódott e szóra.
– Asszonyom! E szó után többet nem beszélhetünk egymással. Bocsásson!
Malvina azonban az ajtó elé állt s elzárta az útját.
– Oh! te hasztalan fogsz utána menni. Hiába hálózod körül. Hiába
csalogatod. Nem te őt, hanem ő fog megcsalni téged. Ne hitesd el
magaddal, hogy egy ártatlan, szép pofácskáért valakit nőül vesznek. Ő
téged kigúnyol, megvet, kinevet!
Ilonkának elfogyott a türelme.
– Ejh, asszonyom! ne zárja el előttem az ajtót! Ez már otrombaság… S
azzal előre lépett az ajtó felé; a hegyes vítőrt, mit Malvina eléje
szegzett, félre hárította puszta kézzel, s azzal megkapva az útját
elálló hölgy karját, félretaszította azt maga elől, mint egy gyermeket.
Hiszen aczél volt minden izma, s ha úgy akarta volna, összetörhette
volna őt.
És birtokába jutott a kilincsnek, s felnyitotta a kulcscsal az ajtót.
Malvina tehetetlen dühében megragadta Ilonka ruháján a vállfodrot.
– Azt letépheti ön, ha akarja.
De nem azt akarta letépni.
– Ugy-e? Nem törődöl vele, akármi lesz belőled miatta? Eldobod magad
érte, s neki indulsz a világ gúnykaczajának. Szeretni akarod őt, ha
becstelen fogsz is lenni miatta. Az akarsz neki lenni, a mi volt az
apjának az anyád!…
… Ilonka e szóra visszafordította a kulcsot a závárba, s egy szökéssel
az eldobott vítőrnél termett, felkapta azt, s azt mondá ellenfelének:
– Most már én öllek meg «téged!»
A nő elégülten mondá:
– Tehát mégis kényszerítettelek!
– No hát rajta!
– Az úgy is hallatlan az ó-világban, hogy két nő vívjon meg egy férfi
miatt. Hadd történjék meg egyszer ez is!
A vítőrök kereszteződtek.
Malvina a szenvedély vak dühével rohant a leányra, nem törődve saját
védelmével. S Ilonka ama sértő szó után, mely kényszeríté a vítőrt
felvennie, egy arczulköpött arkangyal kegyetlen boszúálló haragjával
fogadá, hogy azon a rossz szíven fogja keresztülverni ezt a vasat,
melyben ily méregkeverő gondolat megfogamzott.
«Most már én öllek meg téged!»
Hanem azután, mikor egyszer az aczél a kezében volt, elkezdett eszmélni.
Az aczélcsattogás magához téríté. Gondolkozott. Férfiaknál hadvezéri
adománynak nevezik azt, mikor a viadal perczei alatt tér meg a szív
nyugodt érverése, s míg a szem vigyáz, míg a kéz cselekszik, azalatt a
fő gondolkodni tud s nem engedi a heves vérnek a vezéri szót; nem ijed,
nem buzdul, nem borzad, nem dühöng: higgadt lesz, meglátja a távol- és
közellevőt; fölötte lebeg annak, a mi vele történik.
Ily adománya volt Ilonkának; a vívás hevélye neki visszahozta lelki
önuralmát. Meggondolta: ha én most ez asszonyt leszúrom, a tett
nyilvánosság elé kerül. Törvényszék elé állítanak. Ki fognak vallatni:
miért vívtunk? okát kell adnom. Azt mondom-e: egy férfiért; vagy azt
mondom: az anyámért? Magamat gyalázom-e meg, vagy anyám erényére engedek
mérges lehelletet fújni? Hát lelkemen hogy fogom elviselni egy megölt
vérét? Ha a törvényszék előtt kimenthetem magamat, hogy mentem ki a
belső biró előtt? Nem: én ezt az asszonyt nem ölhetem meg. De le fogom
fegyverezni. – És akkor letérdepeltetem őt lábamhoz s úgy fog bocsánatot
kérni attól, kit oly gonoszul bántott, s ki őt nem bántotta soha. A port
fogja csókolni előttem, azt a port, mely a szörnyű megbántásnak tanuja
volt. S azután megvetem és magára hagyom és keble ördögeire.
Tízszer leszúrhatta volna vetélytársnőjét ez idő alatt, nem törődött
ellene fedetlen oldalai védelmével, ki untalan csak ostromolt, – de nem
tette. Csupán azon törekedett, hogy kiüsse kezéből a fegyvert.
Azonban Malvina erősen marokra fogta azt, s gyanítva ellenfele
szándékát, mindig csak egész döféseket intézett feléje, miknél a
lefegyverzés lehetetlen.
Egyszer azután, mikor Ilonka egy kötéssel ki akarta facsarni ellenfele
kezéből a vítőrt, az kiszabadítva fegyverét a kötésből, úgy döfött azzal
Ilonkához, hogy a fleuret hegye mélyen belemerült annak keblébe, épen a
váll alatt.
A mint Malvina visszarántá fegyverét, a nyilt seben keresztül szemébe
szökött a leány meleg vére.
Ez érzésre, e látmányra a delnő elsikoltá magát, kiesett kezéből a
fegyver, s ő maga ájultan rogyott a megsebesített leány lábaihoz,
hanyattvágta magát s hosszú, fekete fürtei szétbomolva terültek el a
szőnyegen.
A megsebesített hajadon pedig állva maradt, s megvetéssel nézett le a
lábánál heverő élettelen alakra. Annak arcza sárga volt, mint a viasz,
és szemei felett félig csukva a szempillák, keble mozdulatlan, és ajka
nyitva. Mintha őt érte volna a haláldöfés.
Megijedt a saját keze ontotta vértől, s elájult bele.
Ilonka a mosdószekrényhez sietett, hol minden alkalommal készen volt
tartva, véletlen esetekre, a vivó-iskolák segédszere, a szivacs és
árnica-festmény. Belemártotta a szivacsot a festménybe s betömte vele a
keblén szúrt seb nyílását.
Csak arcza lett kissé halványabb, de járásán nem látszott meg semmi
ingadozás.
Még arra is gondja volt, hogy a két vítőr hegyeit, lábával rájuk lépve,
letördelje s zsebébe elrejtse.
Azután kinyitotta a cselédséghez vezető ajtót s kiment a szobaleányt
behívni.
– Jőjjön be kegyed. A vívásleczkén úrnője kezében a vítőr elpattant, a
csonkájával megsebesítette vállamat, s arra ijedtében elájult; menjen,
segítsen rajta.
A cselédnek azonban nemesebb szíve volt, mint az úrhölgynek; a mint
meglátta Ilonka ruháját vérrel összefecskendve, lelkendezve kiálta fel:
– Jézus Mária! Bánom is én, ha elájult, majd felébred. De a kisasszony
keresztül van szúrva. Szaladok bérkocsiért.
Ilonka nem tudta őt visszatartani; a cseléd akkorra visszaérkezett a
bérkocsival, mire Ilonka lement a lépcsőkön, s azután felült mellé a
kocsiba. Ott feküdhetett asszonya ájultan, a meddig magától fel nem
ocsúdott; ő Ilonkát ápolta hazáig.
Hiszen úgy szerette őt mindenki!
Otthon Ilonka elmondott anyjának mindent.