– Hát… te… élsz? Ezzel a szóval hőkölt vissza e megjelenő kisértet elől
Bélteky Feri.
– Úgy látszik, hogy élek. Legalább a gőzhajón megfizettették velem a
személydíjt, s így nem vagyok láthatlan lélek.
– Nekem azt írta egy yankee, hogy meghaltál.
– Jól írta. Keresztül voltam lőve. Elől bement a golyó, hátul kijött
rajtam. Olyan jól meg voltam halva, mint akár ki hasonló esetben. A
tábornok személyes jóakaratának köszönhetem, hogy nem temettek el.
Hogyan jöttem megint életre? azt az orvosok megmagyarázták, s ha orvos
volnál, elmondanám, hogy írd ki az «Orvosi Hetilap»-ba, mert érdekes
eset. A golyó a mellhártya és a bordák között futott bennem körül, s nem
sértett meg semmi nemes részt, csak a paraszt bőrt s a polgári csontokat
viselte meg. Minthogy azonban nem vagy doktor medicinae, hanem doktor
juris: hát beszéljünk másról. Átadtad a végrendeletemet?
Oh! bizony Bélteky nem azért volt doktor juris utriusque, hogy ne tudja,
mi az a kétféle igazság?
Mosolygó suprematiával felelt:
– Én nem adtam hitelt a távolról jött tudósításnak; bíztam benne, hogy
újra látlak, s a végrendelet átadását elhalasztottam.
– No, azt nagyon okosan tetted. Becsüllek e circumspectusságért. Most
igen nevetséges helyzetben volnék. A pöröm folyik csendesen?
– Kedvező itéleteket kaptál benne, s jelenleg a legfelsőbb törvényszék
előtt van appellátában. Meg lehetsz felőle győződve, hogy
lelkiismeretesen utána láttam. Anyád állampapirjai birói zár alatt
vannak, s a lejárt szelvényekre most már akárki hitelez.
– Köszönöm, nem veszem igénybe, sőt ellenkezőleg arra kérlek, hogy szedd
össze az embereket, a kiknél imitt-amott tartozásom van, hadd fizetem ki
őket. Jövőre adósságból nem élünk.
– Ah! Te pénzzel jöttél vissza?
– A szabad állam azokat, a kik szolgálatában harczképtelenekké lettek,
meg szokta jutalmazni. Nekem általányt adtak, úgy bocsátottak el; s
aztán majd valami dologhoz látok.
Bélteky Feri nagyon csóválta a fejét.
– Te, úgy látszik, nagyon megváltoztál.
– Az onnan van, hogy megsoványkodtam, s a szakállam megnőtt.
Bélteky nem úgy értette azt.
– Legközelebbi találkozásunkig a perköltségeinket is számítsd össze,
hogy köszönettel kiegyenlíthessem. S most még csak arra kérlek, hogy ne
beszélj senkinek arról az én állítólagos elesésemről. Azt én egyszerűen
el akarom tagadni: hogy ne kelljen minden embernek elmondanom, hogyan
volt és hogyan nem volt? S most god bye! A te időd is drága, az enyim
is.
Kezet szorított, és ment.
Hogy aztán Bélteky Feri, barátja eltávozta után, nagy mérgesen tépte le
a kezéről a baraczkvirág-szín keztyűket s dobta az almáriom szegletébe,
s kergette az inasát, hogy hozzon neki a bérkocsi helyett hordárt; s
írta a lemondó levelet Világosinénak: azt az előzmények után mindenki
igen természetesnek fogja találni.
Majd bizony okos ember elvesz egy kisasszonyt, a kinek van egy
tébolyodott apja, egy siketnéma öcscse, és semmi vagyona a világon; s a
kinek most került haza valakije, a ki mindenét neki akarta
hagyományozni! Ez volna a rosz vétel.
A halottaiból feltámadott pedig ment a barátjától egyenesen a másik,
nőnemen lévő barátjához, kinek a második látogatással tartozott itt ezen
a földön.
Ezuttal nem rontott fel Lemmingékhez egyenesen; hanem otthagyta a
kapusnál látogatójegyét, s csak délután ment ismét viszsza. Malvina
elkészülhetett a látására, nem úgy, mint mikor a tenger fenekéről került
elő.
Az érzékeny ölelkezési scéna ezuttal el is maradt.
Elemér nem volt az ölbeli fiucska többé.
Szép, daliás férfi volt, egyenes magatartással, nyugodt mozdulatokkal.
Arcza megnyúlt, sötét sürű szakáll vette körül, s naptól barnított szint
kapott; de a mi még többet változtatott rajta: az a hideg,
gondolatteljes komolyság volt, mely annyira elüt az ifjukori lanyha
blazirtságtól.
Malvina, mikor meglátta őt, úgy érezte, hogy ez alaknak hatása van rá.
Ezzel már máskép kell beszélni, mint a mult esztendei emberrel. Ezt már
nem kinálhatja üléssel maga mellett, hanem magával szemközt.
– Ön engem másodszor is megrettentett halálával! – szólt neki gyöngéd
szemrehányással. Hát mondja, illik ez?
– Vak-hír volt.
– De ön súlyosan meg volt sebesülve.
– Nem érdemes róla beszélni. Csak golyósurolás volt.
– De az öntől még sem szép, hogy olyan helyeken jár, a hol golyókat
lehet kapni; hát ha nyomorékká lőtték volna, hát ha féllábbal jött volna
haza?
– Akkor féllábon kellene tánczolnom, mint Donatonak. Ez most, úgy
hallom, európai divat.
– De úgy elszökni tőlünk, búcsuzatlanul! Tudja ön, hogy én kétségbe
voltam esve a miatt, hogy nem tudtam merre lett ön?
– Hiszen nem mentem messzire.
– Persze nem! Csak lábbal voltunk fordulva egymásnak.
– Bizony az génant helyzet lehetett!
– Eh! menjen, ön mindenből gúnyt űz. Mi szükség volt önnek az amerikai
monitorok lövegei közé furakodni? ha verekedni volt kedve, nem elég szép
alkalom kinálkozott-e idehaza?
– Idehaza?
– No igen, idehaza Schleswig-Holsteinban. Ott teremnek az ilyen hősök
számára az igazi babérok!
– Köszönöm, asszonyom! Már én majd valami máshoz látok.
– De mért nem tegez ön engem? Mért hí «asszonyom»-nak?
– El vagyok már szokva a tegezéstől. Abban a világban, a hol én jártam,
nem tegeznek senkit; egyforma czíme van az országfőnek s a favágónak.
Egyedül az Istennek mondják: «Te!»
Malvina gondolta magában: «ez most yankee-erkölcsöket affectál; ha ez a
gyönge oldala, úgy beszéljünk vele az amerikai diapason szerint.»
– Tehát legyünk ezentúl «miszter» és «missziz.» Tehát, édes úr, önnek
egy kiegyenlítetlen számadása maradt nálam, a midőn «durchbrennolt» –
nem tudom, így nevezik-e azt Amerikában? Önnek volt nálam ezer forintja,
s abból ön csak ötszázat vett fel, ötszázat pedig a nyakamon hagyott.
Ezért én önt beperlem.
– Szükségtelen lesz, asszonyom; mert én a felvett összeget is
visszaadom, kérni fogom önt, hogy kézbesítse azt Harter Nándor úrnak.
Szüksége lesz neki ez összegre, majd mikor egymással összeszámolunk.
Malvina kerekre felnyitá nagy szemeit.
– Mikor összeszámolnak?
– Hiszen tudja, asszonyom, hogy a «Harter et Son» s Companie felbomlott,
s most külön kezdünk majd üzletet; ki szalagokkal, ki egyébbel.
– Ön szalagkereskedést nyit?
– Nem! Azokkal Harter Nándor kereskedik: rendszalagokkal. Én komolyabb
czikkben szándékozom dolgozni: alkalmasint gépeket szállítok be az
országba.
– Ah! értem! suttogá Malvina. Most értek már mindent! – Azzal közel
hajolva az átellenben ülő ifjúhoz, annak kezére tette kezét.
– Ön a komité bizományosa, ki ágyukat fog becsempészni.
Malvinának tökéletesen mindegy volt: a Dannewirkét fogja-e ostromolni
Elemér a sasos zászló alatt, vagy emisszáriusnak jár-kel titokteljes
utakon. Ép olyan könnyen lett volna a kedvéért fekete-sárga, mint vörös
republicánus; csak titkába férkőzhessék.
– Óh! dehogy, asszonyom. Cséplő- és arató-gépekről beszélek.
Malvina okosan ingatta szép fejét, mint a ki többet tud, mint a mit
hall, de nem akarja a dolgot erőtetni.
(Vajjon ezért volna-e ama változás Elemér arczán?)
– Akkor ön olyas spediteur lenne, nemde?
– Körülbelül!
– Hát nem kapott ön Amerikától jutalmat, a miért érette küzdött?
– Holtig való ellátást kaptam.
– Az szép! mennyi évdíjjal?
– A mennyit meg tudok magamnak keresni a két tenyeremmel, meg az
eszemmel. Azt ajándékozta nekem Amerika, hogy a ki dolgozni akar, az
megél.
(Malvina még mindig nem tudott Elemér titkába behatolni. Mi tette őt ily
komolylyá, oly rövid idő alatt?)
– És ön mégis úgy szereti, úgy tiszteli azokat az amerikaiakat?
– Szeretem, mert náluk tanultam meg szeretni az embereket, még a
férfiakat is. Tisztelem, mert szabad ember náluk mindenki, még az
asszonyok is.
– Ah! Ez már szép szabadság! – szólt Malvina nevetve.
– Ne úgy értse azt, asszonyom, a hogy nálunk értelmezik a szabad nőket.
Amerikában azért szabadok a nők, mert nem szabad őket egy sértő
tekintettel is illetni. Ott a tizenhat éves leány jár egyedül,
kiséretlenül, munkája, üzlete vagy szórakozása után; utazik egyedül,
szárazon és vizen! de jaj volna annak a férfinak, a ki őt egy vakmerő
érintéssel, vagy csak egy megpirító szóval meg merné bántani: azt a
legközelebbi férfi le fogná ütni, mint az ebet. Az új világban a nők a
közönség oltalma alatt állnak, s a ki egy nőt megbánt, az a társadalmat
bántja meg, s azt kidobják a hajóból.
Elemér szép, napbarnította arcza úgy átmelegült ezeknél a szavaknál;
szemei égtek, mint mikor a sötét házban egyszerre világot gyújtanak.
Malvina ezeken a kivilágított ablakokon belátott egy pillanatra, mielőtt
a bennlakók eléje húzhatták volna a függönyöket.
– Láttam Bécsben több amerikai nőt, azok igen rútak voltak, – szólt
Malvina; – azoknak itt Európában is könnyű leendett megvédelmezni az
erényüket.
– A kiket én láttam, mind szépek voltak.
– Talán szebbek is mint az itthoniak?
– A szépség nem tür összehasonlítást.
– Csodálom, hogy ön meg nem házasodott közöttük.
– Ahhoz elébb az kell, hogy eltudjon valaki tartani egy asszonyt; s az
amerikai nő, a míg szülői élnek, szivén és a rajta levő ruhán kívül
semmit sem visz a férjéhez.
– Tehát ott a szegény embernek nem szabad szeretni?
– Ott a szegény embernek dolgoznia kell, hogy szeressék.
Malvina végre nagyott nevetett.
– Tudja ön, mit nevetek én mostan?
– Gyanítom.
– Azt nevetem, hogy ön most úgy tért haza Amerikából, mint mikor egy
nagy tolvajt becsuknak a dolgozóházba, s ott azután jól viseli magát,
kieresztik. És akkor azután nem győzi eléggé mondani, hogy milyen dicső
dolog az a munka! mennyire megnemesíti az embert; hogy már most ő ezután
soha többé lopni nem fog. Meg is tarja mindaddig, a míg a legelső
őrizetlen szobába be nem jut, s a legelső arany órát nem látja magára
mosolyogni. Ön is így jött elő most abból a nagy dologházból, a mit
Amerikának hínak. Nem haragszik ön azért, hogy nevetek?
– Hiszen mikor elváltunk is nevetett ön.
– Szeretném, ha ön is tenné. Nekem ez az ön komoly képe nem tetszik. A
biró mikor vallat, a tiszteletes, mikor prédikál, hadd tegyen úgy,
mintha haragudnék; de ha csak ketten vagyunk, se biró, se pap ne tegye
azt, mert nem hiszem el neki. Önnek épen roszul illik az.
– Tudom, s nem alkalmatlankodom tovább.
– Itt van ni! Eddig csak savanyú volt ön, most meg már keserű.
– Sőt mind a kettőnél roszabb: ízetlen. Bocsásson meg érte, asszonyom!
Én magam is annyira tudom, milyen kiállhatatlan ember vagyok, hogy
szeretném a saját énemet valahol otthagyni, mikor aluszik, aztán
megszökni tőle, hogy rám ne találjon többet.
– Sőt én azt hiszem, hogy ez úgy is történt. Én egészen hajlandó vagyok
azt hinni, hogy önt valóban agyonlőtték; s aztán valami yankeenek a
lelke megtalálta önt, felöltötte magára, s az jár-kel itt most az ön
képében, míg ön maga a Savannák virágait járja sorra, valami lepke
képében, s csapja nekik a szépet sorra, mint hajdan itthon.
– Az meglehet! – szólt Elemér elmosolyodva. Neki is volt egyszer ilyen
gondolatja.
– Hanem egyet ne feledjen el, master, azért ha a túlvilágról jött is
vissza: azt az egyet, hogy az ó-világban volt még valaki, a ki önről
sokat gondolkodott.
Elemér szótlanul hajtá meg fejét és indulni készült.
– Nem megy ön át Lemminghez? – kérdezé Malvina.
– A mi ügyeink voltak egymással, azt majd elintézi az ügyvédem.
– Tehát olyan ügyeik voltak egymással? Jól van; nem kérdezősködöm
felőlük. Remélem, hogy látni fogom önt ismét?
– Mihelyt egyszer Bécsből visszatérek; az éjjel oda utazom.
– S mit keres ön Bécsben?
– Embereket, a kik nem ismernek.
– Ön kerüli ismerőseit?
– Mint minden tolvaj, kit a dologházból most eresztettek ki.
– Tehát ön maga is fél, hogy ha egy bizonyos háznak a számát
megtudhatná, azt a házat fel találná törni? Nem akarja ez adreszt
megkapni?
– Nem akarom!
Azzal meghajtá magát Elemér és búcsut vett.
Mikor elment Malvinától, a delnő sokáig járt alá és fel hevesen
szobájában, azután parancsot adott lovászának, hogy nyergelje fel
paripáját, s kilovagolt.