Bélteky Feri megkapta az amerikai levelet, mely Harter Elemér halálát
tudatá, megkapta a bizományt is, a hajfürttel és a csatatéri porzóval s
szépen eltette a fiókjába a levelet; a porzót, meg a fürtöt kiöntötte
valahová, s nem adott át semmit annak a bizonyos missnek.
Bélteky Feri akkor már pesti ügyvéd volt, igen ildomos ifjú. Jó
pénzkereső. Csoda módon tudta hajtani az ügyeket.
Harter Nándor is tapasztalta ezt a jó tulajdonságát. Azt az Elemér úrfi
igényperét anyai örökének kiadása iránt veszedelmesen szorgalmazta a
biróságnál. Harternek minden hivatalos tekintélyét össze kellett szedni,
hogy egy kis időhaladékot szerezzen magának.
Különösen ádázul utána vetette magát e pernek a kitünő ifjú, a midőn a
Potomak melletti diadaluk az unionistáknak Európában köztudomású lett.
De hogyha Harter Nándornak azt a találós mesét adta volna fel valaki,
hogy fejtse meg: mi összefüggése van a potomaki ütközetnek az ő perének
siettetésével? azt ugyan egész világi életében ki nem találta volna.
De még más rendkivüliséget is tanusított a jeles jogtudós a fentebbi
világesemény óta. El kezdett Világosiékhoz látogatóba járni, kiknek
holléte felől addig az ideig nem igen tudakozódott.
Én világért sem szeretek senkit rágalmazni, s csak úgy találomra mondom
el gyanakodásomat. Én azt gyanítom, hogy Bélteky Feri nőül akarja venni
Ilonka kisasszonyt.
Ilonka kisasszony szép leány, okos leány, erényes hölgy; de elvégre is
csak szegény leány, ki leczkeadással szerez családjának mindennapi
kenyeret; ha őt egy jóhírű, solid, ügyvédi praxisban levő gavallér nőül
veszi: az annak a részéről tagadhatatlanul igen nemesszívű elhatározást
feltételez.
Azt még Bélteky Ferin kívül egy teremtés sem tudja, hogy Harter Elemér
végrendeletében halála esetére általános örököséül Világosi Ilonka
kisasszonyt nevezte meg. Azt sem tudja rajta kívül még senki, hogy a
hagyományozó sietett is minél előbb meghalni; itt van a hivatalos
tudósítás felőle.
Mind erről maga Ilonka kisasszony sem tud semmit.
Majd csak akkor lesz kellemesen meglepetve e felfedezés által, midőn már
Bélteky Feriben egy szerető férjet fog bírni. A neki hagyományozott
összeg menni fog a lezárolt kamatokkal együtt valami százezer forintra.
Én úgy hiszem, hogy ilyes valami combinatió fordulhatott meg Bélteky
Feri agyában, midőn Ilonka kisasszonynak elkezdett udvarolni.
A jeles ifjú nem panaszkodott már szívgörcsökről: azok egészen elmultak
nála. Hanem bálrendezői rangját még mindig nem adta föl a császárfürdői
bálokban.
Ilonka kisasszony igen szivesen látta őt mindig. Ezt a szivesen látást a
felületes fiatal emberek rendesen félreértik.
A kisasszonyok szivesen látják azt az embert, a ki szívüknek közönyös, a
ki mulattat, míg itt van; nem kérdezik tőle, hová megy, mikor odább áll,
s nem kérdezik tőle, hol járt, midőn visszajön.
Az «igazi»-val nem így szokás bánni! Azzal nem mulatnak; arra nem
mosolyognak. Azt durczás arcz fogadja, s kötelességévé van téve
kitalálni, mivel haragított meg valakit? s jaj neki, ha ki nem találja!
A bűbájos Sphinx széttépi apróra, hogy aztán megint összeilleszsze.
Tehát Ilonka derülten fogadta mindig a látogatót. Talán még dícsérte is
érte magában, hogy ime, egy hajdani tánczosának eszébe jut őt felkeresni
most is, midőn a szegénység bevallott dolog a háznál. Ime, egy ember
mégis van, a ki illedelmesen köszönti az elszegényült család leányát, ha
az utczán találkozik vele, s báli meghívókat küldöz családjának most is,
miként a boldogabb időkben, mikor még oda is eljártak; sőt ismerve
Ilonkának a könyvek iránti szenvedélyét, elsőkézből hordja számára Hugó
Victor és Charles Dickens legújabb regényeit eredetiben.
«Jó fiú» ez a Bélteky Feri.
Ez lehetett felőle Ilonka véleménye.
A mama tapasztaltabb hölgy volt: ő már sejtette, hogy e látogatások
alatt komolyabb czélok is lappanganak. Hogy e czélok egészen törvényesek
és alkotmányosak, ez iránt nem lehetett semmi kétsége. Bélteky Feri mint
nemeskeblű s igen szilárd jellemű ifjú állt hirben. Valahányszor jött,
kezet csókolt a mamának, tudakozódott «urambátyám» hogyléte felől: egy
ily tisztességes ifjúról semmiképen sem lehetett föltenni, hogy
urambátyám és asszonynéném leányát az ablakon át akarná elszöktetni. No,
ezt Ilonka felől sem tehetné. De nem is arra termett.
Bélteky Feri nem az az ember, a ki a leányok elcsábításán kezdi a
dolgot; nem gyújtogat tilos szenvedélyekkel, nem rabol sziveket; nem
gyilkol gyanutlan ártatlanságot; gyújtogatás, rablás, gyilkolás, jól
tudja, hogy kriminális eset: ő marad a polgári perrendtartás utján,
megalkuszik a tulajdonossal.
A tulajdonos természetesen a mama.
Civilisált országban, tudjuk jól, hogy a leány kezét mindig az anyától
szokás kérni: úgy illik az; nincsenek ugyan rá irott törvényeink, de
szentesíti az alkotmányos szokás.
Egy napon Világosiné azzal az ujdonsággal lepte meg Ilonkát, hogy
Bélteky ő előtte komolyan nyilatkozott. Látogatásainak egészen komoly
czélja van. Házasulandó ifjú.
Az első ostromot könnyen elhárítá Ilonka.
Odamutatott kedélybeteg atyjára s azt felelé:
– Majd ha atyám férjhez ad, akkor férjhez megyek.
Világosiné elértette a választ s nagyott sohajtott rá.
– Igazad van: kije maradna atyádnak, ha te is elmennél? Egyedül te
tartod benne a lelket.
Ezzel aztán fegyverszünet lett.
De ez nem sokáig tartott. Másnap már ragyogó arczczal tudatá Bélteky
ujabb látogatása után az örömhírtől földerült mama:
– Lásd, mily nemeslelkű férfi! Kijelenté előttem, hogy ha te nőül mennél
hozzá, mi mind együtt laknánk veletek. Szegény atyád ott volna
közeledben, jó ápolás, kényelem gyógyítaná baját; nem válnánk el
egymástól.
Már erre erősebb eszközei kellettek az ellenállásnak.
– Anyám, én ezt az embert nem szeretem.
– Más valakit szeretsz?
– Senkit, anyám!
– Talán magad sem tudod. – Az az idő itt van nálad, a mikor a leány
lelke nem lakik már a szülői ház küszöbén belől. Isten rendelte azt így,
és így van. Az egész világon csak rád nézve nem volna senki, a kire azt
mondanád: ezt másként szeretem, mint az atyámat?
– Nincs!
E rövid szó oly szomorúan viszhangzott, mint a kriptába lekiáltott hang.
– Nincs! – ismétlé Ilonka. – Hol lehetne? Míg gyermekből hajadonná
nőttem, az egész ismeretes világ elveszett körülöttem. Abban az új
világban, a miben most járok, minden ember idegen nekem: az egyik nem
vesz észre engem, a másikat nem veszem észre én.
Azt kellett volna Világosinénak kérdezni leányától: nincs-e valaki, a
kit gyülölsz? akkor megtudta volna az igazat.
– De lásd, Bélteky oly derék ifjú, becsülete van, és kenyere.
– Igaz! Ez is elég ok arra, hogy ne adjak neki egy üres szívet, mely
egész életére boldogtalanná teszi.
– Oh! kedves leányom, sokan beszéltek így már, a kik mint boldog emberek
ébredtek föl. Minden két menyasszony közül egy sírva megy az oltárhoz.
Azonban én nem beszéllek rá, ámbár elég szép szerencse volna, a mi
mostani elhagyott helyzetünkben. Csupán arra kérlek, ne utasítsd
határozottan vissza. Fogadd el továbbra is Bélteky látogatásait. Lehet,
hogy felébred benned iránta a vonzalom. Én annak nagyon örülnék. Hiszen
fiatal vagy még: ráérsz várni. De hadd járjon ő tovább is ide. Én oly
nagyon becsülöm.
– Nem bánom, anyám; szivesen fogom látni.
E második ostrom után tehát következett a rendszeres megszállás. E
naptól fogva Ilonka cernirozva volt. Bélteky Feri hozzáfogott a várőrség
kiéheztetéséhez.
Elővétettek a megvesztegetés minden nemei: apró ajándékok, mik a nők
jóindulatát megnyerik; a mindenre kiterjedő gyöngéd figyelem,
elfogadtatott és kikönyörgött arczképek; sőt még divatlapokban kiadott
szerelmes versek is. Bélteky Feri még szerelmes verseket is írt:
«Ilonkához». «A megölő kék szemek»-hez. «Oh ha tudnád!» Elő is fizetett
a lapra Ilonkának, melyben azok megjelentek.
(Zárjel között mondva, én kétféle nemét ismerem a szerelmes verseknek:
az egyik olyan, mint a méhe, szeretem zöngését, tudom, hogy tele van
mézzel, s viszi azt királynéjának; hadd vigye, nem bántom; a másik olyan
mint a szúnyog: úgy énekel messziről, úgy könyörög, hogy hadd csípjen
meg valakit! Hiszen bár csípné már, csak ne énekelne a fülébe. – Bélteky
Feri verseit Ilonka határozottan a szúnyogok válfajába osztályozta.)
Ez így folyt egy ideig. A várőrség még mindig nem kapitulált. Akkor
megkisértetett a külhatalmak interventiója.
Egy reggel, mikor Ilonka Lemmingnéhez ment leczkét adni, az úrhölgy
azzal a szóval fogadta őt, hogy «ma nem tanít ön engem angolul; ma én
tanítok önnek valamit, a mit ön nem tud. Ma a vívás is elmarad: hanem
azért harczolni fogunk. Üljön le mellém!»
Ilonka helyet foglalt Malvina mellett a causeusön s várta, hogy mi lesz
ebből.
– Én tegnap összejöttem önnek az édes anyjával a nemzetgazdasszonyok
gyülésén.
(Az inség óta Világosiné is tagja lett az emberbaráti társulatnak.
Szegény, legalább egy pár órára kiverte a fejéből családi bajait, míg a
máséit elintézni segített.)
– Édes anyám említette azt.
– De azt nem mondta, hogy önről beszéltünk.
– Nem!
Panaszkodott önre az édes anyja, hogy milyen rosz leány. Igen, igen! Ne
is nézzen rám azokkal a nagy kék szemeivel. Ön rosz leány. Nem akar
férjhez menni.
– Én nem mondtam, hogy nem akarok.
– Igen, de ahhoz nem akar menni, a ki kéri.
– De mikor nem kér senki.
– Ah! Hisz Bélteky mindennap odajár önhöz.
– De tőlem soha sem kérdezett olyasmit, a mire azt mondhatnám: itt a
kezem.
– Értem én azt, kedvesem. Mert ön olyan szemeket tud vetni az emberre, a
kit magától távol akar tartani, hogy megfagy benne a lélek. Szegény
Bélteky számtalanszor panaszkodott ön édes anyjának, hogy oly fagyos
tekintetekkel találkozik önnél, mikor komolyan akar önnel szólani, hogy
nem tud hogyan belekezdeni; másszor meg, ha jó kedve van önnek, oly
gunyoros és mindent tréfára vevő, hogy nem tud hogyan végezni. Illik-e
egy embert kínozni, a ki szeret?
– Nem! Azért igen helyesen cselekszem én, midőn nem akarok egy
becsületes embert halála órájáig kínozni.
– Ah! kedvesem, az nem úgy van, a hogy ön azt leányészszel elképzeli.
«Nem megyek férjhez, inkább meghalok!» azt mondja a leány; aztán mikor a
főkötő a fején van, akkor tudja meg, hogy mi van egy újvilágban?
– Vagy mennyország, vagy pokol.
– Azt mindig az asszony alkotja magának. Higyje el nekem kedvesem. Mert
én megpróbáltam mind a kettőt. Hibáztam első férjhezmenetelemkor. Nem
tudtam magamat oda törni, hogy azt mutassam férjemnek, hogy szeretem.
Elhidegültem iránta s megfagyasztottam őt magát; végre elváltunk
egymástól, mint két halott. Mostani eszemmel kárhoztatom akkori
kedélyemet. Én oktalanul csináltam a kárhozatot férjemnek és magamnak.
Most egészen boldog vagyok. Derült kedélyem magamat is boldoggá tesz, és
mást is. A férjnek soha sem szabad azt megtudni, hogy a nő szive hideg:
még ha igaz is.
– De hát mi czél van ezzel elérve? – kérdé a leány elbámulva, mint a ki
e czélzatokat fel nem foghatá.
– Az, hogy az ember: asszony!
Lemmingné szemei szikráztak e szónál.
– Az ember ura magának és mindennek maga körül. Nem az a titka a
férjhez-menetelnek: nagyon szeretni! Hanem az, hogy: nagyon szerettetni.
Ha nekem azt mondanák, hogy van egy férfi, a kit ön imád: lebeszélném
róla, az szerencsétlenség; de mikor azt mondják, hogy van egy férfi, a
ki önt imádja: ahhoz menjen hozzá, mert az nagy szerencse.
– Köszönöm a jó tanácsot, asszonyom; de én várni fogok addig, míg a
szerencse és a szerencsétlenség összetalálkozik.
– A míg találkozni fog egy férfi, a ki önt imádja, s a kit ön is imád.
Kedvesem! Sok ilyen szép sima arczú gyermek lesz ránczos képű aggszűz e
várakozásban.
– S az aggszűzeket kinevetik, ugy-e, de nem siratják meg.
– Azt is. De meg nem tudhatja kedvesem, minő sivatagot viselnek azok
keblükön belül?
Ilonka büszkén kelt fölt Malvina mellől.
– Asszonyom! Én azt tudom. Mert ezt a sivatagot most is viselem már
szivemben. Viselek szivemben egy embernemlakta sivatagot, a hol nem
találok egy leszakítani való virágot, egy megpihenni való árnyékot; a
minek közepén elülök magamban és nem látom a láthatárt sehol. Agg szűz
vagyok én már; a ránczokat érzem arczomon, mikor még tükrömből nem
látom; s ha nem keserít el az, a mi belül vagyok: attól, a mi kívül
leszek, már nem borzadozom.
Lemmingné úgy olvasott ennek a leánynak a szivében, mint a nyitott
könyvben.
Engedte őt hazamenni.
Ilonka pedig azután is jókedvű volt otthon, s ha jött a kelletlen
udvarló, nem volt hozzá kegyetlenebb, mint máskor.
Mi tudjuk jól, hogy Béltekynek nem törte el semmi csontját ez a
kegyetlenség.
Ne lett volna csak Harter Elemér végrendelete a kezében, nem fájt volna
az ő szíve Ilonka szép szemei miatt.
Söpörjük ki az «ilyen» szívfájdalmas emberek után a szobát!
Éjenkint aztán, mikor álmatlan fekhelyén heverve, egyedül találta magát
az ifjú leány abban a végtelen nagy, emberlaktalan sivatagban, elővették
az elfojtott keservek. Minthogy szeretni nem lehetett, kénytelen volt
gyűlölni. Gyűlölete tárgyát maga elé hozni. Azt, kit annyiszor látott
álmában, annyiszor került ébren, a ki elől futott, a kit mindenüvé
magával vitt, a kinek meg nem tudott bocsátani soha, s a kit el nem
tudott felejteni soha.
Az ám nem hizelgett, az megbántotta durván, vakmerőségével. Megbántotta
őt akkor, a mikor ha nem tisztelte benne a szűz hajadont, tisztelnie
kellett volna benne a szegénységet! Kinek nem arczát kellett volna, nem
csókjával, nem meggyalázni: de kezét, de könyjeivel, de megszentelni!
De mikor e nyomorult ficzkónak meg a gonosz tettében is több erény van,
mint annak a másiknak a jótéteményében. Szeretett! Őrült volt.
Aztán meg is bűnhődött úgy, a hogy férfi még soha. Megverte egy leány.
Megverte egy asszony előtt. Jól mondta, hogy meghalt; mert ezzel meg is
kellett halni. Úgy kellett neki!
Bár hoznák már halálhírét. Bár mondanák már, hogy el van temetve: – hogy
aztán megsirathatná kedve szerint; – hogy bebocsáthatná szobájába ismét,
hogy helyet adhatna szűzi fekhelyén – a halottnak, – a léleknek; a kit
úgy gyűlöl, úgy gyűlöl most, hogy majd a szive szakad meg érette.
Ha egyszer halott fog lenni: akkor jó, engedelmes fiú lesz; nem csapong
tétova, nem lesz csapodár; nappal nem kell őt félteni; este otthon
marad; ügyel egyetlen szavára: «jó légy, olyan légy, a milyennek én
akarlak, ártatlan, szelíd és nemes; aztán engem szeress; aztán majd
lassankint egymáshoz vénülünk mind a ketten; s aztán majd egyszerre
meghalunk mind a ketten; ekkor majd te is meghalhatsz igazán; addig még
sokáig idefenn kell maradnod, mellettem, körülöttem, szívemben: hült
porod odakint a hideg földben…»
Most egy ideig úgy tettek a vár-ostromlók, hogy nem mutatták
előkészületeiket: rejtekben ástak a várfalak alá valami tűzaknát, hogy
aztán egyszerre föllobbantva, megrohanhassák a meglepett várőrséget.
Lemmingné napokig nem beszélt a tárgyról Ilonkával többet; – hanem
egyszer azt mondta neki az angol leczke végeztével:
– Apropos! Hallotta ön már, hogy Elemér meghalt?
Ilonka arczán egy vonás sem változott.
– Nem hallottam.
– Elesett a Potomak melletti ütközetben.
Erre épen nagyot kaczagott Ilonka.
– Hogy került volna ő a Potomak mellé elesni? S hogy esett volna el az
amerikaiak harczában?
– Önkénytes volt, s azt mondják, igen jó katona lett.
– Az is meglehet! – szólt Ilonka meggondoltan; – ha úgy történt, szép
halála volt.
Malvina nem engedte el a vívóleczkét. Meg akarta tudni: nem reszket-e
most ennek a leánynak a keze? Nem téveszti-e el a tempókat? Nincs-e
megzavarodva?
Bizony eszénél volt az most is; Malvina nem birt rajta kifogni. Utoljára
is ő szakította félbe a leczkét.
– Nem vagyok ma képes vívni. Ennek a fiúnak a halálhíre mégis nagyon
felizgatta idegeimet. Egészen megzavart. Önt nem?
– Engemet nem!
– De hogy lehet az?
– Én nem hiszem, hogy meghalt.
– Ah! No megálljon. Itt a hírlap, a melyben körülményesen le van írva,
hol és mikor esett el? kik ápolták? Maga az írta alá a levelet, a ki
véglehelletéig mellette volt. Olvassa ön.
Ilonka végigolvasta a hírlapi czikket, s aztán azt felelte rá:
– Úgy tudom, hogy már egyszer a tengerfenekén is volt az az úr; el is
requiemezték; aztán megint csak előkerült. Majd hazajön az megint!
Lemmingné boszusan veté félre a hírlapot. Mérgelődött, hogy ezt a
gyermeket nem birja megtörni.
– No, no, kedvesem; egy férfinak a lelke már bizony az ön lelkén szárad;
ezt ne hagyja magának elfeledni.
Ilonka úgy sietett haza.
Nem is akart e hírre gondolni, míg haza nem ér. Félretette azt maga
számára. Majd ha odahaza lesz, kis kertre nyiló szobácskájában, hol
tanulmányozni szokott, majd mikor nem látja és nem hallja senki: akkor
leborulva asztalára, előveendi ezt a gondolatot s betölti vele egész
lelkét.
Hazaérve, anyját nem találta honn (a nemzetgazdasszonyok gyülésén volt a
derék honleány), csak azok voltak ott, a kik nem hallanak és nem
hallgatnak. Ha ideje volt a sírásnak, tehette lelke szerint.
Leveté kendőjét, kalapját, letérdelt asztalkája elé, lehajtotta két
kezére homlokát s elkezdé elejétől végiggondolni azt, a mit olvasott, s
miután hosszan végiggondolt rajta: hirtelen felszökött helyéből és
elkaczagta magát.
«Nem igaz! Az én szívem nem tud erről semmit!»
«Ha ő annyi idő óta halva volna: hogy azt az én szívem annyi idő óta meg
ne érezte volna!»
Az pedig most sem hiszi még, hogy ez igaz.
Bélteky Feri ugyan megmutathatná neki magát az eredeti levelet, magával
az úrfi vérével írva, mely levél után lett szerkesztve ama hírlapi
tudosítás is; de Bélteky Feri ezt nem teheti, mert akkor idejekorán
tudatná Ilonkával a végrendelet történetét is, a mi megint az ő
tisztességes végczélját hozná hamis világításba, sőt meglehet, hogy épen
el is ütné tőle. Ilonkának nem szabad azt megtudni, hogy ő már gazdag.
Tehát ez a tűzakna fellobbantása sem használt.
Ilonka szeme közé nevetett mindenkinek, a ki előtte arról beszélt, hogy
Harter Elemér a csatában esett el.
Utoljára is egyenes ostromhoz kellett fogni.
Egy délután Világosiné megmondá leányának, hogy tovább ez a kétséges
helyzet nem tarthat, Bélteky maga fog előtte nyilatkozni; holnap reggel
tizenegy órakor eljő és ünnepélyesen megkéri Ilonka kezét.
– Én pedig még most sem szeretem őt.
– Miért nem?
– Mert nincs rajta semmi igaz. Nem való, a mit mond, nem való, a mit
mutat. Maga magát is mindig csalja. Elhitet magával valamit, s aztán
megbánja, hogy elhitte magának. Teszi magát hazafinak, s aztán megijjed
tőle, mikor benne van; haragra gerjed, s aztán nagyot kerül, mikor
haragja tárgyával összetalálkozik. Olyan kiállhatatlan «jó ember.»
– Leányom, még egyszer kérdezlek: szeretsz valakit mást?
– Senkit.
– Akkor jól mondod, hogy «senkit», mert ha legalább engem szeretnél:
családod boldogságát egy oktalan szeszélyért össze nem tépnéd.
Ilonka szíve elfacsarodott e szóra.
Hogy ő az, a ki családja boldogságát szeszélyből összetépi! Hogy ő az, a
ki nem szeret sem apát, sem anyát!
Azt hitte, hogy a szemrehányás alatt meg kell szakadni szívének.
– Anyám! – szólt tűzben lángoló szemekkel, miknek még e perczben meg
volt tiltva a sírás; – ne folytassuk ezt ma. Én tudom előre, én esküszöm
neked rá, hogy ez az ember holnap nem fog eljönni, hogy kezemet
megkérje. Bizonyos vagyok róla, hogy mikor jönnie kellene, levelét fogod
kapni, melyben szívgörcseit fogja jelenteni, mert megbánja minden
gondolatját; meg fogja bánni azt, hogy házasságot igért. Ő nem jön el
holnap. Ha pedig eljön és szavának áll: akkor Isten legyen közöttünk a
biró, hogy szerette-e valaha gyermek apját-anyját jobban, mint én
titeket! Most bocsáss szobámba s holnap reggelig ne bántsatok, mert ki
akarom magamat sírni.
Azzal bement szobájába, és sírt.
Anyja megbánta aztán, a mit mondott neki, s aggódva lesett be ajtaján
este felé. Leánya már akkor aludt. Odalopózott hozzá: nincs-e meghalva.
Oh! nem volt. Szép mosolyogva feküdt vánkosán s keble nyugodtan
pihegett.
Másnap jó kedvvel kelt fel; tréfált, enyelgett. Böskével felöltöztette
magát legcsinosabb ruhájába; még hajfürteit is divatosabban
bonyolíttatta össze, pajzánul czélozva, hogy az a háztűznézőbe jövők
kedveért történik. Végre eljött a válságos tizenegy óra. De Bélteky Feri
nem jött.
Féltizenkettőre is elmult; akkor beállít – egy hordár egy levéllel,
melyre nem kell választ vinni.
A levél Világosinénak szólt. A czímen megismerte Bélteky írását.
Nem volt ereje a levelet elolvasni, úgy reszkettek a kezei. Szemei előtt
összefutottak a betük.
Ellenezte; de Ilonka kivette a levelet kezéből, s aztán olvasta
fenhangon.
«Tisztelt nagysám!
A sors átka… stb. stb. midőn már boldogságom küszöbén stb. stb. – régi
nagy bajom, a szívgörcsök visszatérte stb. stb. ily csapással
boldogtalanná tenni egy angyalt… stb. stb.; jobb, ha csak egyedül
szenvedem végig az élet kínjait, stb. stb.»
A s a többik helye ugyan ki volt töltve ékes szép frázisokkal: de azokat
Ilonka részint átfutotta, részint úgy elkaczagta, hogy nem lehetett
hallani, mit olvas.
Elég az hozzá, hogy levél vőlegény helyett.
Ilonka arcza ragyogott. Diadalmaskodott.
Mint valami elfoglalt zászlót, úgy lobogtatá kezében azt a levelet.
– Nem mondtam-e előre, hogy a szívgörcsei megérkeznek erre az órára?
Világosiné boszusan tépte szét a levelet s aztán sírva borult Ilonka
nyakába, és keserűn suttogá:
– Igazad volt! Többet ne hallgass az én tanácsomra soha!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pedig hát igazán mondom, el akart menni pontban tizenegy órakor Bélteky
Feri leánykérőbe Világosinéhoz, már baraczkvirágszínű keztyűit is
felhúzta; már a fiakker is ott állt a kapu előtt; már ki akart lépni az
ajtaján, mikor szemközt nyitja azt rá valaki, s előtte áll
testestül-lelkestül Harter Elemér.