Undorodol már e légkörtől, tisztelt olvasóm? Én is!
Fojt, elüli a keblet ez a közelmúlt emléke. Minden idegünk érzi azt a
fájdalmat, a melyben akkor betegek voltunk.
Jer velem egy szabad lélekzetet venni. Odáig takarjuk el arczunkat,
ajkainkat, hogy a midőn egy merész röpülés után a föld másik oldalára
érünk, azt mondhassam: nézz ide és szídd tele kebledet a levegővel.
A mit látsz magad előtt, az egy borzasztó mocsár, melyből méreg-illatú
magános fák merednek elő. A táj sivatag, lakatlan: egy ház sincs távol
és közel. Hanem a mocsár szivárgó ereiben piros habarék folyik, emberek
vére, s e véres patakokon haldoklók feküsznek keresztül megcsonkított
tetemekkel; a távolban egy összezúzott pallisade romjai izzanak még,
fojtó bűzt füstölögve, mely lomhán visszaszáll a földre, s kékes-barna
felleg gyanánt terül el a mocsár fölött; a rom körül elterülve, a
sánczkarókról aláfüggve, az ágyúk kerekeitől letiporva, torzalakú
halottak, kik még vonaglanak, még életet adnak a sárnak, a ködnek, az
éjnek, halálrángással, halálhörgéssel; és az egész iszonyú tájképre
sápadtan világít le az epesárga ég, a nyárnak lázápoló gyilkos ege.
Itt végy, óh magyar olvasó, egy szabad lélekzetet! mert ez a hely az, a
hol egy szabad nemzet a szolgaság hada felett első győzelmét kivívta; s
az a nehéz csatatéri döglelet – éltető levegője a szabad nemzeteknek.
Igen, itt a Potomak mocsarában verte le legelőször a föld legelső
nemzete a rabszolgaság bálványimádóit.
A föld legelső nemzete! – Óh! édes népem: ne hizelegtess magadnak.
Lehettél volna egykor te is ugyanaz, lehetsz még tán egykor az; de most
a föld túlsó oldalán keresd.
Ez a szatócsok és kalmárok népe, melynek Isten nem adott mást, csak
földet, két kezet és szabadságot, a titánok harczát tudta megvívni egy
isteni eszméért, a rabszolgaság eltörléseért; tudott milliárdokat
áldozni szorgalomgyűjtötte vagyonából; tudott polgárból katonává
alakulni; tudott csodákat alkotni és oly harczokat vívott, hogy a föld
reszketését érezhették itt a túlsó oldalon is. És mindezt miért? azért,
hogy egy fehér ne mondhassa azt egy feketének: «Te rabnak vagy
teremtve!»
Soha nemesebb ügyért harcz nem vívatott a földön, s soha nemesebb ügynek
diadalt nem adott az ég, mint midőn ez győzött.
Tudatni akarta Isten a gondolkodó porszemekkel, hogy még mindig ő az úr
a mindenségben, a csillagoktól le az ázalagokig.
Ez volt a potomaki első győzelem napja.
Távolabb a domb mögött, az ellenséges ágyútelepektől védett helyen van
felütve a tábori orvosok ápoló tanyája. Száz meg száz harczos hordja ide
össze hordszekerén a csatatérről felszedett sebesülteket.
Egyik tábori ambulance mellett rögtönzött sátorban két orvos bajlódik
egy nehéz sebesülttel.
Az ápolt harczos ifjú volt még, de sápadt arczának elkényszeredett
vonásai azon vének közé sorozzák, a kik már napjaik befejezéséhez
közelítnek. Testéről leszabdalt egyenruhái azt mutatják, hogy előkelő
tiszt volt az önkéntes lovasságnál.
A két orvos nagy tanakodásban van egymással, hogyan fektessék a
sebesültet?
Mert ugyanaz a golyó, mely elől bement a mellén, hátul kijött az oldalán
s kettős sebet ejtett rajta.
– Még él! szól az egyik.
– Csodálom, hogy lélekzetet tud venni. Semmi vért nem látni a száján.
– Majd megindul az, ha fel talál ébredni. Azt hiszem, a golyó a tüdő
jobb szárnyán ment keresztül.
– De az is megesik, hogy félrecsúszott, s ilyenkor körülfut a bordák
alatt, s úgy jön ki a túlsó oldalon.
– A kémlő majd megmutatja.
– Kár érte! Derék fiú volt. Én ismertem. Az önkéntes lovasokat
vezérelte. Valami magyarországi gentleman. Ha jól tudom, Harter volt a
neve, valami pogány előnévvel. Átkozott merész katona volt. Rémület volt
a confœderáltak guerilláinak. Éjjel-nappal háborgatta őket. Hatodmagával
is újra kezdte a harczot. A tábornok igen fogja sajnálni.
A sebesült fejénél ott pipázott egy öreg huszár. Valami becsületes
farmer, a kinek mindenét felégették a déliek; s aztán ő is beállt
közlegénynek.
– Biz ez vitéz ficzkó volt! dörmögé az öreg, míg a két orvos sondirozta
a sebet. Olyan rohamot csináltatott velünk a mocsáron keresztül, hogy
azt hittem, mind ott veszünk. A nehéz lovasság szentül beleragadt volna
a feneketlen szurokba. Hanem ez keresztül vágtatott rajta, neki az
ellenség sánczvonalának lóháton; soha sem láttam ennél bolondabb tréfát.
Hanem sikerült; felmásztunk a sánczra lovon, le is aprítottuk a kit
értünk, be is szegeztük az ágyúkat. Hogy ez hogyan történt, most sem
tudom; csak azon bámulok, hogy magam ép bőrrel kerültem vissza; ez a
fiatal ember pedig csak egy golyót kapott.
– Hanem ez, úgy látszik, egészen elég lesz neki.
A kémlővel való mulatságra felébredt a sebesült.
A mint felébredt, mindjárt mosolygott.
– Good morrow, sir!
– Good morrow! (pedig ugyan «ivning» volt.) Hogy van ön?
– Épen öntől akartam kérdezni, hogy vagyok?
– Csendesen, sir!
– Meg van kezem, lábam?
– Mind a kettő.
– Akkor semmi baj!
– De egy kis baj mégis van. Ön keresztül van lőve.
– Nem érzek belőle semmit.
– Annál roszabb!
– Tudom, sir, mikor az ember nem érzi már, hogy fáj, akkor közel van
hozzá, hogy meghal.
A két orvos nagyot hallgatott erre, s némán tapaszolá kötegét az ifjú
sebeire.
– Győztünk-e sir? kérdé most az ifjú harczos, félkönyökére emelkedve.
– Tökéletesen, colonel! dörmögé rá a vén huszár. Az ellenség szét van
verve.
– Akkor hurráh! kiálta fel az ifjú vitéz, s mind a két kezét a levegőbe
emelte. Hurráh, Lincoln! hurráh, Grant! hurráh, világszabadság! hurráh!
– Az Istenért, ne kiáltozzon ön! csitítá az egyik orvos; kötelékei
felszakadnak, a vér tüdejébe tódul, megfullad ön.
– Hadd szakadjanak! hadd fulladjak, csak hogy győztünk! De ordítok még
egyet utoljára életemben. – Ez az utolsó lélekzetvétel még arra való, a
mit ellhallgattam eddig! Hurráh, te szent szabadság! Hadd fojtson meg ez
a kiáltás engem. Hengerítsetek le oda a pocsétába, a mi a hóhérok
vérével van tele, hadd fulladok abba bele. Hadd hörgöm el ott utoljára:
hurráh, világszabadság!
Erre csakugyan úgy ellepte száját a vér, hogy nem kiálthatott többet.
A két emberséges orvos nagy türelemmel kezdé ujra az egész elrontott
munkát.
A vén huszár ölébe vette az elalélt fuldokló fejét, s tenyerével
símogatá hideg, verítékes homlokát. Milyen kár az ilyen szép ifjúért,
hogy meghal!
Mikor ismét magához tért, az egyik orvos azt kérdé tőle:
– Nem kivánja ön a lelkészt, sir?
Az ifjú régi humoránál volt ismét.
– Köszönöm, sir, nem kell! Nem akarok én sem a pokolba, sem a
mennyországba jutni. Itt akarok maradni. Nem zsenirozom a szenteket
odafenn, sem az elkárhozott urakat odalenn; úgy is elegen vannak; szűk
lehet náluk a szállás. Itt maradok. Köszönöm a másvilágot… Majd én
meghúzom magamat itt valami zúgban… Mi kell egy olyan kis léleknek, mint
az enyim?… Nyáron majd ellakom valami harangvirág odujában,… télire meg
fogok magamnak valami üres csigahéjat,… ellakom én abban szépen… nem
alkalmatlankodom én senkinek halálom után.
– Nincs önnek valami végső rendelkezése? Itt az idő, uram, hogy
intézkedjék ön.
– Ne tréfáljon, uram… Az egész vagyonom nem volna elég kötélre azoknak,
a kiknek szeretnék egyet-egyet testálni.
– Nincs önnek senkije, a ki önt szereti?
– Majd három nap mulva kérdezze ön meg leendő laktársaimat… azok, úgy
hiszem, szeretni fognak.
Úgy nevetett ez ötletnek.
A vén huszárnak kellett tartania a fejét, hogy nevethessen. Minden
nevetésnél három forráson tört ki piros vére: a két sebén és a száján.
De mégis csak nevetett.
– De talán szükséges lesz azonban tudatni, hogy meghaltam, valakivel, a
kinek erre szüksége van. Sergeant barátom, ön tud írni. Legyen szíves,
kérem, feljegyezni a mit mondok… Orvos urak… köszönöm a szolgálatot, már
fölösleges; menjenek önök más életrevaló halotthoz.
A két orvos azonban ott maradt; parancsuk volt a tábornoktól ez ifjú
megmentésére mindent elkövetni.
A vén huszár kerített tollat és papirost, hanem tinta nem volt.
– Hát ez a vér mire való? szólt tréfálózva a haldokló. Mártsa bele a
tollat, azt fogják hinni, alkörmössel írt, s jobban elhiszik.
S iratott saját vérével levelet.
– Czímezze ön kérem «Mister Francis Béltekynek. – Írja «mylord»-nak.
Kérem… ezóta meglehet, hogy gróffá lett; nagy hajlama volt hozzá… s ez
ott most ragályos. Tehát: «Dear mylord! Tudatom önnel, hogy a bolondos
ficzkó, Elemér Harter in optima forma meghalt; el van temetve a
szélesség 36-ik, s a hosszúság 78-ik foka alatt, huszad magával egy
közös hotel-garniban… Végrendeletét, a mit önnél hagyott, most már
adassa ön át annak a bizonyos missnek. És tudassa a missel, hogy a
silány ficzkó a csatában esett el.
E szónál alkonypír futotta el arczát.
– Írja meg ön azt is neki, hogy tudassa a missel: hogy a silány
ficzkónak két seb miatt kellett megválnia a világtól. Egyik seb a
mellén, másik a hátán. De világosan megírja ön… hogy szemközt kapta a
sebet, nem hátulról… ezt ön megírja neki,… és a mylord elmondja a
missnek… Másként ne írja ön valahogy, sir!… Meg ne tréfáljon ön azzal,
hogy hátulról kapottnak írja a sebemet… Én nem értem a tréfát… Ha ön
engem rászedne, én boszút állok magamért… Halálom után beállok kopogó
szellemnek… Elbujok önnek az asztalfiókjába… Bemászok a nyoszolyája
szögletébe… felzörgetem, mikor alszik… Jól van, jól, csak írja ön, a
mint mondtam… Majd azután én elolvasom… Elolvasom, nem hagyom magamat
megtréfálni… Tartsa ön a szemem eleibe… Hadd lássam, mit írt?… Óh!
kedves miss Ilonka… ha ön azt tudná… hogy én most az ön talpa alatt
fekszem… nem venné el rólam a lábát… megvárná, míg elalszom… Tartsa ön
ide, sir, azt az írást… hadd olvasom… mit írt bele?…
A sápadt alkony még oda világított… A vén farmer a haldokló szemei elé
tartá a megírt levelet, s az rászögezte szemeit merően. És aztán sokáig
a levélre szögezve tartá szemeit; de már azt, a mi benne volt, nem
olvasta többé… Már akkor valahol ott himbálózott egy harangvirág
kelyhében, vagy kereste az üres csigahéjak között téli szállását.
– Ugy hiszem, azt a levelet már bátran elküldhetjük! szólt az egyik
orvos, az ifjú szivére téve kezét.
– Átadhatja ön a tábori postának, szólt a másik a huszárhoz. Ez meghalt.
– Ez ifjú egy missről beszélt, szólt a vén huszár; ne csatolnánk e
levélhez egy fürtöt a hajából?
– Meg egy csipet földet arról a térről, a hol hősileg kiszenvedett.
Beletakartak a levélbe egy hajfürtöt és egy csipetnyi földet.
Három óra mulva útban volt a tábori estafette New-York felé, a tábornok
diadaltudósításával s a csatatérről írott levelekkel.
És másnap már vitte a postahajó az oceánon keresztül a Bélteky Ferinek
írt levelet, a hajfürtöt és véres port, a mik Harter Elemér haláláról
tesznek bizonyságot.