Ki szeret rablótörténeteket hallgatni?
Patkóról, Hajnal bandájáról, Bogár Józsi lovas utonállóiról?
Majd én mondok ilyenféléket, – a mikben nem fordul elő se Patkó, se
Hajnal, se Bogár Józsi.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszer azt mondta Lemming úr a feleségének:
– Asszonyom! Ismerte ön Montefiore marquisnőt? Igen? Hát Anzelm bárónőt?
Azt is? Hát a mindenkitől magasztalt Radák bárónőt? – Hogyne? No hát én
azt mondom önnek, hogy azok mind a hárman nem irnak be egy év alatt
annyi jótékonysági összeget a kiadási könyveikbe, mint a mennyit ön
beirat velem az enyimbe. Nem mulik el egy nap, hogy egy szerencsétlen
családapát ne kellene önnek megmenteni kilencz gyermekével az
éhenhalástól; vagy egy szerencsétlen hivatalnoknak, ki a rábízott pénzt
elkártyázta, a becsületét kirántani a vízből, vagy egy elhalt irónak a
temetési költségeit előteremteni, vagy egy sánta honvédnek műlábat
csináltatni, vagy egy árva leányt kiházasítani; nem is említve a
nyilvános aláirások ezerféle nemét, a mikből ön mind nem marad ki. Úgy
hiszem, ön a pápának is adakozik, meg Garibaldinak is.
Hisz biz tudott egyebet is Lemming úr, azt: hogy Malvina sem a pápának
nem adakozik, sem Garibaldinak, s hogy azok a felsegített
szerencsétlenek nem léteznek sehol; hanem ezt nem merte bolygatni.
– Tudja ön, kedvesem, hogy én ezt már nagyon unom? végezé Lemming úr.
– Hát jól van! felelt vállvonva a szép asszony; jövőre törölje ki ön a
jótékonysági rovatot a főkönyvéből.
Mintha bizony egy szép asszonynak csak egyféle kulcsa volna a férje
Wertheim-szekrényéhez, mely, mint minden reklám hirdeti, tűz- és
betörésmentes.
Lemming úr bátran perbe idézheti a szekrénygyárt. Az övé nem
betörésmentes.
Félév múlva megint így szólt Lemming úr a feleségéhez:
– Asszonyom! Hallotta ön hirét Persigny grófnénak? Bizonyosan. Olvasott
ön valaha a mi Metternich herczegnőnkről? Kétségtelenül. Hát Rothschild
baronesseről nem meséltek önnek valamit? – úgy hiszem, igen. No hát ez a
három legelegansabb úrnő Európában nem küld a férje nyakára annyi
selyem- és pipereáru-árjegyzéket, mint kegyed, kedvesem, egymaga. Én azt
hiszem, hogy kegyed mindennap háromszor öltözik selyembe és csipkébe, s
kétszer egy öltönyt soha sem vesz fel.
De bizony egyebet is hisz Lemming úr, azt: hogy szeretett hitvese fel
sem veszi azokat a drága tárgyakat, hanem azt a sajátszerű üzletet
folytatja, hogy az egyik helyen megveszi a czikkeket, a hogy adják, a
másik helyen meg eladja, a hogy veszik, s így jut pénzhez. Az
árjegyzéket fizeti a férj, ki ez üzlet mellett száz perczentet veszít.
Hanem ezt nem merte kimondani Lemming úr.
Malvina azt felelte rá:
– Ugy-e bár az ön előtt megfoghatatlan, kedves barátom?
– Sőt nagyon is megvannak róla a saját fogalmaim. Tudom én, hogy ennek
így kell lenni, s ha ön törvényes nőm nem volna, azt mondanám:
méltóztassék azért a gyönyörért, hogy önt enyimnek mondhatom, engemet
magával együtt tönkre tenni. Ez fashion. Hanem miután törvényesen
családi egységet képezünk: kénytelen vagyok önnek azt az időpontot
jelezni, a melyben életkérdés a «ház»-ra nézve, hogy az asszonyság egy
kis ideig szüntesse meg a kiadásait.
– Csodálatos időpont lehet az! Épen az ősz beálltával. A saison
kezdetekor. Van önnek belátása? Van a világon férj, a ki ilyen
ajánlattal lepje meg a nejét a saison elején? Nem bánom: a bőjtben,
tavaszszal, ha falura megyünk, eljárok egy crépe-ruhában hat hétig, s ha
akarja, nem tartok cselédet. De most egyáltalában lehetetlen az ön
parancsára ügyelnem, kedves barátom.
– Arra pedig ügyelnie «kell», kedvesem! Tudja? Azt mondom, hogy: kell!
Most oly válságos ügy kezdetén állok, a melyben minden rendelkezésemre
álló összeget a mérlegbe kell dobálnom, egyiket a másik után, hogy a
serpenyő nyelve felém hajoljon. Szó van nem kevesebbről, mint egy
millióról. Egyszerre éktelenül gazdagok lehetünk; de minden erőnket meg
kell érte feszítenünk. Oly küzdelem ez, a minőnél a financierek
feleségei zálogba szokták vetni ékszereiket, ezüstneműiket, eladják
lovaik, csipkéik feleslegét, hogy férjeiket diadalra segítsék. Én
mindezt nem kivánom öntől; csupán azt, hogy nekem három hónapig egyetlen
egy árjegyzéket se küldjön a pénztáramhoz.
– Hát hova küldjem?
– Szinte feleltem rá valamit. Tehát egész világosan és határozottan
megmondom önnek, hogy az én pénztárnokomnak rendelete van tőlem, három
hónapig semmit, de semmit sem fizetni ki az asszonyság helyett.
Malvina nagyot kaczagott rá.
– Hát jól van, édes Lemming! Azért jó barátok maradunk.
– Elhiheti ön, hogy az nekem legforróbb óhajtásom. Én önt véghetetlenül
tisztelem; hódolattal környékezem. Épen azért nem mulaszthatom el önt
arra is figyelmeztetni, hogy az osztrák törvények szerint egy nő igen
kellemetlen helyzetbe hozza magát, a kinek a férje nem fizeti ki az
adósságait.
Ezért még jobban kikaczagta Malvina.
– Jól van, édes Lemming; ne féltsen ön engem semmi nemzet törvényeitől!
De bizony azt Lemming maga is tudta, hogy nem látott még ember se
osztrák, se franczia, se más nemzetbeli delnőt az adósok börtönébe
jutni, ha annak a delnőnek – szép szemei voltak.
Hiszen tulajdonképen nem is akart egyebet tudatni Malvinával, mint azt:
hogy kedves barátném, te eddig végtelen genialitást fejtettél ki az én
belügyeim zavarba hozására; nagy kár volna a világra nézve, ha azt a
szép talentumot a külügyekben is nem érvényesítenéd. Rabolj már másutt.
Vagy talán azt, hogy:
«Raboljunk együtt».
… Egy millióról van szó!
Ugyan ki hajigálódik itt úgy a milliókkal?
Ne felejtsd el regényiró, hogy osztrák koronaország földén jársz, a
tízkrajczáros állam-pénzjegyek országában a hol még a miniszter is a
szájára üt, mikor ezt a szót kimondja: «egy millió», s utána teszi «uram
bocsá’»; s a hol egy milliót érő földbirtok urának nincs tíz csengő pénz
a zsebében; s még azt mondani ki, hogy egy millió van nyerni való! Ah!
ez túlmegy minden poetica licentia határán; beszélj inkább halfarkú
kisasszonyokról, vagy tedd át Belgiumba, vagy Észak-Amerikába a regényed
szinhelyét.
Pedig valóban és voltaképen egy megnyerni való millióról van szó. Egy
kerekre vert millióról, a mit csak be kell seperni valakinek. Valakinek,
a ki előtt a roulette golyója megáll.
A játékasztal egy nagy puszta ország.
Egy háromezer négyszög mértföldet meghaladó térség, melyen nincsen egy
foltnyi zöld.
Az idén nem termett rajta semmi.
És jövő esztendőre megint ilyen kopár fog az lenni, mert az idén nem
vetnek bele semmit: mert nincs.
Úgy fog járni, mint köves Arábia, mint a Holdhegyek vidéke, mint a
Palmyra hazája, melyek a föld paradicsomkertjei voltak egykor; most
pedig sivatag puszták, napi járó földre, embertől és állattól lakatlan
holt vidékek, paloták eltemetett romjaival az úttalan avarban.
Az államhatalomnak ezt a sorsot mégis csak baj lenne bevárni azzal a
phlegmával, a mivel más itt termő bajok elmultát igyekezett
végigbőjtölni.
Elhatároztaték legnagyobb irányadó körökben, hogy az inséges népnek egy
millió mérő vetőmagot kell kiosztani – kölcsön, hogy földjei parlagon ne
maradjanak.
Tehát egy millió mérő vetőmagot kell előteremteni: gyorsan, pontosan,
azt helybe küldeni, kiszolgáltatni; haladék nélkül, mert az idő sürget;
itt az ősz, minden nap drága, megfizethetetlen; az esős idő beállt, a
föld megázva: épen most volna szükség. Tanakodásra nincs elvesztegetni
való óra.
Ki állítja elő az egy millió mérő vetőmagot?
Természetesen annak az ajánlata lesz elfogadva, a ki legelőnyösebb
feltételek alatt vállalkozik.
Legelőnyösebb feltételek?!
Hahaha!
Érted-e már tisztelt olvasó, miért kell Lemming úrnak minden
rendelkezésére álló összegét egybekapargatnia, hogy azokat abba a
mérlegbe dobálja, melynek ha a nyelve feléje billenik, az a nyelv azt
mondja: tied a millió?
Érted-e már, miért vetik zálogba a financierek feleségei ilyenkor az
ékszereiket, s miért nem fizetik ki a financierek a feleségeik
árjegyzékeit ez idő alatt?
Még majd világosabban is meg fogjuk azt érteni mindjárt.
Arról már meg lehetünk győződve, hogy az a millió valóban megvan. Hogy
az nem mythologiai csoda, nem idealis szám, hanem pénz, frissen, a
sajtóból most kikerült azon módon zöld pénz; nem is kell hozzá semmi
nagy furfangos calculus, csak egyszerű kivonás. Négyet az ötből: marad
egy. Hogyan tudja azt meg a status, hogy az a gabona, a mit a jámbor
paraszt beleszántott, beleboronált a földébe, öt forintos tiszta buza
volt-e, vagy szemetes, konkolyos, üszögös olcsó zagyvalék?
A föld jó titoktartó.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miket olvasott ez idő szerint Angyaldy úr főnöke titkos naplójában?
Tudjuk meg mi is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Ma Lemming volt nálam délelőtt.
Beszélt sokat az országos vetőmag-kölcsönről.
Elhiszem, hogy azt szeretné megkapni nagyon.
Tőlem az igaz, hogy sok függ; de nem minden.
Egy szavam az irányadó körök előtt oda döntheti a mérleg két egyenlő
serpenyőjét, a hová kivánom.
Csak hogy tartok tőle, hogy a mérleg serpenyői nem egyenlők. Egyik
vállalkozóban több lelkiismeretesség van, mint a másikban.
Úgy hiszem, Lemmingben van legkevesebb.
Ez a mostani pedig igen kényes ügy.
Egy egész jövő év áldása, egy egész ország jóléte forog kérdésben.
Ez nem olyan üzlet, mint a hadsereg-élelmezés. A katona, ha liszt
helyett malomport kapott is, nem rövidült meg vele. Mentül feketébb a
kenyere, annál táplálóbb. Aztán a katonának nincs is szája, hogy
panaszkodjék.
Hanem ha a parasztnak roszabb vetőmagot adunk, mint kell, mint a kormány
akarja, az megrontja a jövő évi termés minőségét; a paraszt lármát üt,
kiabál, deputátiót küldöz, félreveri a harangot, csunya dolgokat csinál.
Itt nagyon óvatosnak kell lenni.
Én Lemmingnek nem igértem semmit.
Azzal bocsátottam el, hogy a legokosabb és biztosabb ajánlatnak fogjuk
adni az elsőbbséget.
Délután egy katulyát küldött hozzám komornyikjától.
Felnyitottam s egy szivartartót találtam benne.
Levél volt hozzá mellékelve, s abban a levélben tudatta velem Lemming,
hogy ezt a szivartartót küldi nekem Malvina ajándékul a
születés-napjára.
Kissé szokatlan gondolat, hogy valaki a saját születésnapjára küldözzen
ajándékokat másoknak.
Felötlött, a mint a szivartartót a kezembe vettem, hogy az olyan
különösen nehéz. Húsz fiókra volt osztva, mindegyik egy szivar számára,
s azokban vékony papirba burkolt tekercsek voltak. Egyet kivettem,
felszakítottam. Kétszázötven aranyat találtam benne. Mind a húsz
hasonlót tartalmaz. Ez ötezer darab arany.
Háromszor is végig futott testemen a hideg borzadály. Tehát már ennyire
jutottam volna.
Tehát csakugyan azt hinné felőlem a világ, hogy nálam minden eladó?
Hát az volna irva homlokomra, mellemre, hogy «gänzlicher Ausverkauf»?
Nem! pénz embere! Még ebben az egyben csalatkoztál!
Ha hibáztatnak mint politikust, mindig tudom magamat védeni; de ha mint
ember, mint az ország hivatalnoka hibázom: arra nem lehet semmi
mentségem.
Majd megmutatom én ennek a kalmárnak, hogy ki lakik abban a barlangban,
a hova ő oly bizton tette be a lábát.
Egy visszaadni való tromf van most a kezemben.
Egyszer ő tette azt velem, hogy a pénzemet, melylyel nagylelküséget
akartam gyakorolni, egy jótékonysági közczélra adatta velem, melyet
pedig eszem ágában sem volt gyámolítani; most én fogom őt hires emberré
tenni.
A nekem küldött pénzt átadom a magyar tudós akadémiának; egykor kértem
Lemminget, hogy irjon alá valamit a hazai intézetre, megigérte, hogy
fogja tenni. E most küldött összegnek czélját nem nevezte meg: úgy fogom
azt átadni, mint általa tett nagylelkű alapítványt.
Még ma megirom a dedicatiót, a holnapi lapokban már olvasni fogja.
Ismerjen meg, hogy ki vagyok?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy nappal később aztán azt olvasta Angyaldy úr a napló újabbi lapján:
Nem siettem el a dolgot.
Mégis az illető tudta nélkül valami nyilvános adományt tenni,
koczkáztatott dolog volna. Hanem föltettem magamban, hogy azért
tervemtől el nem állok. Ezt az ötezer aranyat az akadémia fogja kapni.
Elmegyek Lemminghez, nyakára vetem a hurkot, s azt mondom neki: «Uram,
ön ma ötezer aranyot küldött hozzám. Ennek csak kétféle czélja lehet:
vagy tisztességes, vagy megsértő. Ha tisztességes czélja van e
küldeménynek, úgy az nem lehet más, mint a mire önt felkértem. Egy hazai
közintézetre teendő alapítvány. Ha pedig az ellenkező, akkor önnek
kétszer gyülik meg velem a baja: először mint birájával, másodszor mint
gentlemannel; s én mind a két minőségben fogok magamnak elégtételt
szerezhetni.»
Ezzel a tervvel indultam el hozzá ma korán reggel.
Készen voltam rá, hogy nem fogok semmit tekinteni. Goromba leszek vele,
mint egy hajdú.
Izgatottságomban nagyon korán is találtam választani az időt.
Mikor lakosztályába beléptem, a komornyik azzal fogadott, hogy ő
nagysága még alszik.
No, csak fel kell hát kelteni ő nagyságát, mert az én kicsiségem akar
vele beszélni.
A komornyik kegyes volt bevezetni az uraság dolgozószobájába, onnan az
elfogadási terembe, s ott megkinált, hogy foglaljak helyet, míg a
nagyságos urat felöltözteti.
Jól van, gondolám, a mosdatást majd elvégzem én.
Lemming elfogadó-szobája szomszédos Malvin lakosztályával. Egy üvegajtó
választja el a legközelebbi teremtől, s az a legközelebbi terem arról
nevezetes, hogy egyik falát egészen egy rámába foglalt velenczei
tükör-táblák képezik, mikből rézsút tekintve, végig látni a szomszéd
ebédlőn, melyet egy függönyös boltozatív választ el másik szobától.
Nagyon jól ismerem már e szobákat.
Abban az utóbbiban szokott Lemming díszebédeket adni.
A mint ott unatkoztam a várakozásban: egyszer női hangokat hallok a
harmadik teremből. Halk beszélgetés volt, miből nem lehetett kivenni
semmit.
A halk beszélgetést később egy előttem ismeretes csengő női hang
parancsszerű rövid felkiáltásai váltották fel, kisérve egymást felváltó
lábdobbantásoktól, és összecsiszszenő vítőrök sajátszerű zenéjétől.
Néha egy-egy vissza nem fojthatott vihogás szakította félbe a hangokat,
másszor mintha két nő egész haragban zihálna forró lélekzettel, de a
melyet megint oly hirtelen váltott fel egy-egy kitörő kettős kaczaj, a
diadal és meglepetés kaczaja egyik és másik részről.
E kaczajban már ráismertem Malvina hangjára az egyik részről.
Át akartam nézni az ajtón. Nem lehetett, sűrűen le volt az függönyözve,
vastag, átláthatatlan damaszt-szőnyeggel.
Az ajtó pedig túlfelől volt bezárva.
Hanem egyszer észrevettem, hogy a baloldali függöny egyik széle fenn van
akadva a felfogó fogantyú arany czifrázatában. Erre nem ügyelt az, ki a
túlsó szárnyát még egy gombostűvel is odatűzte az ajtóhoz, hogy félre ne
lebbenjen. Az a terem, honnan az ismeretlen jelenet hangjai jöttek,
jobbfelül esett.
Pedig épen ezen a baloldali nyiláson át bele lehetett látni az átelleni
üvegfal tükrébe, s abban az egész szomszéd terem, mint egy nyitott
szinpad volt végig nézhető.
Leskelődtem.
Mi volt az?
Egy jelenet az olympi szinjátékokból.
Két hölgy-alak állt egymással szemközt, rövid, térdig érő ruhákban. Az
egyiknek megyszín vörös ruhája volt és rózsaszínű selyem harisnyája; a
másiknak sötétkék ruhája, és zergeszín harisnyái. Mindkettő keblét
szarvasbőr mellvért takarta, piros kivarrott szívvel balfelől; arczaikat
rostély-álarcz fedte. Malvinára ráismertem alakjáról. Ő volt a piros
ruhás.
A két hölgy fleuret-vívást gyakorolt. A karcsúbb alak, a kék ruhás, volt
a mester.
Eleinte a tempókat gyakorolták végig. A kék ruhás mondta fenhangon, mi
következik, s engedte a döféseknek a keblén levő piros szívet találni, s
a magas terznél, quartnál az arczán levő rostélyt. Azután ugyanazon
döfések elhárításaira tanítá a piros ruhást, hogyan kell hirtelen
átmenni a primből a quartba, a vítőr erejével az ellenfél vítőre
gyöngéjét elfogni, s a parádból a döfésbe átmenni; a contraparaddal az
ellenfél kardját megkerülni, vagy egy vigyázatlan fogása alatt a rapiert
egy hatalmas battute-el kiütni kezéből.
A két hölgy alak oly csodaszép volt e játék alatt! A piros ruhás minden
mozdulata az amazon-királynőkre emlékeztet; karjainak gömbölyű hajlásai,
vállainak ideges emelkedése; karcsú derekának párduczszerű vonaglása;
telt csipőinek kihívó daczossága; s azok a szoborszerűen szép lábak,
miket térdig enged látni a vívó-öltöny: a mesék tündérhősnőinek egyikét
rajzolák elém; míg ellenfele, a kék ruhás, egy karcsúbb, ifjabb alak,
még nem bírt a nőiség telt idomaival, inkább úgy tünt fel, mint egy
küzdő Mihály angyal.
Az iskolát végiggyakorolva, átmentek a szabad vívásba; ekkor aztán a
piros ruhás mozdulatai egész szenvedélyességet árultak el, oly
szenvedélyt, a milyen csak egy nő tagjait mozgathatja, a kinek kard
akadt a kezébe. A kék ruhásnak elég dolga volt az össze-vissza járó
döféseket mind felfogni; egyszer aztán úgy összekerültek, hogy térd térd
ellen, mell mell ellen feszült, a két vítőr markolatnál keresztbe
akadván; mire a kék ruhás hirtelen balkezével marokra kapta vítőrét, s
szuronyként szegezte a piros ruhás mellére.
A piros ruhás hangosan felsikoltott, csiklandós volt, ha a tőr hegye
érte; még nem szokott hozzá; s aztán csak folytatta a kaczagást.
– Ön ezt nekem sokszor tanította már; de nekem mindig későn jut eszembe,
mikor így összekerülünk. – Pihenjünk meg egy kissé.
Azzal levette arczáról a sodrony-álczát, s leveté a plastront kebléről.
Óh! milyen szép volt e pillanatban.
Arcza a küzdelem hevélyétől kigyúlladva, szemei titkos delejességtől
szikrázók, egész termete egy élő, tündéri villanytelep; a ki e perczben
hozzáért volna, tán szikrákat idézett volna ki belőle.
A gyönyörtől túlcsapongó jókedv sugárzott róla. Kaczagott, tapsolt, nem
bírt magával. Jó kedvében leveté magát a zongora előtti székre, s
elkezdett rajta verni egész czigány-művészi hévvel egy ismeretes spanyol
tánczdallamot, a seguidillát.
– Nem tánczol ön rajta? kérdé, fejét hátravetve, a kék ruhástól.
Az is letette álczáját. Úgy tetszik, mintha láttam volna ez arczot már
valahol; de nem emlékszem rá.
– Nem, asszonyom; én nem táczolhatnám! felelt a kék ruhás, félig-meddig
mosolyogva.
– Úgy hát üljön kegyed ide, s verje ezt a dallamot; mert én
tánczolhatnám.
A kék ruhás hirtelen helyet cserélt vele; míg Malvina a terem közepére
szökött s elkezdé tánczolni azt az észbontó spanyol tánczot, a miben
minden csáb ki van fejezve, a mire egy nő képes; és járta azt azzal a
bohó szabadsággal, a mire feljogosítva érzik magukat a nők, mikor azt
tudják, hogy csak női szemek látják őket.
Ez oly tünemény volt, a minőre Faust eladta lelkét az ördögnek.
Az én szivemben tűzi veszélyre doboltak.
Ez a nő, ez a hideg arczú nő, pazarolta a csáb, a kaczérság minden
tündéri bűvészetét csupán azért, hogy egy fiatal leányt
megmosolyogtasson.
Hiába vesztegette a bűvészetét. Az a fiatal leány a zongáránál
végignézte az egész csábtánczot, mit e hölgy pajkos jókedvvel járt
magának, a tükörnek és ő neki, s még csak el sem pirult rá az arcza.
Malvina egyszerre csak abban hagyta a tánczot, s felragadva a vítőrt,
oda ugrott a kék ruhás elé, s nevetve kiálta neki:
– Vigyázzon ön! Mert én önt megölöm!
A kék ruhás mosolyogva viszonza:
– Nincs semmim, a miért ön megöljön.
– Megölöm önt ezért a drága megfizethetlen kincseért: ezért az ártatlan
arczáért.
– Nem engedem magamat! szólt a kék ruhás, s ő is fleuretjéhez kapott, a
mely a zongorára volt téve.
Malvina nem engedett neki annyi időt, hogy a plastront és a
sodrony-álarczot feltegye; maga sem vette fel; úgy kényszeríté
fedetlenül vívni.
A kék ruhás helyt állt a kényszerítésnek; maga felől egészen biztos
volt.
A mint Malvina egy quart-döfést intézett felé, melylyel a zongorának
neki szoríthatni vélte a fiatal leányt: az hirtelen egy mesteri
passadeot tett a ballábával előre lépve, s míg balkezével ellenfele
vívótőrét félrehárítá, saját vítőrével egy ligamen-t csinálva, kiütötte
azt annak a kezéből.
Malvina még akkor sem hagyott fel a tréfával. Pajkos volt, mint egy
gyermek; utána futott a szoba szegletébe elrepült tőrének, s ismét kézbe
kapta, s ismét oly hevesen támadta meg vele fiatal tanítónőjét.
Az még mindig nem jött ki hideg nyugalmából. Megmutatta Malvinnak, hogy
mi az a theatre-coup?
A mint Malvina egy merész second-döfést intézett melle felé, egy
hirteleni előrelépéssel megkapta Malvina jobb kezének csuklóját
balkézzel, annak vítőrét egy körmozdulattal ellenfele keblére szegzé; s
most aztán birtokában volt a vítőrnek is!
– Ezt nevezik szinpadi döfésnek, asszonyom.
Láttam Malvina összeharapott ajkáról, mélyen elpirult arczáról,
nedvesülő szemeiről, hogy kezd boszús lenni.
Férfiakon is megesik az a vívás játékaiban, hogy a lefegyvereztetésért
megorrolnak.
– Bocsássa ön ki a tőrömet! monda a kékruhásnak.
– Nem addig, míg meg nem fogadja ön, hogy okosan fog vívni, feltett
álarczczal és melltakaróval.
– No csak bocsássa el, ha mondom!
– Ha meg nem igéri, hogy csak plastronnal fog vívni, eltöröm a vítőröket
s nem tanítom önt többet.
– Jól van! Megigérem.
A kék ruhás e szóra kibocsátá az elfogott kezet és vítőrt fogságából. De
arról már bizonyos voltam, hogy Malvina, a hogy én ismerem, semmibe sem
fogja venni fogadását. Ő tökéletes asszony. Fékezhetetlen, semmi
törvényt nem ismerő teremtés.
Tudtam jól, hogy a mint szabadon érzi kezét és fleuretjét, azonnal ismét
rá fog rohanni a kék ruhásra.
A fiatal leány aztán erre a perfidiára maga is elveszté türelmét, s a
fegyverszünetet megtörő tanítványnak ezúttal megmutatta, hogy mi az az
arret-döfés?
A mint Malvina egyenesen a prim-döféssel rohant feléje, a kékruhás
hátracsúsztatta ballábát egészen, a fejét félrekapta, jobbját
second-döféssel kinyújtá, s míg Malvina vítőre az ő feje fölött siklott
el: azalatt az övé Malvinát jobb válla alatt találta, s minthogy a nő
rohama teljes erővel jött, a találó fleuret pengéje csaknem ívet
képezett, úgy meghajlott.
Erre aztán mind a ketten úgy megijedtek, hogy elhajigálták vítőreiket.
A kék ruhás egyszerre sirva fakadt.
Malvina is elsápadt és lélekzet után kapkodott néhány perczig; hanem
azután magához tért, és hogy a kék ruhást sírni látta, elkezdett rajta
kaczagni.
– Lássa ön! szólt szemrehányó zokogással a kékruhás.
– De hát mi baj van? kérdé, hol nevetésre derülő, hol elboruló arczczal
Malvina. Mért sír ön?
– Most én önt megsértettem! szólt a kékruhás.
– Ah! dehogy sértett. Tréfa az egész.
– De én tudom. Egy ilyen döfés nagyon fáj a vékony ruhán keresztül.
– Egy cseppet sem fáj; bizonyosan mondhatom. Meg sem látszik a helye.
Nézze ön bár.
És azzal sebesen felgombolá felső öltönyét, s lehuzta azt válláról
odáig, a hol a vítőr gombja érte a keblét. Egy kerek piros folt látszott
meg azon, mint az alabástromra hullott rózsalevél.
– No lássa ön, semmi baj sincs. Nézzen ide. Még jól jön ki ezen a
helyen.
A kék ruhás megnyugodott abban, a mit látott; – de nem én!
Malvina aztán gyöngéden átölelte a leányt, és arczát arczához szorítá
engesztelve.
– No, ne haragudjék. Nem leszek ilyen bolondos többet. Látom, hogy nem
tudok semmit. Tanulni fogok rendesen, a hogy illik. Ez az utolsó döfés
igen szép volt, mi ennek a neve?
– Coup d’arrêt. Magyarul kardbafuttatás.
– No, azt a kardbafuttatást jól betanuljuk majd!
Malvina igen fel volt hevülve. Az asztalon állt egy kristály pohár, tele
hideg vízzel, oda ment inni.
A kék ruhás jó tanácsot akart neki adni.
– Ne igyék ön most! Az veszélyes. Egészen fel van hevülve.
Malvina arcza egészen elkomolyúlt e szóra. Az a tekintet a mit a kék
ruhásra vetett, tele volt keserüséggel.
– Boldog gyermek! A ki még nem tudja, hogy ez az egész élet nem ér egy
ilyen jó pohár vizet!
S azzal fenékig ürítette a poharat.
Ez a szava a velőmön járt keresztül.
A túlcsapongó kedv után ez a keserű öngúnyolás.
S engemet ennek a csodálatos mágnesnek mind a két polusa vonz. Ha víg,
ha szomorú, az nekem egyforma kín.
… Az ajtó előtt lépteket hallottam; Lemming jött. El kellett hagynom
leshelyemet, a honnan e tündéri szinjátékot néztem végig.
S már most beszéljünk üzletekről, hivatalos intézkedésekről – a ki tud –
nyugodtan.
A belépő bankár azzal fogadott, hogy nagyon örül a szerencsének, hogy őt
meglátogattam. Kérdezte, hogy minek köszönje azt?
Egyike volt ez azon pillanatoknak, a mikben az ember lelke az
egyenlítőtől a földsarkig befut egy egész világot.
E pillanat alatt sebesebben a villámnál kellett végigczikázni
gondolataimnak attól, a mi egy percz előtt kísértett, addig, a mi mostan
kísért; a kaczagó, könnyelmű tüneménytől a hidegen mosolygó alakig. És
azután a felszívott gyönyörtől a lelkemet nyugtalanító utálatig: – és
azután ismét vissza ez alaktól, ki kegyetlenül lesújtani vágyik minden
ízem, vissza azon másikhoz, mely a kaczagás közepett elszomorodva
mondja, hogy nem ér az élet egy pohár vizet; és azután ismét ide, az
ellenfélhez, míg végre a közöny nyugalmában egyensúlyra találok.
Nem fogom ez embert pellengérre állítani. Köszönje jó angyalának!
Hiszen Malvint szomorítanám meg azzal.
Az összeg egy egész vagyon. Azt Malvintól venném el, ha boszúm szavára
hallgatok.
Jól van, kegyelmet osztok ő érette.
Visszaadom a vesztegetésre adott pénzt a bankárnak, s nem szégyenítem
meg a világ előtt.
De valaki előtt csakugyan pirulnia kellend! Ezzel a tromffal tartozom
neki.
Mind ezt azon percz alatt gondoltam végig, a míg a bankár az ajtótól
hozzám jött és üdvözölt.
– Kedves Lemming! feleltem neki. Ön engem valóban meglepett azon gyöngéd
figyelemmel, a mit irántam tanúsított. Kegyed tisztelt nejének
születésnapján nekem kellett volna az elsőnek lennem, ki őt üdvözölni
siessek, nem megfordítva. A szép szivartartót igen kedves emlékül
fogadom.
– No, és a szivarokat milyennek találja kegyed? kérdé Lemming bizalmas
hunyorgással.
Közönyös arczot mutattam.
– Még nem próbáltam meg őket.
Erre szörnyen elmeresztette a szemeit.
– De tessék megpróbálni, kérem; mert kitünő szivarok, s nehogy
elajándékozzon belőlük vagy egyet, mert kár volna értte.
– Majd megizlelem, ha hazamegyek, s estére elmondom felőlük
véleményemet. Remélem, estére szabad lesz a nagyságos asszonynak
születésnapján üdvözletemet személyesen átadni?
– Óh! épen én akartam önt erre felkérni. Egy theaestély baráti körben.
És ha nagyságod elhozná magával a kedves Angyaldyt is, úgy még egy
whisztpartie is ki lenne egészítve.
Angyaldyt is! Ez még jobb; ő is tanúja volt annak, mikor Lemming engemet
megalázott Malvina előtt a pénzvisszautasítással, most legyen tanúja
annak, hogyan fogom én megalázni Lemminget.
Ezzel a tromffal tartozom mind a négyünknek.
Tehát a viszontlátásig!
Tervem ez volt. Elviszem magammal a nekem küldött összeget s mikor
négyen együtt leszünk, akkor en famille udvariasan lehordom Lemminget
(ez az asszonyságnak is jó leczke lesz), s visszaadom a neje előtt a
pénzét, tudatva vele, hogy fordítsa olcsóbb vállalkozásra birtokát, mint
hogy hazafias gentlemanekat akarjon rajta vásárolni. Erre a czikkre még
nincs árkelet. A vetőmag vállalatát nem bizzuk oly kezekre, a mik
vesztegetésen kezdik.
Este elmentünk Angyaldyval Lemmingékhez.
Malvinával találkozva, őt igen szomorúnak találtam.
Egész este oly felötlően bánatos volt, hogy egy párszor meg kellett tőle
kérdeznem, talán migrainje van? Arra tagadólag válaszolt, s erőtetni
kezdte a jó kedvet, de sehogy sem ment; megint csak visszaesett búskomor
mélázásába. Úgy látszott, hogy valami nagy szomorúsága van, hogy egész
lelke tele van azzal a gondolattal: ez az egész élet nem ér egy pohár
vizet.
Vacsora felett is olyan szótalan volt; oly láthatólag csüggedt és
bánatos. A mit evett, ivott, mind azt látszott vele mondatni, hogy ez
mind nem ér annyit, mint egy pohár víz, egy olyan pohár víz, a mitől az
ember meghal.
Nekem sehogy sem akadt olyan alkalmas pillanatom, a melyben azt a
tárgyat, a miért idejöttem, előhozhatnám.
Ennek a bánatos arcznak mondjak-e sértő gorombaságokat? Nem
visszaborzad-e valaki attól, hogy egy fájó sebet megüssön?
Malvina búskomolysága engemet is levertté tett. Mindenki tudja azt, minő
léleknyomás van egy panasztalanul búslakodó női arcz látásában. S ha ez
arcz a mi kedvesünk arcza; s ha ez arcztól meg kell válnunk, a nélkül,
hogy jogunk volna tőle megkérdeni: «Kedvesem, mondsza, mi fáj?» Ha
hidegen jó éjt kell kivánnunk neki az elváláskor, és engedni őt egyedül
távozni szobájába, azon remény, azon jog nélkül, hogy utána mehessünk,
megkérdeni: «Mondd meg nekem, miért vagy szomorú?»
Nem volt bátorságom őt megbántani.
Pedig mentem ágyúk torka elé is, de ezen bánatos arczot megsérteni több
bátorság kellett volna, mint a mennyi embernek adatott. Ördögnek, vagy
fenevadnak kellett volna lennem.
Holnap egyszerűen vissza fogom küldeni Lemmingnek azt a pénzt, s
levélben mondom el felőle véleményemet.
Ne ült volna csak az a nő ott velünk szemközt!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Eddig olvasta Angyaldy főnöke naplóját; a míg azt éjnek idején az
irányadó egyéniség felhivatta magához.
Az irányadó egyéniségnek tudniillik az a mulatságos szokása volt, hogy
ha éjjel nem tudott aludni, felhivatta magához a főhivatalnokait, a
tanácsosokat, a rendőrfőnököt diskurálni; s ha rossz kedve volt,
lekocsikázott éjnek idején a sajtóhivatalba: sorra fogta a hírlapok
előleges átnézésével foglalkozó censori kart, s rettenetes autodaféket
rendezett közöttük, ha valami tendenciosus czikket benne felejtettek
valami ellenzéki lapban.
Tehát Harternek, a mint a naplóját megírta, menni kellett oda fel.
Angyaldy persze nem várta, míg visszakerül, hanem megtudva a
megtudandókat, a mellékkulcs segélyével, felment saját szobájába aludni.
Másnap délelőtt találkozott ismét főnökével.
Harter Nándor a tegnapi estélyről kezdett vele beszélgetni.
– Lemmingnének úgy látszik, hogy nagyon rossz kedve lehetett tegnap.
– De én tudom bizonyosan, hogy rossz kedve volt.
– Vajjon mi baja lehetett neki?
– Én az okát is tudom, hogy miért volt rossz kedve.
No, no! Mikor Angyaldy úr annak az ő hármas lakat alatt tartott szájának
megengedi, hogy elmondjon valamit, a mit még a kérdező nem tud!
– S ön tudná, hogy mi szomorúsága van Lemmingnének?
– Véletlenül tudtam meg; Lemming ügyvédjétől, a ki jó barátom.
– Tehát már ügyvédszájra került a dolog?
– Igen, mert pénz és perbefogás körül forog.
– Ah! képzelem: Malvina megint sok adósságot csinált, s a jó Lemming ki
akarja őt ebből a betegségéből gyógyítani.
– De egész komolyan hozzáfogott a kúrához; pénztárnokának kiadta a
rendeletet, hogy az asszonyság semmi árjegyzékét se fizesse ki.
– Most a sok divatárus aztán nyugtalankodik.
– Sőt fenyegetőznek, hogy beperlik az asszonyságot.
– No, azt Lemming nem engedi.
– Bizony nem tudom én. Agyafúrt ember.
– Egyébiránt nálunk nincs személyfogság adósságért.
– Ma nincs, holnap lehet: tetszik tudni, hogy a pesti nagykereskedők
ostrom-petitióval készülnek a miniszteriumhoz, azt állítva, hogy ennek a
sok napirenden levő bukásnak mind az az oka, hogy az adósokat nem
börtönözik be; s a miniszteriumnak «most» csak egy ív papirosába kerül
egy új törvényt alkotni a számunkra.
– Csak hogy odáig még jó messze van.
– Messze annak, a ki elég phlegmával bír a hitelezőnek semmi nógatása
által magát fel nem veretni fektéből, hanem végigvárni az egész
törvényes hadjáratot, minden perorvoslataival. Csak hogy Lemmingné nem
bírt ezzel a nyugalommal, s a legelső kereplő hangra fel hagyta magát
riasztatni. A mint egy hitelezőjének eszébe jutott a «Pester Lloyd»
nyilttér rovatában a jól ismert figyelmeztetést közzétenni: «Frau M… von
L… werden aufgefordert, hogy tudvalevő tartozását fizesse ki, ellenkező
esetben az egész nevét kinyomatjuk», Malvina megijedt a botránytól, s a
legközelebbi pénzzel, a mi a kezébe akadt, sietett betömni minden
hitelezőjének a száját, részletfizetésre kötelezve magát.
– No azok hát legalább egy hónapig el vannak ringatva; addig meg majd
csak változnak az idők.
– Csak hogy ez által még kényesebb helyzetbe hozta magát; mert az a
pénz, a mivel a lármázók torkát bedugta, nem arra a czélra volt szánva.
Azt ő ama jótékony női egylet megbizásából gyűjtötte az inségesek
számára, melynek maga is bizottmányi tagja.
– Ez már baj! Ez már átkozott nagy könnyelműség.
– Lemmingné persze azt hitte, hogy erre a pénzre egy pár hónapig nem
lesz szüksége az egyletnek. Az azonban látja, hogy a nyomor már a
nyakunkba szakad, úton-útfélen lézengnek az éhezők, s rögtön meg akarja
kezdeni az ingyenleves-főzést, s sürgeti a tagjainál levő pénzeket.
Lemmingné megmondta férje ügyvédének, hogy milyen galibában van; s
Lemming erre is vállat vont s azt felelte rá, hogy nem segíthet rajta.
– De hiszen ha azt megtudják, hogy ez az asszony elköltötte a jótékony
czélra adott összegeket, az éhezőknek szánt falatok filléreit, örökre
semmivé van vele téve.
– Ezt is mondta az ügyvéd Lemmingnek; erre is azt a feleletet kapta,
hogy nem lehet rajta segíteni. Úgy látszik, Lemmingnél valami olyan nagy
válság forog fenn, melyben az asszony hitele nem nyom semmit.
Harter ismerte ezt a válságot jól.
– És mennyire mehet az az elköltött összeg?
– Az ügyvéd azt mondta, hogy öt ezer forinton túl.
– Van nekünk pénzünk?
– Kevesebb a semminél. Azt tetszik tudni, hogy az idén nem termett
semmink. Mindennel tartozásban vagyunk, a mit fizetnünk kellett volna.
Csupán méltóságod állásának köszönhetjük, hogy embereink nem zúgolódnak.
És egy egész évig nemcsak semmi jövedelem nem jön be méltóságod hivatali
díján kívül, hanem még a felett az egész külső gazdaságot pénzen vett
kenyérrel, pénzen vett szénával, szalmával kell végig kitartanunk. És én
nem tudom, miből?
– Ah! Egy Harter néhány ezer rongyos forintért még nem akadt meg soha.
– Nem eddig. Mert kezünkben voltak az állampapirok, a mik Elemér
örökségét képezik; most azonban, hogy az úrfi pert indított, ezek birói
zár alatt állanak, s ezeket nem adhatjuk szokás szerint kézi zálogba. A
bank senkinek sem hitelez Magyarországon, még az eddigi váltókat sem
prolongálja.
– Hát a bankárunk?
– Az a bizonyos? A kinek huszonnégy perczentet fizetünk a váltóinkért?
Az a legnagyobb könyörgésre szelídült meg odáig, hogy az eddigi
kölcsönöket harminczhat perczenttel tovább is nálunk hagyja. Új
kölcsönről azonban hallani sem akar. Minden garasára szüksége van. Egy
bécsi consortiummal van valami nagy vállalata.
– Miféle vállalat lehet az?
– Azt is tudom. Több bécsi consortium concurrál azért az egy millió mérő
vetőmag kiállításának elnyeréseért.
– De hát minek oda a pénz? A kormány maga adja rá a pénzt annak, a kit
meg fog vele bízni.
– Hm! Vannak előleges kiadások ilyen eseteknél.
Harter sehogy sem akarta elérteni, hogy miféle kiadások lehetnek azok?
– Micsodák?
– Hát szekérkenőre, borravalóra.
– Szekérkenőre, borravalóra?
– Biz arra! «Wer schmiert, der fahrt!» Ezt tartja a bölcs német
közmondás. Aztán a borravaló olyan dolog, a mit nemcsak az előszobában
vesznek el, hanem a salonban, a bureauban, a boudoirban – még az
audiencziateremben is.
Harter Nandor ajkai körül ideges rángások mutatkoztak. Az ő
audienczia-teremében is ott feküdt az ilyenforma borravaló.
– Hát bizony ezt a jó bécsiek értik. És miután nagyon jól értik,
kétségtelen, hogy ők fogják elnyerni a megbizást az egy millió mérő
vetőmag iránt.
– Ön azt hiszi? Csak hogy másoknak is van még abba beleszólójuk.
Angyaldy nem folytatta a discursust; látott a levelezései után.
Főnökének mai napról szóló naplóját akár el se olvassa. Előre
diktálhatná azt magának, a mit az most magában beszél.
«Ah! tehát a bécsiek! Ismét az a kapzsi Bécs! Itt is a magyar elől
akarják elkapni a konczot! A mi kereskedelmünk rovására akarják a bécsit
protegálni? Ezt már nem engedjük. Szeget szeggel! Hazám véres verítékét
nem engedem az idegen által kiszivattyúztatni»… Et sic porro! stb.!
stb.!
Harter Nándor bele fogja magába disputálni, hogy tiszta hazafiui
kötelességet teljesít, midőn a hazai Lemminggel kiütteti a nyeregből a
bécsi Lemmingeket.
Másnap reggel azt mondta Harter Angyaldynak:
– Én szerencsésebb voltam, mint ön. Kaptam kölcsönt. Itt van ezer darab
arany. Vigye ön valamely bankárhoz felváltani.
Azután 12 órakor elment Malvinához látogatóba.
– Hallottam, hogy kegyed az inségesek számára gyűjt kegyes adakozásokat.
Malvina arcza e szóra elsápadt.
– Engedje meg, hogy én is járuljak ez összegekhez, s a kegyed ívére
írhassam fel ezt az ötven aranyat.
Malvina előadta az aláírási ívet, s Harter beirta az ötven aranyat,
azokat egy papircsomagba burkoltan az asztalra letette, s azzal
eltávozott.
Malvina hirtelen fölvette az egész csomagot s sietett vele a jótékony
egylet pénztárához. Ez az adomány jókor jött. A míg az elfogy, addig a
többiért majd elvárnak.
Ott megmutatta az aláírási ívet, átadta a csomagot, s asszonyi
fensőbbségi tudattal mondá a pénztárnoknak, hogy addig is vegye át ez
összeget, míg többet hozhat. Sok nincs még befizetve az aláirottakból.
A pénztárnok kibontotta a csomagot, összehasonlította az ívvel s azután
– visszaadott belőle Malvinának öt darab ezerest.
Malvina elbámúlt.
Hanem azután hirtelen eszére tért, hogy el ne árulja bámulatát.
Az aranyakat takaró papir öt darab ezeres volt.
Most vette csak észre, hogy mit hagyott nála Harter?
Ezt már most visszautasítani is késő lett volna.
– Oh! igen. Az az én saját pénzem. Észre sem vettem, hogy mind együvé
volt csomagolva.
Boldog úrhölgy, a ki észre sem veszi, hogy öt darab ezerese hol
hentereg?
Ezen már segíteni nem lehet. Szerencsétlenség biz az. Baleset! De
valahogy csak eltűri az ember.
Úgy látszik, hogy Malvinának huszonhetedik születésnapjával igen
szerencsés éve kezdődött. Néhány nap mulva Harter látogatása után
Lemming úr nagylelkűségtől ragyogó arczczal sietett nejéhez és tudatá
vele, hogy a kényszerített vesztegzár megszünt: most már ismét rendelet
van adva a pénztárnoknak, hogy ezentúl az asszonyság árjegyzékeit
fizetheti. Ámbár ugyan csak egy harmadrésze sikerült a vállalatnak, mert
kétharmadrészt más versenytársaknak kelle átengedni; de még ez is elég,
hogy magunknak megengedjük azt, hogy urak legyünk.
Malvina nem tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy azt ne
felelje Lemming úrnak:
– Köszönöm, már nem veszem igénybe a szivességét!
Hát Lemming úr annak még jobban örült.
A kivívott sikert, mit Lemming úr fényes financz-talentumának köszönt,
pompás tánczvigalom avatta fel a feledhetlen napok közé: jelen voltak
abban a kitünő celebritások s a főváros szépségei. Valamelyik helyi lap
közölte is a toilettjeiket, s a menű franczia étlapját.