Megbocsát a tisztelt olvasó, ha most egyidőre lekantározom a pegazust, s
elkezdem azt vezetni fékénél fogva a megtörtént dolgok tarlóin
keresztül.
Tele van ez a tarló tövissel és virággal: tövissel, mely még most is
sebet ejt, s virággal, mely még most is illatos.
Egy borzasztó tél áll előttünk; nem a képzelem: az emlékezet előtt.
Nincs emberi phantásia, mely egy új vonást tudjon hozzáadni azon
borzasztó képhez, a mit a tények jegyzetei apróra kirajzoltak.
Csak azt szedem sorba, a mit az akkori tudósítások egybehalmoztak.
Több mint két millió embernek nem volt egy falat kenyere a tél kezdetén.
Az egész alföldön egyedüli tüzelő szer a szalma; tehát fűtőszere sem
volt; házi-állatjain rég túl adott; hitelbe nem kapott senkitől.
Hogy kenyeret kaphasson: elvesztegette ágyneműit, butorait, utoljára
öltözetét. Ha vevője akadt, eladta házát, eladta telkét, annyi árért, a
mennyi elég volt családját az éhhaláltól megmenteni.
Egész falvak népsége felkerekedett, elvándorolt harmincz, negyven, ötven
mértföldnyire; a Tiszán túl: a székely földig, a Dráváig. A házakat
otthon betapasztották agyaggal; ajtót, ablakot beraktak.
És ha olvassátok azt a rettenetes étlapot, az «éhhalál étlapját», a
mivel szolgál azon időkből minden hírlap: azt hiszitek, hogy az álom!
Porrá őrölt tengeri csutkák, mint liszt; keserü lapu, bogáncs, mint
főzelék; a vadrepcze levele, a lósóska gyökerei, fürészpor, a
szeszgyárak mosléka, hulladékok, mik undort gerjesztenek;
ragály-tenyésztő tápszerek, miknek nyomában terjed a fekély és a süly.
Temesből azt írják, hogy ott már a kutyákat kezdik lelövöldözni és
megenni; sőt egy más helyről az van feljegyezve, hogy ott a nép agyagból
készít golyócskákat, s azokat nyeldesi; ott már a földet eszik!
Közbe-közbe aztán olvasható a kormánylapban egy-egy különös gourmandise,
ajánlva a kormányi szakácskönyvből a nép konyhája számára: hogyan lehet
eldobált csonthulladékokból és korpából igen ízletes levest főzni. Ilyen
étlappal szolgált az a rettenetes tél, mely a fehér abroszt felteríté az
ország számára. Jól járt, a kinek ez már szemfödele volt.
No de még erre mind azt mondta Budavára: nem nagy baj az. Legalább
megszelidül az a nyakas nép. Ni, hogy tud könyörögni mostan!
Azért csak nem hal meg senki éhen. Mert ha egynek nincs, van a másiknak:
ha nem kap tőle, majd lop tőle Az urak bánják meg. Ezek a nyers, nyakas
földesurak, a kik nem akarnak meghódolni az állam mindenhatóságának.
Remegnek most! Mert ha oda nem adják az utolsó fillérüket is az éhező
népnek, az megeszi őket magukat. Hadd remegjenek! Hadd egyék meg őket!
És azok oda is adták. A hol az inség árterén nemesi udvartelek volt, a
hol papi jószág volt: rajzott ki s be ottan a nép. S az éhező nép oly
szelid volt, oly bánatosan önmegtagadó, hogy nem követelt, nem
zajongott, nem rabolt. Két millió koldus között nem volt tolvaj.
Hanem egyszer azután az udvartelkek hambárai is kifogytak; a zárdák, a
szerzetek pinczéiben sem volt semmi kiosztani való: a megnyomorodott
vidéken nem volt már úr!
Hanem azt nem hitte senki. Legkevésbbé az irányadó körök.
«Firlefáncz!» «Nem látott még senki éhen meghalt embert Magyarországon».
Egyszer aztán bekövetkezett, hogy azt is lásson valaki.
Nem valami lázító rebellis, ki szereti a hatalmasokat rágalmazni – egy
derék ájtatos zárdafőnök írta meg a legszelidebb kormányhű lapban azt a
hírt, hogy Szolnokban egy családapa meghalt éhhalállal. Harmadnapon ujra
írt ugyanazon kegyes papi személy, hogy ma ismét három áldozata van az
éhségnek: egy anya, ki összekoldult falatjait folyvást gyermekei között
osztá ki, maga meghalt éhen; egy szorgalmas kézműves, ki koldulni
szégyelt, hat napig nem evett, a hetediken meghalt; egy más kézműves
családapa, ki gyermekeinek nem tudott enni adni, hogy ne lássa
kinlódásukat, felakasztotta magát. A többi nép látja már, hogy nincs
kitől koldulni: nem sír, nem zugolódik, hanem csak kifekszik az ajtók
elé; eldülöng az utczán; jár csoportostól, mint búcsunapján; odamennek
papjaikhoz a halotti szentségeket felvenni, s aztán járnak végig az
utczán, temetési zsolozsmákat énekelve!
Mintha arczul vágtak volna minden embert ezekkel a hírekkel. Mint az
itéletnapi szemrehányás hangzott az mindnyájunk lelkén keresztül, kiknek
még egy fölösleges pénzünk van s nem sietünk azt küldeni haldokló népünk
segélyére.
Semmit sem csodálkozom rajta, hogy maguk az irányadó körök is éreztek
valamit ez országos arczulüttetés pirjából; s egészen megmagyarázhatónak
találom azt a kedélyállapotot, melyben Harter Nándornak meghagyatott,
hogy az esetről szigorú vizsgálatot vezessen; mely vizsgálat azon
megnyugtató helyreigazítást eredményezte, hogy a kormány parancsára
sírjaikból felásott halottak a kormány orvosai által felbonczoltatván,
kiderült, hogy azok ugyan teljesen nélkülöztek minden tápszert napok
óta, de azért még sem úgynevezett éhhalállal, hanem csupán orvostanilag
correct kifejezésü «végelerőtlenedés» következtében haláloztak el. És
azontúl rendelet adatott ki a községek jegyzőinek, hogy ha még
valamelyik azt meri a felküldött tudósításában állítani, hogy az ő
falujában valaki meghalt éhen: rögtön elcsapatik, becsukatik. A
szerkesztők pedig értesíttettek, hogy a melyik egy éhen meghaltról
említést tesz a lapjában, bizony maga is részesülni fog a kormány
kenyerében, a mit tudniillik a rabok kapnak. Mely erélyes intézkedések
folytán természetesen emberi lehetetlenség volt valakinek éhen meghalni
az országban.
A rémzaj azonban felkölté az alvó közszellemet.
«Segíts magadon!» ez lett a jelszó.
Még mindig semmi költeményt nem kell felidéznem: a múltnak fényes adatai
beszélnek.
Minden városban, minden faluban, hol boldog emberek laktak, egyszerre
felhangzott a buzdító szó: oszszuk meg boldogságunkat azokkal, a kik
éheznek, fáznak, kétségbeesnek.
Az ég minden cherubinjainak dolgot adott feljegyezni az Úr aranykönyvébe
a neveket és tetteket, a mik e szomorú napokat átragyogták: a főúrtól
kezdve, ki ezer mérőjével küldött lisztet, gabonát a szűkölködőknek, a
szegény kondásig, ki egész évi bérét, ötven forintját küldé el számukra;
a bájos úrnő csókjától, mely ezer forinttal lett megváltva, a szegény
paraszt szolgáló kézszorításáig, melylyel a bazár tisztelt
védasszonyának kezébe nyomta egyetlen ezüst huszasát, melyet addig
csodának tartogatott.
Urak és úrhölgyek elindultak végigkoldulni a városokat, inséges
honfitársaink számára; diákok és mesterlegények szedegették össze egymás
között a filléreket. Okos emberek, komoly urak, nevelt kisasszonyok
tanultak be színdarabokat, játszottak, énekeltek, deklamáltak; a hol az
nem volt, tánczot rendeztek, s mint az olasz, ha a tarantula megcsípi,
addig tánczol, míg eltánczolja a mérget: addig tánczoltunk, míg
összetánczoltuk a pénzt.
Kinek nem maradt meg emlékében a pesti női bazár?
Vannak álmok, a miket soha el nem felejtünk.
Ilyen álom az, hogy volt egy keleti fényű bazár a Dunaparton, annak két
sor boltjaiban a világ legszebb hölgyei árultak csemegét, piperét,
illatszert, emléket, csecsebecsét; szépségek, kiket rang, vagyon,
szívnemesség emelt ki; s kik most ide álltak szolgálni a közönségnek s
töltögetik a poharkát; tiz krajczárért a szegény diáknak, – száz
forintért az uraságnak…
– Ugyan mire való az a nagy zaj és pénzgyűjtés? – kérdezé az irányadó
körök vezéregyénisége.
– Én azt hiszem, magyarázá Harter Nándor, hogy ez csak álarczos játék;
bizonyos malcontens körök ezen ürügy alatt gyűjtenek pénzt forradalmi
czélokra, fegyvervásárlásra, toborzásokra.
Harter Nándornak kellett hinni, a mit mondott.
Amaz elégületlen körök azonban nem vásároltak az így összegyűjtött
pénzen sem fegyvereket, sem egyenruhákat, hanem lisztet és gabonát, és
miután a pénzhez nem volt már bizalma senkinek, mindjárt in facie loci
kenyeret süttettek belőle, úgy küldözték azt ezerével, hajó teherszámra
az inséges vidékekre; népkonyhákat, közkemenczéket állítottak fel; az
egyikhez az asszonyságok, a másikhoz a táblabirák odaálltak maguk, a
főző kanállal, a sütő lapáttal; maguk merték az ételt, maguk szeletelték
a kenyeret a szükölködőknek, s dicsőség adassék a nemzetnek: nem is halt
meg azontúl éhen senki nagy Magyarországon.
De hát az irányadó körök? Azok is csak tettek tán valamit? Hiszen húsz
millió forint országos kölcsön állt rendelkezésökre!
Arról, a mit ők tettek, hadd ne beszéljek én. Hadd mondja el helyettem e
birálatot a rákövetkezett évek országgyülési naplója:
«Nem tudjuk-e, hogy 1863-ban mily áldásdúsan osztogatta a kormány
malasztjait? (így szólt egy képviselőházi szónok) hogy hány retortán
ment keresztül az élelemszer? úgy, hogy a buzából végre zab lett, s
mikor elvetették, még ki sem kelt; a pénzek pedig enyvesekké váltak, s
nagyon kis mértékben mentek a szegény szenvedők zsebébe, és csak azért
jutottak oda, hogy az elrendelt fináncz által rögtön visszavétessenek és
oda vitessenek, honnan ezen könyörületesség került. A visszaélések ezer
neme gyakoroltatott».
De – bocsánat.
Most veszem észre, hogy egy baloldali tag beszédéből találtam idézni.
Ej, ej! legyünk igazságosak. Mit mondtak erre a másik oldalon?
Halljuk a higgadtabb hazafiak véleményét.
Egyik így szólt:
«Nem akarok szólani az 1863-iki visszaélésekről. Kétségtelenül számosak
voltak azok, helytelenül volt vezetve az egész, és azt hiszem, hogy azok
az emberek, a kik az éhező ember szájából lopták ki a kenyeret, nemcsak
tolvajok voltak, hanem szentségtörők is! Teljes a hitem, hogy okulva a
szerencsétlen példákon, a mik akkor történtek, a fejedelem oly férfiakat
és eszközöket fog választani, a kik ily alávalóságokra nem lesznek
képesek. És ha volna olyan, ki erre képes lenne, hiszem, reménylem és
megvárom a fejedelem igazságszeretetétől, hogy ezeket hatalmával
büntetni fogja. És büntetni fogja őket az ország gyülése, és ha annyira
eltompult volna lelkiismeretök, hogy az nem szab reájuk büntetést és
annak kínjait nem értik, – büntetni fogja őket a nép átka!!!»
És a ki ezt így mondta, az nem volt heves fejű lázító, nem volt
meggondolatlan ifju, nem volt képzelgő poéta: – az Deák Ferencz volt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Világosiéknál is minden nap négy szegény inséges ember kapott ebédet.
Sokan voltak a fővárosban, kiknek neveiről hallgatnak a hírlapok, kik
titokban, senkitől nem magasztalva, szedték fel, úton-útfélen a dülöngő
éhezőket s részesíték saját kevesükben.
Böskének meg volt mondva, hogy mikor a piaczi bevásárlásról hazajön,
négy szegény embert is hozhat magával, a kivel a család ebédjét meg
fogja osztani.
Böske nagy örömest járt el e hivatalban. Inkább lealkudott néhány
krajczárt a kofáknál, s lelkesen beszámolt vele, csak hogy az éhezőknek
jusson.
Egy kis kedélyes önzés is volt részéről ebben a nagy barátságban.
Az forgott mindig a fejében, hogy lehetetlen ebben az inséges időben az
ő pufók Marczijának azt a végzetet kikerülni, hogy orczájának kerek
kidudorodásai helyet ne adjanak a sanyarú éhség aszott redőinek. Hátha a
között a sok rongyos koldus között, a ki a Dunapartot ellepi, egyszer
csak ráakad a saját Marczijára, s akkor azt oldalba döfve könyökkel, így
szólhat neki: «No lélekadta, gyere velem. Lakjál jól!»
Mindennap kereste Marczit; de csak nem volt az ott.
Pedig kezdett már az egész ország koldussága a fővárosban
összecsoportosulni.
«Lehetetlen pedig, hogy ez a Marczi most valahol bottal, tarisznyával ne
járja az országot! A ki még akkor is restelt dolgozni és serénykedni,
mikor könyökig turkálhatott a lebbencsben: lehetetlen, hogy most, mikor
a munkáért senki sem ád enni, legalább azt az édes visszatorlást ne
szerezze magának, hogy neki induljon az okadatolt koldulásnak».
Már hiszen itt még lehetne belőle valamit faragni. Marczi lehetne
dunavizes ember, Böske dunavizes asszony. Ez igen solid társadalmi
állás. Nincs a divatnak alávetve. Egy szamár, hat puttony, egy talyiga,
hamar be van szerezve.
Ilyen álmai voltak Böskének, mikor a piaczra kijárt.
Hanem Marczit csak nem lelte a koldusok között.
Egy szép reggel, mikor épen hazatért a bevásárlásból, a mint a
konyhaajtón belép, ime, kit lát ott ülni a lóczán? A rég keresett
Marczit, meg Mihály bácsit, a hajdani öregbérest.
Hanem Marczi szolgám épen nem volt koldusnak öltözve, sem elsoványkodva:
ellenkezőleg igen tisztességes új ruha volt rajta. (Új ruha ebben az
esztendőben, mikor a devecseri vásár elmúlt a nélkül, hogy egyetlen egy
pruszlikot eladtak volna a szabók a sátorok alatt.)
Böske nagyot rikkantott örömében, a mint Marczit meglátta Mihály
bácsival együtt. Nagyot ütött tenyerével Marczi hátára.
– Hát kenteket mi hordja itten? Adjon Isten!
Marczinak már kiszaladt a száján a jónapkivánás fele, de Mihály bácsi
visszarántotta belé a szót.
– Fiu, vigyázz! Tudod, hogy nekünk nem szabad senkinek jó napot
kivánnunk. Mert nem illik, hogy az Úr Istennek parancsolgasson az ember;
aztán meg egyik ember olyan, mint a másik. Az sem szabad, hogy
kiválogassuk az emberek közül, hogy melyiknek kivánjunk jót. Mink nem
köszöntünk senkit, se az utczán, se a házban.
– Ejnye! kiálta fel Böske, hát ugyan miféle szerzet kentek?
– Mi, leányom, názárénusok vagyunk.
Böske nagyot bámult erre a szóra; sohse tudta ő, hogy mi az?
– Bánja a kánya! Legyen kentek, a mi akar. Hanem azért üljenek le ide a
tűzhely mellé. Mindjárt szaladok egy kis papramorgóért, itt van a
szatócsboltban.
Marczinak a szája állásáról lehetett látni, hogy biz a jó lesz: de
Mihály bácsi nagyot csóvált a fején, s megfeddé a leányt.
– Ej, ej, leányom, hát még azt sem tudod, hogy a názárénusok nem isznak
pálinkát?
– Hát mit?
– Mikor megszomjaznak, vizet. Arról ismerhetsz rá a názárénusra, hogy az
nem iszik mást, csak vizet.
– No ez hát jámbor szerzet. Azonban csak mégis üljenek le kentek nálunk.
– Le se ülünk leányom, mert nekünk nem szabad addig leülnünk, a míg a
dolgunkat el nem végeztük; most pedig dologban járunk itten.
– Dologban? ugyan mi dologban?
– A Marczi fiam számára akarunk téged testvérül megkérni.
– Testvérül?
– No az názárénusul van mondva; voltaképen hát: feleségül.
– Né te né! Hogy meg akarják kentek tréfálni a szegény ember leányát.
Mintha nem tudnám, hogy Marczi még a sorozás alatt van, s addig össze
nem ád bennünket a pap, míg a regementtől vissza nem kerül.
– Nincs mi nekünk semmiféle pappal dolgunk. A názárénusoknál minden
háznál a legöregebb férfi maga a pátriárka. Mi paphoz nem megyünk,
templomba nem járunk.
Böske összecsapta a kezét.
– Hát akkor kentek pogányok! Hát hol tanulták azt kentek, hogy nem kell
se pap, se templom?
– A paptól tanultuk a templomban. Látod, leányom, azelőtt, a régi jó
világban, ha az ember a templomba ment, ott hallott szent beszédeket a
bibliából; ha pedig meg akarta hallani, hogy mit rendel a szolgabiró,
felment a községházához, ott kidobolták, meghallhatta: most pedig,
valahányszor valami új kormány-regula jött onnan felülről, a papra
parancsolták rá, hogy prédikáljon a felől, mint valami üdvösséges
dologról a kathedrából. Az emberek eleinte azt vették fel, hogy
elkezdtek összefeleselni a templomban, aztán kimaradoztak a templomból,
összegyültek a malom alatt; azt mondták: minek menjünk mi amoda, ha ott
nekünk a mennyország helyett a földi pokolban mutogatják a mi
üdvözülésünket? A hatalmasok adtak ki egy kátét, annak a neve «Polgári
katechismus», ezt tanították az iskolákban. Mi volt abban a kiskátéban?
Eleitől végig az: hogy a ki az adót nem fizeti, a ki a zsandárt,
finánczot nem tiszteli, a ki az idegeneknek nem engedelmeskedik, az nem
üdvözül; hogy csak az a jó ember, a ki a maga vérét gyülöli. Ettől aztán
a gyermekek is kimaradtak az iskolából, s szaporodtak a názárénusok.
Kiki imádkozik magának otthon; s a gyerekeik ne tudjanak inkább semmit.
– De hát aztán ki esket bennünket össze? nyilvánítá Böske legfőbb
nehézségét ez új tan ellenében.
– Én magam adlak benneteket össze! szólt erre kenetteljes hangon Mihály
bácsi. Mert én vagyok ezen fiatal férfiunak pátriárkája.
– Hát tud kend esketni?
Mihály bácsi komoly mosolygással rázta a fejét.
– Leányom, a názárénusok nem esküsznek soha. Mert senkit sem szabad arra
kényszeríteni, hogy valamit elmondjon, a mit különben nem akarna
elmondani; vagy valamit megtartson, a mit különben nem tartana meg. Nézd
meg, mi van az adó-bevallási ívre írva: «Minden ember tartozik eskü
ereje alatt bevallani igazán, mi jövedelme van?» A názárénusokat ez
tanította meg, hogy esküdni nem jó. Én összeteszem a kezeiteket;
elmondom, hogy: te Marczi már most Böskének a férje vagy; te Böske pedig
ezentúl Marczinak a felesége vagy; s nem fizettek érte semmit.
– Jaj, Mihály bácsi, ez nekem mégis nagyon kevés czeremónia. Így én
mégis szégyenlenék főkötő alá jutni. Nem is hinnék, hogy asszony vagyok.
Hát aztán ki kereszteli meg a gyerekeket?
– A legvénebb a háznál. Ád nekik nevet is. A názárénusok csak egy nevet
viselnek; az apja nevét senki sem veszi át.
– Mi a hét csodáért?
– Azért, hogy a hagyaték miatt el ne igazodjék közöttük a fináncz.
Böskének nyitva maradt a szája e magyarázat után, Mihály bácsi vette azt
észre s nagy elégült ravaszsággal mondá:
– Oh! a názárénusok vallásának mindenben megvan a maga oka. Hiába, ok
nélkül nem vettek ők be semmit. Hogy az apa hagyatéka miatt meg ne
finánczolhassák a fiut, senki sem visel mást, csak keresztnevet; a
vezetéknevét elhagyja veszni minden názárénus.
– Hát kenteknek még mátrikulájuk sincsen?
– Épenséggel nincsen. Azért nem visszük épen a paphoz keresztelni a
gyermekünket, hogy ne legyen beírva a nevük abba a nagy könyvbe, a
honnan ujonczozáskor csak ráolvasnak a fiatalságra, hogy ki következik a
korosztályban? A názárénusok gyermekeit nem kapják meg: azok sehova
nincsenek felírva. Hiába is vinnék el őket katonának: a názárénusoknak
tiltja a hitük a verekedést, még káromkodniok sem szabad. Ugy-e, Marczi
fiam? erről szoktunk el legnehezebben. Azért nem szabad bort innunk,
hogy a veszekedés lelke fel ne támadjon bennünk. Ha megüt valaki, el
kell tűrnünk; nem szabad haragudni érte. Ha pedig erővel elhajtanak a
háborúba, ott sem veszi hasznunkat a német: a názárénus katonának a
puskájába megfordítva kell leverni a töltényt, hogy el ne süljön; s ha
közelít az ellenség, eldobni a puskát és elszaladni.
Böske még a kifutó leves sziszegését sem vette észre, úgy elbámult
mindezeken.
Valami jutott mégis eszébe.
– De hát ha kenteknek valami bajuk van egymás között, kihez mennek
panaszra?
– Se biróhoz, se fiskálishoz. Nálunk nem szabad pörlekedni. Minden ember
vigyázzon magára, hogy meg ne csalják. De minek is csalnánk meg egymást?
Nálunk nem szabad senkinek se gazdag embernek, se szegény embernek
lenni. A kinek többje van, mint a mennyi szükséges, tartozik odaadni
annak, a ki kevesebbel bír, mint a mennyire szüksége van. Egyik ember
nem hagyja el a másikat. Látod, mindenütt nyomorúság van, ugy-e? s mink
milyen szép díszes öltözetekben jöttünk ide. A testvérek ruháztak fel.
Minden ember úgy híja egymást, hogy testvér. A testvéreknek nem szabad
bélyegpapirost használni, nem szabad pörlekedésért fizetni.
– Az is a vallásukban van kenteknek, hogy nem szabad fizetni?
– Soha és senkinek. Nekünk nem szabad sem adót, sem bordézsmát, sem
papbért fizetni.
– Hát ha executióval keresik?
– Akkor odaadjuk a kulcsot a hatalmasnak: itt van, nyissa ki a ládánkat,
vegye ki belőle, a mennyit akar; de mi nem fizetünk.
– Hát a kinek adóssága van, az sem fizet?
– Nem szabad adósságot csinálni. Egy názárénusnak nem szabad odatenni a
nevét semmi írás alá, a minek fizetés a vége.
– De mikor szűrt, kalapot, dohányt akarnak venni, akkor csak fizetnek
talán?
– Azt nem nevezzük fizetésnek, hanem csak cserélésnek. Cserélünk buzát
pénzért, s cserélünk pénzt kalapért. Dohányról pedig szó sincsen. A
hatalmasok kitalálták a trafikot, a názárénusok pedig kitalálták azt,
hogy nem szabad pipázni. A mi hitünk excommunikálja a dohányt.
– De már akkor mégis hatalmas emberek kentek! A Pista kocsis, tudom,
hogy nem állna ebbe a szerzetbe.
– Pedig ő is velünk vagyon, és nem dohányzik.
– De már akkor közel van az itélet napja.
– Oh, leányom! Nem tréfa ez a mi dolgunk. Igen sokan vagyunk mink már!
minden városban ott van a székünk és lehetetlen ellenünk valamit tenni,
mert mi nem bántunk senkit; csak azt teszszük, hogy nem látjuk és nem
halljuk azt, a mit hozzánk beszélnek és nekünk mutogatnak. Szaporodunk
mink erősen, mert minden buzgó szolgája a világi hatalmasságnak a mi
apostolunk. Maguk sem tudják, de azok viszik városról-városra a
názárénusok kis-kátéját; nincs is az kinyomtatva semmi nyelven, mégis
olvassák magyarok, ráczok, oláhok, tótok és németek, bárha olvasni sem
tudnak.
– No, ezt a bajukat végezzék el kentek a hatalmasokkal; hanem nagyobb
annál az a baj, a mit én velem kell elvégezniök. Ha már engem csak úgy
kend ád össze a Marczi bátyámmal, a kinek még majd a nevét sem
hordhatom, mert ő maga sem hordja; aztán egyszer a Marczi meglát egy
másik leányt, a ki nálamnál szebb, s akkor elmegy kendhez és azt mondja:
pátriárka uram, én most meg ezt a másik leányt óhajtanám testvérül
venni: mi lesz akkor?
– Semmi baj se lesz. Én azt a másik leányt is odaadom neki testvérül.
– Mi a gutát? Hát aztán egy háznál leszünk két asszony?
– Két testvér és egy bátya. Ellenben neked is szabadságodban áll, ha egy
másik tisztességes ifjuval megismerkedel, nekem bejelentened, hogy egy
másik testvéred is támadt, s én azzal is összeadlak.
– S akkor lesz mindenikünknek két férje s két felesége?
– Ez a názárénusoknál valóban így van. S azt a názárénusok nem
titkolják, sőt nagy erénynek tartják. A nemnázárénusok is cselekszik
ugyan ezt, de titkolják és bűnnek nevezik; hanem azért szeretik tenni.
Böske megfogta Marczi gallérját s azt súgta neki:
– Te Marczi, valamit akarok neked mondani titokban
Mihály bácsi azonban közbevetette magát.
– Csak mondd előttem, édes leányom. Mert hiába mondanál neki akármit
titokban. Egy názárénus tartozik mindent elmondani a pátriárkája előtt,
és mindent elhallgatni a hatalmasok előtt, még ha kínpadra húznák is.
– No hát elmondom fenhangon, a mit akarok. Te Marczi, hagyd ott ezt a
bolond szerzetet: akkor rád várok, ha hat esztendő mulva kerülsz is elő;
s akkor kezdünk valamit abból, a mit megtakargatok; de ha ott maradsz a
názárénusok közt, Isten ugyse, kilöklek az ajtón.
– Juj! te leány, ne esküdjél oly pogánymódra! szörnyedt fel rá Mihály
pátriárka.
– De még többet is elmondok kenteknek! szólt a leány, s felgyűrte a két
inge ujját a válláig. Azt mondom kenteknek, hogy kentek nemcsak
bolondok, hanem rossz emberek is. Ha kenteket megharagította a
templomban a német kormány: az ősi valláson kell-e azért boszút állni?
Majd én olyan bolond leszek, hogy mikor én itt a főtisztelendő úr
aranyos szavait hallgathatom, a kend szamár prédikáczióját fogom magamba
bevenni! Azokat az istenes légátusokat, azt a dicső beszédű káplánt
kentek valamennyi pátriárkájáért nem adom. A rektortul a gyereket, ha
lesz, el nem fogom; mert a ki épen csak beszélni tud, egyebet semmit, az
a Bálám szamarával áll egy rangban, az is tudott beszélni. Hogy kentek
semmi dologban sem akarnak fizetni, az kenteknek jó; de minthogy a
hatalmasok azt, a mit kentek nem fizetnek, csakugyan megveszik másokon:
tehát nem a hatalmasokat truczczolják meg, hanem más becsületes
embereket terhelnek vele. Az egész vallásukkal úgy vannak kentek, mint
az egyszeri fuvaros a kocsi-üléssel, a ki azt mondta, hogy «németnek
csinálta»; szálljon le róla az utazó, ha magyar, annak másként csinálja
meg. Mi lesz a názárénus hittel, ha egyszer magyar világ lesz? pedig én
hiszem az Istenemet, hogy lesz! s ha akkor a magyar hazát kell ellenség
ellen oltalmazni? Mit? ha én nekem akkor názárénus volna az uram, vagy a
fiam, s azt mondaná, hogy neki tiltja a vallása a verekedést; ő nem
foghat fegyert a saját hazájáért, ő nem ölhet ellenséget: kendert kötnék
rá, guzsalynyélnek használnám az ilyen pipogya férfit, s magam venném
vállamra világ csúfjára a mangalétát. Azt pedig kereken és czifrára
kimondom kenteknek, hogy ha én valakinek hites felesége vagyok, nem
nézem: názárénus, nem názárénus? tiltja neki a hite a káromkodást,
veszekedést? de ha nekem a szomszéd asszonyra mer pislogni, s az meg ő
rá: összekáromítom a lelkét, betöröm az orrát, letépem a kontyát, az
egyiknek úgy, mint a másiknak, így szentelem fel a názárénus kátét;
átkozott Pontius Pilátusra esküszöm kenteknek!
Erre a legnagyobb méregből hirtelen átcsapott a kedélyességbe a bőszült
amazon.
– No már most mondják meg kentek, hogy csak tréfáltak azzal az egész
názárénuskodással.
A két férfi csak némán rázta a fejét.
Erre Böske megint dühbe jött:
– Micsoda? Hát igazán beszéltek? Hát te Marczi? Te egész valósággal
mertél engem feleségül kérni csak úgy esküvő nélkül? Merted te azt? Te?
Te názárénus feleségnek mertél engem megkérni?
Marczi hüledezve huzódott a fal felé a nagyon is erélyes kérdések elől,
s olyasmit hebegett, hogy: «Biz igen!»
– No hát nesze! – názárénus kézfogó!
Már akkor nagyot csattant a jobb tenyere Marczi pofáján, és a bal
tenyerének is volt még számára válasza, a mit Marczi aligha fogadott
volna már názárénusi lemondással; sőt nagyon is nézett a csipővas felé,
s közel volt hozzá, hogy minden názárénusi erénye összeomoljon; azonban
hirtelen közéjük lépett Mihály pátriárka s így szólt a leányhoz:
– Ne bántsd ez ifjut, leányom! ő még ujoncz; ha valakin tölteni akarod
haragodat, ime, itt vagyok én: a pátriárka. Tartom ütésed elé az
arczomat.
Böske meg akarta mutatni, hogy vele nem jó tréfálni, s a bal tenyér
adományával Mihály bácsi orczáját tisztelé fel.
Csak akkor hüledezett azután el, mikor látta, hogy ez a nagy izmos
ember, kit ő mint híres verekedőt ismert még nem rég idő előtt, az
arczulütésre meg sem hunyorítja szemét, hanem nagy nyugalommal azt
mondja rá: «Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a
magad lelkét s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva.
És már most, hogy lásd, miként a názárénus is tud olvasni s előadja az
eldugott pénzét, ha szüksége van rá a közönségnek: ime, én olvastam, még
pedig ujságból, hogy a te kisasszonyod (az ég áldja meg őt egykor valami
derék názárénus férjjel!) az inségesek számára pénzt gyűjt; én hát a mit
eddig szolgálatomból megtakarítottam, elhoztam: add át neki!»
És azzal letett az asztalra ötven forintot.
Böske elámult. Most már kezdett megijedni a félelmes embertől, a ki a
pofonra ötven forinttal felel.
– Meg ne köszönd, mert nekünk köszönést nem szabad elfogadnunk. A
nevemet ki ne tegyék, mert azt egy názárénusnak nem szabad híresztelni,
ha valamit adott. Fiam, Marczi, kövess!
Marczi engedelmeskedett és rá sem mert nézni Böskére, mikor eltávozott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ime, az új vallásfelekezet, tisztelt irányadó urai egy szerencsétlen
korszaknak. Egy új vallásfelekezet, melyet önök teremtettek meg!
Önök odafenn politikát csináltak a vallásból, s ezek idelenn vallást
csinálnak a politikából.
Minden, a mit önök hímeztek a szőnyeg egyik oldalán, a túlsó oldalon,
mint megfordított torzalak, tünik elő.
Minden, a mi abban őrültség, csak felelet egy őrült kérdésre.
Vallássá van benne emelve az a tan, hogy az egyéni jólét az élet
egyedüli czélja; a haza, a közügyek, a szabadság iránti tartozásokért
nem kell lelkesülni senkinek.
Nem önök vetették-e el azt az átkozott magot, melyből ez a tan
felburjánzott? Nem önök irtották-e ki a haza iránti szerelmet, a
közügyekérti buzgalmat, a szabadság utáni vágyat?
A názárénus nem lövi el a fegyvert a harczban! vallása tiltja. Nem önök
csinálták-e ezt a vallást?
A názárénus azt mondja: «A nép ne adjon az államnak semmit!» Nem az önök
tétele-e ez megfordítva: «Az állam ne adjon a népnek semmit?»
A názárénus azt mondja: «Az állam nem a mienk». Nem visszhang-e ez az
erdőből az önök kiáltására: «Az állam egyedül a mienk?»
Megcsalni, megkárosítani az államot, a hol lehet; eldugni, eltitkolni,
eltagadni előle, a mit lehet; ellenségnek tekinteni azt, s mindenütt
sánczot, árkot, farkasvermet húzni ellene: rettenetes tan! Lázadás ez a
haza ellen. De a tanítványokat itéljük-e el elébb, vagy a mestereket?
Nem venni a családi életet semmibe! Közös birtok a szerelem! Erény
nincsen! A női szív olyan: adom, veszem. A született gyermek csak
kárvallás annak, a ki tartja, nyereség, ha születésekor meghal. Ez a
názárénustan. Gyilkosok tana! De ha az új Malach-Hamovesh angyal kezébe
venné a pallost a büntetésre, hol kezdené el az írtást: a szalmakunyhók
alatt-e, vagy az aranyos kilincsek ajtain belül?…
… Apropos, «arany kilincs!» Harter Nándor ez inséges esztendőben egész
appartementját újra bútoroztatta; az ócska képek helyébe (ócska
hazafiak; lásd IV. fejezet) szerzett híres művészek remekét, drága
majolica-edényeket, etrusk vázákat, celta régiségeket, római camækat,
vert ezüst műveket; szobái invitálták a belépőt csodás, meglepő
látványokkal, így szólva hozzá: «mindenüvé bámulhatsz, csak a gazdánk
szemébe ne!»
Oda valóban jó volt nem bámulni egy idő óta.
Tessék elhinni, csak az első lépés esik nehezen.
Férfinak, asszonynak.
Csak az első szégyenletes ajándékot elvenni kerül lelki izzadságba; a
többi már nem okoz fájdalmat.
Azt hiszi a vízbe ugró, hogy hiszen majd feneket érek, s onnan felküzdöm
magamat, a mikor akarom, s kiuszom a partra.
De csalatkozik!
Mert nem talál vízfeneket, hanem hínárt, mely befonja és lassan húzza
lejebb, mindig lejebb, míg végkép elnyeli.