Sem előttem, sem utánam senki. Magam őrizem magamat.
Világosiné egy szót sem szólhatott többé leánya ellen, csak oda vonta
karját saját nyaka körül, s a kis néma gyermek karjaival Ilonka vállait
koszorúzta körül, úgy rebegte zokogástól szakgatott suttogással:
– Tégy hát velünk, a mit akarsz. Vedd kezedbe apád, anyád, szegény
testvéred sorsát. Isten segítsen, édes jó leányom!
Ilonka összecsókolta anyja kezét, oly örömmel, mint a kinek gazdag
örökséget hagyott e megáldó kéz; azután odalépett néma atyjához, mintha
annak is akarná elébb megnyerni az engedelmét; odahajolt a vállára,
megcsókolta márvány-hideg homlokát, lehajolt térdén heverő kezeihez, az
élő halott arczvonásait lesve. És úgy tetszék, mintha annak merev szemei
egy pillanatra szelidebben tekintenének alá, s leánya arczában tárgyat
találnának a visszatérő lélek számára. Megnyiló ajkai párszor hallaták:
«To to to, ta ta ta.»
Ez volt az ő minden beszéde.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ilonka még az nap beiktatá a fővárosi hirlapokba, hogy egy fiatal leány
hölgyek és leánygyermekek számára tanórákat kiván adni angol és franczia
nyelvből.
Másnap rögtön hivatták egy úri házhoz, azzal az örvendetes hirrel tért
haza, hogy első tanítványa egy igen kellemes úrhölgy, s hogy havonként
harmincz forintot fog kapni mindennap egy órai tanításért.
Tehát nem vagyunk már koldusok!
Az is igaz pedig, hogy harmincz forint jövedelem havonként a kontinens
legdrágább városában épen csak arra ád jogot az embernek, hogy magát
koldusnak ne nevezze, hogy az utczaszegleten meg ne álljon, a
járó-kelőknek a süvegét alamizsnára tartani, ronda ruhájával undort
gerjeszteni, az ég alatt hálni; hanem egymagában odahaza épen annyi
inséget láthat mellette, mint a legnyomorultabb koldus.
S ha e harmincz forintból még apát, anyát, testvért is kell tartani, kik
közül egyik úgy, mint a másik magával jótehetetlen; ha ebből még egy
részt orvosra és gyógyszertárra is kell költeni, s a világ előtt még is
finom külsővel járni: akkor elképzelheti mindenki, mennyit nélkülözhet
az, a ki azt a harmincz forintot megkeresi?
Ezek a harmincz forintos existentiák a legalsóbb fokú nyomor képviselői
nálunk. A mi azon alul van, az már emelkedés. A napszámos sorsa már egy
fokkal közeledik a jóllét felé.
Ilonka elmondá otthon anyjának, hogy legelső tanítványa egy gazdag
polgárnő. Várt sokáig, hogy anyja fogja-e kérdezni tőle e polgárnő
nevét: nem kérdezte. Ő pedig nem sietett azt kérdezetlenül megmondani.
Mit is kérdeztek és mondtak volna róla? Világosiné az egész Pest
városában egy lelket sem ismer; ránézve mindegy akárminek hívják azt a
polgárnőt. Megnyugtató volt reá nézve, hogy leánya legelőször is polgári
családhoz fog járni. Azt ő igen komoly társaságnak hiszi, hova a
nagyvilági csábok még nem jutottak el.
Az is igen ajánlotta eleve a vállalkozó polgárnőt, hogy a veendő tanórát
reggel hét órára tűzte ki. A ki korán kel annak sok dolga van; a kinek
sok dolga van, az a jó gazdasszony. És így ott igen jó családi életnek
kell lenni.
Nem ez volt ugyan az oka a korai tanulásnak, hanem az, hogy a gazdag
delnő már korán reggel ki szokott lovagolni, s a visszatérés s az új
átöltözés közti órát legjobban értékesítheti nyelvtanulásra; így aztán
egész napja szabad. Ilonkára nézve is kedvező ez óra, mert szintén az
egész napot otthon töltheti családjánál, s otthon varrhat, hímezhet
pénzért; a mi ismét hoz néhány forintot a konyhára.
És azután a mi legfőbb: hét órakor még aluszik az egész divatos világ s
nem jár az utczán; Ilonkának nem kell attól tartani, hogy valami
ismerőssel találkozik, a ki előtt pirulni kell szegénységükért. Óh! mert
a szegénység olyan szégyenelni való nagy vétek! A ki abba beleesik, úgy
kerüli régi ismerőseit, úgy rejti előlük arczát, úgy fordítja félre
tekintetét, mint a ki nagy bűnt követett el. Úgy könyörög az
emberiségnek, hogy ne lássák meg, hogy felejtsék el. S ha még az
elszegényült egy fiatal leány!
Azért esett jól Ilonkának, hogy messzeeső külvárosi szállásukból csak
kora reggel kellett a belvárosba bemennie. A reggeli publikumnak nem
ötlött fel a serényen végig suhanó alak; szatyrot czipelő
mészáros-legények nem iparkodtak befátyolozott kalapja alá tekintgetni;
a bevásárló szakácsnők roppant krinolinjai nem szoríták őt le a
járdáról, ki még csak krinolint sem viselt; minden fényűzése egy
en-tout-cas napernyő volt; jó nap ellen, eső ellen, s hajlós halcsont
nyelével az ember a koszorú-utcza kutyáit is távol tarthatja magától.
Így eltelt egy jó hónap a nélkül, hogy Ilonkát meglátta volna valahol
Elemér. Pedig annak már nyomára jött, hogy Világosiék Pestre jöttek fel.
Mi lett belőlük? Elácsorgott naphosszant az utczán, eljárt a színházba,
hogy talán megláthatja valahol, a kit keres. Még arra is vetemedett,
hogy a rendőrségi osztálynál tudakozódjék; ott nem tudtak még csak
igazán semmit felőlük.
Pedig bizony mindennap megfordult ő annál a háznál, a hova Ilonka
eljárt; mindennap leült abba a karszékbe, melyből Ilonka fölkelt;
csakhogy természetesen Elemér úrfinál kilencz órakor kezdődvén a nappal,
astronomiai lehetetlenség volt valakivel találkoznia, a ki már nyolcz
órára el is végezte a nap terhét.
Az előkelő polgárnő, a kit Ilonka angolul tanított: Lemmingné asszonyság
volt.
Hogy maga Malvin sem beszélt Elemér előtt Ilonka felől soha, annak
meglehetnek a maga jó indokai.
Még tán annak is lehetett oka, hogy Lemming úrnak sem szólt e felől
senki.
Lemming úr, mint üzlet embere, nem tartott egyforma életrendet. Mikor
utaznia kellett, akkor hajnalban kelt, mikor pihenő nap volt, délig sem
jött ki a szobából; az asszonyság lakosztályát pedig délelőtt soha sem
látogatá. Neki más lépcső-feljárata is volt az irodájához.
Egy reggelen azonban Lemming úr, midőn a vaspályáról hazaérkezett, a
lépcsőn találkozott a lefelé jövő Ilonkával.
Ilonka arcza még nem volt lefátyolozva; akkor jött Malvintól. A
gentlemennek erősen feltünt az ismeretlen szép gyermek, kinek ittjártát
semmivel sem tudta indokolni, különösen ily szokatlan órában.
– Jó reggelt, kisasszony! Kit keres ön a háznál?
– Jó reggelt, uram! – Én órákat adok itt az angol nyelvből.
– Ön? áh! szólt hitetlenül rázva fejét a bankár. És ki vesz itt leczkét
az angol nyelvből?
(Ő lakta az egész emeletet.)
– A nagyságos asszony, Lemmingné.
– Ah! Az én nőm? Ez új dolog!
– Isten önnel uram! üdvözlé őt e fölfedezés után Ilonka; s jónak látta
nem folytatni ezt az értekezést, itt a lépcsőn.
Lemming úr pedig ott maradt s utána nézett, míg a lányka a csigalépcsőn
lehaladt. Az pedig egyszer sem tekintett vissza.
Lemming úr nagy fejcsóválással ment fel szobájába. Ott azután kivallatta
a komornyikot, hogy mióta jár ide ez a kisasszony?
Attól az időtől fogva Lemming úr nem hagyta többet a kulcsot az
iróasztala fiókjában, hol angol levelezései állottak.
Hanem ennél inkább gondolt valami egyébre.
Azontúl mindennap érdeklődött hét óra tájon megkérdezni a komornyikot,
hazajött-e már a lovaglásból a nagyságos asszony? Rendesen hazajött hét
órára.
Egyszer aztán eltalálta a napot, melyen Malvina elkésett valahol hét
órán túl, s az angol nyelvmesternő, ki pontosan szokott érkezni, az
elfogadási terembe bocsáttaték, hogy várja ott, míg az úrnő megjön.
Az udvariasság úgy kivánja, hogy mikor az úrnő nincs honn, a
nyelvmesternőt a háziúr fogadja.
Lemming úr átment lakosztályából neje elfogadótermébe.
– Megbocsát, kisasszony, nőm elkésett; de bizonyosan rögtön megérkezik:
addig foglaljon helyet és tekintse magát egészen idehaza.
– Köszönöm, uram!
Ilonka leült; Lemming úr szemközt vele foglalt helyet.
– Kegyed régóta tanítja már nőmet?
– Egy hava.
– No’ s hogy halad előre?
– Igen jól.
– Nem önfejű, nem makacs? nem kell néha a vesszőhöz folyamodni? micsoda?
Lemming úr kezdett ügyeskedni.
– Nem.
Lemming úr gondolá magában: ohó! majd bővebb beszédre kényszerítem én a
kisasszonyt most mindjárt. A magyarban «igen»-nel és «nem»-mel sokáig
kisegítheti magát, a ki nem akar többet mondani; hanem egy angol
nyelvmesternő csakugyan nem veheti rossz néven, ha egy praktikus
családapa meg akar a felől győződni, hogy vajjon tud-e az, a ki óránként
egy forintot kap, egyebet is: mint «yes, sir». – Angolra fogta a
társalgást.
– Kegyed született angol, miss?
Ilonka erre kissé elpirult. Ő valóban azt az ártatlan értelmezést adta
ennek a szándékos dialogusnak, hogy az emberséges bankár meg akarja
tudni, vajjon milyen angolt fogott a nehéz pénzeért.
Tehát elmondott neki folyékony angol nyelven mindent, nem várva további
kérdezősködést.
– Nem vagyok angol, uram; szülőim magyarok. Atyám tisztviselő volt, neve
Világosi. Tisztségéről a mult években ő is lemondott; aztán mezei
gazdálkodáshoz kezdtünk, abban az év mostohasága miatt mindenünket
elveszítettük. Atyám súlyos beteg lett, ide kellett hoznunk; s most én
előveszem azt, a mit tanultam, hogy szülőimnek visszaadhassam azt, a mit
rám fordítottak.
– Ah! ez nagyszerű! Ez megindító! Kisasszony, ön igen nemes érzelmeket
tanusít. Tiszteletet érdemel érette. Én hizelgek magamnak azzal, hogy
van némi befolyásom a világban. Utána fogok járni, miben lehetek az ön
családja helyzetének enyhítésére. Én sokakon segítettem már hasonló
helyzetben. Önt jó sorsa vezérelte ehhez a házhoz. Ön családja
szerencséjét alapíthatja meg. Néhány nap mulva lesz szerencsém kegyeddel
értekezhetni. Ha talán családjának addig is valami szüksége volna,
legyen nyiltszivű.
Ilonka nem felelt semmit, de még mélyebben elpirult.
Alamizsna-elfogadáshoz nem volt szoktatva az arcza.
– Jó, jó! Nem szóltam semmit. Minden közöttünk marad! kegyeskedék tovább
Lemming úr. A mit mondtam, megmondtam. Kegyedet jó sorsa vezette ehhez a
házhoz. A Lemming-háznál Isten áldása van. God bye miss! Nőmet hallom
érkezni. Nem zavarom a tanórát. Isten önnel!
Azzal felszedte magát és kezét nyújtá Ilonkának. Ilonka elfeledte a
kéznyújtást elfogadni. Talán észre sem vette azt.
Vagy talán nagy beszélgetésben volt valakivel, a kitől kétes
helyzetekben tanácsot szokott kérni; valakivel, a kinek az a neve, hogy:
«én magam».
Lemming úr pár nap mulva ismét talált alkalmat Ilonkával a tanóra előtt
szólani.
– Tisztelt kisasszony! annyit mondhatok kegyednek, hogy nőm egészen
szerelmes kegyedbe. Nem győzi kegyed szép tulajdonait magasztalni. Úgy
tekinti, mintha saját gyermeke volna. – Nekem egy eszmém jött, a mivel
egyszerre kettős czélt vélek elérni: Nőmnek egy idő óta nincs
társalkodónője, kevés asszonynyal tud rokonszenvezni, de kegyedet nagyon
szereti. Én tudom, hogy kegyedre nézve mily áldozat volna az, magát
rászánni, hogy szülőit elhagyja s idegen házhoz menjen lakni, azonban
ajánlatomat tudom megfelelő kárpótlással is kisérni. Én kegyednek oly
összeget igérek nőm körüli fáradságáért, mely képessé teendi, szülőinek
illő comfortot szerezhetni. Ez összeg évenkint – kétezer forint.
Kétezer forint! Bizony szép pénz; semmi egyébért, mint hogy az ember
valakit megtanítson, hogyan kell az angol «th» betüt úgy mondani ki,
mintha selypítne, s közbe-közbe a házi asszonyság migrainjének a napjain
egy kis asszonyi házsártoskodást szótlanul eltűrni. Ez talán egy kicsit
sok pénz is «azért?»
De Ilonkának nem jutott ez eszébe. Az ártatlan szívnek gyanúi nincsenek.
Volt más talizmánja.
– Köszönöm, uram, nagylelkű ajánlatát! De családomat nem hagyhatom el.
Atyám állapota napról-napra rosszabb, különösen éjjelenkint; gyakran
magánkívül van. Anyám fél tőle. Az egész háznál senki sem tud vele
bánni, rajtam kívül. Ha én szólok hozzá, akkor megnyugszik.
– Legczélszerűbb volna őt a gyógyintézetbe adni.
– Oh! uram, az rettenetes volna. Annál nincs borzasztóbb gondolat, mint
egy kedélybeteget, kinek úgyis az egész lelke lázban van: egyszerre az
ismerős családi körből a hideg, vad-idegen emberek közé kitaszítani. Én
elhiszem, hogy ott egész őrültté kell lenniök. Meglehet, hogy ott
meggyógyítanák atyámat, de azalatt én magam veszteném el az eszemet,
szüntelen arról gondolkozva, álmodva, hogy miket szenved ő most tőlem
távol? talán megkötözve, talán öntestét tépve, talán halálra dermedve,
és én nem lehetek ott mellette, ki ha kezem fejére teszem, elcsendesül;
ha zsibbadásában megszólítom, fölelevenül. Lehetetlen atyámtól elválnom
e boldogtalan állapotában. Addig az egy óráig is, míg itt vagyok, minden
aggodalom gyötör. Ezért nem is vállaltam több tanórát. A mit így
keresek, az nekünk otthon elég. Megelégszünk kevéssel, csak hogy együtt
lehessünk.
– Bocsánat, én jót akartam.
– Köszönöm, uram! hálás vagyok jóakaratáért.
Ezzel aztán Lemming úr félbehagyta ezen ügynek további negociátióját.
Ilonka soha sem jött rá, hogy mi oka lehetett a számok emberének ily
nagy összeget ajánlani ily látszólag csekély viszontszolgálatért.
Magától rá nem jött, mert hiányzottak lelkéből azok a fogalmak, a mik
erre rávezetnek; s másnak nem beszélt felőle. Még otthon sem mondta el:
félt tőle, hogy anyja a sok pénznek megörül s rákényszeríti, hogy
fogadja el az ajánlatot.
Pedig kár volt félnie. Mert ha anyjának elmondotta volna, az majd
tudatta volna vele, hogy a fiatal szép leányok jóltevőit nem sorolják a
Mæcenások közé, s hogy ezentúl jó lesz, ha leczkét adni sem jár Lemming
úr házához.
Hát olyan ember is tud lenni Lemming úr? Ezzel a mumia profillal? Ez a
kicsiny, zsebbeli kiadása a teremtés remekének.
Biz olyan ember Lemming úr, mint akármelyike azoknak a fülig vigyorgó
malitiosus majmoknak, a mik az állatkertben a kalitka rácsozatán
keresztül a gyanútlan leánykák viganói után kapkodnak, hogy ha
valamelyiknek szép fehér bőrébe beleharaphatnának; vagy legalább egy
darabot leszakíthatnának a ruháik fodrából!
S a majmok aztán boszuállók.
Lemming úr nem kereste többé az alkalmat Ilonkával társaloghatni.
Ez a gyümölcs még nagyon kemény, várni kell, míg megpuhul és míg valaki
lerázza a fáról.
Mert már azt tudja Lemming úr, hogy ez így szokott lenni.
A vén vadásznak rossz lába van; a fiatal őzikének jó lába van; hanem a
kopónak még jobb lába van, s így a vén vadász utoljára mégis csak
lövésre kapja az őzet.
Lemming úr egy idő óta többször elhítta magához ebédre Elemér úrfit.
Ebéd után aztán a pipázó-terembe vonulva, a mokka és curacao mellett
elbeszélgettek mindenféle bolond kalandokról.
– Hát találkozott-e már ön azóta megint a kékfátyolos ismeretlennel?
tudakozódék egy kávészürcsölési pausa alatt ifju barátja kebeltitka
felől. – Ismét kétszer találkoztam vele. Ismét úgy le volt fátyolozva az
arcza, hogy nem ismerhettem vonásaira. De egész alakja, termete, járása
annyira az övé, hogy esküdni mernék rá. Megint úgy jártam vele, mint
legelőször. Köszöntöttem; nem fogadta el. Megszólítottam; arra nem is
ügyelt. Azután elkezdtem kisérni, hogy megtudjam, hol lakik? Akkor
egyszerre úgy eltünt előlem, mint valami igazi boszorkány. És én meg
vagyok felőle győződve, hogy ő az.
– És az ismerős gentlemanek közül senki sem tud felőle semmit?
– Senki semmit! Sem a kioszkban, sem a mandolettinél nem tud senki
útbaigazítást adni. Pedig a ki egyszer meglátja, nem felejti el. Már az
maga felötlő rajta, hogy nem viseli azt a csúf krinolint, a mi az
asszonyokat olyanná teszi, mint Buffonnál vannak rajzolva a fehér
hangya-anyakirálynék. A kezében egy en-tou-cast hord, hol felnyitva, hol
összecsukva, és kék fátyolt a kalapján.
– És eltünik, mikor üldözi valaki?
– És eltünik!
Lemming úr tudott volna Elemérnek felvilágosítást adni, mert nejétől
elégszer hallotta, hogy az úrfinak ugyanez a kis leány volt eszményképe,
a ki most a házukhoz jár tanítani; de nagyon a becsületére kötötte
férjének, hogy azt ne tudassa Elemérrel. Ilonka őszinte volt Malvinhoz.
Megmondta neki, hogy nem akar Elemérrel találkozni többé. Szégyenli
előtte szegénységüket.
Nincs-e igazság ebben a szégyenben?
Azt tehát Malvina egyenesen megtiltotta férjének, hogy Elemér előtt
Ilonkát elárulja. Ez szegény leányt a háztól elmaradni kényszerítené, a
falat kenyért venné ki szájából.
Véletlenül pedig lehetetlen Elemérrel összetalálkoznia házuknál, miután
ez még olyankor az igazak álmát aluszsza, mikor Ilonka ott napi munkáját
végzi. A városban olyankor találkozott vele, mikor Ilonka orvosért
sietett. A fátyol ismerhetlennek hagyta.
– Kedves barátom! monda Lemming úr, az nekem nagyon gyanus dolog, ha egy
hajdani ismerős leány későbbi találkozásnál nem akar az emberre ismerni.
– Nekem is.
– Mikor elébb találkozott ön vele, akkor még egészen tisztességes leány
volt?
– Még gyermek volt. Anyjával járt mindenüvé.
– Most pedig anyja nélkül jár és egyedül; s ha önnel talkálkozik, nem
akar megismertetni. Ez nem jót jelent. Tudok én már ilyen esetet eleget.
Elemér nagyon boszús képet csinált erre a szóra. Vagy talán csak a
papir-cigarette csípte igen a száját.
– De hát utoljára is, mi baj van az egészből? Az ember megeszi a diót,
ha nem a fogával törte is fel. Néha a való többet ér, mint az illusiók.
Nem féltem én önt. A gutába is! Egy szép leánytól félteni Elemér
barátomat. Ha úgy van, annál jobb.
Hogy «hogyan» van: azt nem mondta.
Elemér nagyon köpködött a cigarette keserű nedvétől.
– Apropos! szólt Lemming úr, a napokban egy szép paripát vettem; arra
gondoltam, hogy majd meglepem vele Malvint, egyszer utána lovagolok,
mikor nem is sejti. Vettem egy leczkét a lovardában, hanem átkozottul
megviselt. Azt hittem, hogy nem kell egyéb ahhoz, hogy az ember
lovagolni tudjon, csak hogy épen az egyik lába innen, a másik túlnan
legyen a ló oldalán. No, szépen köszönöm! Mikor megindult velem a
griffmadaram s éreztem, hogy megy alattam a világ, szétkaptam a két
kezemmel, meg akartam fogózni a levegőbe, félre rántottam a kantárt,
azzal a ló elkezdett oldalt hátrafelé menni; akkor azt mondtam neki:
«gyihő!» akkor elkezdett sebesen koczogni, hogy a lelket is apróra rázta
bennem; azt hittem, minden lökésnél a saját koponyámat ütöm keresztül;
hát még az ellenkező pólusom! Hüh! teringette, ha a jobb kezemmel a
nyeregkápát meg nem kaptam volna hátul! Mentül jobban kiabáltam arra a
veszett állatra, hogy «hóha! hóha!» annál jobban vágtatott velem, míg
utoljára a sörényinél fogva vissza nem húztam. Úgy vettek le félholtan a
nyeregből. Dejszen én ugyan nem ülök fel többet!
Tudta Lemming úr, hogy Elemérnek egyik gyönge oldala a paripa.
A nagyságos papa (mikor még jó atyafiságban éltek) mindig vett az úrfi
számára lovat, s Elemér délczeg lovagnak képzelte magát.
– Hát már most mit csinál ön azzal a lóval? kapott az úrfi az új
tárgyon, s abba hagyott minden elébbi thémát az üldözött lilaszín
ruhákról.
– Hát megtartom. Csak akad egyszer-másszor egy-egy gavallér, a ki a
feleségemet kikiséri a városligetbe. Tud ön lovagolni?
– Elhiszem azt. Egyebet sem tudok.
– Hát akkor akár mindennap kilovagolhatna ön Malvinnal.
– Igen szívesen!
– Hanem akkor ugyan jókor kell önnek felkelnie. A feleségem már öt
órakor a városligetben futtat.
– Ha vadászni, vagy lovagolni hívnak, akkor nincs rám nézve korán
reggel. Ha tetszik, hajnal előtt itt vagyok. Mikor parancsolja?
– Akár holnap.
– Itt a kezem! Lovat már vett ön: már most vegyen meg engemet hozzá
lovászmesternek.
– Áll az alku. A szerződés: szabad reggelizés nálam – késő estig.
– Beállok.
Másnap öt órakor csakugyan ott volt Elemér úrfi. Lemmingék kocsisa
tudatá vele, hogy a nagyságos asszony már egy negyeddel elébb
kilovagolt.
– Nem tesz semmit, majd utólérem.
Két óra hosszant vágtatott keresztül-kasul, hol lépésben, hol ügetve a
kis park sétányain, de biz ő sehol sem találkozott össze Lemmingnével.
Bizony pedig az egész városliget nem olyan nagy erdő, hogy abban két
lovas sokáig bujóskát játszhasson egymással.
Azután még egy órát elült a kioszkban, mely előtt okvetlenül el kellett
haladnia Malvinnak, ha a városligetben volt; de biz ő csak ott sem
találkozott vele.
Utoljára is el kellett rá szánnia magát, hogy az oltalmára bizott amazon
nélkül lovagoljon vissza.
Mikor felment Lemmingékhez, elbeszélni a bankárnak, mi jó tulajdonokat
fedezett fel a lovában? (szereti azt az olyan ember hallani, a kinek
soha sem volt lova, s azt mondják neki, hogy az ezer forintos lovában
ötezer forintos erények vannak) hát már akkor otthon találta Malvinát.
Épen reggelihez készültek. Elemér számára volt fenhagyva a harmadik
teríték.
– Ah, ön szép gavallér! kiálta eléje Lemming úr. Hát hol hagyta ön el a
feleségemet?
Elemér egy tekintetet vetett először Lemmingre, azután Malvinára s e
tekintet után egyszerre otthon volt.
Ez az én Lemming barátom arra akarja használni a lovát meg engemet, hogy
kitudja általunk, vajjon a felesége csakugyan a városligeti fasorok
alatt élvezi-e a testgyakorlat legamazoniasabb gyönyöreit? No – ennyire
lovak nem vagyunk.
Egyszerre bizalmas mosolygásra fordította bámulatát.
– Hát elárultál volna, kis mama? Ejnye, pedig én azt akartam idehaza
Lemming papának mondani, hogy nem találkoztunk össze.
– Ahán! ravasz gonosztevő! kaczagott Lemming úr, most az egyszer
megfogtuk önt! Hát illik az, a kisért hölgyet egyszerre csak magára
hagyni? s a legelső lilaszín ruhának utána nyargalni?
– Ne éljen ön vissza gyönge oldalam ismeretével.
– Ahá! ön nevezetes széltoló! Még az udvariasságról is meg tud
feledkezni, ha a bolondja rájön! Boldog fiatalság! Én is ilyen voltam
fiatal koromban. Hanem ha Malvinának vagyok, önnel csakugyan nem megyek
ki többet együtt lovagolni. Hisz ön képes arra a tréfára, hogy a mint a
lilaszín tündérét meglátja, leugrik a lóról, odaadja a kantárt a kisért
delnőnek: «Fogja ön madame, míg én ennek az őzikének utána szaladok!»
Elemér maga nevetett legjobban Lemming úr élczének.
Malvina is segített nevetni.
A reggelizés felett azután volt mit hallgatni Elemérnek sikertelen
parforce vadászatáról.
– De ki hallott valaha ilyet: lóháton üldözni az őzikét valamennyi
utczán keresztül? Persze, az megint valamely átjáró-ház kapuján ön elől
szépen megmenekült. És aztán nem tudott nyomába akadni többet. Lássa ön,
maradt volna szépen az egyenes úton…
Tovább nem mondhatta, mert Malvina egy czukormorzsát hajított fejére, s
az által figyelmeztetve lőn, hogy a mihez semmi köze nincs, abba ne
avatkozzék.
Úgy tett azután, mint a ki észrevette magát és most felteszi magában,
hogy helyrehozza hibáját.
– Verje ön ki, barátom, az egész lilaszín tüneményt a fejéből! van
Pesten, a ki után szaladjon, elég. A ki szégyenli önnel találkozni,
annak bizonyosan oka van, hogy szégyenlje magát.
Most egy sokkal nagyobb czukrot kapott a mellényére Malvinától. Ha az
orrát éri, betörte volna.
– De hát, becsületemre mondom, én többet bele nem szólok senkinek a
szívügyibe. De ha én nekem volna egy imádottam és az én előttem el
akarná titkolni csak egy óráig is magát, én belőlem gyilkos lenne.
– Kérem, Lemming úr, ne felejtse el, hogy ön feleséges ember! nevetett
közbe Malvina, könnyelmű kedélyes hangján.
– Korrektül szóltam. Az én imádottam az én nőm. Az én nőm nekem minden
órájáról számot ad, hol volt és merre járt? Mit szólnék hozzá, ha
egyszer elfutna előlem, mikor találkozunk, s eltagadná előttem, hogy
engem ismer?
– Lemming úr, önnek, mint okos embernek, rettenetes fáradságába kerülhet
ilyen ostobaságokat összebeszélni.
– Én a legrosszabbat képzelném felőle. Én nem kétkedem kimondani, hogy
ilynemű titkolózásra csak két indokot ismerek: egyik az, ha az ismerős
nő a legutóbbi látás óta úgy megrútult, hogy nem lehet ránézni; másik
az, ha valakinek szeretője, a mit szégyel.
Malvina boszusan kelt föl helyéről.
– Ugyan kérem, Elemér, menjen haza!
– Magam is azt akartam! szólt Elemér, és sietett elkotródni.
Eltávozása után kitört a zivatar Lemming úr feje fölött.
– De mit ingerli ön az ellen a leány ellen azt a hóbortos fiut? Vétett
az önnek?
– Ellenkezőleg; én ki akarom Elemér fejéből beszélni az egész leányt.
– Akkor ön nem ismeri az embereket. Hisz ezzel csak jobban utána
uszította. Ön tudja legjobban, hogy az a leány nem akar találkozni a
fiuval, és igen okosan teszi. A leány szolgálatból él; mert bizony
keserű szolgálat az, a mivel kenyerét keresi. A fiu maga
kegyelemkenyéren élődik; egy könnyelmű, semmihez nem értő kóbor lovag,
kiben én tartom a lelket, korábbi rokonság emlékénél fogva. Neki kellene
magát szégyenelnie egy korábbi ismeretsége előtt, midőn újra találkozik
vele, s kénytelen azt tudni magáról: hogy akkor voltam valami, mostan
pedig semmi sem vagyok. Az a szegény leány szégyenli azt, hogy akkor
kisasszony voltam, most szolgálattevő némber vagyok. Hagyjatok annak a
leánynak békét.
Lemming úr nagyot nevetett. Utálatos feketefogú kaczajra nyitotta
kétfelé a fejét.
– Ha az nem, hát más!
Itt van a szívtelenség elve.
Ha egy nem: hát más.
Elég ok letépni a virágot: «ha egyik le nem tépi, letépi a másik».
Lemming úr nevetve távozott el nejétől, mint a ki győzött.
Malvina oly haragosan ránczolta össze szemöldeit addig, míg férjét
láthatá. Azután derült lett az arcza.
Talán arra gondolt, hogy az asszonyok tudják arra a fentebbi mondásra a
«rímet».
Vagy talán nem gondolt sem az egyikkel, sem a másikkal azok közül, a
kikről most szó van?
Lemming úr magára vállalta, hogy majd kigyógyítja Elemér öcsénket
idétlen ábrándozásaiból.
Lemming úrnak volt pénze hozzá; mert az ilyen gyógymód pénzbe kerül. Az
asszonyok iránti rajongást kigyógyítani az asszonyok megvetése által.
Köztünk mondva, Elemér úrfinak nem is sok útbaigazítás kellett e
tekintetben. Ő igen szép hajlamokkal bírt arra, hogy utólérje azon
mintaképeit, kik teljes életükben mindig diákok maradnak: megőszülnek,
meg is kopaszodnak, mégis diákok maradnak. Különösen a szépnem irányában
mindig a boldog burschikos kort élik. Keresik a szerelemben a könnyű
diadalokat, s mert azokra könnyen rátalálnak, mert a szerelmet csak mint
szolganőt ismerik, nem hisznek annak királynői fenségében, s nem értik a
meghódolás gyönyöreit.
Lemming úr maga is nagy világfi volt teljes életében, míg Bécsben
lakott. Azután Pesten nem hal meg az élvezetvágy éhen. Ha pedig egy-egy
bécsi lovas művésztársulat ütötte föl ideiglenes tanyáját a városban,
azok benne épen ismerősre találtak. Elemér úrfinak igen jó mestere
akadt, ki őt a hozzá illő társaságokba bevezette. Olyankor clownok és
lovasművésznők képezték mindennapi társaságát. Azok között is vannak
derék, tiszteletreméltó egyéniségek; hanem azoknak az ember békét hagy.
Vannak mások, a kik kétségbeesni csakugyan nem hagyják. Ott azután
megtanulja, hogy az asszonyféle mind egyforma bűnös; csakhogy az egyik
jobban el tudja tagadni, mint a másik. Egyik a benevolumra is kivallja
bűnét, másik bevárja a kínpadot. Némelyik bele is hal a kínzásba; hanem
azért az is bűnös volt, csakhogy mindhalálig tudott tettetni.
Elemér egészen beleélte magát a szeleburdiságba, s azokat az érzelmeket,
miket még a nyáron, a pusztai lak gyeppadán ülve, könyjeivel keresztelt
meg, a télen már tréfa tárgyaivá hagyta lenni, s borral anabaptisálta
Lemming úr társaságában.
(«Ez a Lemming fidelis egy ficzkó!» Az ember nem is tenné fel róla.)
A lilaszin tündért azonban csak nem tudta kézre kapni Elemér. Pedig
egész nap az utczán lakott; pedig minden nap ült abban a székben, a
melyből egykori kedvese ugyanaz nap felkelt; minden nap forgatta azt a
könyvet, a mit az becsukott, és ujjai érintették azokat a helyeket, a
miket annak ujjai végiglapoztak, és nem tudatták vele, hogy valami
gyönyört éreznek az érintés alatt.
Most már csak mint valami földi tünemény foglalta el ez a kép szivét.
Úgy volt vele, mint az arab mese lepecsételt szelleme a tenger fenekén,
a ki az első században azt fogadta, hogy megszabadítóját gazdaggá teszi;
a másodikban azt, hogy a ki felhalászsza, azt királylyá emeli; a
harmadikban aztán megharagudott s felfogadta, hogy a ki napvilágra
hozza, azt megöli.
Első hónapban azt fogadta Elemér, hogy a hol megtalálja eszményképét,
ott szerelmet vall neki és nőül kéri; a második hónapban azt, hogy a hol
összetalálkozik a kegyetlennel, ott agyonlövi magát előtte; a
harmadikban aztán esküdött, mint egy lepecsételt szellem, hogy a hol
elfogja az őt kínzó szökevényt, legyen az utcza, sétány, idegen ember
háza: meg fogja csókolni ott.
A mese boszuálló szellemét is akkor fogta ki a szegény halász, mikor az
már gyilkos szándékkal volt iránta.
A rossz idők beálltával abban kellett hagynia Malvinának a korán reggeli
kilovaglást. Az angol tanórát is át kelle tenni késő délelőttre.
Így azután óvhatatlan volt, hogy Elemér össze ne találkozzék Ilonkával.
Egy délelőtt az úrfi fellátogatott Lemming úrhoz.
A financiernek nem volt most ideje ifju barátjával enyelegni; azt mondta
neki, hogy menjen át nejéhez.
Lemming úr ugyan tudta jól, hogy neje elment hazulról, s a társalkodónét
is magával vitte: valami divatkelmét mentek megnézni; s hogy neje
szobájában egyedül várakozik Ilonka, s készíti addig az angol
feladványokat.
Azért csak azt mondta Elemérnek, hogy menjen át nejéhez.
Az úrfi dudolva korcsolyázott végig a közbeeső termek puha szőnyegein.
Malvina lakosztályában nem voltak ajtószárnyak, csak félig összehajló
nehéz függönyök, mik alatt három szobán lehetett végiglátni. A mint az
elsőbe belépett Elemér, a harmadikban ott látta az asztalnál ülve az ő
kis lilaszin tündérét, a mint egy iratban mélyen elmerülve igazgatott
irónnal valamit.
Ha akkor a lepecsételt szellem első fogadása jutott volna eszébe, úgy
abból még nagy veszedelem származhatott volna Ilonkára nézve; de mivel a
legutolsó fogadás jutott eszébe: úgy a veszedelem egyedül Elemér úrfinak
jutott ki; a hogy majd mindjárt meglátjuk.
Míg a két közbeeső terem szőnyegein végig lépdelt, gyorsan átfutott
emlékén: hogy hiszen ez az a sokat emlegetett nyelvmesternő, ki abban az
órában szokott idejárni leczkét adni, a melyben ő haza szokott menni
lefeküdni. És így Ilonka mindennap megfordul annál a háznál, a hol ő
úgyszólván otthon lakik, s még sem láthatta eddig soha. Hisz ez
szándékos gúnyolódás. Hisz ezért őt minden ember neveti régóta. Ez
boszut követel. És hát ez a leány csakugyan szolgálattevő osztályhoz
tartozik, s mint ilyen, nem is tarthat igényt az eddigi tekintetekre.
– Ah! elfogtalak tehát valahára, te kis szökevény tündér! e szókkal
rontott be a harmadik szobába Elemér úrfi, s tárt karokkal indult a
lilaszinű tünemény felé, hogy ha futni akarna előle, elkeríthesse.
A megriasztott lányka egyszerre felugrott székéből, hanem a helyett,
hogy ijedelmét bármi asszonyos módon nyilvánította volna: egész
hidegvérrel felkapta a székhez támasztott en-tous-cas-ját, s a
legtökéletesebb «en garde» tempóval oda tartotta ennek a hegyét az úrfi
orra alá.
– Hohó, fiatal ember! ki ne szúrja ön a szemét.
Elemér úrfi ilyen nemére az ellenállásnak nem tudott replikát eddigi
«beszélgetés tárában»; hanem annyi bizonyos volt előtte, hogy ha a
szemét ki nem akarja szúratni ezzel az en-tous-cas hegyével, akkor azt a
sétabotjával félre kell hárítania.
– Ah! ön vívni is tud? mondá neki a leány. No, lássuk, mit tanult.
Azzal a legszabályszerűbb tőrvívó állásba helyezve magát, egy gyönyörű
«prim»-mel úgy az oldalába döfött a barátunknak, hogy az en-tous-cas
nyele meghajlott bele; de nem törött el, jó halcsontból volt.
Elemér barátunk átlátta, hogy itt komolyan kell a védelemhez látnia,
mert ennek fele sem tréfa; hiszen ő is sokáig járta a vívó-iskolát.
Azonban egy védtelenül hagyott mozdulatnál olyan «terzet» kapott a
hüvelykujja körmére, hogy minden támadási kisérletről le kellett
mondania. Ez a rettenetes leány gyilkos módra szorongatta ellenállhatlan
támadásaival, s elvégre egy remek «quarttal» úgy kicsapta a kezéből a
sétabotot, hogy az felment az üvegcsillár csilingelő prismái közé s azok
közt keresztben is akadt, míg Elemér úrfi egy bekövetkező halálos döfés
elől meghátrálva, neki sarkalt Malvina himzőrámájának, s abba úgy
beleült, hogy keresztül szakította a félig kész kifeszített himzést.
S még hogy a veszedelem tökéletes legyen, e pillanatban kitörő kaczagás
hangzott a középteremből. Malvina érkezett meg, még pedig nyomban Elemér
úrfi belépte után, s így végignézte az egész harczias jelenetet, mely
kis fiának ily határozott vereségével végződött.
Elemér meg volt semmisítve. Most látta csak át, hogy milyen gyáva,
milyen léha! Még egy leány is megveri – ha akarja.
Malvinának pedig végtelenül tetszett ez a tréfa.
– Ah, dicső! Ah, felséges! Hahaha! Bravo, Ilonka! Bravo, kicsi leány!
Nem adnám egy millióért, hogy a barátom így kikapott. Úgy kell neki!
És tapsolt elragadtatva.
Ilonka arcza pirosra volt hevülve. Szégyenlette magát és Elemért, örült
diadalának és pirult miatta. Szégyenlette az ostoba helyzetet, melyben
neki, a fiatal leánynak, egy ifjut (kinek virágaival annyit ábrándozott)
egy szilaj, izetlen merényletért így kellett megbüntetnie, így küzdenie
vele, mint diáknak diáktársa ellen.
Elemér pedig sápadt volt a szégyentől. Felvette elhullatott kalapját, s
rekedtes hangon e szókat mondá Ilonkának:
– Ön engem megölt.
Ilonka elfordult tőle s lelkéből kivánta neki, hogy bár lett volna
hegyes vítőr a kezében, hogy járt volna keresztül a szivén a döfése.
Menjen hát, haljon meg, ha meg van ölve.
Elemér el is ment. Kis mamájának annyit sem mondott, hogy
«befellegzett»: attól ugyan hiába is bucsuzott volna, mert az még most
sem tudott magához térni a nagy nevetéstől.
És azután nem is tért többet vissza, és úgy el tudott tünni, hogy senki
sem tudta, hova lett? Volt útlevele a külföldre, elmehetett a világba, a
merre akart. Hogy a Dunába nem ölte magát, onnan gyanítható, mert
eltünése napján még felhatalmazásokat adott ügyvédének az apja ellen
megindított per dolgában s egyúttal utalványt is, hogy ha visszatérteig
valami pénzhez jutna, abból fizettessék vissza Lemming urnak a rá tett
költség. Végül, ha két év alatt vissza nem találna térni vagy halálhirét
hoznák, ott hagyta a végrendeletét.
Tehát meg nem halt, annyi bizonyos.
Malvina azonban el volt ragadtatva Ilonkától.
– Kedvesem! ön egy valóságos Amalazuntha. Ön úgy vívott, mint egy
orleáni szűz. Mondja, tanult ön vívni?
– Igen, gyermekkoromban a testgyakorló-intézetben.
– Ah! az felséges tudomány! Az valami gyönyör. A levegőben játszani a
tőr hegyével s azt mondani: Vigyázz, vagy meghalsz! A két szemét az
ellenség két szemébe szegezni, s akkor aczélt aczél ellen feszíteni; a
vakmerő támadót félrehárítani s aztán visszadöfni, hogy a vas a lelkén
menjen keresztül.
A delnő összeborzadt – a kéjtől, a mint ezt magának elmondta.
– Óh! én mindig úgy szerettem volna megtanulni vívni; csak lett volna
kitől. De férfi vívómestertől nem tanulhatok. Meg is szólnának érte.
Lássa ön, ön adhatna nekem mindennap egy órát a vívásból.
– Ah, asszonyom…
– Nos, mit «oh asszonyom?»
– Hiszen én magam sem sokat tudok.
– De, láttam. Úgy verte ön az úrfit, mint egy spadassin.
– Zavarba jött, s elfeledte, a mit tudott.
– No, én nekem az untig elég volna, a mit ön tud. Szánja rá magát. Még
egy óra napjában, az angol leczkével egyfolytában. A testmozgás önnek
nem fog megártani. Aztán én mindig kocsin küldöm haza, hogy meg ne hűtse
magát, ha fel lesz hevülve. Aztán fizetek önnek havonkint száz forint
tandíjt.
Ilonkát megfogta az ajánlat. Szép pénz. Aztán semmiért. Egy kis
előrelépés, hátralépés: karmozdulatok fel és le. S ha mindezért jobban
fizetnek, mint az angol nyelvtudományért. Kissé szokatlan ugyan, hogy
egy fiatal szép leány a művészetnek ezzel a nemével keressen pénzt, de a
kereset tisztességes, nincs rajta mit előre szégyenleni, utána megbánni.
– Jól van, asszonyom. Hát én megtanítom önt vívni.
– No, ennek igazán úgy örülök, mint a kis fiuk a majálisnak. Ah! ezzel
egy régi vágyam lett betöltve. Valahányszor egy kardot, tőrt láttam
magam előtt, mindannyiszor úgy szerettem volna ezzel úgy tudni vágni,
szúrni, a hogy a férfiak tudnak. Nézze ön: nem elég erősek-e karjaim?
S azzal felgombolta ruhája ujját s feltürve azt könyökéig, büszkélkedett
szép gömbölyű karjaival, miken iparkodott megfeszíteni az izmokat.
– Holnap mindjárt hozzákezdünk, ugy-e? ön megrendeli a kellékeket. Mik
kellenek hozzá?
– Néhány vítőr; egy-egy hamar eltörik; két kebelvéd szarvasbőrből, két
víkesztyü és két sodrony-álarcz. Aztán egy szál hosszú lágyfa-deszka, a
min a vívóknak mozogni kell, mert a fénymázon és a szőnyegen nem lehet
vívni.
– Derék, nagyon derék! csak parancsolja ön meg. A kék termet fogjuk
vívó-teremnek használni; akkor bezárjuk az ajtókat, hogy senki se
zavarhasson bennünket. Igazság! Nekünk alkalmatlan lesz ezekben a hosszú
ruhákban vívni, különösen nekem ezzel a szertelen amerikai krinolinnal.
– Bizony, mikor én vívni tanultam, akkor még kis leányi ruhában jártam.
– Hát csináltatok mind a kettőnknek rövid ruhát, mint a kis leányoknak.
Egész amazon-jelmezt. Nem fog bennünket senki meglátni benne. Bezárjuk
az ajtókat, lefüggönyözzük az ablakot. Egyedül magunk állunk szemtül
szemben, s mi nem fogjuk egymást kinevetni. Ugy-e bár, derék lesz?
Ilonka ráhagyta.
Malvina pedig már annyira kedvet kapott szeszélyéhez, hogy nem hagyott
békét Ilonkának addig, míg az két lovagvesszővel az első tempókat meg
nem mutatta neki; nagyokat sikoltott ugyan, mikor a lovagvessző hegye
valahol a testéhez ért, mert csiklandós volt, hanem azért folyvást
kiáltozta: «pompás! felséges!»
Nem is tanult az nap angolul. Hanem mikor vége volt az órának,
irósztalához futott s egy százast kihalászva az összegyűrt papirok
közül, azzal az első havi díjt előre kezébe erőlteté Ilonkának a
vívás-leczkékért. Szegény gyermek! – úgy örült annak a pénznek.
Úgy sietett vele haza: hogy átadhassa aggódó anyjának. Van már miből
tűzifát szerezni a télre, orvost, gyógyszertárt kifizetni, a ház
betegének kényelmesebb ellátásáról gondoskodni, a házbért félretenni.
Nem kell már küzdeni naponkinti nyomorral, lemondással. Száz forintból
olyan sok kitelik. Még nehéz időkre megtakarítani való is marad.
És mindezt mi szerzi? nem az, a mire egy nő büszke: nem a szépsége, nem
a szelleme, nem a művészete, hanem egy kis testi ügyesség, olyan
tulajdon, a minek soha sem hitte volna, hogy hasznát vegye; s a mi
aranyalmát termő fává lett, egy szeszélyes úrhölgy phantasiájának tündér
földébe tévedve.
Azt hinné az ember, hogy Ilonkának az már csak tréfa volt és mulatság.
De nem volt az.
Épen azért, mert tréfa volt az és mulatság.
Otthon a legmélyebb gyász – egy őrjöngő apa kiáltásaitól megszakgatott
álomkerülte éj, egy ideges anya örök remegése; – egy néma testvér állati
ragaszkodása az egyetlenhez, ki őt megérti; – a nappal siralma, az éj
sóhajtásai; a sorsverte élet egyik reggeltől a másikig. És ebből
naponkint kiragadva két óra a mulatságnak, a játéknak, melyben nevetni,
tombolni, vijjongani kell, – mert fizetnek érte.
Mikor aztán vége van a játéknak, a tréfának, a sikongatásnak: akkor arra
gondolni, hogy milyen szomorú élet volt azalatt odahaza!
Mikor Ilonka mentéjét fölvette, hogy a tanórára induljon, mikor
lenyugtatá háborgó atyját, mikor lecsókolá anyja könyeit, s aztán meg
tudott szökni testvérétől, nagyot sóhajtott. Ez a sóhajtás azt mondá:
menjünk mulatni!
De mikor ez ád kenyeret. Keserű ugyan, de mégis kenyér.