Hova lettek hát a puszta ház lakói?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ama nagy csapás után, mely a Világosi családot érte, első legsürgősebb
teendő volt a lesujtott családapát felhozni Pestre és orvosi tanácsot
kérni, mit tegyenek vele? Hiszen azt sem tudhatták még: szélütés érte-e,
vagy megháborodott?
Az volt a kérdés, hogy ki menjen el és ki maradjon otthon?
Világosiné maga is oly idegbeteg volt, hogy lehetetlen volt egyedül
útnak ereszteni a háborodott férjjel. Ilonkára sem lehetett a beteget
magára bizni; s ha mind a ketten elmennek, ki viseli gondját a ház másik
keresztjének: a siketnéma gyermeknek? Azt is magukkal vigyék?
E miatt volt nagy töprengés.
Meghallotta ezt Böske, s sietett rajta segíteni.
– Csak menjenek el maguk arra a Pestre, mind a ketten, a szegény
urunkkal. Majd ügyelek én a kis némára magam. Bizzák rám az egész házat.
Úgy áldjon meg az Isten engem, a milyen igazán mondom, hogy nem vész el
ebből a házból egy szál toll sem, a míg oda lesznek.
Biz abba bele kellett nyugodni. Rá kellett hagyni Böskére a házat és
gyermeket.
Úgy szöktek el szegénykétől korán reggel, mikor még aludt: fel sem
költötték egy búcsucsókkal, nehogy nagyon sírjon utánok. Böske esküdött
az egekre, hogy éjjel-nappal vigyázni fog reá.
A szegény beteggel szörnyű sok baj volt az úton.
Nem akart mozdulni, ha valahová leült, úgy kellett mindenüvé erővel
vezetni. Nem evett, ha nem etették: gyermek volt, ki nem tudja még, mire
valók a tagjai.
Pesten összehívták hozzá az orvosi tudomány előkelő bölcseit. Azok igen
rosz vigasztalást adtak. Hosszú betegség ez, mit majd meggyógyít a
halál. Az volt a legjobb tanács, hogy haza kell menni, vissza a falura,
a zöldbe.
A zöldbe! Hisz épen ebben tébolyodott meg!
Pedig e baj ellen a város hét gyógyszertárában nincs orvosság.
Egy délelőtt épen az orvost várták, midőn az ablakon kitekintő Ilonka
egy parasztleányt s egy kis fiut pillantott meg az utczán. A
parasztleány hátán nagy batyú volt.
– Nézd anyám, szólt Ilonka, ha nem tudnám, hogy Böske odahaza van a kis
öcsémmel, azt mondanám, ezek ők.
– Ah, dehogy! szólt Világosiné; nem is hasonlítnak hozzájuk.
A paraszleány a kis fiúval azonban épen azon vendéglő kapujában állt meg
a kapustól tudakozódni, a hol Világosiék voltak szállva. Néhány percz
mulva nyilt az ajtó s bejöttek rajta.
De most már rájuk kellett ismerni.
Naptól elégetve, portól belepve mind a kettő. Böske és a kis néma.
– Az Istenért, mi történt? kiálta Világosiné elrémülten, míg Ilonka kis
testvéréhez rohant, karjaiba ragadta a kis némát, ki csak zokogva omlott
oda, fáradtan, kimerülten.
– Mi ám? De mi ám? monda Böske, lekanyarítva nyakából a roppant lepedőbe
kötött batyut, s mintha ott volna a legjobb helye, föltevé azt a
legközelebb talált asztalra. Hát majd mindjárt elmondom én azt
egymásután. Hanem ha megengedik, hát leülök, mert gyalog jöttünk ám
idáig, aztán még a kis úrfit is az ölemben hoztam, mikor elfáradt.
Azzal letette magát egy székre, s eddig kezében hozott czipőit felhúzva
mezitlábára, képesítve érezte magát a történteket elején kezdeni.
– Hát a mint tensuramék eljöttek hazulról, negyednapra odajön szekéren
egy vöröshajú fiskális egy magakerült úrral – tudják: így hívjuk magunk
között ezeket a mostani szolgabirákat. Az hozott magával még egy
irnokot, meg egy hajdút. Hát a mint bejön ez a két úr, se kérd, se hall,
csak leülteti az irnokot, az előveszi a tollat, tintát, papirost, s
elkezdi ám irogatni, hogy hány tükör, hány szék, hány almáriom van a
szobában? – üm! Mi lesz már ebből? Azután azt kérdezték tőlem, hogy
nálam vannak-e a szekrények kulcsai? «Nálam hát!» minek hazudnám, ha nem
akarok. Hát hogy adjam oda. – «Biz a Herkópáternek sem!» – Hát hogy
nekik az mindegy. Akkor aztán gyertyát gyújtottak, spanyolviaszkot
vettek elő: s elkezdtek dirib-darab papirosokat ragasztani az
almáriomokra a kulcslyuk fölé.
«Hallják az urak, ezt én nem engedem, hogy a mi almáriomainkat
összespanyolviaszkozzák. Itt minden én rám van bizva, s én nem engedek
semmihez hozzányulni, mikor a gazdám nincs idehaza.» Akkor rám förmedt
az a vörös fiskális: «Hát miért nincs idehaza? Épen azért foglaljuk le a
holmiját, mert megszökött az egész családjával együtt.»
– Megszöktünk! kiálta fel Világosiné, szégyentől égő arczát eltakarva
kezeivel. Hogy mi megszöktünk?
– No, csak ne tessék elkeseredni! Megcsináltam én a statisfactiót ezért
nyomban. «Micsoda? szökött ám az urnak a sehonnai öregapja, mikor
Sziléziából egy paruplival ide bejött kis kutyatánczoltatónak, de az én
gazdámról azt ne merje az úr mondani, hogy megszökött, mert mindjárt az
úr fog innen szökni, hol az ajtón, hol az ablakon!» Erre a vörösszakállú
úr azt mondta, hogy elhallgassak, mert mindjárt pofon vág! «Azt próbálja
meg, tudom, hogy kiszedem felét annak a vörös szakállának!» Akkor aztán
az a másik úr mondott valamit diákul, nyilván csillapította, s mikor
azzal készen volt, hozzám fordult, és azt gondolta, hogy majd én olyan
bolond leszek, hogy mindent elhiszek neki, a mit mond. «Hallod-e, hugom,
a földes úr a bérlet felől akarja magát biztosítani, s azért vagyunk mi
kiküldve, hogy a bérlő ingóságait összeirjuk. Nem viszünk el innen
semmit, csak összeírjuk, hogy más rá ne tegye a kezét. Azért legokosabb
lesz, ha a kulcsokat előadod, ha nálad hagyták, mert különben erőszakkal
is felnyittathatom a zárakat. Addig-addig beszélt, míg rávett, hogy
felnyítogassak neki mindent egymásután. Akkor aztán egyenként
előszedegettek mindent: felső ruhákat, alsó ruhákat, abroszt,
asztalkendőt; azokat mind felirta a kanczellista. Én csak néztem. Mikor
a kisasszonyom ruháira került a sor, azt mondtam nekik. «Ehhez ne
nyúljanak, mert ez a kisasszonyomé.» Még kinevettek vele. Azokat is
egyenkint mind előhúzgálták. Szégyen gyalázat! Nekem az orczám égett,
hogy nem szégyelik ilyen idegen urak egy tisztességes kisasszony
fehérneműit sorba előszedegetni, számbavenni. Mikor azokra a szép
hímzett inggallérokra került a sor, nem állhattam tovább: «De már
hallják az urak, ezt csak ne irják oda a többihez! Ezt a kisasszonyom
mind maga kezével hímezte, egyéb drágasága sincsen, mint ezek a finom
hímzetei, az már csak mégis nagy szemtelenség volna, ha még azt is
elexequálnák a gazdámtól, a mi nem is az övé, hanem a kisasszonyé.»
– Erre az irnok azt mondta, hogy ne ugassak! – No, tetszik tudni, ez már
csak elég nagy gorombaság. De én mégis moderáltam magamat; nem feleltem
neki semmi goromba szót vissza; egyetlen egy szót sem, csupán csak hogy
a kalamárist felvettem az asztalról, végigöntöttem neki az irásán, a
tenyeremmel elkentem az egész papiroson, s a mint ezért megakart fogni,
a tintás markommal bemázoltam az ábrázatját. Különben egy rosz szóval
sem illettem szegényt.
– De hiszen te hallatlan nagy bolondságot követtél el! szólt hüledezve
Ilonka kisasszony.
– Bánom is én! Most jön még a java. A szolgabiró erre dühös lett; a
pandurjának kiáltott, hogy jőjjön a békókkal s verjen engemet vasra. No,
de én sem voltam ám rest, kikiáltottam az ablakon: «Marczi! Pista!
Jancsi! dorongra, kapára! Zsiványok vannak a háznál! Segítség!» No azt
kellett volna látni, hogy hordta az irhát a három úr a hátulsó ajtón
nagy hevenyében. A pandur bácsi ijedtében még a puskáját is kezemben
hagyta, pedig nem is nagyon szorítottam meg a nyakravalóját. Az volt a
boldogabb, ki hamarább a kocsin teremhetett. Úgy elszeleltek, mintha ott
sem lettek volna. Persze, aztán mikor magunkra maradtunk, akkor kezdtünk
el évelődni, hogy bizony nagy bolondot tettünk mi most: ezek az urak
majd nagyobb erővel térnek vissza; mindnyájunkat vasra vernek,
bekisérnek. De mikor én nekem a szivem elfacsarodott arra a gondolatra,
hogy Ilonka kisasszonynak a hímzett schmizlijeit összeirják.
A jó lélek még most sem állhatta meg, hogy zokogásra ne fakadjon ennél a
szónál.
– Hát azután? Mi történt azután? sürgeté őt Világosiné.
Böske megtörülte a szemeit a bodros ingújjával, s egész jó kedvvel
folytatá ismét:
– Hát bizony mink azt láttuk, hogy itt ugyis mindennek vége. A földesúr
nem fizetett árenda fejében úgy is lefoglal minden ingó-bingót; ez
többet nem a mi gazdánké; strázsálja, a ki elfoglalta; nagy a világ, ki
merre lát! Ennél a háznál meg nem hálunk többet. Én is aztán
hirtelenében fogtam egy lepedőt, összepakoltam ihol ni ezt a batyut,
felvettem a vállamra, a kis némát az ölembe, neki indultam a világnak, s
most itt vagyunk.
– Szerencsétlen! szörnyedezék Ilonka; te nem tudod, hogy ez rablás! Te
elraboltad a biró által lefoglaltakat a mi számunkra.
– Hagyja csak, kisasszony! Jobban tudom én azt. Három gazdámat
kiexequálták már abból a házból, a mióta én azon a pusztán lakom, mert
lehetetlen ott semmivé nem lenni. Láttam én mindeniknél, hogy a
gazdának, gazdasszonynak, házi népnek a viselő ruháit soha sem volt
szabad lefoglalni. Úgy tudom én ezt már úzusból, mint a
legveszekedettebb prókátor. Azért is másztam a tintás kezemmel annak a
kanczellistának a képére, hogy minek nyúlt olyashoz, a mihez nem volt
semmi jussa. Ne tessék engem félteni, megfelel a Böske magáért, akárhová
czitálják. Nem hoztam én el egyebet, mint a mivel a gazdámnak tartoztam:
meg ezt a drága kedves kis jószágot, ni!
Azzal odament a kis némához, ki bágyadtan borult anyja keblére, s oda
térdelve eléje, megcsókolgatá kezecskéit, s úgy elkérdezgeté tőle, hogy
el van-e fáradva? Pedig az ölében hozta.
Világosinéból most tört ki a keserv. Néma gyermekét szívéhez szorítva
zokogá:
– Koldusok lettünk, gyermekem! Földönfutó koldusok.
Ő szegény, nem tudott keservén uralkodni.
Ilonka nem sírt együtt az anyjával; összeszorítá finom ajkait, s mint
hullámhányta hajó kormányosa, csak a környezetére ügyelt, magát nem
érezé.
Míg Világosiné sírt, zokogott, addig a családapa érzéketlenül ült egy
karszékben és nem látszott hallani, érteni azokat, a miket előtte
elmondanak, a mik előtte történnek. Vagy talán hallotta, értette
mindazt, s ép úgy kínozta szivét, a mit megértett, de a léleknek nem
volt már hatalma az idegekre, hogy közölje velük. Merően bámult a
semmibe.
Ilonka egy intést tett a szolgaleány felé, hogy hagyja őket magukra.
Böske elérté azt.
– Nem megyek ki, kisasszony! Itt akarok maradni. Itt akarok magukkal
maradni minden nyomorúságban. Beszéljenek előttem akármiről. Talán én is
tudok valamihez hozzászólni. Ne küldjön engem ki. Hadd tartozzam én is
ide.
Ilonka némán inte fejével s megszorítá a leány kérges tenyerét; azután
odament az anyjához, megcsókolá az arczát, letörölgeté róla a könyeket.
– Ne sírj, anyám. Térj magadhoz. Kétségbeesnünk nem szabad. Nézz
atyámra, erre a néma kis gyermekre. Isten ránk bizta, hogy gondjukat
viseljük, kik magukon nem tudnak segíteni. Nekünk erősnek kell lennünk,
hogy ezt megbirjuk.
– Hiszen semmivé vagyunk téve! Minden vagyonunk, minden reménységünk
oda! Az Isten mindent elvett tőlünk.
– Ne mondd azt, anyám. Még épen az van meg nekünk, a mit az Isten adott.
– Mit?
– Tehetséget és kedvet a munkához, a mi becsületes kenyeret ád.
– Mit beszélsz?
– Igen, igen! kiáltott közbe Böske, én is azt akartam mondani;
kisasszonyom tud drágalátosan hímzeni, varrni, azt jól fizetik ebben a
gazdag városban; én meg leszek mosóné. Megélünk a jéghátán is.
– Annál jobb és háladatosabb munkát is tudok! felelt Ilonka, szeliden
anyjához símulva. Ti engem annyi éven át taníttattatok mindenre, a mit
egy nőnek tudni gyönyörűség. Én tudok francziául, angolul.
Nyelvtanításból sokan megélnek ily nagy városban. A ki engem tanított is
igen tisztességes sorsban volt és elégülten élt; családját eltartotta.
– Az férfi volt! rebegé az anya.
– Azt hiszem, hogy nők és ifjú gyermekek még szivesebben tanulnak nőtől.
– De te még magad is gyermek vagy; hiszen alig vagy tizenhat éves.
– Azért alaposan tudom a nyelvészetet, s képes vagyok másokat tanítani.
Világosiné csak fejét ingatta, tagadólag, kétkedőleg.
– Nem tudod te még, hogy mi az? Idegen házakhoz járni egyedül, anya
nélkül.
Ilonka igazán nem tudta, mert csak mosolygott rá; egy futó pír sem
vetett alkonysugárt szép tiszta arczára.
– Nehéz lesz, de majd hozzászokom.
Világosiné megkapta leánya kezét, mintha félne, hogy már elveszíti.
– Gondold meg; de hiszen te nem is képzeled még, mennyi veszély, mennyi
kisértet áll lesben egy fiatal leány utján, a ki egyedül jár a világban,
a nagy világban! Ki őriz, ki védelmez meg azoktól tégedet?
– Én magam!
De már e szónál a büszkeség pírja ragyogott az orczáján. A mire most
hivatkozott, azt már ismerte jól.
«Én magam!»