– Asszonyom! – szólt ekkor Harter Nándor, felkelve székéről; én önnek
végtelen hálával tartozom nemes részvéteért; most engedje meg, hogy
felkérhessem, tegye meg az intézkedéseket helyettem; én nem volnék
azokra képes. Hiszen önt anyjának nevezte egykor szegény fiam s ön oly
jó volt hozzá életében mindig.
Malvina kész volt e kérelmet teljesíteni.
– Holnap rögtön átadok Lemming úrnak e czélra 5000 forintot.
– Csak az asszonynak, kérem! Én nem szeretem a gyászszertartások
arangirozását; a magam temetéséről is szeretnék elmaradni.
– Az ég távolítsa azt messzire! – felelt meg rá Harter Nándor, s azzal
jobb egészséget kivánva a jó úrnak, s még egyszer kezet szorítva az
asszonysággal, eltávozott.
Mikor egyedül maradt a férj és feleség, Malvina rátámadt Lemming úrra:
«Mi a csodát beszélt ön össze-vissza öt perczentről, tíz perczentről?»
– Ah! – nyögött elébb nagyot a csúz kérdésére az uraság. Hát Elemér
anyjának hozománya százezer forint, a mi végrendelet szerint a fiu holta
után Nándor úrra marad; annak a perczentjeit értettem.
Másnap csakugyan ott volt az ötezer forint Malvina kezében. A szép hölgy
azután megrendelt mindent, a hogy praeliminálva volt.
A brisztolpapir-gyászlapok szétmentek az egész országba; a cselédek
felöltöztek talpig feketébe, a szentatyák is mindent megtettek, a mi az
elhunyt lelki nyugalmára szükségesnek találtatott; a nagy életnagyságu
arczkép is elkészült, ott volt már Malvina szállásán, a gránitsíremlék
is befejezéséhez állt közel, épen csak a sírirat hiányozván róla, melyet
már háromszor írt meg Angyaldy úr, de a melyet háromszor vetett vissza
Nándor úr; nem találván azokban eléggé kifejezve mindazt, a mit egy
Harter sírkövén meg kell találni a bámuló utókornak: a család nagyságát,
a fájdalom még nagyobbságát és a büszkeség legnagyobbságát illetőleg.
– Már látom, hogy én magam leszek kénytelen ezt megírni.
Így szólt az utolsó epitaphium visszautasításakor Nándor úr.
S hozzáfogott e gyászmunkához, késő este, lámpafény mellett.
Ritka lélekerő kell ahhoz, hogy valaki az egyetlen fia emlékére a
sírfeliratot elbírja készíteni.
Harter Nándor bírt e lélekerővel.
Megmutatta titkárának, hogyan kellett volna.
EMLÉKÜL-<br> HARTER-ELEMÉRNEK-<br> MELYET-AZ-ATYAI-FÁJDALOM-<br>
EMELE.<br> TESTÉT-AZ-OCEÁN-FEDI.<br>
Idáig elkészült már, midőn háta mögött lépéseket hall; (ki lehetne más,
mint a titkár? egyébnek ide szabad bejárása nincs); hátra se nézett,
csak csinálta tovább az epitaphiumot.
Egyszer aztán gyöngéden a vállára ütnek, s azt mondja neki egy ismerős
hang:
– Szervusz, papa! nem haltam ám a tengerbe!
Harter Nándor lecsapta az irónt a papirosra.
Bámultában csapta le, vagy örömében? azt nem lehet tudni.
Elemér úrfi pedig, mintha csak most jött volna haza valami
rókavadászatról s arról akarna beszélni: széket húzott maga magának s
bele ült. Ezek voltak a viszontlátás örömei mindkét részről.
– Biz engem kihalászott valami bolond kátrányinges, s visszaadott a
hazának s kedveseimnek.
Harter Nándor igazán boszus volt. Nem azért, hogy miért nem halt a fia a
tengerbe? Épen nem! ily hollószívet egy apában ki tenne fel? hanem
azért, hogy ime, elköltött a szélkergetőnek utolsó tisztességtételére
ötezer forintot, s akkor ez csak beállít és azt mondja: köszöni, nem
halt meg.
Már ennél haszontalanabbul csakugyan nem lehetett az emberrel kidobatni
a pénzt az ablakon. S még tetejébe ki is fogják érte nevetni. És
legtetejébe Elemér úrfi azt fogja mondani: ezt a költséget tartsd
magadnak papa, én nem kértelek, hogy engem ilyen drágán gyászolj!
Nem is tudja az ember egyhirtelen, hogy mit mondjon neki.
Azonban lassanként visszatér a régi páthosz; az ember összeszedi magát s
kezét nyujtja az érkezettnek:
– Üdvözöllek, fiam! Örülök, hogy életben látlak. Mi azt hittük,
elvesztél.
– Bizony ha rám nem találnak, el is vesztem. Hanem tudod a példabeszédet
a rosz pénzről? Nem vész az el!
– Remélem azonban, hogy mint jó pénz tértél vissza?
– Az a valuta kérdése, papa, s ez, tudod, hogy ezen a mappán, a hol ti
laktok, sokat változik. Hallom, hogy te fölváltottad magadat új bankóra
a régi tizenhárom próbás ezüstből.
– Ne fecsegj ily esztelenséget!
– Okosan tetted biz azt, papa! akkor adjon tul az ember rajta, mikor
magasan áll az ágiója. Itt sokkal külömb lakásod van, mint a
vármegyeházánál volt. Én akkor is intettelek, hogy hagyj fel azzal a
gyermekeskedéssel. A hazafiság csak fáklyás-zenével fizet. Jól esik fiui
keblemnek, hogy megfogadtad józan tanácsadásaimat.
Harter Nándor nagyot prüszkölt ettől a dicsérettől.
– Nekem pedig az esnék jól, ha te fogadnád meg az én atyai tanácsaimat!
szólt emelt hangon s elvörösödve.
– Ej no! nézd, hogy rám förmedtél. Hát nem fogadtam-e meg, a mit
tanácsoltál: hogy egyenesen hazajőjjek? Igaz, hogy egy kicsit görbén
jöttem haza: mert az a bomlott gőzhajós, a ki felszedett a vízből, elébb
Corfuba is elvitt, s csak úgy hozott haza: de hát itt vagyok parancsid
szerint, s a mióta megjöttem, még nem volt időm megelégedésedet
kiérdemelhetni.
– No hát majd lesz rá időd. Nem titkolhatom el előtted, hogy eddigi
magadviseletével igen elégedetlen vagyok.
– Azt én neked megbocsátom.
– Ne űzz ebből tréfát! Én téged külföldre küldtelek, hogy ember legyen
belőled. S te ott nem tanultál egyebet csak roszat.
– Az már igaz! Mennyi jót tanulhattam volna azalatt itthon – nemes
példád után!
– Azt akaratlanul is helyesen mondtad. Az én példámból megtanulhattad
volna, hogy egy jó hazafinak mindenkor kötelességei vannak; s ha tér és
idő változik is, ez őt nem oldja fel az alól, hogy más téren és más
időben is ne teljesítse hazája iránti kötelességeit…
… Hazafiui nagyságunkhoz mért évidíj és diætenclasse mellett.
– Rám figyelj s ne szakíts félbe mindenféle allotriákkal. A haza nem tűr
heverő tőkéket.
– Sem heverő tőkehalakat.
– Te mondád…
– Jól van, papa. Folytasd.
– A haza nem tűr ingyenélő embereket, minő te vagy. Minden munkátlan
ember egy elveszett capitális a hazára nézve.
– Lemouton grammatikájára hivatkozom, a hol azt legelőször olvastam,
hogy igazad van. Tehát gondolod, hogy valamihez kellene már kezdenem?
Nincs most megint divatban valami olyan kellemetes nekünk való hivatal,
a hol a nagyságos «fő» egész nap nyujtózik, s este aláírja a nevét
annak, a mit helyette a tekintetes «al» szorgalmasan elvégzett.
– Az most nem így megy. Dolgozni és tanulni kell.
– De az egy millió paragrafust, a mit most törvénynek neveznek, én meg
nem eszem. Prókátor nem lesz belőlem, mert perelni nem szeretek; bírónak
való sem vagyok, mert én mindig az adóssal fognék sympathizálni s a
hitelezőt marasztalnám el. Kanczelláriánál, helytartótanácsnál nekem
hasznomat nem veszik, mert én minden titkukat kibeszélem a kávéházban. A
diplomátiai testületbe nem keveredhetem, mert azzal megint külföldre
kellene mennem s ott, hidd el, hogy még mindig rosz példákat látok magam
előtt. Nincs nekem semmi törvényes és közigazgatásos dologhoz való
eszem. A puszta írásomért pedig el nem tartanak, mert az, tudod, hogy
olyan förtelmes, hogy ilyen infámis kalligrafia mellett csak
excellentiás úr lehet az ember, egyéb semmi.
– Hát válaszsz egyéb pályát!
– Hiszen az igaz, hogy van miben válogatni. A mérnöki pályához tudok
annyit, a mennyit a nevelőm Pythagoras feladványáig fejembe vert, de a
dioptrának nem vehetem hasznát, mert tudod, hogy közellátó vagyok.
Orvosnak is jó volnék olyan országba, a hol a népesség nagyon
elszaporodott, s a hol egy bölcs kormány az évi termés s a fogyasztók
száma közt helyre akarja állítani a helyes arányt. Pappá nem lehetek,
nehogy a Harter-család ultimus deficiensét tisztelje bennem. Hogy az
igazat megmondjam: még legtöbb kedvem volna kereskedőnek lenni. Milyen
nagy emberek ezek a külföldön! hogy megsüvegelik őket! Nagyobb a
kereskedő, mint nálunk a főispán. S milyen szabad életet élnek! Mindenki
magának dolgozik. Nincs elnök főispánja, a kinek grácziája tartsa benne
a lelket; nincs kortesvezére, választó közönsége, a kinek könyörögjön;
nem kér senkitől, nem köszön senkinek; adsza, nesze! Miatta lehet az
országban respublika vagy provisorium; felülkerülhetnek a vörösek vagy
feketék, az ő rangját el nem törlik; neki nem kell lemondani a
kenyeréről hazafiságból, vagy elvenni a más kenyerét – megint
hazafiságból. Kereskedő szeretnék lenni; csak az az átkozott rosz
szokásom ne volna, hogy nem tűrhetem, mikor pénz melegíti az oldalamat.
Aztán meg azt nem is engedné a nagyméltóságu Harter-család, hogy
egyetlen legitim trónörököse oda álljon a támlány mellé, s mérje eddigi
tánczosnőinek a selymet és mohairt rőffel, vagy magyarázza eddigi
kollegáinak, hogy melyik sajtnak hogy a fontja? Ily botrányra még a
mumiák is megfordulnának pamlagaikon a kaszinóban.
– Hát mondok neked egyet! – szólt Harter Nándor felállva s odalépve
fiához. – Légy katona. Egy hó múlva tiszt fogsz lenni.
De már erre nagyot kaczagott Elemér.
– «Ars brevis, vita longa!» Lehet biz ott elég generális, ki egy hónap
alatt kitanulta az egész mesterséget s nyolczvan esztendőt élt vele. Nem
beszélek a magam gusztusáról. Hanem csak téged figyelmeztetlek rá, hogy
a heverő tőke még mindig jobb, mint a passiv tőke: egy hadseregbe dugott
úrfi rettenetes kamatokat szokott hajtani, t. i. apjától «el»-hajtani.
– De hát elvégre is mi akarsz lenni? – rivalt fiára a nagy ember.
Elemér kedélyesen húzta félre a nyakát, két kezével két üres zsebébe
mélyedve.
– Hát… semmi!
– Semmi?
– Hát van-e ennél szebb hivatás a világon? Semminek lenni! Nem vagyunk-e
sokan? Nem-e ez a legboldogabb osztály?
– Jól van! De a semminek is kell valami, hogy megéljen.
– Hát nem élek-e én?
– Miből?
– Tudom is én! Az a te gondod.
– Az enyim?
– Hát természetesen! Pleonasmus volna a sorstól, ha már egyszer nekem
egy ilyen nagy férfiút adott apának, s aztán még külön magamnak is adott
volna valami talentumot. Én nagyon meg vagyok mind a kettőnk missiójával
elégedve. Te végezd a bölcseség munkáit, én pedig a bolondságéit.
– De az, a mit te végzesz, több, mint bolondság! Az jellemtelenség. Vagy
azt gondolod, hogy rászedett hitelezők s elcsábított leányok és férjes
asszonyok becsületére válnak egy embernek, ki magáról azt mondja, hogy
«semmi?» Az ilyen ember nem semmi, hanem «semmirekellő!»
Elemér úrfi nagy hidegvérrel csitítá haragba jött atyját, két kezébe
fogva térdét s így himbálva magát a széken.
– No, no papa! Ne itélj olyan keményen. Te is lehetsz még olyan fiatal,
mint én vagyok!
– Ismét találóan szóltál, akaratod ellen. Olyan vén, mint te vagy,
bizony nem leszek soha. Elfásulva minden iránt, a mi szép, jó és nemes;
gúnyt űzve mindenből, a mi más előtt szent; kedv nélkül minden hivatás
iránt, a mi egy férfi keblét fölhevíti; aggastyán lehetsz hozzám
hasonlítva. Én még halva is tábort fogok vezetni ki magam után a
temetőbe, míg te élve sem találsz senkit, a ki utánad kérdezősködjék, ha
nem lát.
– Talán még te sem?
– Nem! – Egész őszinteséggel szólok hozzád. Mikor halálhíredet hozták,
az szomorított: íme, egy haszon nélkül lefolyt életnek vége! És midőn
elém jöttél megmenekülve: bizony mondom neked, hogy egy másodpercz
százezred részének parányi töredékeig tartott az öröm, hogy íme megvagy
s következett utána a gondolat: hogy íme, egy hasztalanul újra kezdett
életnek folytatása!
– Második kiadás, újabb sajtóhibákkal megbővítve.
Harter Nándor letett róla, hogy ezzel a fiúval szív szerint lehessen
beszélni. Nem fog rajta semmi.
– Tökéletes bolond vagy, édes fiam! Egyébiránt meglehet, hogy ez a
szerencséd.
– Van egy német színdarab is, melynek az a czíme: «Der Dumme hat’s
Glück!»
– No, ez a te mottód. Férfinak nem sokat érsz, de férjnek talán még
beválsz. Nősülj meg. Szerencsés lehetsz.
– Álmodtál tán valami számot, a mivel ternót csináljak?
– Álmodtam. Emlékszel Dánváryékra?
– Arra a kopasz úrra, meg arra a kövér asszonyságra, inclusive sápkóros
kisasszonyokkal?
– Az úr meghalt, az asszonyság pedig egy gazdag kereskedő nagybátyja
után örökölt félmilliót. Most itt lakik Pesten, fényes házat tart. Több
izben találkoztam vele; mindannyiszor előhozta, hogy milyen kivánatos
összeköttetés volna az, mely gyermekeink közt létrejöhetne. A leányt
ismered. Elnyerheted.
– Papa! Te csakugyan ternót álmodtál nekem. Hogy háládatlan ne legyek:
én meg egy quinternóval ajándékozlak meg. Vedd el magát az anyát.
Azzal Elemér fölkelt helyéről s apa és fiú iparkodott olyan állást
foglalni a szobában, a honnan hátat fordíthattak egymásnak. És azután
sokáig nem találtak gondolatfolyamukban semmi olyast, a minek jó legyen
élő hangot adni.
Végre Elemér törte meg a csendet.
– Tudod mit, papa! Rázz le engemet már a nyakadról.
– Csak tudnám, hogyan?
– Lökj ki az ajtón s dobd utánam az ajtón anyai örökségemet.
Harter Nándor arczán e szóra egész benső alakjában tükröződött vissza
igazi jelleme. A hideg, büszke, érzéketlen önzés.
– Kedves fiam-uram! – szólt dölyfös, hanglökdöső szóval; – hat hó mulva
lesz ön teljes korú; addig gyámságom alatt áll. Akkor pert indíthat
ellenem; s ha végét éri, akkor majd összeszámolunk, hogy ki mivel
tartozik egymásnak. Addig pedig nézzen szét s keressen magának olyan
embert, a ki nálamnál szívesebben látja.
– «Dankend saldirt» az atyai áldást, papa! – szólt keserűen nevetve
Elemér. – És már most arra kérlek, hogy tagadj ki mindenből, a mi a
tied; mert ezt az arczot, a mit most nekem megmutattál, nem akarnám
tőled örökölni a világ minden nagy férfiának dicsőségeért.
Azzal vette kalapját és elment. Mikor a lépcsőn lefelé akart indulni,
épen akkor jött le Angyaldy a második emeletből, hol szobája volt. A
lépcsőcsarnokban találkoztak.
– Jó estét, Angyaldy!
– Ah! – jó estét!
– Nem csodálkozik rajta, hogy élek?
– Természetesnek találom. Beszélt már atyjával?
– Beszéltünk egymással. Azt mondta az öreg, hogy menjek vissza abba a
czethalba, a melyik kihozott a tengerből a partra.
– S mit fog ön most csinálni?
– Élek tovább.
– De hogyan?
– Tudom is én! Egy olasz közmondás azt tartja, hogy senki sem látott még
holt szamarat.
Angyaldy úr ezt jó ötletnek találta, s nevetett rajta egy kicsit.
– Mit tud ön a nádasi puszta bérlőiről?
– Azt tudom, hogy nagy inségben vannak.
– No hát jó éjszakát!
Az úrfi lement a lépcsőn; Angyaldy bement Harter Nándor úrhoz.
A nagy férfiú izgatottan járt-kelt alá s föl szobájában. Angyaldy úr nem
tartotta szükségesnek ez izgatottságot számbavenni.
– Kérem ezt az utánvételi számlát utalványoztatni. Kétszáz forint.
– Mi az? – kérdé Harter Nándor kedvetlenül.
– Megérkezett a kép.
– Micsoda kép?
– A mit meg tetszett rendelni Bécsben. Az olajfestmény. Elemér úrfi
arczképe.
– Menjen ön vele a pokol fenekére! – kiálta fel dühösen Harter Nándor, s
a földhöz vágta az írótollat, a mit már a kezébe vett, hogy majd aláírja
vele a vevényt.
Angyaldy úgy tett, mint a ki bámul és nem érti az egész haragot.
Harter Nándor észrevette magát. Mélyen szemébe nézett titkárának.
Nézhetett abba a két ablakba. Azok le vannak függönyözve belül.
– Nem találkozott ön valakivel a lépcsőn, a ki most innen elment?
– Én felülről jövök a szobámból.
– Tehát nem látott senkit?
Angyaldy tudott mindig a kérdés mellé felelni.
– A postalegényt láttam, a ki ezt az avisot hozta. Ez meg van rendelve,
ezt ki kell fizetni.
Harter még egy perczig vizsgálta gyanakodva titkárja arczát, míg egészen
meggyőződött róla, hogy ez nem akar most vele tréfálózni; aztán csak
fogott megint másik írótollat s aláfirkantotta nevét a postai okmánynak.
– Itt van; fizesse ön ki. Azután a képet csak vitesse Lemmingné
asszonysághoz; mondja, hogy neki ajándékozom azt.
Angyaldy átvette a postai utalványt, s eltávozott. Még csak azt sem
kérdezte főnökétől, hogy miért méltóztatik olyan kegyetlenül mérgesnek
lenni.
A postán átvette a nagy deszkaládába szegezett képet s egyenesen vitette
azt Lemmingék szállására.
Lemming úrnak nem fájt már a félképe, de még otthon kellett
tartózkodnia. Igy úr és asszonyság együtt voltak. Angyaldy úr szivesen
láttatott.
– Mi jót hoz ön? – szólt Malvina, s megkinálta üléssel a titkárt.
– Harter úr kivánt nagysádnak fia arczképével kedveskedni. Ide
ajándékozza.
– Ah ez szép tőle! Itt van már a kép?
– Magammal hozattam; most veszik ki a ládájából.
Malvina csengetett a komornyiknak s meghagyá, hogy ide hozzák be az
arczképet. Ő maga rendezé el, hogy melyik asztalra tegyék le, hogy jó
világításban álljon; s mikor el volt helyezve, akkor elővette
lorgnonját, a mi nélkül, tudva van, hogy festményt helyesen megitélni
nem lehet.
Lemming úr is műértő volt; nem volt rest a kép felől véleményét
elmondani: «Nagyon szép, nagyon finom munka, csak hogy a kéz kissé el
van rajzolva; a világos háttér nagyon barnítja az arczszínt, a mit
különben is sötétít ez a Rahl-iskola modora; a photographia az oka, hogy
az orr szélesebb, a szemek kisebbek, mint a valóságban voltak, hanem
azért rá lehet ismerni, ugy-e bár, Angyaldy úr?
Angyaldy úrnak nem volt véleménye e tárgyról.
– Én nem értek a festményekhez.
Hanem annál jobban értett Angyaldy úr az élő arczok megítéléséhez, s
figyelmét Malvina arczára fordítva, észrevevé a reszkető ajkakról, hogy
a szemei elé tartott lorgnon nemcsak arra jó, hogy jobban lásson azon
keresztül, hanem arra is, hogy mások ne lássák azt a két lopva gyült
könycseppet, mely szemeibe tódul, midőn annak a képét látja maga előtt,
ki minden hibája daczára «mégis csak jó fiú» volt, s ki oly szomorú,
meggyászolt véget ért ifjúkora virágában.
A bírálat és néma szemlélődés közepett egyszer csak bejön a komornyik,
kit Bécsből hoztak s még itt nem ismert senkit, s azon kezdi minden
szertartás nélkül, hogy:
– Jeszszus Maria! – Ez az úr itt van!
– Micsoda úr, te? – kérdé Lemming.
– A ki ott a képen van.
– Hol van az az úr?
– Itt van az előszobában. A látogatójegyét kértem, arra azt mondta, hogy
elázott a tengerben; azután a nevét kérdtem, arra azt felelte, hogy csak
jőjjek be s mondjam itt, hogy valaki akar a «kis mamával» beszélni.
E szóra Malvina felsikoltott s egy szék karjába fogódzott, hogy el ne
essék.
Pár percz mulva feltárult az ajtó s belépett rajta a holtnak hitt fiú.
No, itt nem úgy fogadták, mint az atyai háznál.
Malvina örömsikoltva rohant eléje; átölelte, görcsösen kebléhez
szorította. Összecsókolta fejét, arczát, szemeit; sírt, kaczagott,
vállára borult: az nem volt szó, nem emberi hang, a mit hozzá beszélt,
hanem a fiára találó madár ékesszólása, az öröm őrültsége, az asszonyi
szív közvetlen beszéde; melyben az érzés kikerülte a gondolkozást.
Lemming úr, a férj, és Angyaldy úr, a titkár, furcsa képekkel néztek
egymásra.
Mind a kettő azzal látszott mentegetőzni, hogy hiszen szabad valakinek
az elveszett fiacskáját ily melegen fogadni.
Elemér hagyta magát öleltetni, csókoltatni, ránczigáltatni, s mikor vége
volt, akkor elnevette magát.
– Itt vagyok biz én megint, kis mama.
– Kilenczven perczent! mormogá magában Lemming úr, állát símogatva, s
ajkán lebegett ez a kérdés: «de hát hogy mert ön meg nem halni!»
– Rosz, gonosz fiú! – szólt Malvina, könyeit felszárítva batiszt
zsebkendőjével. – Bennünket így kétségbeejteni. Látja ezt a fekete ruhát
rajtam. Ezzel is magát gyászoltam. Mennyit sírtam a requiemén.
– Az én requiememen?
– Biz a magáén! Pompás volt. Elköltöttünk rá ezer forintot.
– Tyhű! Nem lehetne azt a papoktól visszakérni?
– Maga most is olyan bolond, mint volt? Maga ostoba!
És azzal gyöngéden megveregette a kis ostobának pofácskáit, oda vonva őt
maga mellé a pamlagra. Épen most néztük az arczképét, mit a jó papa
festetett Bécsben. No, ne nevessen mindig! A papája nekem ajándékozza
azt, épen most hozta el Angyaldy úr.
– Ah! mi másodszor is találkozunk, tisztelt barátom.
– Hát már ön látta Elemér urat? – kérdé Lemming úr, erősen rámeresztve
szemeit Angyaldyra.
– Találkoztunk.
– S ön azt nem is mondta nekünk.
– Nem kérdezték önök tőlem.
– Ah! ez eredeti! Ez az Angyaldy átkozott flegmájú ember! Hallja ezt,
kedvesem?
Malvina nem hallgatott oda.
Angyaldy úr vette a kalapját és búcsuzott.
– Nekem mennem kell. Jó éjt!
Lemming úr órájára nézett s úgy találta, hogy már eljött az az időpont,
a melyen az orvos parancsa szerint reconvalescens embernek az ágyban
kell lenni.
Sajnálta nagyon, hogy nem hallgathatja meg mindazon érdekes dolgokat, a
miket Elemér úr csodálatos megmenekülése tárgyában képes leend előadni.
Majd holnap elmondatja magának a nejével; de most a doktornak kell
engedelmeskedni; doktor parancsa szent. Azért engedelmet kér: jó
éjszakát kivánhatni magamagának.
Voltaképen pedig arra gondolt, hogy korántsem olyan veszedelmes ez a
fiatal ember az asszonyságra nézve, ki neki quasi anyja, ha vele egyedül
marad, mint ha hárman vannak együtt, mert ennek most okvetlenül pénz
kell, ezt az apja elkergette, s ha ő ott marad, az ő erszényén üttetik
seb. Tehát csak beszéljen inkább az asszonynyal; mi mondjuk azt, hogy
«alszom, alszom!»
– Hát volt-e már a papánál? – kérdezé Malvina, midőn egyedül maradt
Elemérrel.
– Oh! voltam bizony; már ki is lökött az ajtón.
– Menjen maga nagy bohó! Bizonyosan valami illetlenséget követett el
megint, a mivel az atyját megharagította.
– Hát persze, hogy azt követtem el!
– No ugy-e?… Mit tett?
– Hát azt az impertinentiát követtem el, hogy nem fulladtam a tengerbe.
– Ah menjen! Micsoda beszéd ez már megint?
– Csupa tiszta rágalom. A mi nekem nyavalyám. Elismerem. Az én apám a
megtestesült jóság és szeretet. Ezt tudod te is igen jól, kis mama. És
én épen oly rosz szivű, hideg, háladatlan leszek iránta, mint te voltál:
én is válópert indítok ellene.
– De kérem, gondolja meg, mit cselekszik?
– Hát én nem kértelek, mikor el akartál menni, hogy ne hagyj itt minket?
Hát én nem mondom azt most: hogy de jól tetted, hogy ott hagytál
bennünket? Ha gyülölted volna, ha haragudtál volna rá: tán
kiengesztelődhettél volna iránta; de lenézted: s ez, az a miből nem
lehet kigyógyulni. Én pert indítok az apám ellen, anyám hozományáért. De
beszéljünk kellemesebb tárgyakról.
– Jól van, fiam; – legelső kérdés magára nézve az, hogy míg a pere
eldől, az pedig elhuzódhatik, mert apja hatalmas ember, addig miből fog
élni?
– Hahaha! Hát veszek magamnak egy fazekat, s mindennap ebéd után eljárok
ide hozzátok a maradék juskulumért.
– Ne beszéljen így, mert megtépem a haját! Hiszen azt tudhatja jól maga
nagy ostoba, hogy a míg nekem van egész szelet kenyerem, addig magának
is van fél. Csak hogy nálam mégis nem lakhatik: maga már nagy kamasz, s
aztán a világ mindent félremagyaráz; de meg Lemmingnek is olyan
viszonyai vannak Harterrel, hogy vele ilyen nyiltan újjat nem húzhat. Mi
ugyan szükséget szenvedni nem engedjük, de maga mindez ideig gavallér, s
ahhoz volt szokva, hogy havonként legalább száz forintot költsön. Csak
nem járhat ezentúl se kopottan. Ez iránt kell valamit kigondolni.
– Hát hiszen majd te fogsz valamit kigondolni.
– Én? Én, ugy-e – szólt kedélyesen felkaczagva Malvina. – Milyen jól
ismer a kis semmirekellő! Hogy én gondoljak ki számára valamit. No hát
lássuk! Micsoda kőből lehetne az ön számára olajat facsarni?
Malvina ajkára tette szép rózsaszín ujja hegyét és tervezett.
– No egy már van! – szólt, a mint fürkésző tekintete megakadt az
arczképen. – Egyik ez a kép.
– Ez a kép?
– Igen, az ön képe.
– A hátamra vegyem és eladjam?
– A kép az enyém; értse meg! Én rendeltem meg. Háromszáz forintba
került. Ezt a háromszáz forintot Lemmingnek is ki kell fizetni, meg
Harternek is. Mind a kettőn megveszem az árát, s az egyik az öné. A kép
az enyém marad. Lemming jogosan fizeti meg az árát, mert az ő termét
diszíti. Kétszáz forintot mingyárt átadok önnek. Több nincs a
ládikómban. Ha Lemming el nem sietett volna aludni, most a harmadik
százast is előadatnám vele. Így érje be holnapig ezzel a kettővel. Azaz:
hogy két hónapig.
Elemér megcsókolta Malvin kezét.
– Mondtam én, hogy te vagy a legszeretetreméltóbb kis mama a világon.
– No ne hizelkedjék most, hanem nézzünk tovább. Maga rettenetes sok
bolond költségbe vert bennünket halálával. Tudja-e, hogy még sírboltot
is készíttettünk az ön emlékére roppant nagy gránitsíremlékkel, a mi
kétezer négyszáz forintba került.
– Borzasztó! Hisz ezek a halottak iszonyú luxust űznek.
– Ne űzzön tréfát mindenből. Az az élők fájdalmának nagyságát fejezi ki.
Hanem én egyet gondoltam. Lemmingnek sok ismerőse van a pénzes körökben,
talán el lehet adni önnek a kriptáját és sírkövét valakinek, a kinek
hamarább kell.
– Hahaha! – kaczagott fel Elemér. – Ez már csakugyan non plus ultrája a
tékozló fiú tökélyének. Egy korhely, a ki fölkel halottaiból csak azért,
hogy eladja a kriptáját meg a szemfödelét, s még egy kicsit hazajön
élni, míg sírkövének az árában tart. Ezt még csakugyan nem produkálta
előttem senki!
Malvina maga is olyan szívesen nevetett a «tékozló fiú» könnyelmű
bohóságain.
– Már most hát egyidőre el van látva. Most kivánjon szépen jó éjszakát a
kis mamájának s menjen a szállására. Hol van a holmija?
– A holmim? Az Atlantique cajutejében, hat fonálnyira a tenger szine
alatt.
– Hát semmit sem mentett meg?
– Még egy nyakravalót sem.
Valóban, Elemérnek még nyakkendője sem volt. Inggallérjai
összegombolatlan voltak kétfelé hajtva.
– Igy pedig még csak vacsorálni sem mehet tisztességes helyre.
Megálljon!
Malvinának egy vékony fekete selyemkendő volt a nyakán, finom
csipkézettel, azt leoldta onnan, s aztán felkötötte Elemér nyakára.
– No, nézze maga gézengúz, maga ágról szakadt, valahogy legyen mégis
emberi formája. Csókoljon kezet, aztán takarodjék! Holnap délben
elvárom, akkor aztán majd beszéljen az ön ügyeiről.
– Arról a nagy kőről, a mi szívemről esett le.
Elemér gyöngéden kezet csókolt és távozott.
Az ajtóból visszahívaték.
– Jőjjön vissza, még kap valamit.
Visszajött.
Malvina megcsókolta az arczát.
Azzal aztán Malvina elsietett hálószobájába.
Elemér úrfi pedig vágtatott le a lépcsőkön és futott egyenesen az
utczára, mint a hogy futhat egy fiatal ember, a kinek már régóta nem
volt egy garasa sem, s most egyszerre kétszáz forint sír a zsebében
szabadulás után.
Dehogy ment szállást keresni! a legelső bérkocsist, a kit előtalált,
elfogta s parancsolta neki, hogy vágtasson, megmondta, hová?
A bérkocsist gyorssá tette a borravaló igérete.
Épen jókor érkezett meg Elemér a vasuti indóházhoz.
Hirtelen jegyet váltott s a harmadik csengetésnél kapott fel a
vaskocsiba.
Hová? Hová?
Csak egy gondolatja volt most.
Vajjon lett-e virág azokból a délszaki növényekből, miket ő jó
szerencsére távol országból valakinek ide küldött?
«Mit csinálnak a nádasi puszta bérlői?» ez volt egyetlen kérdése
Angyaldyhoz, ki leveleit, miket külföldről küldött, közvetíteni szokta.
«Nagy nyomorban élnek!»
Ez a szó minden egyéb gondolatot kitörült lelkéből.
Uti pénzéből annyija maradt még, hogy vasutat, fuvarost oda-vissza
kifizethetett. Azt a két százas bankjegyet nem szabad fölváltani.
Éhségét elverte egy zsemlyével. Azoknak talán ennyi sincs!
A kocsiban aztán elnyomta az álom, csak akkor ébredt fel, mikor jó késő
reggel a kalauz fülébe kiáltá az állomás nevét, melyen ki kelle
szállnia.
Az egy alföldi mezőváros végén volt.
Elemér azonnal szétnézett fuvaros után.
Egyetlen egy szekér volt a pályaudvarnál; annak gazdájával hamar meg
volt az alku. Keveset kért és keveset igért a fuvaros. Csak a szomszéd
faluig ajánlkozott, onnan aztán lássa a tens úr, hogyan megy odább!
A szekérbe ülésnek egy szál deszka volt keresztül téve.
– Ejnye, bátyja; nem tudna egy kis szalmából jobb ülést csinálni ide?
– Szalmából-e? – szólt a kocsis; – magunk is megennénk, ha volna.
Elemér nem értette ezt a választ. Ő messze világból jött, a hova a hazai
nyomornak híre nem jutott el.
A fuvaros aztán, hogy megmagyarázza neki a dolgot, mikor leszedte a
lovai fejéről az abrakos-tarisznyákat, oda vitte az egyiket az úrfihoz,
s legyűrve a szélét, megmutatta, mi van benne? Apróra vágott
jegenye-hajtások.
– Ez az abrak.
Azután a saját tarisznyájába nyúlt, s abból húzott ki valami furkónak
gyúrt fakószínü ismeretlen tárgyat.
– Ez meg a kenyér.
– Miből van ez?
– Őrölt kukoriczacsutkából, egy kis korpával keverve.
Elemér ekkor kezdett csak maga körül nézni. Most vette csak észre,
milyen sivatag terül itt körüle.
A táj, melyen tegnap átutazott, még a paradicsom képe volt, a Dunán túli
vidéknek még volt zöldje, mezeje, a házak körül asztagok, boglyák; a
szérükön nyomtattak, szórtak; itt kopár minden, és csendes minden.
Felült hát a szekérre; a milyen ülés volt, olyan volt.
A kocsis bevezetésül jó sort húzott a fonott ostorral lovai bőrére, mire
azok egy kissé tanakodtak magukban, hogy mire értelmezzék ezt a
megszokott intést? normális abrakpótlék-e ez, vagy megindítása egy ujabb
provisoriumnak? Az egyik aztán csak-csak felvette a fejét a földről s
elereszté maga előtt; a meglódult fej vitte maga után a négy lábát, mire
a szekér is előre zördült s megtaszítá a másik lovat, inán ütve a
kisefával, az azonban még hátratekintett, nem hihetvén hátának és
füleinek, míg szemeivel is meg nem győződik, hogy elodázhatlan
kötelesség a megmozdulás; erre aztán nagyon megcsóválta a fejét,
kiöltötte nyelvét a világra, s egy sikertelen kisérlet után bajtársának
oldalára dülhetni, csakugyan elhatározta magát, hogy hozzá fog az előre
esegetéshez, a mit más lónál ügetésnek is szoktak nevezni: mire az egész
jármű megindult, kajla rúdjával barátságosan ütögetve orron hol az
egyik, hol a másik lovat, a szerint, a mint időszakonkint az egyik
nagyobbat rántott rajta, mint a másik.
Keserves előremenetel volt ez; pedig a fuvaros lelkiismeretesen
alkalmazta az ostornak a madzagát is, a nyelét is.
S azután jöttek még sajátságos akadályok is, a mik feltartóztatták a
haladást.
Egész csorda teheneket, ökröket, rideg gulyákat, birkanyájakat hajtottak
a poros úton szemközt, mik előtt Elemér alkalmatosságának meg kellett
állania, mert a szemközt jövő tulok nem bánta, ha keresztül megy is
rajta a rúd, nem tért ki a szekér elől.
– Országos vásár van itt valahol, bátya? – szólítá meg kocsisát Elemér.
– Nem biz a téns úr; hanem elhajtanak minden lábas állatot tul a Dunára
kiteleltetni – felébe. Itt már nincs egy szál szalma sem, a min
rágódjanak.
Elemér most kezdé érteni azt a keserves bömbölést, a mit az
elsoványkodott állatok ezrei úthosszant hangoztattak. Vajjon eljutnak-e
Dunántúlra?
Szemközt jövő emberek nem köszöntötték már egymást, nem hangzott se
«jónap!» se «dicsértessék!» Vert had utazott itt, egymás sarkára
taposva.
Néhol egy kidült állat hevert az útfélen. Ott hagyták, nem jöttek érte.
– Talán a husát használhatnák? – jegyzé meg Elemér.
– Mit ér a hús, ha nincs só hozzá?
– Hát nincs só? – kérdé Elemér elbámulva.
– Hja uram, szegény ember minálunk csak marhasóval szokott élni, mert az
olcsó; az úri sót mi nem győzzük. A marhasóból meg már nem adnak többet.
Rájöttek, hogy magunk is azzal élünk, hát már most azt sem adnak ki.
Nagyon hosszan tartott az út, a fáradt gebék alig czammogtak. A távolban
régóta látszik már annak a falunak a tornya, a hova el kellene jutni, de
az mintha útban volna, alig akar közeledni. Jó délután volt már, mikor
egy útféli csárdához értek. Itt megállt a fuvaros pihentetni.
A helység nem volt már messze. Elemér kifizette a kocsist s nem várt rá,
míg annak a lovai új erőhöz jutnak hanem megindult gyalog a helységbe.
Mikor már jó közel járt, az úttól jobbra és balra mintegy ötven-hatvan
embert vett észre, a kik sajátságos munkában voltak.
Az út mentében hosszú gödröket ástak, mintha sírvermeket készítenének
óriások számára. Néhányan lenn dolgoztak a verem fenekén, felbukkanva
fejeikkel, mikor egy ásó földet kivetettek a mély gödörből. A szél
elkapta azt mint a hamut. Ölnyire ki volt égve a föld. Másutt már
hantolták a vermeket befelé.
Elemér nem ért rá szóba eredni a munkásokkal. Sietett be a faluba. A
biró után kérdezősködött. Elvezették a házáig. Elmondta neki, hogy a
nádasi pusztára szeretne utazni, megfizet az alkalmatosságért.
A biró nagyon rosz kedvü volt.
– Ha aranyat fizet az úr, sem kap itten lovat.
– Miért nem?
– Mert egy sincs.
– Hát hova lett?
– Ma vertük agyon valamennyit.
– Miért verték agyon?
– Azért, hogy ne lássuk a kínlódásukat. Ma harminczkettedik hete, hogy
hiába várjuk, hogy a fű kijőjjön a földből. Ha látta az úr azokat a nagy
gödröket, a miket a falu végén ásnak, megkérdezhette, minek lesz az?
megmondták volna: szegény ember oda rakja el igavonó állatjait
kitelelni. Ezután majd gyalog járunk s jövő tavaszszal, a ki megéri, nem
szántunk, hanem kapálunk.
Elemér mind lejebb hangolta az igényeit.
– Hol van itt egy csapszék, a hol kenyeret és vizet lehetne kapni?
– Hja uram, ha kenyerünk és vizünk volna, akkor nagy urak volnánk. Itt
nem lakik uraság.
Hát már azt, a ki itt kenyeret eszik, uraságnak hívják?
Elemér tagjain hideg borzadály futott végig; pedig elég forrón sütött a
nap.
– Nem hallottak valamit a nádasi puszta bérlőiről, hogyan vannak?
– Nem tud most senki a szomszédjáról semmit; nem jár most látogatóba. Az
úr talán oda igyekszik?
– Oda; messze van-e gyalog?
– Jó három óra járás. Csak jobbra, naplement felé tartson, nem tévedhet
le az útról: s ha azután egyszer meglát egy magas kéményt a távolban, ez
a nádasi puszta pálinkafőzőjének a kéménye. Az is pihen, tudom, mert
nincs miből főznie.
– Kérek hát legalább egy botot az útra.
– Azzal szolgálhatok; még nem hordták el mind koldusbotnak.
Egy ácsorgó vézna gyerek aztán egy kutyanyelv-bankóért, a mi jó pénzben
tiz krajczárt ér, vállalkozott rá, hogy kivezeti Elemért a határból
egész a dülő útig, mely a nádasi pusztára vezet.
Onnan azután egyedül ment Elemér tovább.
Rettenetesen egyedül. Sem mezei munkás, sem vándor nem járta azt az
utat; kocsinyom is rég elenyészett róla; befujta azt hamuszürke porral a
szél. Csak a kipusztulhatatlan szerbtövis az út két felén, mely nagy
tért foglalt a vetetlen avarban, mutatta, hogy merre jártak itt hajdan
szekérrel. S a mennyire a szem ellátott, a sötét hamuszín avar ízzott
előtte, el-elveszve a hullámjátszó délibáb tengerében, mely távol zöld
oázokat mutogatott a magányos vándor előtt, lombos, árnyékos erdőkkel,
miknek lába tóban fürdik. Káprázat! Egy bokor sincs ott, egy ökörnyomnyi
víz sincs ott.
– Még madár sem száll a tájon.
Elemér kábultan haladt órákig e siketítő némaságban, e véget nem igérő
vigasztalan pusztaságban, e rémledező délibáb-rezgés felé. A nap
nyugovóra szállt már, a vándor árnyéka messzenyult mögötte, s még mindig
nem látott maga előtt mást, mint fekete avart és délibábot. Ekkor egy
hosszú tűzvörös felhő mögé tűnt el a nap, mely mintha az égő földnek
lelke volna; s abban a perczben eltűnt a délibáb, tengereivel, oázaival
s Elemér maga előtt látta a távolban a hosszú kéményt.
Úgy örült ennek, mintha otthonába sietne.
Pedig még egy jó órai útja volt odáig.
Mire a bérlői lakhoz megérkezett, egészen beesteledett, a kapu is be
volt már téve.
Bekiáltott az udvarra, hogy nyissák ki; s hogy azután nem jött senki,
felnyitotta maga a kaput, könnyen jár az ilyen falusi szerszám; s bement
az udvarra.
Nem ugatták a kutyák, a min nagyon csodálkozott.
Még nagyobb lett a bámulata, midőn a konyha-ajtóhoz érve, azt bezárva
találta. Zörgetett, nem felelt senki. Lehetetlen, hogy már lefeküdtek
volna.
Ekkor, a mint szétnézett az alkony fényénél, észrevette, hogy a mint a
szél telefújta a folyosót a konyha-ajtóig finom porral, ebben a porban
semmi lábnyom nem látszik. Itt nem lakik senki.
Benézett az ablakon; sehol sem volt gyertyavilág.
Elindult a cselédházakhoz. Azok is mind zárva voltak. Sorba járta az
aklokat, istállókat, üres minden. Ki lehet nyitni, csak be vannak
reteszelve, de belül senki, semmi.
Az egész udvar, az egész szérüskert üres, egy szál szalma nem hever az
udvaron. A pajtának zsupptetője volt, az is le van szedve félig; egy
szecskavágó a félszerben, reves, korhadt szalmatöredékkel mutatja, hogy
mire lett elhasználva a tetőzet.
Az udvarból lement a kertbe. A fákon sem gyümölcs, sem levél;
félszázados vastag gyümölcsfák koronáiktól gyökereikig végighasadva az
aszálytól, s a kert földje mélyen fölrepedezve, mint a kihült
lávafolyadék.
Azután talált egy kis elkerített helyet, fűzveszszőkkel körülsövényezve,
oda is belépett, és ott megtalálta, a mit keresett.
Ott voltak a délvirágok, miknek magvait ő küldözé tengereken túli
hazákból. Rájok ismert; ezek azok!
Elszáradva, porrá égve, halotti koszorúnak aszva.
De megvoltak, de felnőttek, de kivirultak. Valaki ápolta őket, gondolt
rájok.
Hová lett, a ki ápolta őket? hová lett az egész család? senkitől sem
kérdezheti.
Nincs egy lélek, nincs egy pára, a ki távol vagy közel hangot adjon a
kérdezőnek.
Egy ugató eb, egy vijjongó madár, egy csiripelő prücsök nincs emberjáró
kerületben.
Csak azok a száraz virágok beszélnek.
Egy hosszú földhalom van a kis kertecske közepén; valaha gyeppad volt,
most csak szikár domb. Arra leül az ifjú s elkezd beszélgetni a
virágokkal. Az elszáradt virágokkal.
Olyan csendes, olyan puszta körülötte minden. Háta mögött egy elhagyott
ház, melyben nem lakik senki; körülötte egy nesztelen sivatag, lombtalan
fákkal: egy téli tájkép, az égető nyár hevétől elperzselve; száraz
galyakkal, üres mezőkkel; csak hogy a mi a téli tájképen fehér, az itt
most mind fekete.
És az ifju, a ki nevetett, mikor az apai házból kiűzték, a ki gúnyt
űzött saját temetéséből: most, mikor lehajtá fejét arra a kiszáradt
gyepágyra, a hol senki se láthatta, a hol senki se hallhatá, elkezde
sírni keservesen.
Ott viradt meg azon a gyeppamlagon.
Ott mélázta át az egész csend-ülte éjszakát; egyedüli élő a véghetetlen
nagy sírban, melynek feneke egy egész ország, négy fele a négy égsark
maga.
Álmatlanul ott lelte a hajnal.
Akkor leszakított egyet azokból az aszúvirágokból, miket oly jól ismert,
mik úgy kiválnak az otthonos növények rendéből, s azt tárczájába rejtve,
ismét neki vágott az útnak, melyen idáig jött; saját lábnyomain kívül
még nem látott egyéb nyomot az egész pusztán végtelen végig.
Az úrfi ezuttal a vasuti állomásig gyalog mehetett. Pedig nem volt az
ilyen expeditióhoz szokva. De szekeret semmi árért nem birt többé kapni,
s úgy kellett tennie, mint más szegény embernek: megerőltetni az
apostolok lovait.
Utközben megkóstolta a kukoriczacsutkából készült kenyeret is. Másformát
nem kapott. Ettől a kenyértől sok egyet-mást megtanult, a mit még eddig
nem tudott.
A vasuti indóházhoz épen jókor érkezett meg éjszaka közepén, hogy a
vonatra felülhessen.
Ott azután megpihenhetett volna, ha engedte volna pihenni az, a mit
magával elhozott belül.
Az a szomorú pusztai kép!
A sötét éjben is szüntelen azt a fekete, sivatag pusztai tájképet látta
maga előtt, mely paradicsom lett volna, ha az ég átka el nem perzseli;
egy holt, emberijesztő vadon most.
És gondolá magában: az én lelkem egy ilyen tájkép.
S valahányszor elszenderült, mindig azokat a hosszú sírokat látta maga
előtt, mikből a sírásók feje fel-felbukkan és hallotta a szózatot az
üregekből: «Temessük el, a mink még van; aztán temessük el magunkat is;
végezzük el a megfordított teremtés munkáját: temessük el az ötödik
napon a párás állatokat, a hatodik napon aztán az embert, – saját
magunkat.»
Két napot töltött az ide s tova utazással Elemér. Késő délesti órákban
érkezett vissza Pestre.
Egyenesen Lemmingnéhez sietett. Még tegnap délben kellett volna
odamennie.
Leverte ruháiról a port, hogy ne lássék rajta a két napi gyalog-utazás.
Hanem azért lábai ki voltak állva, alig birta egyiket a másik után
vonszolni.
A komornyik, ki bejelenté, előre tudatta vele, hogy ő nagyságaik épen
indulni készülnek a circusba. Little Wheal jutalomjátéka van.
Azt persze Elemér tartozott tudni, hogy Little Wheal most az első ember
a világon, a bohócz; a második a miniszter.
Azonban egy szóra mégis elfogadtatik.
Malvina valóban teljes páholyfoglalói ornátusban volt már, s Lemming úr
csakhogy a keztyüit nem húzta fel.
Az asszonyság kiszámított nehezteléssel fogadta az úrfit.
– No maga szépen eljött!
– Egy kicsit elkéstem.
– Szép kicsi! Ha a tegnapi ebéddel mind ekkorig vártunk volna önre,
szépen elhültek volna az ételek. Ugyan hol járt?
– Minek kérded? Ugy sem mondanék igazat.
– Összeakadt úgy-e, mindenféle korhely pajtásokkal? Eljárt olyan
helyekre, a miket tisztességes emberek előtt nem lehet bevallani? A
szemeiből látom, hogy azóta nem is aludt. Ugy néz ki, mint a ki két nap,
két éjjel kártyázott és dorbézolt. Még most is alig állhat a lábán a
korhelykedés miatt. Mintha két báléjt végig tánczolt volna.
– Csak szidj és korholj, jó kis mama! Mindent megérdemlek. Nem
gondolhatsz felőlem olyan roszat, hogy még annál roszabbat is nem tettem
volna. Haszontalan, silány ficzkó vagyok. Tudod te azt!
– Ez elég szomorú önre nézve. Én az ön érdekében egész nap fáradok, s ön
azalatt még csak annyira sem méltat, hogy eszébe juttassa magának,
vajjon vagyok-e a világon? Mernék fogadni, hogy azóta minden pénzét
elpazarolta.
– Oh milyen jól ismersz!
– Menjen! Haragszom magára. Ma nem akarok ránézni. Menjen haza valahova;
aludja ki magát. Nagyon haragszom!
Lemming úr azt gondolta, hogy haragvó nejének segítségére kell sietnie,
s ő is nekifordult Elemérnek.
– Hja, mon cher! Ez így nem fog sokáig menni. Ön félreismeri a
helyzetet, melybe önhibája által jutott. Ön visszaél a mi
gyöngeségünkkel, a mivel mi önt elkényeztetjük. Ez szégyenteljes pálya,
a mit ön folytat, mon cher; mindig csak idegen emberek pénzét költeni,
mások rovására könnyelműsködni; a gyalázatból tréfát csinálni: ez nem
tisztességes embernek való!
Elemér arcza mélyen elpirult, de nem felelt semmit; ajkait
összeszorította, és szemeit lesüté. Hadd szidják!
Hanem az utolsó szóknál, midőn Lemming úr épen nagyon belejött a
nagybőjti leczkéztetésbe: Malvina csak félretolta őt félkezével maga és
Elemér közül, s szavába vágott:
– Édes Lemming! ne avatkozzék ön ebbe a dologba, a mire senki sem kéri.
Elemér könnyelmű suhancz, de alávalóságot nem követett el soha; azt én
előttem ne mondja senki. Ha pazarolt eddig, mindig a magáét pazarolta, s
a mit fizettek érte, azt sajátjából fizették. Most is azt vesztegeti, a
mit nálánál érettebb eszű emberek az ő tulajdonából kihajigálnak az
ablakon. Azért ön ne vessen neki semmit a szemére. Én szidhatom, mert jó
vagyok hozzá; de önök többiek ne szóljanak a dolgába. Ez a mi dolgunk.
Azután szép fehér keztyűit végig gombolva, Elemérhez fordult.
– Ön tékozló fiú a bibliából! Tudja meg, hogy a sírkövét eladtuk egy
ezer forintért. A ki megvette, részletenkint fogja lefizetni, havonkint
száz forintjával. Tehát tiz hónapra el van ön látva. Ahhoz tartsa magát.
Addig majd csak lesz valami ujabb kilátása. Meg van-e ön velem elégedve?
Elemér csak némán bólinta fejével.
– Még csak meg sem köszöni! – dörmögé magában Lemming úr, midőn
Malvinának nyújtá karját, hogy őt a lépcsőn levezesse.
Elemér hátul maga maradt, úgy kullogott szótlanul utánok.
De Malvina, mielőtt a kapuív alatt váró hintajába ült volna, még egyszer
hátratekinte, s az ifju semmiházinak nyújtva kezét, mondá:
– No, már nem haragszom!